13. fejezet első fele

Az ezer éves hibrid a legnyugodtabb hangon mesélte el neki a kriptában hallottakat. Úgy gondolta, ha a lány látja rajta a higgadtságot, ő se fog annyira kibukni. Furcsa mód – talán ez is hozzájárult – de Caroline nem bukott ki. Sokszor elakadt a lélegzete, majd zihálni kezdett, de végül könnyek nélkül elkönyvelte magában a helyzetet. 

-Szóval minden Valentina és Henry szerelmével kezdődött, de neked csak azért van közöd hozzá, mert az ősöd egy idióta volt. Nem tudta elfogadni, hogy a kedvesét megszállták és belehalt. Hogy miért köthette ezt az ostoba esküt, az egy talány. Neki semmi haszna nem származott belőle, hisz a nő már halott volt. Talán önzetlenül megakarta óvni a többi szerencsétlent – megvonta vállát, közömbössége  a lányra is kihatott, habár nem tudhatta, hogy mi jár a fejében. Titkon remélte, kizökkenti a lányt állapotából, és a boszorkány szokásos stílusával megjelenik, hogy gőgösségével felbosszantsa a hibridet. 

- Vagyis nincs megoldás – összegezte a dolgokat, és összefonta ajkait. – A boszorkány erejétől így is úgy megfogok halni – Caroline szánakozóan elmosolyodott magán, de kezei remegni kezdtek.

- Tenni akarok valamit, de egyelőre fogalmam sincs, hogyan menthetnélek meg – jelentette ki érzelem nélkül, mire a lány rákapta tekintetét. 

- Talán ez a sorsom – rántotta meg vállait a lány. – Annyi mindenen keresztül mentem, mióta vámpírrá váltam. És igazad volt, élveztem, hogy sokszor sebezhetetlennek éreztem magam. Szerettem a tudatot, hogy szinte bármit megtehetek. Sokszor kihasználtam a vámpírlét adta előnyöket és furcsa mód jólesett. És úgy tűnik, hogy mindez visszaüt. Az éhségtől eltérően, azt hiszem ez is egy olyan dolog, amit szeretek és most ez lett a vesztem. 

- Mindig van kiskapu – nézett félre Klaus. Ostobán érezte magát, hogy még a konkrét tényekkel szemben is hitegeti őt. Kellemetlen, majdhogynem nyomasztó érzés kerítette őt hatalmába, valahányszor arra gondolt, hogy a lánynak vége. – Egyébként se így fogd fel! – váltott hirtelen indulatos hangnemre. – Nem az a fajta vagy, aki beletörődik bármibe is. Olyan vagy, mint én.

- Azt hittem realistább vagy – jegyezte meg mosolyogva. 

- Az vagyok, de vannak helyzetek, amikor nagyon is bizakodó vagyok. Ha a remény teljesen kihalt volna belőlem nem tartanék most itt. 

- Ezt hogy érted? – kicsit megdöbbent, hogy a férfi most ennyire megnyílik neki az érzéseivel kapcsolatban. 

- Ha nem reménykedtem volna, és nem kerestem volna őrült módjára az átok megtörésére a megoldást, akkor most nem lennék hibrid. De nem adtam fel.

- Mert a rögeszméddé vált! – fakadt ki Caroline grimaszolva.

- Nem vagyok rögeszmés! – vitatkozott vele a férfi, mire a lány felhúzta szemöldökét. – Rendben, talán egy… kicsit. De ez nem számít! A lényeg, hogy végül sikerült megtörnöm, vagy így vagy úgy. 

- Jussak el én is arra a szintre, hogy már nem érdekel kinek kell meghalnia, csak én elérjem a célom?

A célzásra elkomorodott a férfi. Tudta nagyon jól, hogy igenis eljutott odáig, hogy senki ne érdekelje, de már régóta ilyen volt. Legszívesebben Caroline-nak is ezt javasolta volna, de tisztába volt vele, hogy sose lesz annyira önző. A lánynak kedves, önzetlen szíve van és sose fog megváltozni. 

- De igazad van… - kezdte a lány, majd eleinte megjátszott, majd egyre őszintébb mosoly szaladt arcára. – Nem szabad letargiába esnem! A napjaim megvannak számlálva, de fogalmam sincs mennyire időm van még, ezt a kevés időt úgy kell eltöltenem, hogy… elégedetten halljak meg. 

