10. fejezet

Caroline sóhajtva hajtotta hátra fejét és elmerengve nézett a mellettük elsuhanó tájra. Már régen felkelt a nap, és ők egész este hajtottak New York felé.

 Klaus csendben vezetett, bár gyakran próbált beszélgetni a lánnyal, a tömör és hideg elutasítás végül bosszankodva elhallgatatta. Nem tudta, hogy mit kéne mondani a lánynak, és még rosszabb volt, hogy azt se tudta, miért viselkedik így. Nem jutott közelebb a megoldáshoz, mivel Caroline még utalást sem tett rá, hogy mi baja lenne. Ugyan fáradtságot nem érzett a hibrid, meg se kottyant neki az egész estés vezetés, inkább a helyzet negatívsága szívta őt le. Nem akart rosszba lenni a lánnyal, bár úgy tűnt, hogy ez egyoldalú volt. 

Szívesen beszélt volna a minap este történtekről, de látva a lány akármelyik pillanatban robbanó dühét, ezt is elvetette. Ha felhozta volna, biztos a fejét veszi, vagy ami mégrosszabb, annyira elveszíti a kontrollt, hogy maga a boszorkányt hívja elő. Nem mintha nem élné túl, de nem szívesen okozott volna most autó balesetet. Szeme sarkából gyakran pillantott a lányra, aki meg nem mozdulva, görcsösen ült az ülésbe, egy pontot bámulva. Vagy kényelmes neki, vagy nagyon makacs. A hibrid az utóbbira szavazott. 

-Nem sokára ott vagyunk – jelentette ki ismét a lányra nézve, aki csak megvonta vállát. Klaus felcsattant volna a lányra, hogy fejezze be, de inkább visszanyelte dühét. Nem akar nagyobb feszültséget a kelleténél, de lassan már ő se bírja ezt tovább. Teljesen tanácstalan volt, hiába volt már ezer éves a nők mindig is idegen fogalom volt számára. Nem tudta, de soha nem is akarta megérteni őket. A nők mindig csak bajt okoztak, és egy férfi számára csak átok a szerelem. Van, hogy hasznos, amit általában a hibrid ki is használt, de sose akarta ő is úgy végezni. Egy életre végzett a szerelemmel. Tatia-val kezdődött, és vele ért véget. Egész életében csak kalandra használta a nőket, még is volt egyfajta tisztelete irántuk. Már amelyiknél… 

- Biztos, hogy most akartok indulni? Hisz este van, ráértek holnap – Elena lopva pillantott Klaus-ra, sütött minden egyes szavából a féltés. Nem akarta a szőke lányt csak úgy elengedni.

- Jobb, minél hamarabb ezt elintézni – jelentette ki határozottan Caroline és mindenki érezte a furcsa – talán? – szomorú tónust a hangjában.

- Biztos ne menjek veletek? – kérdezte már legalább ötödjére Stefan. A lány mellett akart lenni.

- Megoldjuk ketten, csak megyünk és … jövünk – Caroline nehezen mondta ki, sajnos nagyon tartott attól, hogy a hibridnek egyedül kell visszajönni. Nem akart még szembe nézni a valósággal, még is tudat alatt jobbnak érezte, ha senki nem megy velük. Nem akart búcsúzkodni. Tudja, milyen rossz, hisz neki is el kellett búcsúznia az édesapjától, tehetetlenül nézte végig, hogy meghal. Nem akarta, hogy a barátainak ezt végig kelljen csinálnia. Vagy, ahogy Alaric-nál volt.

- Sok sikert – biccentett felé Damon félmosollyal. – És szöszi, ajánlom, hogy vissza gyere!

- Vissza akarok – mosolyogta a szőke lány.

- Vigyázz rá – intézte halkan szavait Stefan a hibridhez, aki már lassan szólni akart a többieknek, hogy hagyják abba. Nem sokára visszajönnek.

