19. fejezet

Mivel a játékot nem igazán vettétek figyelembe, sőt még kevesebb kritikát kaptam, mint egyébként ezért a fejezet se úgy alakult. Szerintem jó lett, de ezt döntsétek el ti. Drámában azt hiszem nincs hiány...

Lehunyta szemeit, és hagyta, hogy érzései könnyekbe törjenek ki összeszorított szemhéjai alól. Észre se vette mikor kezdett el keservesen zokogni, de olyannyira összetett, bonyolult és értelmetlen volt most benne minden, hogy minden kitört belőle. Tyler vigasztalóan nyugtatgatta, csitította és erősen magához szorította, tudatva vele, hogy itt van.

Caroline hol a boldogságtól, megkönnyebbüléstől könnyezett, annyira hiányzott neki a fiatal hibrid, de mielőtt teljesen belefeledkezhetett volna a nagy örömködésbe, mindig eszébe jutott a jó pár bűnös eset, ami Klaus-szal folyt. Igaz, csóknál sosem jutottak tovább, de azt is csak az ősinek köszönhette és ebben a pillanatban határozottan hálás volt neki ezért. Már minden mástól is óriási lelkiismeret-furdalás nyomta lelkét. 

- Ne sírj, Car, itt vagyok!

- Nem hiszem el, hogy tényleg itt vagy – suttogta, pedig már percek óta szorította magához őt. Karjai közt Tyler-t tartotta, fejében azonban teljesen máshol járt. Cikáztak a gondolatai, teljes kettőség jellemezte most, de mindannyiszor Tyler-re gondolt, más is helyet kapott az elképzelésben. És erre a gondolatra, mindig eleredtek könnyei. Fájt neki a tudat, hogy Tyler mellett más férfi is helyett kapott, de tiltakozni akart ellenére. Próbálta meggyőzni magát, hogy csak a bűntudat miatt gondol állandóan Klaus-ra, és persze helytelenül, hisz végre visszajött szerelme, csak vele kellene foglalkoznia. A bűntudat gombócot forrt torkába, akár egy fuldokló a levegőt kapkodta, és arcát mindannyiszor Tyler nyakába fúrta, ahogy akaratlanul felrémlett előtte egy másik személy ölelése. Mikor vigasztalásra szorult, Klaus ott volt, és akárcsak most Tyler, ugyanígy szorította magához.

Elnyomta magában a kellemetlen érzést, miszerint egy része – és egyelőre nem tudta, hogy mennyire erős, helyes oldala – rossznak, helytelennek véli az egész szituációt Ty-al, hol ott ő a barátja. Caroline dühösen szorította össze öklét a srác nyakán, nem akart hülyeségeket gondolni. Neki Tyler mellett a helye, hiszen őt szereti. Legalább is azt hitte. 

- Gyönyörű vagy, engem vártál így? – Tyler tréfálkozva húzódott el tőle, de szemei boldogan csillogtak. Caroline mosolyogva megrázta fejét.

- Ismét volt Nyárnyitó Bál, és én szerveztem meg – úgy mondta, mintha mindennapos dolog lenne, pedig Tyler sejtette, hogy a szőke lány legnagyobb dolgok közé sorolja ezt. Már kislány korában is erről álmodozott, sok más dolog mellett. 

- És ki volt a kísérőd? – vigyorgott rá, mire a lányban megállt az ütő.

- Beszélnünk kell Tyler – hárított felsóhajtva, és megszorította a fiú kezét. – Sok dolog történt mióta elmentél, és mindent el kell mesélnem, hogy értsd is a helyzetet. 

- Alig várom, hogy regélj nekem bogaram – gyors csókot nyomott a lány kiszáradt ajkaira, aki megilletődött ettől. Tyler mosolyogva haladt el mellette, és ledobta cuccát a folyosóra. Caroline furcsán nézett utána, majd mérgesen becsukta az ajtót.

-A francba – nyögte kétségbeesetten. Hogy mondjon el mindent Tyler-nek úgy, hogy semmiképp se akadjon ki? 

