22. fejezet

- Hol vagy? – Klaus megforgatta szemeit Elijah felháborodott hangjára. Egész nap csörgött a telefonja, meg se nézte ki zaklatta egyfolytában, de sejtése beigazolódott, miszerint fivére ilyen kíváncsi és türelmetlen.

- Eleinte nem rémlett honnan ismerős a golyó, de most már tudom. Éppen azt kutatom, miért? Történt valami? – felsóhajtott, arrébb dobta a több kilós könyvet. 

- Katerina új információkat osztott meg velem.

- Nocsak. Akármit is csinálsz, nagyon jó vagy benne, úgyhogy csak így tovább – elvigyorodta magát, nem foglalkozva fivére bosszússágával. 

- Ha visszaérsz neked is elmondom és léphetünk végre – jelentette ki határozottan. A hibrid megakadt a könyvkeresésben, és megköszörülte torkát, majd visszalépett a kihangosított telefonhoz.

- Nem megyek vissza Elijah.

- Tessék? Miért? – az ős értetlenkedett, végül öccse vonakodva, de lassú magyarázásba kezdett. 

- Te mondtad, hogy vissza kéne térnem New Orleans-ba. Amint minden a birtokomba lesz, hogy Claire-éket meglepetésszerűen megtámadjam indulok vissza a kis Marcell-hez. Kiiktatom a fenyegetést, mielőtt visszatérnék a kedves Hayley-hez – metsző gúny feszítette szét mogorva hangját. Néma csönd telepedett közéjük, miután Elijah ismét megszólalt nyugodt hangján.

- Mármint, a Caroline-ra való veszélyt iktatod ki. Így akartad kifejezni magad, igaz, testvérem?

 

- Szó sem volt Caroline-ról – az amúgy is komor hangulatát még lentebb sodorta a lány felemlegetetése. – Viktor elárult engem, és biztos vagyok benne, hogy mindent megtesznek, hogy engem eltüntessenek a képből. Ez magánügy – Klaus pontosan tudta, hogy mennyire átlátszó ezzel a kifogással, de remélte, hogy Elijah-ban ennyi év után is van annyi tapintatosság, hogy ne hánytorgassa fel neki. 

- Tudod, mit csinálsz? – nem kellett zseninek lennie hozzá, hogy értse a célzást.

- Jól tudod, hogy nem fogom kinyíratni magam. Okosabb vagyok annál! – csak egy futó önelégült mosolyra futotta. 

- Jól ismerlek már ahhoz, hogy tudjam nagy taktikus vagy, de nem csak a harcban – kis szünetet hagyott, hogy nyomatékosítsa szavait. – Miért akarod összetörni a boldogságod tükrét?

 

- Majd jelentkezem – hadarta mély rekedtséggel, majd gyorsan kinyomta testvérét, és nyelt egyet, majd nyögve az asztalra támaszkodott. Összeszorította szemeit, és arcát kezeibe temette és megmasszírozta homlokát. 

Kivételesen örült neki, hogy senkivel nem futott össze – főleg nem testvéreivel, esetleg a Salvatore fiúkkal – amíg szinte menekülve elment a kis városból. Ha valaki látná őt, fel se ismerné, azt hinnék, hogy beteg. Agybeteg! Horkant fel magában, és megrázta fejét. Arca nyúzott volt, szemei alatt pedig sötét karikák húzódtak. Tény, hogy azóta egy normálisan több napja nem aludt, de hibrid lévén, annyira nem is lett volna rá szüksége. Sajnos nagyon is tudta, hogy kinézetének oka, nem teljesen egészségügyi probléma, sokkal inkább lelki. 

Nem gondolta volna, hogy valaha érezni fogja ezt a fojtogató, kínzó ürességet a mellkasában. Azt hitte, hogy mi sem lesz egyszerűbb ott hagynia a szőke lányt, de tévedett. Szinte, hogy kilépett az ajtón – tudva magában, hogy sosem fog visszatérni – a szúró érzés kínzóan hatott zsigereire, és nem engedte el. Fejében mindig irracionális volt, folyamatosan a céljai lebegtek a szemei előtt, de sokszor elkalandozott és mindig Caroline-ra gondolt. A tudat, hogy a lány mikor felébredve egyedül találja magát, és hogy ez miként fog hatni az amúgy is lelki sérült lányra, úgy érezte megnyomorítja. 