Klaus a vámpírra nézett, aki komolyan állta pillantását. Ugyan nem kellett kimondania, de érezte a fenyegetést. A hibrid felhúzta szemöldökét, nem értette, miért viselkedik mindenki úgy vele, mintha ő lenne most is a rosszfiú. Az, de most semmit nem tett.

-Induljunk – intett a lánynak bosszankodva.

- Elijah szerint David biztosan megkeresi Claire-t. Ő ért hozzá, szóval valószínűleg felvilágosít minket mi ez az egész.

- Vele is lefeküdtél? – Caroline száján kicsúszott a mondat, mire a férfi beletaposott a fékbe. Már csak pár óra választotta el őket a várostól, de képtelen volt tovább menni ebbe a hangulatba. Mielőtt a hibrid mondatban is kiadhatta volna haragját, a szőke lány kipattant a kocsiból és az éppen mellettük álló erdő felé tett pár lépést, miközben mélyeket lélegzett. – Bocs, semmi közöm hozzá! – mondta hangosan, bár felesleges volt, a férfi szintén kiszállt a kocsiból és mögé sétált.

- Elég volt Caroline! Hagyd abba ezt a kislányos sértődött féltékenykedést! – csak feltételezte a mondatából, hogy ez a baja a vámpírnak, de ráhibázott.

- Nem vagyok féltékeny!

- Ordít rólad, hogy az vagy drágám, kár tagadnod – képtelen volt elrejteni vigyorát, amivel csak még jobban felhúzta a lányt. – De innen nem mozdulunk, amíg el nem mondod, hogy pontosan mi bánt. Caroline nem tudunk együtt dolgozni, ha ennyire ellenséges vagy – békülékenyebben szólt hozzá, mire az ránézett. – Elárulod mi a baj, vagy tovább fogod ezt csinálni?

- Inkább tovább csinálom – Caroline grimaszolva fonta össze karjait maga előtt és büszkén felemelte állát.

- Az a baj, hogy lefeküdtem mással? – puhatolózott óvatosan a férfi, de érezte, hogy egyre közelebb ér a célhoz.

- Nem! Az a baj, hogy pont Hayley-vel! – féligazság volt ez a részéről, de nem akart mindent a hibrid orrára kötni. Azok után, hogy ez kitudódott felesleges elmondani az érzéseit. Minek? – Nem találtál mást?

- Te nem értél rá – legyintett nagyzolósan Klaus, de csak egy gyilkolni való pillantást kapott. Elmosolyodta magát a lány reakciójára, de még jobban meglepte, ami utána következett.

- Fejezzük ezt be Klaus – sóhajtott Caroline és elkomolyodva megrázta fejét. – Csak, hogy tisztázzuk végre és ne legyen félre értés… mit akarsz te tőlem? A ballagásomon, eljöttél, megmentetted Damont, majd olyat mondtál, hogy bármeddig várnál a szerelmemre! De akkor már tudtad, hogy Hayley terhes nem igaz? Akkor meg miért? Most meg rohantál segíteni nekem, miután megtudtad, mi történt és először azt mondod, hogy nem számít velem mi lesz csak a suttogót kell elintézni, aztán meg azt állítod, hogy érdekel az életem? Nem akarsz bocsánatot kérni a bunkóságodért, a másik pillanatban meg már sajnálod? Miért csinálod ezt? Játszol velem, vagy mi? Nem számít neked a szerelem, de vársz az enyémre?

Ugyan Caroline nem várta, hogy válaszokat kap, de jól esett neki kiadni magából. Mire a mondandója végéhez ért már zihált a levegőhiánytól. Klaus megvárta, amíg a lány lehiggad, majd elmosolyodta magát.

- Most már tovább mehetünk?

- Nem is mondasz rá semmit? – rökönyödött meg a lány értetlenül. Na, ez még nagyobb pofoncsapás, mintha leszidná őt.