Egy percig nem is hitte, hogy ez valóban megtörtént. Tyler csak úgy visszatért. Hetekig várta ezt a pillanatot, de most legszívesebben elküldte volna, hogy „nyaraljon” még. Olyan sokáig már ideje se volt a fiúra gondolni, és most hogy visszatért, mintha csak álmodna, vagy egy szellemet látna. Úgy érezte mintha fuldokolna a felgyülemlett érzéseitől, ideje se volt, hogy tisztába rakja magába a helyzetet. Kicsapott és tanácstalan volt. Hol Klaus jutott az eszébe, hol Tyler, de mindkét hímnemű esetében összezavarodottnak találta magát. 

-Miért érzem úgy, mintha nem örülnél nekem?

Nyögve megpördült Tyler gyanakvó hangjára és szembe találta magát a barna szemek kérdéseivel.

- Örülök – mosolygott rá megjátszottan, legszívesebben sikított volna egyet. Csak neki lehet ekkora pechje! – Csak nagyon meglepődtem. De nagyon boldog vagyok – erőt véve magán, a fiú ölelésébe bújt, akinek eloszlatta kételyeit. Legalább is remélte. – Nagyon hiányoztál. – hazugság. Már hozzászokott, az utóbbi hetekben pedig hát… nem gondolt rá. Volt más valaki, aki kitette gondolatait. – Nagyon boldog vagyok, hogy itt vagy – újabb hazugság. Bár örült, hogy visszatért egykori szülővárosába, úgy érezte, neki most nincs szüksége a fiúra. 

- Akkor mesélsz nekem? Kicsit levagyok maradva – Tyler elnevette magát, Car ajkai pedig megrándultak. – Persze többet tudnék, ha a hívásiad ugyanúgy érkeztek volna, mint előtte…

- Ne haragudj, akartalak, csak sose válaszoltál és én… meg egyébként se lett volna rá időm, hogy így fogalmazzak.

- Miért, mi a fene történt ebben a kis városban, hogy ennyire nehezen mondod el? Car? – kérdőn, majdhogynem felháborodottan nézett le a lányra, aki tartotta vele a szemkontaktust.

- Mindent elmondok – biccentett felé magabiztosan a lány.

- Olyan furcsa vagy… - vonta össze szemöldökét, Caroline pedig nyelt egyet. 

***

- Niklaus – Elijah figyelmeztetően szólt rá öccsére. 

- Figyelek! – fakadt ki Klaus, az nap már sokadik alkalommal. Caroline az este után, mindenkit tájékoztatott, hogy Tyler visszatért. Ugyan nem személyesen szólt Klaus-nak, de a hírek hozzá is megérkeztek. Először dühös volt a lányra, amiért nem értesítette egyből őt, de aztán rájött, miért is tette volna? Hisz elvileg nem bánthatja Tyler-t, a ballagási ajándékába ez is beletartozott a szabadságjogának visszaadása mellé, és elméletileg Tyler se fogja őt bántani. Nem igazán ölheti meg, mert az felérne egy komplett öngyilkossággal. 

Aztán miután túltette magát ezen, jött a második reakciója. És szégyen, nem szégyen, megdöbbenésére vagy sem, hatalmas erővel tört fel benne a harag és veszett el a féltékenységben. Még pár óráig tagadta magának, de mikor már délután se hallott senki, semmit Caroline-ról kezdett egyre jobban a felszínre törni. Kiforrott, határozott álarcát, késő délutánra, már alig bírta fenntartani. Megtehette volna, hogy felkeresi a lányt, legalább kicsit bosszanthatná is Tyler-t, de úgy gondolta ad Caroline-nak egy napot. Végülis, ha nem üldözi el a városból a kis Lookwoodot, akkor nem kéne ilyen sok időt együtt tölteniük most, hogy bepótoljanak mindent. Erre gondolatra, pedig újfent harmadik reakciója volt. Iszonyatosan dühös lett az elképzelésre, hogy Tyler megöleli, megcsókolja, úgy, ahogy ő. Köztük a különbség az, hogy Caroline olvadozva esik a srác karjaiba, és meg is tehetik. A lány Klaus felé már fenntartásokkal küzdött, kivéve egyetlen egy estét. Jól tudta, hogy Caroline nem az övé, sőt mondhatni semmi közük nincs egymáshoz, de belül őrjöngött már a gondolatra, hogy kitudja mit csinálnak azok ketten. És természetesen egy szava se lehet. Na nem mintha a férfi magát bármikor is becsületesnek mondhatná magát, és az ő lobbanékonyságát figyelembe véve bármit megengedhetne magának. Azonban úgy érezte tartozik a lánynak ennyivel. Vagy csak nem akarta, hogy csalódjon benne. 