Sose akart neki rosszat, most is azon van, hogy ne legyen baja, de fizikailag semmi nincs ami úgy összetörné az embert, mint a lelki bajok. Más esetben nem érezné magát rosszul, hiszen Klaus tudta milyen. Sosem foglalkozott a női nem érzékenységével, még Rebekah-nal se vette figyelembe sokszor. De Caroline más volt. A legszomorúbb számára az egészben, hogy ismerettségi körében senkihez nem tudta a lányt hasonlítani. Ő különleges volt. A hibrid tisztába volt vele, hogy elvakult. Nem értette hogyan és mikor, de képtelen volt már racionálisan gondolkozni, ha Caroline-ról volt szó. 

A hiányérzetén, a mélyponthoz közeli állapoton nem tudott segíteni – számára mindenre az idő a gyógyír. Inkább figyelmét próbálta elterelni, és a feladataira kezdett koncentrálni. Addig se gondol a lányra, és használható ötletek jutnak majd a fejébe. 

Eddig jutott a gondolkozásban, mert a több száz éves, elhagyatott templomba nem hívott vendégek érkeztek. Felkapta fejét és türelmesen, hátra téve kezét várta a látogatókat. Vajon szerencséje van, és nem is neki kell keresnie majd Claire-ékat, de önként sétálnak oda, ahol ő van? Nagyon remélte. 

***

- Hosszú volt az este? – kérdezte barátságosan Elijah, mikor épp, hogy letette a telefont Caroline megjelent. 

- Hello – biccentett neki zavartan, majd megigazította ruháját. – Már megyek is!

- Tudom, hogy Klaus… szóval … én reménykedek – Elijah-val nem sokszor fordult elő, hogy nehezen találná a szavakat, azonban nem ismerte eléggé Caroline-t, hogy tudja mit mondjon neki. 

- Miért reménykednél? – a szőke lány értetlenül vonta meg vállát. – Nincs közöttünk semmi. 

- Elég öreg vagyok már ahhoz, hogy olvassak a jelekből – jelentőségteljesen nézett végig a lányon, aki nyelt egyet a vesébe ható pillantásra. – És ismerem az öcsémet, mint a tenyeremet. Nem távozott volna ilyen gyorsan, ha csak nem történt olyan, aminek fél a következményétől. És úgy döntött, hogy inkább elmenekül előle, mint sem szembe nézne vele. 

- Pedig nem hiszem, hogy az a gyáva fajta – fanyarul elmosolyodta magát. Egyáltalán nem lepődött meg, hogy egyedül ébredt. 

- Épp ellenkezőleg nagyon is bátor, de csak akkor, ha nem magáról van szó. Mihelyst a lelkivilága lenne a porondon, ő inkább hátat fordít neki. De talán ezúttal nem fog teljesen elfordulni tőled, és attól, amit adhatnál neki – az ős bölcselkedésének végére elmosolyodta magát. 

- Miért, mit adnék én neki? – Caroline hitetlenkedve húzta el száját.

- Reményt. Lehetőséget. Egy esélyt arra, hogy olyan legyen, mint volt. Hogy visszahozd az emberségét. Hogy visszakapjuk Rebekah-val azt a testvért, aki elveszett benne. 

- Miért én? Ezt akármelyik lány megadhatja neki, aki kicsit is szerelmes lenne belé – grimaszolt a férfinak, de lesunyta fejét. A gondolat, hogy Klaus mással legyen rossz, kellemetlen érzéssel töltötte el. 