- Mit akarsz mit mondjak? – fordult vissza felé a hibrid látszólag közönyösen. – Kihívás vagy számomra, mert neked ott van a tökéletes kis Tyler, de tőlem sosem fogod azt megkapni, amit tőle. És különben is mindketten tudjuk, hogy sosem volt esélyem nálad. Én vagyok a gonosz hibrid emlékszel? – gúnyosan mosolyogni kezdett, még akkor is, ha úgy érezte nem helyes.

- Szóval… - kezdte a lány némi torokköszörülés után. – Ha elhagytam volna Tyler-t érted, te másnap leléptél volna igaz? – nem akarta megtudni az igazságot, túlságosan rosszul esett volna neki, de ebbe a bizonytalanságba is kezdett beleőrülni.

- Azt nem mondtam – rázta meg a fejét ártatlanul. – De igazad volt. A te tökéletes kis világodban nekem nincs helyem.

- Jó, hogy ezt tisztáztuk – bólintott a lány, bár egyre jobban úgy érezte, hogy legszívesebben a falba verné a fejét. Milyen naív volt… Engem nem tudsz elcsábítani. Okosabb vagyok annál. Tudom, ezért kedvellek.

Összeszorította ajkait, nehogy hangosan felnevessen saját kínjában. Nevetséges volt. 

- Akkor indulhatunk? – tárta szét kezeit a hibrid.

- Miért töröd magad ennyire, ha nem számítok? – jött az újabb keresztkérdés a lánytól. Klaus nagyot sóhajtott, tudta innen nem fognak tovább menni, amíg a lányt nem billenti valamelyik oldal felé. Hogy mi a kedvezőbb azt sajnos tudta. Csak nem volt kedve hozzá. Nem akarta megbántani a lányt, és nem akarta magától távol tartani, de kénytelen volt. Muszáj volt megbántani a lányt, ezzel is magát óvja. Hisz, ha ennek vége Caroline Mystic Falls-ban marad Tyler-rel, ő pedig visszmegy New Orleans-ba. Elég hülye volt, mikor elmerengett magukon, hogy milyen jó is volna. Valójában ő se tudta, mit akar a lánytól. Nem mondaná magát szerelmesnek, mert nem volt az, csupán kedvelte a lányt. Jobban, mint mást. 

- Rendben, Caroline – hevesen megpördült tengelye körül és morcosan, majdhogynem szigorúan nézett egyenesen a lány szemeibe. – Nem számít az életed, de mindenképp kiakarom deríteni, hogy a suttogó miért pont téged szállt meg, és miért vagy még ennyire magadnál. Azért kértem bocsánatot mert nem kellett volna úgy beszélnem veled. De az életed jelenleg csak azért számít, mert a suttogó téged szállt meg. Amit a ballagásod napján mondtam… mondtam, amit mondtam, de mindketten tudtuk, főleg én, hogy kicsi az esély rá, hogy megjelensz egyszer az ajtóban. Most pedig menjünk tovább, mert soha nem fogunk odaérni, ilyen tempóban – kissé szánakozóan nézett végig a lányon, aki egyre lentebb süllyedt. Rosszul estek neki Klaus szavai, de legalább már tisztába volt mindennel. – És csak hogy ne legyen félreértés… - felnézett a férfira, aki már a kocsinál állt. – Hayley élete sem számít nekem. Egy alku, ami New Orleans-ba van. Az, hogy Hayley terhes csak egy véletlen volt. Nekem nem számít, csak egy szép és élvezetes éjszaka volt, aminek lett egy peches következménye. És még valami Caroline…- a lány hátratántorodott, ahogy a férfi váratlanul jelent meg előtte. 

Majdnem hátra is esett, ha a férfi nem ragadja meg erősen a karját. Próbált erőt venni magán, de megremegett a szürke szemektől, amik közömbösek voltak, semmitmondóak és hidegek. Klaus nézte egy darabig, elidőzött a göndör szőke tincseken, a szép arcon, végül megállapodott a kék szemekbe, amik most riadalomról árulkodtak. Elérte a célját.