- Caroline, ha valakik, akkor mi pontosan tudjuk, hogy a még a leglehetetlenebb helyzetből is van kiút. Akkor miért vagy ennyire biztos a halálodban? 

- Talán mert… a boszorkány túlságosan is belém beszélte a tényeket. Küzdeni akarok ellene, de nem tudok. Erősebb nálam, és akármikor ellenkezek csak nagyobb fájdalmat okoz. Elfogadtatta velem, hogy ő már velem marad és ő lett a végzetem. Azt hiszem, ezért. 

Klaus bólintott, hogy érti, és inkább nem nyilvánította ki nem tetszését. Hiába próbálja a lányra erőltetni a reménykedést, ha eddig úgy néz ki, hogy semmilyen megoldás nem létezik. Magában morgolódott, amiért Caroline-tól nem szokványosan fogadta a hírt, és a boszi ezáltal nem jelentkezett. De nem akarta feladni. Hosszú még az éjszaka, és ő mindenáron kiakarja deríteni, hogy kicsoda.

Ezzel a gondolattal vitte magával a lányt, további helyekre. Hol Caroline őrjöngött – a valósághoz képest nagyon lelkesen – vagy csak nyugodtan, a hibridhez méltó módon mulatták az időt, különböző bárokban. Táncolás közben, előtte, utána is beszélgettek, Klaus úgy érezte még sose beszélt ennyit, mint az este folyamán. Caroline rengeteg mindenről kérdezte, felelevenedtek a férfi emberi emlékei, aztán időben haladtak a jelen felé. Mindketten nagyon jól érezték magukat, a lány teljesen felengedett, némiképp pedig Klaus is, habár ő mindig józanabb volt Caroline-nál. Nagyon sokat nevettek, a hibrid sok sztorit tudott mesélni, amiket átélt, vagy hallott. Mindenesetre a jó hangulathoz képest, mindig ott cikázott közöttük egy elrejtett feszélyezettség. 

Klaus sejtette, a lány minden lépése az este hallottaktól miatt van. Caroline a fejébe vette, hogy amennyi idő még adatik, megakarja ismerni a férfit. Látni akarja azt az oldalát, amit senki nem ismer. És megakarja neki engedni, hogy a fennmaradó időben megmutassa neki a világ szépségeit. 

Már lassan hajnalodott, amikor az egyik sétányon voltak, a lakás felé tartottak. Közös megegyezés alapján döntöttek úgy, hogy visszamennek. Majd este folytatják. A hibrid nem mutatta, de belül nagyon is bosszantotta, hogy se Viktor, se David, de Claire se jelentkezett még. Érezte, hogy valami nem stimmel. 

Caroline elnevette magát, majd kissé elkomorult, és turkálni kezdte a kezében lévő kínais tésztát.

- Miért vagy New Orleans-ban? Csak Hayley miatt? – habozva pillantott a hibridre, aki méregette őt. 

- Miért érdekel? – csak egy vállvonást kapott válaszul - Egy régi ügyből nagyon is friss ügy lett – foglalta össze titokzatosan, de Caroline nem elégedett meg ennyivel, habár nem akart tolakodó lenni. Klaus felsóhajtott a lány kíváncsi szemeit látva, de ő türelmesen evett és várta a folytatást. – Még anno átváltoztattam egy embert. Marcell pedig azóta a város királyának érzi magát, holott mi alapítottuk. Elkellett jönnünk onnan, Mikael miatt. De Marcell nagyon sok mindent megváltoztatott ott, és kötöttem egy alkut az egyik boszorkánnyal. 

-Azt hittem, te nem alkudozol – mosolygott rá Caroline. – Azt gondoltam, hogy hatásosabbnak véled a fenyegetést és a megrémítést. 

- Ez így van, de alkalomként nem hátrány a kompromisszum. 

Caroline kuncogott rajta egyet. Még egy dolog, amit nem tudott.

- Jól éreztem magam – szólalt meg halkan, és megtorpant bár előtti kis lépcsőn. – Tényleg – bizonygatta, úgy érezte, a férfi nem hiszi el. 

- Én is – bólintott a férfi, majd elmosolyodta magát. – Jól vagy? – kérdezte váratlan komorsággal, mire Caroline szemei megrebbentek és a mosoly lekúszott arcáról. 