- Te vagy az egyetlen, aki függetlenül attól, hogy ismeri a legsötétebb oldalát is, elfogadja őt, ahelyett, hogy megváltoztatná. Rávezeted az emberi oldalára, a nélkül, hogy a benne lévő szörnyeteget eltemetnéd – Elijah megakadt egy kicsit, majd halvány mosollyal halkabban folytatta.  – Szeretnéd, a nélkül, hogy bármilyen elvárást is felépítenél neki. 

- De…

- És Klaus mindezzel tisztába van. Megijeszti őt, hisz bár sose mondaná ki, de nagyon is lebecsüli magát. Tudja, hogy miket tett, szörnyűségeket, amiket nem igazán fogadna el senki. Épp ezért tudja, hogy számára nem létezik megbocsátás, megváltás… és boldogság. De te ezt megadhatod neki. Klaus azonban úgy véli, nem szolgált rá arra, hogy megérdemelje ezt tőle. 

- Beszéltél vele? – kérdezte csendesen a hosszú monológ után.

- Igen, bár nem az érzéseiről. Már nagyon régóta Caroline, hogy… csak olvasok, mint egy könyvet, de sose mesélem el senkinek – Elijah inkább kihagyta azt a részt, hogy fivére nem tér vissza a kisvárosba. – Tagad, ahogy tőle telik. 

- Hagyott nekem egy levelet – Caroline felsóhajtott, úgy érezte, hogy Elijah-val talán beszélhetne a saját érzéseiről. 

- Elolvastad?

- Elégettem – suttogta bűntudatosan. – Sajnálom Elijah, de… akármit is érzek iránta, sosem fogom megkapni tőle azt az érzelmi biztonságot, amit várnék. Sose hallanám azt tőle, hogy mennyire szeret és hogy én vagyok neki a legfontosabb! Tudom, ezt éreznem kell, de annyira makacs és… távolságtartó, mihelyst egy kicsit is közelebb kerülünk egymáshoz. Pedig azt hittem, mielőtt elment New Orleans-ba, hogy tényleg akar tőlem valamit. De most, hogy azt látja,én is nyitok felé,megriadt. De úgy nem jutunk előrébb, ha mindig egy lépés előre, hármat hátra elvet követi!

- Adj neki egy kis időt – szólt rá békülékenyen. – Volt már szerelmes, de emberként. Azóta pedig elkerül mindenféle érzelmi kapcsolatot, ami kialakulhatna akármelyik nővel. 

- Elijah, nekünk nincs jövőnk! – csattant fel mérgesen. – Klaus újdonsült apukaként fogja a hatalmát fitogtatni New Orleans-ban, a kis Hayley-vel az oldalán. Miért gondolod, hogy beleférek még én is az életébe? Főleg az övébe?! Neki rengeteg ellensége van, illetve gondolom és… nem hiszem, hogy villogna velem az oldalán, bemutatva az új szerzeményét, akibe kivételesen szerelmes is. Rengeteget rontana az imigén, ő pedig ezt nem kockáztatja!

- Nem hibáztathatlak a véleményedért – rázta meg fejét szomorúan. – És nem is szólhatok bele, elvégre… valójában nagyon is jogosak a felvetéseid és téveszméid. De az is fontos, te hogyan érzel – pillantott rá majdhogynem könyörögve. 

- Egyelőre nem tudok ezzel foglalkozni Elijah – megrázta fejét és szenvedő arccal beletúrt hajába. – Megtörtént, ami történt, de túl kell tennem magam rajta. Jelenleg van egy sokkal fontosabb problémám, mint hogy azon agyaljak Klaus vajon hogyan gondolja ezt az egészet. A probléma neve pedig Tyler. Mondott dolgokat a cellában, és ki kell szednem belőle mindent. 

- Stefanék nem sokra haladtak vele.

- Tyler mindig is fafejű volt – rázta meg fejét lemondóan, és meglepve vette tudomásul, ha a fiúra gondol, csak elönti a szomorúság. De már nem fáj neki annyira, mint aznap. Talán Tyler-nek még is csak igaza volt? Egyáltalán nem szeretik már egymást? 

- Elviszlek – biccentett felé Elijah mosolyogva. 