-Senkinek nem tartozom elszámolással a dolgaimról. Sajnálom, drágám, de már ezer éve senkinek nem magyarázkodok, semmiért. És nem nálad fogom elkezdeni. 

Caroline bólintott, és habár tudta, a férfi nem bántaná, akkor is megijedt tőle. Végül is, miért ne bántaná? Azért mert eddig nem tette meg, még simán megteheti. Gyorsan visszaszállt a kocsiba, mielőtt tovább feszítené a húrt a hibridnél, aki kicsit tovább maradt kint a friss levegőn.

Érezte, hogy túlzásba vitte, de így legalább nem kell foglalkoznia a lány bizonytalanságával. Egy gonddal kevesebb. Még akkor is, ha ő maga pocsékul érzi magát ettől. Ugyan a kocsiban még ennél is feszültebb volt a légkör, de most már mindketten tudták, hogy miért. 

- Megszeretnéd nézni a várost? –nézett rá pár perccel indulás után, nem sokára odaértek.

- Nem is tudom, nem ezért jöttünk – pillantott rá óvatosan szeme sarkából. – De, ha megmutatod…

- Én már rég nem jártam itt, de biztos megoldjuk – mosolygott rá lágyan, ezzel egy kicsit eloszlatva a lány ijedtségét. Hallotta, hogy még mindig nagyon gyorsan dobog a szíve a rémülettől. Rosszul érezte emiatt magát, de nem tett ellene. – Nem szeretném, ha a jó kapcsolatunk megromlana, Caroline. Sokáig tepertem azért, hogy ezt elérjem.

Caroline arcára akaratlanul mosoly csúszott és megforgatta szemeit a nagyképű megjegyzésen. Sajnos nagyon jó tehetsége volt a férfinak hozzá, hogy hamar eloszlassa a pár perccel előtte kialakított hangulatot.

- Hogy vagy?

- Hogy érted? – kapta fel fejét a kérdésre. Az érzéseire célzott volna?

- Rég ittál a véremből – adta meg a választ egyszerűen. Caroline elmosolyodta magát, és majdnem homlokon csapta magát. Hogy a francba érthette félre? Az előbb mondta ki a nyilvánvaló tényeket, miért ilyen hülye?

- Öhm, jól azt hiszem. Bár elég sok energiát szívtam el ahhoz, hogy ne legyek éhes – szarkasztikusan fejezte be a mondatot, de a helyzet komolyságától függetlenül mindketten nevettek rajta. Könnyebbnek tartották, hogy viccet csinálnak belőle, minthogy kimondják a kínos igazságot. Még soha nem kívánták ennyire egymást. Nehéz volt bevallaniuk, hogy a szívük mélyén – a következményektől elnézve – folytatták volna.

- Kezd egyre jobban bosszantani ez a boszi – morogta orra alatt, kifejezve nem tetszését. – Hamarabb kellett volna szólni, akkor még tudtunk volna segíteni Elijah-val.

- Azért, mert csak ti vagytok elég erősek a kiűzéshez? Azt hittem ezt csak egy boszorkány tudja megtenni.

- Amikor rólunk van szó, nem azt a fajta kiűzést értjük, ahogy ti gondoljátok – pillantott rá szeme sarkából. – De igen, azért, mert mi vagyunk a legöregebbek és minden szempontból a legerősebbek. 

Caroline ugyan kíváncsiskodott volna még, de úgy gondolta jobb nem firtatnia, a mi lett volna, ha… kérdést. Az út további részében nem szóltak egymáshoz, mindketten a gondolataiba mélyedtek.

- Megjöttünk? – húzta fel szemöldökét a lány, mikor a hibrid leparkolt egy eldugott kis utcán, egy nem valami bizalomgerjesztő bárnál.