Hülyén érezte magát amiért ehhez hasonló gondolatok és érzések társaságában volt egész nap. Nem is értette, hogy miért foglalkozik ennyire vele. Hiszen neki aztán teljesen mindegy. De akármennyire is akarta, nem tudta kiverni Caroline-t a fejéből. 

-Valóban? – kérdezte Rebekah szarkasztikusan felhúzva szemöldökét, és összefonta karjait mellkasa előtt testvérét méregetve. – Azt gondolom, hogy azért vagy most ilyen, mert a kis csicskafiúd visszajött. Caroline ezentúl nem fog annyit foglalkozni veled. 

Klaus méregette őt egy darabig, majd indulatosan megindult felé. Elijah és Stefan is lépett volna, ha meg kell állítani, de a hibrid, csak elsuhant húga mellett. Rebekah meglepődve pislogott utána, majd megrántotta vállát.

- Nincs igazam? – nézett tanácstalanul a többiekre.

- Niklaus nehezen tűri az igazságot, ha saját magáról van szó – jelentette ki Elijah, majd sóhajtva felállt az asztaltól. Beszélnie kellett az öccsével, mielőtt teljesen elborul az agya. 

- Szólok Damon-éknek – állt fel Stefan is, majd oldalra pillantott Kathrine-re. – Velem jössz?

- Persze, hogy nem! – Kathrine dühösen csattant fel. – Hogy a kis Elena kikaparja a szememet? Kösz, kihagyom. 

Rebekah gúnyosan mosolygott ezen. 

- Mennyivel másabb emberként igaz?

- El ne kezdjétek – szólt rájuk Stefan, majd inkább kifelé kezdte terelni a szőke őst. Kathrine fintorgott erre egy sort, majd az asztalhoz lépett és megnézte magának a térképet. 

Elijah testvérét saját szobájában megtalálta, illetve az erkélyen. Ajkai elnyíltak csodálkozásában, nem igazán látta még így öccsét. Klaus a földön ült, lábát felhúzva, hátát a falnak támasztva, közben pedig fülhallgatóval a fülében zenét hallgatott. Elijah nehezen tudta eldönteni, hogy mit lát a hibrid szemében, de a szorongás tisztán kivehető volt belőle. Aggódott érte, nem akarta, hogy rossz döntéseket hozzon a jelenlegi érzései miatt. 

- Nem a te stílusod – jegyezte meg halkan a hibridre, aki úgy viselkedett, akár egy tinédzser. Igazán emberi volt. Klaus is észrevette jelenlétét, és kinyomta telefonját.

- Mind változunk nem igaz? – cinikusan elhúzta száját, majd felkapta a pohár vért, ami mellette volt. 

- Beszéljünk róla? – kérdezte, majd az erkély korlátjának dőlt és testvére arcára nézett.

- Csak kiakarom tépni Viktor szívét, amiért elárult, és megakarom leckéztetni a másik kettőt. 

- Caroline-ra értettem – mosolygott rá halványan. 