- Ahh, már anyát is felkéne hívnom! A bál óta nem is tudja mi van velem – morcosan nézett telefonjára, de meglepődésére nem volt fogadatlan hívása édesanyjától. 

- Talán előbb beszélned kellene Tyler-rel – vetette fel, rejtett erőszakossággal a férfi. Caroline nem vette észre, hogy Elijah kiss megfeszült mellette a kocsiban, és el is komorodott. Igazán sajnálta a lányt, némiképp átérezte milyen egy anyát elveszíteni. 

- Igaz – bólintott mély levegőt véve. – Legyen mit mesélni neki – mosolygott szomorúan, amit Elijah csak félszegen viszonzott. 

A Salvatore panzióba, míg Caroline a pincénél lévő cellához sietett, hogy mielőbb beszéljen Tyler-rel, addig Elijah a fiúkhoz, és Elenához fordult, hogy elmesélje mennyire fogy az idejük. Ha a hibrid fiú nem tálal ki Caroline-nak, akkor nekik kell elmondaniuk neki, mielőtt mástól tudja meg. Ebben mind egyet értettek. A délután már nem is látták a lányt, aki végig a fiúval beszélgetett, próbált kiszedni belőle valamit. Tisztességből nem hallgatóztak, hisz olyan dolgok is felmerültek, amik csak kettőjükre tartozik.

Elijah időközben távozott, nem indokolta meg okát, és hogy hova, de mindenki tudta, hogy Kathrine-hez igyekszik. Rebekah fintorgott erre, de hangosan nem nyilvánította ki véleményét, hisz kb. mindenkinek hasonló volt a hozzáállása. Azonban mindenki tisztelte annyira, hogy ne szóljanak neki. Legfeljebb Klaus-nak és Rebekah-nak lett volna joga hozzá, de míg előbbitől sokszor megkapta a megjegyzéseket, utóbbi nem is tudott már mit hozzáfűzni, habár lesz még néhány keresetlen szava hozzá. 

Közben Bonnie is jelentkezett aznap, de nagy csalódásukra nem talált semmilyen információt a suttogóról, csak annyit, amennyit eddig is tudnak. Jeremy vállalta, hogy segít neki tovább kutakodni, hisz bármit is találnak hátha jól jön. Mindenkit aggasztott, hogy a boszi már milyen régen nem jelentkezett. Lassan egy hete. 

- Talán történt valami, amikor visszahoztam Caroline-t – vonta meg vállát Bonnie. 

- Mindenképp rákérdezünk Car-nél, hogy érez-e valami furcsát – jelentette ki Stefan határozottan. 

Caroline csalódottan hagyta ott Tyler-t. Nem egyszer vitába torkollott a beszélgetésük, és többször majd elsírta magát a lány. Nem feltétlenül amiatt, amiket mondott a fiú, hanem, amit látott. Tyler szemeiben látszott, hogy mennyi gyűlölet és harag van benne, a lány pedig sajnálta őt. 

Fáradtan érezte magát, pedig elég sokat aludt. Nem is köszönt be a többieknek, szó nélkül lépett ki a házból, és másra sem vágyott csak, hogy hazamenjen. Egy kellemes fürdő, aztán irány a saját puha ágya – na nem mintha a hibridé annyira rossz lett volna – és relaxál egy jót. Majd végre több nap után beszél az anyukájával. 

-Caroline!

Meglepődve fordult hátra, Rekebah ijedten sietett utána.

-Nem is szóltál, hogy elmész! – felháborodva ragadta meg a lány csukóját, hogy visszavigye.

- Bocsánat, Rebekah, de hé! – felkiáltva, laposokat pislogva húzta ki kezét a szorításból. – Minden oké Rebekah, csak haza akarok menni. Tyler-ből ma semmit nem tudtam kiszedni, de minden mondatába benne volt, hogy Klaus kurvája lettem, és hogy minden nő egy ribanc, és hogy gyűlöli az életet. 

- És te ezzel jártál? – húzta fel szemöldökét, majd legyintett a lesújtó pillantást látva. – Gyere menjünk vissza. Stef, beszélni akar veled!