- Igen, itt vagyunk – Klaus végig mérte a hatalmas háztömb alatt rejtőző kis bárt, ami több volt, mint amennyit kívülről mutatott. Elijah elküldte neki a címet, és hogy látta most már neki is beugrott a hely. 

Már messziről hallani lehetett a bentről jövő dübörgő zenét, az alagsorba lévő kis bárhoz apró lépcső vezetett le, amin támaszkodott pár fickó, akik ránézésre is veszélyesek voltak. Caroline kezdte úgy érezni, mintha valami maffiához mennének, azzal a különbséggel, hogy a hely, borzongatós hangulatán enyhített a nappali világosság. Majdhogynem félős kislányként lépett közelebb a hibridhez, miután észrevette, hogy a kint terpeszkedő kis társaság napszemüvegük mögül éhesen pásztázzák őt. 

Nem tudta eldönteni, hogy csak perverz, erőszakos állatok vagy szimplán vámpírok, akik nem vették észre, hogy ő maga is az. Persze, mihelyst meglátták a lány mellett álló ősit, rögtön visszább vettek, és felegyenesedve elnéztek. 

Természetesen Klaus ebből a kis közjátékból mindent észrevett, de elég volt a jelenléte, hogy Caroline-nak senki ne merjen kikezdeni. Jól tudta, hogy a lány szembesülni fog az igazi vámpír világgal, amellyel eddig még soha nem találkozott. Mit szólna a negyedhez? Gyorsan megrázta fejét a gonoszkodó gondolatai miatt, de képtelen volt nem eljátszani a képekkel, hogy Caroline milyen arcot vágna, ha hirtelen betoppanna New Orleans francia negyedébe. Ez a kis bár, semmi ahhoz a városhoz képest. Ez a mi világunk. 

Próbálta elrejteni mosolyát, miközben megfogta a lány kezét, hogy bevezesse. Sejtette, szükség lesz a kontaktusra, ha nem akarja folyton elveszíteni a döbbent lányt. A tömegben hamar eltűnt volt, itt még nappal is sokan voltak, hiszen rengeteg vámpírnak óvnia kellett magát a napfénytől. A kisvárosi lánynak kellett a támasz, hisz aki vámpírként még nem látta a világot, az már a bejáratnál lesokkolódik. A férfi tapasztalatból gondolta ezt. 

Caroline-nak még a szája is nyitva maradt a látványtól. Az apró ajtóval ellentétben az alagsor hatalmas volt, és sötét, csak néhány piros lámpa világította meg a helyet, ami a pulttól, és a kis színpadtól jött. Vörös fényekkel volt feldobva, az egyébként is hátborzongató hely, a hosszú és magas pult mellett nem messze, lengébb öltözetű lányok táncoltak a zenére. A lány ujjai kicsusszantak a férfi kezéből, mikor meglátta, hogy az egyik hölgy felé vetett pillantásánál kivillantak hegyes szemfogai. Elkapta tekintetét, de rosszul döntött, helyette rengeteg szempárral találkozott, aki őt méregette. Igen, nagyon látszódott rajta, hogy új itt. Kimondottan hálás volt, amiért az ismert és rettegett hibrid mellette volt, hisz aki ránézett, azonnal elfordította fejét és csak lopva merték tovább bámulni az ismeretlen szőke lányt. 

Tekintetét végig vezette a falnál álló több kis boxban, ahol nagy csodálkozására, nem csak hogy a lányok táncoltak, de rengeteg férfi ivott is belőle. 

-Elhoztál egy bordélyházba? – erőt vett halk hangján, és egyre nagyobb méreggel fordította félig fejét a hibrid felé.

- Nem az – nevette el magát Klaus.  – Csupán egy vámpírtanya, ahol a férfiak és a nők egyaránt szeretnek szórakozni. Itt sok nőben eltűnnek a gátlások.

-Meg se merem kérdezni, te honnan vagy ilyen jól informált – grimaszolt, mire a férfi nagyobb nevetésben tört ki.

- Emberek járnak ide, hogy igyanak belőlük? – nézett rá ismét kérdőn.