- Nem tudok mit mondani ezzel kapcsolatban – rántotta meg vállát, és közömbösen félre nézett. A probléma az volt, hogy Elijah túl jól ismerte. – A kis Lookwood megjelenése semmin nem változtat. Caroline-nak segítségre van szüksége, amit meg is fog kapni. De mihelyst lezártuk ezt az ügyet, visszamegyünk New Orleans-ba és elfelejtjük ezt az egész helyet. És mindent, ami ide köt – mormolta a végére. 

- Sajnálom, hogy így gondolod – mondta ki hangosan kételyét. Hosszú idő óta, testvérében meglátta az emberséget, ami furcsa mód bizony a szőke lány váltott ki belőle. Pozitívumnak hatott a kettőjük kapcsolata és az egyre erősödő kötelék kettőjük között. Nem gondolta, hogy a végén minden visszafele sül el. De Klaus-ra jó hatással volt a szőke lány, és talán öccse ezer év után hajlandó lett volna változni. 

- Csalódást okoztam? – gúnyolódott vele, és tovább kortyolgatta éltető nedűjét. 

Elijah habozott egy pillanatig, majd végül halkan kibökte kérdését.

-Fáj, igaz? Tényleg megszeretted őt… - kimondva őrültségnek hallatszódott, de amennyire az volt, legalább olyan mély volt az igazsága is. 

Klaus szemeit testvérére kapta, majd elkuncogta magát és elfordította fejét. 

- Olyan régóta hajtogatom neked, hogy a szerelem a vámpír legnagyobb gyengesége. Nincs igazam?

- Vagyis igen? - Elijah óvatos volt, de egyben meglepődött és elégedett is. 

- Nem – fakadt ki komor tekintettel, majd szúrósan felnézett. – Nem vagyok szerelmes, és ajánlom, hogy ne is latolgassuk ezt a kérdést. 

- Niklaus, nézz magadra! – intett felé és reménykedve elmosolyodta magát. – Ez nem te vagy. Minden mostani érzésedet a lány váltotta ki és az elképzelés, hogy elveszítheted. 

- Mintha bármikor is az enyém lett volna – mosolyogva rántotta meg vállát a hibrid, majd felpattant helyéről. – Elijah ne folytassuk ezt a beszélgetést, mert se kedvem, se türelmem hozzá. Caroline-tól még meg kell szereznem a nyakláncot, aztán mehetünk. 

- Hogy akarod megszerezni tőle? – Elijah kissé aggódva lépett öccse után. Félt, hogy hülyeséget csinál, vagy még rosszabb, amit meg is bán. 

- Majd rávillantom a mosolyom – motyogta orra alatt, majd ott hagyta testvérét, aki a fejét rázta.

***

- Rebekah mit keresel itt? – csattant fel Caroline, majd beengedte maga mellett a szőke őst. 

- Az mindegy, csak megakartam kérdezni, hogy vagy – hadarta, majd feltünően körül nézett.

- Nincs itt – sóhajtott fel. – Tyler hazament, illetve Matt házába, aztán körül néz a városba. 

- Oh, remek, akkor ketten vagyunk – Rebekah vigyorogva csapta össze kezeit. Caroline megforgatta szemeit, majd a konyhába ment, hogy igyon egy kis vért. Rebekah-nak ennyi is elég volt, hogy megnézze a lányt. A szőke vámpír szemei alatti karikák alváshiányt jeleztek, ahogy a szemeiben ülő mély komorság. Caroline teste helyette is beszélt, látszott rajta, hogy ólomsúlyként nehezedett vállára minden. – Hogy vagy? – úgy kérdezte mintha mindennapos lenne ez a kíváncsiság. Azonban Caroline is nagyon tudta, hogy most mire megy ki a játék, habár bizarr volt neki a helyzet. Pont Rebekah-val beszélje meg a problémáit? 

- Komolyan érdekel? – sóhajtott fel és szúrósan nézett az ősre, aki megrántotta vállát.

- Valójában Stefan-nak kellett volna ide jönnie, de ő inkább beavatja Damont és a kis Elenát. Nekem meg jutottál te – nagyvonalúan intett felé, mire az elmosolyodta magát. 

- Micsoda nagylelkűség. Mibe kell beavatni, mi történt?