- Azt hiszem. Válaszok miatt jöttünk ide. És megkaptuk – megrántotta vállát, de szemei végtelen szomorúsággal voltak tele. – Talán itt az ideje, hogy hazamenjünk. 

- Még nem! Előbb beszélünk Claire-rel. Ha ő se tud semmi bíztatót mondani, akkor hazamegyünk.

- Vagyis, te New Orleans-ba – nézett rá jelentőségteljesen a lány.

- Azt gondolod az-az új otthonom? – Klaus félmosollyal az arcán támaszkodott neki a kis korlátnak. – Egykor az volt. És akarom, hogy ismét az legyen. De az én feltételeim szerint – komorult el és visszanézett a lányra. 

- Bizonytalan vagy.

- Ezzel még sose vádoltak meg! – nevette el magát, majd kérdőn felhúzta szemöldökét. – Miért hiszed, hogy az vagyok?

- Nem tudom. Érzem – lehelte maga elé, majd sóhajtva a férfi mellé lépett. – Tudod, bármennyire is tragikus ennek a vége, én örülök, hogy lehetőségem téged másnak látni. 

- Veheted búcsúajándéknak – lökte el magát a korláttal és megtorpant a lány előtt. – De nem szokásom búcsúzkodni. Nekem az túl drámai. 

- Akkor nem fogsz tőlem elköszönni? – akadt el a lélegzete, és a gondolattól, hogy a férfi egyszer csak lelép minden szó nélkül megrémítette. 

- Búcsút akarsz? – a férfi összeráncolta homlokát, és tekintetét végig hordozta a lányon. – Kifejezni az elköszönést? Tudatosítani mindenkiben, hogy nem csak elutaztál vagy elszöktél, hanem meghaltál? Elakarod venni a reménykedést a többiektől? A barátaidtól? Az édesanyádtól… 

- Hagyjam őket hazugságban? – suttogta és zihálva elfordította fejét, miután szemei bekönnyesedtek. Nem bírta ki sírás nélkül, a férfi szavai nyomott hagytak benne és elképzelte édesanyját és barátait, ahogy zokognak. Miatta sírnak. – Nem akarok, hogy gyászoljanak! Azt akarom… hogy azt higgyék elutaztam. Megkerestem Tylert, vagy akármit csak… nem akarom, hogy… - megcsuklott a hangja, Klaus pedig maga felé fordította arcát. Nem vette le kezét onnan, hanem elsimított egy könnycseppet. Caroline vigasztalóan bújt a puha, meleg tenyérbe, és felpislogott rá. – Van egy kérésem! 

- Mi az? – kérdezte halkan, értetlenül.

- Vámpírként akarok meghalni, nem valami bolondként, aki megőrült egy boszi miatt. Azt akarom, ha eljön az idő, akkor megölj. 

Klaus majdhogynem felszisszent a kéréstől. Összeszorította állkapcsát, majd beletúrt a szőke hajba és a lány tarkóját megragadva közelebb rántotta magához.

-Jól hegyezd a füled, mert egyszer mondom el! – sziszegte, indulatosan, visszafojtott dühvel. – Ha én úgy döntök, hogy megöllek, csak akkor fogsz meghalni. És nem most… hanem akár ezer év múlva. Ha azt hiszed, hagyni fogom, hogy harmadrangú kis boszi beleköpjön a tervembe, akkor csúnyán félreismertél Caroline! Nem fogom hagyni, hogy meghalj, legalább is nem most! Túl önző vagyok, ahhoz… megértetted Caroline? Úgyhogy üzenem a kis boszinak is, aki odabent van. Hogy te nem fogsz meghalni! Érted Caroline? 

Klaus éppen betudta fejezni, Caroline arcára mosoly szaladt, majd a férfi ajkaira tapadt. Annyira meglepődött, hogy nem viszonozta, csak a lány derekát tudta elkapni, hogy hevességétől ne essenek el.

- Miért olyan… ismeretlen ez? – suttogta elszakadva az ajkaktól.

- Mert még nem csókoltál meg – válaszolt rá mosolyogva.

- Na, de… az este, amikor… tudod… mielőtt eljöttünk ide… - nem is tudta elrejteni döbbenetét, míg a hibrid ezen nagyon jót szórakozott. 