- Meglepődnél mennyi ember hajlandó bármire nagy összegekért – titokzatosan elmosolyodta magát, nagyon jól mulatott a lányon.

- Meg vannak igézve? – kérdezte reménykedve, de hamar lecsillapodott, miután Klaus megrázta fejét.

- Némelyik igen, de sokan önként jönnek ide.

- Ez undorító – nyögte ki szörnyülködve és egyre gyorsabb lélegzetvétellel nézett körbe. 

Klaus a háta mögött kajánul vigyorgott, nem hibáztatta a lányt, reakciója miatt. Sejtette, hogy így fog reagálni a kisvárosi lány. Nyelve hegyén volt egy csípős megjegyzés, de inkább nem mondta ki. Ennyi elég sokk volt a lánynak, így a délelőtt folyamán. Ismét megragadta a lány kezét és a pulthoz vitte őt, majd arra támaszkodva, arrébb lökött pár üres poharat. 

A fekete hajú, alacsony lány megpördült a zajra, majd elhűlve elnyíltak ajkai.

- Klaus!

- Üdv Kate! Nem tudod, véletlenül hol találom Davidet? – a hibrid élvezte a lány ijedtségét.

- Nincs itt – mondta határozottan, de nyelt egyet, ahogy a szürke szemek megvillantak.

- Nem kérdezem még egyszer.

- Nincs itt – ismételte remegve, majd hadarni kezdett. – De Viktor vár téged hátul – intett fejével a pult mellett nem túl feltűnő ajtóra.

- Miért nem ezzel kezdted? – kérdezte játszott felháborodással a férfi, majd átkarolta Caroline-t. – Gyere, drágám!

- Régi ismerős? – kérdezte csípősen, és egyben feldúlva. Ráakart szólni a férfira, hogy hagyja abba a rémisztgetést, szegény lány így is nagyon félt tőle.

- Régi dolog, amin nem tud túl lépni – vonta meg vállát, mintha mi se lenne természetesebb.

- Nem is értem, miért – motyogta halkan. – Tőled mindenki fél.

- Meg van rá az okuk – büszkén mosolygott a lányra, de tudta, ez nem a helyzet, amikor a lánynak ez imponálna.

- Nekem is van rá okom? – torpant meg az ajtóban, mire a férfi elkomorulva a szemeibe nézett. Nem értette a lányból mi váltott ki ekkora ellenszenvet, eddig is tisztába volt vele, hogy az ő élete nem makulátlan. E mellett sose bántotta a lányt, legfeljebb megrémítette.

- Nincs – bökte ki végül tömören, és hangosan becsapta maguk mögött az ajtót.

Egy sötét, szemetes, piszkos folyosón sétáltak végig, fölöttük halványan pislákolt némi fény. Több ajtó mellett is elhaladtak, de a legutolsó előtt torpantak meg. Klaus kopogás nélkül nyitott be, és maga után húzta a toporgó lányt is.

- Klaus – hallották meg mindketten a nevetős hangot, majd megjelent előttük a jó kedélyű, mosolygós férfi. – Jó újra látni – a hibrid nevetve ölelte magához régi ismerősét.

- Viktor, még mindig jó színben vagy – Caroline-nak közben alkalma nyílt megnéznie a férfit. Magas volt, széles vállú, majdhogynem kopasz, és jellegzetes arcú.

A lány közben végig nézte a kis szobát, ami már legalább kellemesebbnek hatott az előbbi bár után. Kicsit rendezettebb volt, de csak egy irodának használhatták. Erre következtetett az egyszerű íróasztalból, szekrényekből, és a halom papírkötegekből. – Kissé meglep, hogy te fogadsz minket David és Claire helyett.

- Nos, David a nő elé ment, de majd jönnek. De, azt hiszem, én több információt tudok nektek adni – mosolygott, majd pillantása lassan a lányra tévedt. – Szóval ő lenne az.