- Kathrine megtudta, az öt helyszínt. Ma David elárulta neki. Megmondom őszintén, hogy van benne tehetség. Hogy lehet valakinek ennyire elcsavarni a fejét? 

- Kicsit fáradt vagyok, úgyhogy a lényeget! – szólt rá kimerülten.

- Oh igen, szóval a jó hír, hogy Claire és a kis bagázs azonban még csak hármat találtak meg. Kicsit régiek a helyszínek. Mi tudjuk, hogy mi az öt helyszín, de előrébb jutnánk a dolgokban, ha Valentina segítene nekünk. Ő biztos többet tud. Nem is egy, hanem több lépéssel előttük járnánk! És akkor megelőzzük azt is, hogy téged megöljenek – Rebekah lelkesedve mesélte mindezt a lánynak, felpörgette ez a sok izgalom, főleg, hogy ők állnak nyerésre. 

- Azt elfelejted, hogy nem tudok csak úgy beszélni Valentina-val. Általában csak úgy megjelenik – azonban hogy ezt kimondta rájött, hogy nem így van. Legtöbb esetben Klaus ott volt. 

- Ezt majd megoldjuk – legyintett. – A lényeg, hogyha mi is megtudjuk pontosan hol is van az öt helyszín, akkor indulás New York-ba! Ha tudjuk, hova fognak menni, akkor meg is lephetjük őket. Nik, szörnyen ki van akadva, amiért elárulták. Csúnya látvány lesz – nevette el magát, habár Caroline nem osztozott jókedvében. 

- Meglátom mit tehetek – mondta halkan, lemondó sóhajjal. Ugyan magától még sose akart beszélni a boszorkánnyal, és amióta meghalt nem is érezte a jelenlétét, mint korábban. Lehet, hogy eltűnt volna?

- És egyébként, mi a helyzet a csicskával?

- Kivel? – Caroline meglepődve ráncolta homlokát, majd felsóhajtott. – Ja, hogy Tyler-rel. Hát, elmeséltem neki mindent. Nagyon meglepődött, és segíteni akar. Sajnálja, hogy nem volt itt, amikor szükségem lett volna rá. Aztán elmondta, hogy ő tulajdonképpen járta a világot, hol vérfarkasokba botlott. Ennyi – megrántotta vállát, gyorsan ledarálta a több órás beszélgetést. 

- És… te hogy vagy? – a szőke lány értetlenkedve ráncolta szemöldökét, mire Rebekah türelmetlenül hadarni kezdett. – Mindannyian tudjuk, hogy valami elkezdődött közted és a bátyám között. Gondolom, hogy most össze vagy zavarodva így érzelmileg és tudod, ha valakivel megakarod beszélni, akkor… nyugodtan mondd!

- Ez fura – húzódott hátrébb döbbenten.

- Csak felajánlottam! – emelte fel kezeit megadóan. 

Caroline gondolkozott egy darabig, majd mosolyogva biccentett neki.

- Köszönöm. De fogalmam sincs, hogy mit érzek. Nagyon össze vagyok zavarodva.

- Mire gondolsz? – kíváncsiskodott és mintha csak egy szaftos sztorit hallgatna, kíváncsiságtól csillogó szemekkel levetődött a lány mellé.

- Furcsa ez az egész! – fakadt ki. – Szeretem Tylert, annyi mindenen ment keresztül, de amikor tegnap megjelent én… teljesen lesokkolódtam. És… nem örültem – vallotta be suttogva. – Azt hittem Klaus az – elnevette magát, mikor megérezte a könnyeket saját arcán. – Hónapok után visszajön az, akit szeretek, erre én azt kívánom bárcsak ne jött volna. Szörnyű vagyok!

- Másba lettél szerelmes, ennyi – egyszerűsítette le a dolgokat. – Ezért nem hiszem, hogy halálbüntetést érdemelnél. Hidd el, tudom, hogy nagyon bizarr, de lehet egyszerre szeretni és gyűlölni a bátyámat. Én már csak tudom – Rebekah halkan elnevette magát, Car ajkai pedig megrándultak.