- Majd holnap Rebekah! – sóhajtott fel ismét.

- Hazaviszlek! – jelent meg az emlegetett személy. Sokatmondóan nézett Rekekah-ra, aki biccentett neki. Caroline Stefanra mosolygott, és beült a sportkocsiba.

- Hogy vagy? – Stefan mosolyogva próbált beszélgetést kezdeményezni az egyre álmosodó lánnyal.

- Öhm… fáradtan és lelkileg a padlón, de optimistán állok a dolgokhoz! – bólintott nagyot, mire mindketten elmosolyodták magukat. – Hiszen az élet szép, nem igaz?

- És hogy állsz most Klaus-hoz? – kérdezte óvatosan rá pillantva.

- Hogy érted? – gyanakodva húzta össze szemeit, aki megvonta vállát, majd zavartan, bocsánatkérően nézett a szőkeségre. – Már mindenki tudja? – csattant fel dühvel, és a combjára csapott grimaszolva. – Szuper! 

- Elijah bár szeret köntörfalazni, én tudtam miről beszél. Hogy vagy? – komorodott el, majd nyelt egyet, mikor leparkolt a lány háza előtt.

- Jól vagyok – jelentette ki, bár korántsem hangzott határozottnak. – Nem fogadtunk egymásnak hűséget. Sőt, normális állapotomba sose csinálnék ilyen hülyeséget!  És… mintha meg se történt volna. Eltöltöttünk egy szenvedélyes éjszakát, de itt a vége a történetnek. Reggel lelépett, és csak egy papírt hagyott maga után.

- Mit tudott üzenni ezek után? 

- Azt nem tudom, mert elégettem, mielőtt elolvashattam volna – megvonta vállát, és nem bánta meg. Nem akarta végig olvasni a mentegetőző, halandzsázó sorokat, amik kamura épülnek. Maradjon meg benne úgy az első és utolsó éjszakájuk, hogy kedves emlékkel távozott el Klaus. 

- És helyesen döntöttél? – tudakolta, mikor kiszálltak a kocsiból.

- Passz, egyelőre csak egy férfival tudok foglalkozni, de mivel az egyik közelebb van, ezért az az optimális, ha vele foglalkozok. Klaus kitudja hol van, felesleges rágódnom rajta. 

- Caroline! 

- Mrs. Johnson – Caroline erőltetett mosollyal fordult pletykás szomszédja felé. – Hogy tetszik lenni?

- Részvétem, Caroline – az idős nő szomorúan megcsóválta fejét, míg a lány értetlenül ráncolta homlokát.

-Mrs. Johnson a macskám, már tíz éve kimúlt, szóval nem kell sajnálni és..

- Nem a macskádról beszélek – pillantott rá szemüvege mögül. 

Stefan elhűlt, lassan ott tartott, hogy azonnal kitépi az öreglány torkát. Nyelve figyelte mi fog kisülni ebből, de sejtette, hogy jó biztosan nem. Előkapva telefonját, gyors sms-t küldött Elijah-nak. Már mindegy volt mit tesznek. Hála az öreg, kotnyeles nénikének… 

***

- Gondoltad volna, hogy idáig fogunk egyszer jutni? – Elena kissl hitetlenkedve rázta meg fejét, miután kivesézték a történteket. – Vámpírok, vérfarkasok, boszorkányok, szellemek, suttogók… és mindez ebben a városban! – hangosan elnevette magát, majd Damon-ra nézett, aki megvonta vállát. 

- Mindig is érdekes volt – nagyot kortyolt italából a Salvatore, majd csörgő mobiljára nézett. Lusta volt felvenni, egyszerűen kihangosította. – Mondjad!

- Damon, van egy kis probléma.

- Ki vagy? – a fiú meglepődve pillantott az ismeretlen számra. Elena csendben hallgatta, de a vonal nem volt valami tiszta, ráadásul a háttérben is hangos zaj volt. 

- Segítek egy kicsit. Én vagyok a világ legerősebb, legidősebb, és leghelyesebb huszonhárom éves hibridje.