- Elijah veled beszélt akkor? – motyogta orra alatt, inkább csak magának. Ő neki nem volt új, hogy Viktor körülsétálta Caroline-t, és végig nézte tetőtől talpig.

- Mit nézel, mint valami cirkuszi látványosságot? – háborodott fel a szőke lány.

- Sajnálom – nevette el magát a férfi, a hibrid pedig halványan mosolygott. – Csak azon merengek, hogy a suttogó miért pont téged választott.

- Biztos azért, mert jól mutatok bikiniben – fintorgott rá a lány, de csak nagyobb hahotázást idézett elő a vámpírból.

- Van érzéketek a különleges nőkhöz – intézte szavait az elgondolkodó hibridhez, mire az összevonta szemöldökét.

- Érzékünk? Ki a másik?

- A suttogó – rántotta meg vállát.

- Ezt bóknak veszem – jegyezte meg epésen Caroline, és elhúzta száját.

- Magunkra hagynál egy kicsit, édesem? Mi vén rókák beszélgetünk egy kicsit – negédes vigyort eresztett meg felé, amitől inkább kirázta a hideg. – A pultban lévő lány megmutatja a szobádat. A bár fölött van a lakás, úgyhogy a közelben leszel! 

Caroline kérdőn nézett a hibridre, aki bíztató mosollyal bólintott. Még vetett rájuk egy pillantást, majd rájuk csukta az ajtót. Mihelyst a helyére kattant a nyelv, Viktor elkomorult és sóhajtva megmasszírozta homlokát. Klaus közben már kiszolgálta magát és megtalálta barátja jó minőségű borát. Kényelembe helyezte magát az egyik fotelbe a fal mellett, és iszogatni kezdett. 

- David csak egy eszköz, valójában én tudok mindent a suttogóról.

- Sejthettem volna – kuncogott fel a hibrid. – David amolyan csicska nem igaz? Megbocsátotta már, hogy lefeküdtél Claire-rel?

- Bölcsen tette, hogy igen – vihogott, majd neki dőlt asztalának és összefonta karjait. – David sok dolgot tud hallásból, de nem tapasztalt meg semmit. Csak annyit tud, amennyi muszáj. Valójában Claire és én vagyunk az igazi források.

- Akkor tudsz segíteni – jelentette ki majdhogynem reménykedve.

- Nem tudom, Klaus – rázta meg fejét tanácstalanul. – A lányba nagyon régóta benne van a boszorkány, túl régóta.

- De Caroline még mindig önmaga.

- Ez nem véletlen – mondta halkan, majd felemelte fejét. – Van oka, hogy miért ennyire önmaga, és van oka annak, hogy miért pont őt. Ugyanolyan, mint Carry.

- Kicsoda? – Klaus meglepetten húzta fel szemöldökét, gyorsan végig pörgetve magában az összes ismerősének nevét, de ilyen nevű nő nem ugrott be neki.

- Carry, Caroline nem tudom hanyadik nagyanyja.

- Ismerted?

- Elég jól, és hidd el nekem, hogy szinte ugyanolyanok. Már első ránézésre, biztos voltam benne, hogy ő az.

- De ahhoz, hogy mindent megértsd, előbb mutatnom kell neked valamit – ellökte magát az asztaltól, mire habozva, de a hibrid is követte. – David és Claire ide fognak jönni, remélhetőleg hamar. A lánynak szüksége lesz Claire-re.

- Viktor! – dörrent rá komolyan, mire a férfi kérdőn visszafordult. – Megmenthető?

- Őszinte leszek hozzád – a vámpír sóhajtva rakta kezét a hibrid vállára, majd lassan megrázta fejét. – Nem találkoztam még olyan vámpírral, akinél a folyamatot vissza lehetne fordítani már ilyen hosszú idő után. De történhetnek csodák – mondta titokzatosan, és vigyorogva bezárta maga mögött az ajtót. 

Következő fejezet...