- Nem vagyok Klaus-ba szerelmes! – csattant fel felháborodva. – Nem lehetek… - lehelte  maga el, majd arcát kezeibe temette. 

- Mi tiltja meg? – Rebekah ártatlanul kérdezett, de választ nem kapott csak fejrázást. – Nézd, Caroline, kedvellek. De ne bántsd a bátyámat. El kell döntened, hogy mit akarsz. Tudom, hogy Niken nem látszik, és nehéz is elképzelni róla, de van benne emberség. És hidd el, az utóbbi napok és hetek alatt nagyon megváltozott. 

- Én döntsem el mit akarok? – lehelte döbbenten, majd megrökönyödött. – Miért én? Miért nekem kell meghoznom a döntést? Nem lehetne, hogy egyszer igenis más hozza meg helyettem?

- Mi nem dönthetünk helyetted, Caroline!

- De Klaus igen! – kiáltotta. – Hogy döntsek, ha azt se tudom, ő mit akar? Néha úgy érzem, hogy tényleg kedvel, és igenis érez valamit irántam, aztán hatalmas fordul és mintha egy idegen lennék neki! Bizonytalan, és miatta én is az vagyok! Nem tudom, hogyan viszonyuljak hozzá és egyáltalán hogyan lehetnék vele? Nem is… semmit nem tudok róla Rebekah! 

- Még is foglalkozol vele, ami jelent valamit. Csak az tud mindenkit befolyásolni, aki igencsak fontos része az életünknek és egyben az érzéseinknek is. Talán nehéz lesz, de beszélj vele. Ugyan, Nikkel nehéz érzésekről beszélni, de szinte fogadni mernék rá, hogy hozzád másképpen áll. Próbáld meg! Talán bevallja, hogy szeret téged. Bár jelenleg nagyon tagadásban van – alig várta, hogy piszkálhassa ezzel majd bátyját, de bízott benne, hogy ez a bizonytalanság hamarosan elmúlik és Klaus boldog lesz. Akkor nem akarja majd megölni a beszólásért. 

- Nagy szavakkal dobálózol! – szisszent fel Caroline, bár nem ment ki fejéből az, amit a szőke őstől hallott. – Klaus képes szeretni, mutatja az is, hogy mennyire fontos neki a családja, de az, hogy szerelmes legyen… méghozzá belém?! – igaz vádolta már meg ezzel a férfit, miután megharapta őt a Gillberték nappalijában, de akkor nem gondolta, hogy bármi is igaz belőle. Inkább csak remélte, hogy hat a férfira és megmenti. Most azonban valóságosabbnak érezte ezt az állítást, de megrémült ettől. És persze a saját érzéseitől is. 

- Nagyon büszke, és te is az vagy, de igazából összeilletek – Rebekah ezt úgy mondta, mintha a világ egyik csodáját fedezte volna fel. 

- Semmi közös nincs bennünk – grimaszolt Car. 

- Jobban hasonlítotok, mint hinnéd – mosolygott rá Rebekah, majd sóhajtott és felpattant helyéről. – Most viszont mennem kell! Szóval este találkozunk a bátyámnál, mindenképpen ki kell derítenünk, a boszitól, hogy ezek a helyek hol vannak. Rendben? 

Caroline bólintott, a szőke ős pedig már ott sem volt. A lány bosszankodva vonult vissza a szobájába, és sóhajtva leült az ágy szélére, majd maga elé meredt. Időre volt szüksége, hogy mindent átgondoljon. Zavarodott volt, teljes mértékben érzelmi csődtömeg volt jelenleg. 