- És legfőbb erényed a szerénység – jegyezte meg nevetve Elena.

- Milyen számról hívsz? 

- Egyéb idióta kérdés? Vagy rátérhetek a lényegre? – Damon és Elena szemüket forgatták, mikor egymásra néztek. – Van egy kis probléma.

- Mi történt?

- Hamarosan Mystic Falls-ba érek pár… ismerőssel – hallották Klaus hangján, hogy grimaszol erre a mondatra. – Szóljatok Elijah-nak és Rebekah-nak, hogy Caroline-nal együtt várjanak a villában.

 

- De miért, mit tudtál meg és honnan jössz? – Elena nem bírta legyűrni kíváncsiságát. 

- Hosszú sztori. És…

- Baj van! – Elijah szinte berobbant a nappaliba, enyhén kétségbeesett arccal. – Caroline megtudta. 

- Mi? – Elena rémülten sikított fel, majd felpattant helyéről. – De hogyan és miért…? Ki mondta el neki? Hol van most és…?

- Mondjátok, hogy rosszul hallottam – morgott bele Klaus, mire Damon óvatosan a készülékre pillantott, majd elhúzta száját.

- Klaus? – Elijah kérdőn nézett a telefonra. 

- Mi legyen? – kérdezte Damon, jelenleg csak ő volt higgadt. 

- Állítsátok meg Caroline-t. Hamarosan ott vagyok – Klaus mélyet sóhajtott, mindhárman kihallották hangjából mennyire sajnálja a szőke lányt. És ő volt a legjobban tisztába vele, hogy mennyire kiborulhatott, sőt… el is veszítheti a kontrolt. 

Nem is tudta, hogy mennyire ráhibázott a dolgokra.

Caroline-nak a következő három óra kiesett az emlékezetéből. Arra még emlékezett, hogy ott áll a ház előtt Stefan-nal, és régi, kedvelt – nem kedvelt szomszédja egy hírrel fogadta. Egy olyan hírrel, amit képtelen volt felfogni. Sokkos állapotban, visszafogott sírással, halk hüppögéssel, elnyíló ajkakkal indult meg gyalog a járdán. Azt se nézte merre megy, csak ment előre, vonszolta magát. 

Caroline semmire nem emlékezett, csak arra, hogy megállás nélkül zokogott a lépcsőn. Átkarolta magát, és csak azt hajtogatta, hogy az nem lehet. Könnyfátylán keresztül látta maga előtt a füstöt, és valami erős, piros fényeket, de nem azonosította be, hogy mi az. 

Töretlenül, levegőt alig véve sírt, és csak motyogott kiszáradt, cserepes ajkaival. Mintha valami külön kis buborékba lenne, homályosan látta, hogy emberek rohangálnak, sikítoznak körülötte. Érzett valami meleget a háta mögül, de most neki az kellemesnek hatott. Hallotta, hogy többen is eszeveszetten ordítják a nevét, de nem figyelt rá. Aludni akart. Elveszi a sötétségben, az álmaiban talán még láthatja az anyukáját. Az édesanyját, aki meghalt. 

-Caroline! Car… - valami sötét alak elé vetődött, megrázta vállait, mire a kép tisztulni kezdett előtte. Meglepődött, mikor a szürkék szemeket vélte felfedezni.

- Klaus… - suttogta alig hallhatóan. – Meghalt… - lehelte, és könnyei továbbra is csorogtak. – Nem lehet!

Caroline erős rántást érzett, majd elveszett az ölelő karokban. A hibrid tarkójánál fogva erősen szorította magához a lányt, ujji befutottak a meleg, nyirkos tincsek közé és simogatni kezdték a nedves bőrt. Úgy kapaszkodott a hibridbe, mintha az élete múlna rajta. 

Résnyire nyitott szemein keresztül látta meg, hogy valakik közelednek feléjük. Magas, fekete csuklyás alakok. 

-Klaus – lehelte rémülten, és erősen megszorította a hibrid vállát. 

folytatás