- Nem csókoltál meg… - vallotta meg neki azt, amiről nem tudta, hogy a lány számára ez ismeretlen tény volt. – Szó szerint mindenhol érintettük egymást, de… sosem… csókoltál meg. 

- Nem mondtad – szólt rá erélyesebben és szigorúan. 

- Kellett volna? – kérdezte kaján vigyorral az arcán.

- Igen! – háborodott fel, de egyáltalán nem szakadt ki a hibrid öleléséből. – Azt hittem, hogy…

- Ne hidd – mosolygott rá a férfi. 

Caroline nem tudta nem viszonozni a gesztust, a mosolyt, ami mindig ott virított a férfi arcán. Hol veszélyesebb, hol álca mosoly, de legtöbbször a gúnyos, csipkelődő. Az egyetlen szívből jövő, azt csak neki volt címezve. Senki másnak. Klaus mulatott rajta, majd megfogta ujjaival a lány állát és felemelve megcsókolta őt. Caroline szíve szerint hevesebben cselekedett volna, de az érzés, amit kiváltottak belőle a férfi ajkai lehűtötték. Sose gondolta volna, hogy ilyen lesz, ha a hibriddel igazán csókolózni fog. Teljesen felpezsdítették, mintha élettel telt volna meg, forró lávaként öntötte el a jó érzés, és libabőrös lett. 

Felnyögött, majd elszakadt a férfi ajkaitól és lihegve hajtotta fejét a férfi nyakához. Ajkai alatt érezte a bőr alatt húzódó vénát, fogai pengeélesen húzódtak ki a vágyra, hogy igyon belőle. A harapásig nem jutott el, Klaus ellökte magától, majd bevonszolta az ajtón, és bezárta azt. Az önelégülten vigyorgó lány felé fordult, aki hátrált tőle, majd nyugodtan sétálgatott körbe a bárban.

- Reméltem, hogy beszélhetünk úgy, mint tegnap.

- Örülsz mi? – nevette el magát a lány, majd felült a színpadra és várakozóan nézett rá. – Mit akarsz? 

- Gondoltam, hogy összefüggésben állsz Caroline érzéseivel – bólintott Klaus, inkább csak magának. A terve bevált. És a Viktor által felsoroltak közül, a csábítás jött be a legjobban. 

- Mit akarsz hibrid? – ismételte éllel a hangjában. 

- Véleményem szerint te sem akarod, hogy a lány meghaljon és én sem. Hogy szabadíthatnám meg tőled? – ugyan csak megakarta tudni, hogy ki a nő, de ha kihozza a sodrából, talán elköpi magát. 

- Minden szóbeszédet és pletykát elhiszel, Mikaelson? – szánalmasan nézett végig rajta, majd elnevette magát. – Ha rajtam múlik a lány nem fog meghalni. És nem is fog, elvégre, ha ő eltávozik, akkor nem marad test, amiben lehetek. De hidd el, velem járt a legjobban. Más suttogó, már régen az őrületbe kergette volna a lányt. 

- Vagyis, ha benne maradsz se halna meg? – döbbenten rándult meg szemöldöke, bár már annyi mindent hallott, hogy nem tudta kinek higgyen. 

- Nem, ha én úgy akarom. De kicsit sem találod furcsának, hogy a kis csapat, akit azért kerestél, hogy megmentsék tőlem a lányt még mindig nem jelentkezett? 

- Feltűnt – morrant fel a hibrid nem tetszése jeléül. 

- Azért mert azt tervezik, hogyan öljék meg és közben téged hogyan állítsanak el az útból – vonta meg vállát. Klaus ajkai elnyíltak, bár látott benne értelmet. Hisz ők is félnek a suttogóktól. Miért akarnák életben hagyni? Bosszúsan fonta össze karjait maga előtt, úgy tűnt már megint átverték. Ez kezd szokás lenni. Senkiben nem bízhat már? 

 

- Nem tud életben maradni, Caroline meg fog halni, úgyhogy ne próbálj átverni! – fakadt ki dühösen és fenyegetően a lány elé suhant. 

- Miért ne tudna? – húzta fel szemöldökét és elmosolyodta magát.

- Senki nem lehet egyszerre boszorkány és vámpír.

- Okosabb vagyok, mint 950 éve. Elhiheted! 

Klaus elgondolkozva ráncolta homlokát, majd elnevette magát és örömében összecsapta tenyerét. 

-Valentina? 

Következő fejezet