Tudott volna úgy nézni a hibridre, mint akármelyik barátjára? Hiszen Klaus annyira más. És éppen ebben a másságban rejtőzik a vonzódása iránta. Lehet, hogy érzelmileg sosem lehetett biztos a férfiban, de minden másban igen. Sose érezte még magát olyan biztonságban és nyugodtan, mint Klaus mellett. Úgy érezte, hogy semmi baj nem érheti, ha mellette van. Természetesen ez csak fizikailag volt érthető, tudta, egy lehelet is elég, hogy Klaus összeomlassza őt. Kockáztasson? De hát, mi lesz Tyler-rel? A fiú miatta is ment el. Bántotta őt és azzal a céllal akarta megszakítani a köteléket, hogy ez soha többé ne ismétlődjön meg. 

-A fenébe – szenvedő arccal hátára dobta magát és mélyet sóhajtva lehunyta szemeit. Tanácstalan volt. 

 

- Nehéz idők?

- Klaus! – mérgesen pattant fel, majd hadonászva kiabálni kezdett. – Nem tudtad volna megvárni, amíg kinyitom az ajtót? És még azt képzeltem, hogy udvarias vagy…

- Sietek – a hibrid távolságtartóan mosolygott a lányra, akinek szemei megrebbentek ezt látva. 

- Miért jöttél? – Caroline maga se tudta milyen választ vár a férfitól, de titkon reménykedett benne, hogy meggyőződni jött. 

- Nálad van Rebekah nyaklánca? – kérdezte közömbösen és várakozóan az ajtófélfának dőlt. 

- Miért? – lélegzete elakadt a váratlan kérdéstől, valahogy mindenre számított csak erre nem. 

- Szükségem van rá – kurta, tömör válasza a közömbös hangnemmel körítve kezdte más vizek felé terelni a lányt. Ingerült és csalódott volt, amiért csak emiatt jött el hozzá a férfi. 

- Miért kell neked? És mióta tudod, hogy nálam van? – faggatózott kissé grimaszolva, majd a szekrényéhez lépett, de várt, hogy választ kapjon. 

- Egy ideje – vonta meg vállát. – A miértre pedig a válasz, legyen az én dolgom. Kérem szépen! – bájos vigyorral az arcán kérte a lányt, de inkább hangzott fenyegetésnek, mintsem kérésnek. 

Caroline-nak rosszul esett a távolságtartó viselkedés, a kegyetlen hangnem, így végül úgy döntött megkapja, amit akar. Eredetileg csak hozzá akarta vágni, azzal, hogy tűnjön el, de tudnia kellett a választ. Kivette kis rejtekhelyéből a szép nyakláncot, majd markába szorítva a hibrid elé sétált. 

-Mielőtt odaadom… ezért is jöttél vissza Mystic Falls-ba?

- Igen – gyorsan válaszolt, majd a nyakékért nyúlt, de Car elrántotta kezét, mire az ős felmordult. 

- Mióta tudod, hogy nálam van?

- Azóta, hogy New York-ba voltunk, megkaphatom? – ingerülten és türelmetlenül nyúlt ismét a nyakláncért. 

- Még egy kérdés – szólt rá keményen, de szemei lentebb ereszkedtek, hogy kitudja nyögni. Félt a választól. – Feltett szándékod volt mindig is simán elkérni, vagy csak a bizalmamba akartál férkőzni, hogy ellophasd?

 

Klaus összehúzta szemeit, majd úgy döntött megérdemli az őszinteséget azok után, ha már ilyen egyszerűen odaadja neki. Ez vajon a bizalom jele? Vagy csak egyszerűen neki nincs szüksége rá?

-Reméltem, hogy szépszerével ideadod, de nyilván, ha ellenkezést láttam volna rajtad, akkor más módszerhez folyamodok. Szükségem van rá, pech, hogy épp nálad van. 

Caroline nem tudta eldönteni, hogy örüljön-e vagy sem ennek a válasznak, így végül átnyújtotta neki.

-Köszönöm – hadarta, majd gyors pillantást vetve a lányra, már sarkon is fordult, hogy elmenjen. Nem gondolta volna, hogy ilyen könnyű dolga lesz, de szerencsére Caroline megkönnyítette a dolgát. Egész idő alatt szorongott, míg bent volt, sajnos érezte az árva fiú szagát az egész házban, ami még rosszabb hangulatba dobta őt. E mellett, furcsa, feszítő érzés járta át, valahányszor a kék szemekbe nézett. 

- Ennyi? – kiabált utána Caroline dühösen, és kisietett a teraszra. Klaus már a lépcsőn járt és felsóhajtott. Túl szép lett volna, ha ennyivel elintézi a nyaklánc ügyet. – Nem mondasz semmit, csak így lelépsz? 

- Mit kéne még mondanom? – fordult lassan hátra és semmitmondóan végig tekintett rajta.

- Én csak azt hittem… - nyögte Caroline, majd lehajtotta fejét. – Azt gondoltam, hogy… szóval, hogy megérint majd Tyler visszatérése.

- Semmi közöm hozzá.

- Elmondtam neki mindent, mármint Valentinát… - zavartan toporgott, de nem gondolta, hogy Klaus félreérti. 

- A te dolgod – jött ismét a rövidke válasz.

- Mi bajod van? – fakadt ki Caroline, számára véget ért a határ a nyugalomnál. – Még is csak zavar, hogy visszajött? Miattam? 

- Nem zavar – Klaus olyan ügyesen hazudott, hogy Caroline azonnal elhitte. – Miért kellene, hogy idegesítsen? Caroline, érdek fűz hozzád semmi több. És a mi kapcsolatunk ezzel véget is ért – mutatta fel a kezében tartott nyakláncot, mire a lány megdöbbent.

- Miről beszélsz? Még egyáltalán nem értünk a végére, hiszen Valentina még semmit nem mondott a helyszínekkel kapcsolatban, sőt előtte őt elő kell csalogatni!

- Emiatt ne fájjon a fejed – legyintett nagyzolós mosollyal. – Az egyik hibridem szépen beférkőzött az áruló csapat bizalmába, és ma mindent megtudtam, amire szükségem volt. Holnap indulok New Yorkba. 

- De Rebekah…

- Ne hidd, hogy a családom és a többiek, minden egyes információról tudnak. Ez csak az én dolgom. Viktorék elárultak és revansot fogok venni.

- Akkor ennyi? – lehelte maga elé, és mellkasa fájón szúrni kezdett. – Vége? Te mindent elintézel, én meg várjam itthon a helyzetjelentést? 

- Ahogy érzed – vonta meg vállát.

- Miért viselkedsz így? – csattant fel ismét kétségbeesetten és dühösen. – Azt hittem, hogy azért ennél jóval több van közöttünk! – könnyeit nyeldeste ezt kimondva, de a levegő is bennakadt a gyors, kíméletlen reagálásra.

- Mit hittél, mi van közöttünk?

Caroline kitágult szemekkel meredt a hibridre, aki megrántotta vállát, majd ott hagyta a lesokkolódott lányt. Képtelen volt elhinni, amit hallott. Tényleg bejött volna a megérzése? Klaus minden egyes kedveskedése, tulajdonképpen egy terv része volt? Könnyei csorogni kezdtek, majd visszasétált a házba, de úgy lépdelt, akár egy szellem, mint, aki megsemmisült. 

Az ajtónak dőlt, majd kapkodni kezdte a levegőt. Nem, ez lehetetlen…

- Mizu, cica?

- Tyler… - suttogta ijedten, majd pillantása lentebb esett. – Mit csinálsz?

- Sajnálom, Car… - rázta meg fejét Tyler, majd felsóhajtott. – Bár ne így alakult volna. Könnyebb dolgom lenne, ha nem szerettél volna bele, a kis rohadékba, de tulajdonképpen mindegy.

- Mit művelsz? – sikoltott fel rémülten és szó szerint szembe nézett a fegyver csővel. – Tyler…

- Megköszönöd majd nekem – Caroline szemei egyre nagyobbak lettek, teljesen kiszáradtak a döbbenetben, majd felordított, mikor a fagolyók eltalálták. Nyögve a földre zuhant és elnyelte a sötétség. 

folytatás