20. fejezet

Remélem tetszeni fog!

Ha valakiben megbízol és az elárul, soha nem érzett gyűlölet terjed szét benned, miután egy percre úgy érzed, hogy megsemmisülsz. Majd ezután jön a kérdés, hogy mit tettem? Az én hibám? 

Caroline miután szenvedve felébredt, csak ezek a gondolatok kötötték le. Képtelen volt abbahagyni a sírást, nem tudta felfogni, hogy Tyler bántotta őt. Nyöszörögve fordult át másik oldalára, próbálta kiszedni a testébe fúródott golyókat, de nem tudta. Így órákon át tartó kínokat élt át, és senki nem segített neki. Mikor felébredt, rájött, hogy a Lookwood pincébe van, az egyik cellába bezárva. Nem tudta, hogy mióta lehet már ott, de annyira nem is foglalkozott vele. Fogalma sem volt arról, hogy mi történik, a szerelme, akiben annyira megbízott elárulhatta őt. 

Szipogva dőlt neki a falnak, majd fájdalmasan felszisszent. A légzése is egyre nehezebben ment a sérüléseitől. 

-Miért…? – suttogta rekedten, miután meghallotta, hogy Tyler visszajött. Sokszor magára hagyta, de amikor ott volt csak merően nézte őt. Nem volt benne egy csepp megbánás se, vagy akármilyen érzelem. Közömbösen, hidegen tekintett a lányra, mintha már semmit nem jelentene neki. – Tyler… kérlek…

- Ez volt az alku. Én elkaplak téged, míg ők megölik Klaus-t – csendesen válaszolt a lánynak, bár annyira nem állt szándékában.

- Kik? – lehelte, bár kezdte sejteni.

- Ne érdekeljen! – dörrent rá a fiú, majd türelmetlenül sétálgatni kezdett. 

- Akárki is vállalta, nem ölheti meg Klaus-t! Azzal te is meghalsz – nyögte, majd kínlódva mellkasához kapott. 

- Azt hiszed nem gondoltam erre? – gúnyosan vigyorogni kezdett, Caroline arcán könnyek csorogtak végig. – Beszéltem egy boszival, aki képes és hajlandó rá, hogy elszakítson tőle. Így csak ő fog meghalni, de én… - örömteljesen tárta szét kezeit, a lány azonban elképedt.

- Te túléled, de mi lesz a többiekkel?

- Az engem nem érdekel. Sőt, kifejezetten tetszik a gondolat. Tyler Lookwood az egyetlen élő hibrid, aki nem halt meg. 

- Mi történt veled? – lehelte halkan teljesen döbbenten. – Hogy tehetted ezt velem? Én szerettelek Tyler, te pedig elárultál! Képes voltál alkut kötni valakivel, engem felajánlva? Csak azért, hogy Klaus meghaljon? 

- Nem szeretlek már Caroline! – rázta meg fejét. – És te se engem.

- Ez ok arra, hogy ezt tedd? – kiáltotta magából kikelve, majd nem törődve a fájdalommal felhördülve a rácsnak vetette magát. – Igazad van! Nem csak, hogy nem szeretlek, de egyenesen gyűlöllek! Már azt se tudom ki vagy. 

Tyler mosolygott rajta, majd egyszerűen előkapta fegyverét és belelőtt egyet a lány vállába. Caroline felsikoltott és térdre esett, vérző vállát szorongatva, majd könnyes szemeit felemelte, és vicsorogni kezdett a fiúra.

- Remélem látom majd, amikor Klaus széttép! 

- Ne fogadj rá, addigra te már nem fogsz élni – mondta neki higgadtan, majd egyszerűen ott hagyta a lányt. 

- Tyler! – sikoltott fel és mérgesen sziszegni kezdett. Reménykedett benne, hogy ez az egész csak egy rossz rémálom, de sajnos ennyi fájdalmat átélni csak is a valóságban lehet. Bízott benne, hogy eltelt már annyi idő, hogy a többiek keresni kezdjék legalább sejtsék, hogy valami baj van. Ámbár az utóbbi időben elég kevés időt töltött velük. Túlságosan lefoglalta a saját problémája. Kezdte beismerni, hogy ő maga is sokat változott. Vagy csak túl sokat lenne a hibriddel? H még ugyanolyan lenne a kapcsolatuk, mint a nagy vallomás előtt, akkor már tudná, hogy valami baj van. De azok után, amiket mondott esélytelen volt, hogy egyáltalán gondoljon a bajra. És ha tudná, akkor is érdektelen lenne. Már megkapta, amit akart. 

Caroline szomorúan hajtotta le fejét, egyedül érezte magát. Még soha nem érezte, hogy ennyire magányos lenne. Úgy tűnt olyan helyzetbe találta magát, ahonnan nincs kiút. Senki nem fog eljönni érte. Fizikai és lelki szenvedéssel telve fog meghalni, úgy, hogy senkitől nem tudott elbúcsúzni, vagy akár a sok idegesítő tulajdonságáért bocsánatot kérni. 

A szőke vámpír egész eddigi életében soha nem kívánta a halált. De jelen pillanatban fohászkodott a gyors kivégzésért. Nem akart több fájdalmat. Megmerevedett, mikor újabb gondolat született meg fejében. Nem kell meghalnia, egyszerűen csak ki kell kapcsolnia. De hiszen végig aszisztálta mi történt Elenánál, és tudja, hogy mi történt Stefan-nál is. Mindig elég erősnek hitte magát, hogy sose kelljen ilyenhez folyamodnia, büszke volt arra, hogy vámpír létére mennyire megtudta őrizni emberségét. Most azonban elbizonytalanodott... csak egy kicsit kiakarta kapcsolni. Aztán visszatér, de egyelőre képtelen elviselni ezt a rengeteg fájdalmat…

- Caroline – csendült fel a boszi hangja, mire ijedten felkapta fejét. Döbbenetében elnyíltak ajkai, és végig nézett a nőn.

- Képzelődök? – suttogta, mire az elmosolyodta magát.

- Nem.

- Hogy láthatlak? – kérdezte, majd fészkelődni kezdett, bár minden egyes megmoccanásakor grimaszolt. 

- Ez is egy olyan dolog, amit számításba vettem, mikor a sötét mágiával játszadoztam. Ha a vámpír a legemberibb érzéseket éli át, akkor röpke időre megszabadulhat a suttogótól – kedvesen guggolt le Caroline elé, majd megpaskolta térdét. – Nem nézel valami jól.

- Tényleg? Pedig szalonképesnek érzem magam – gúnyosan összehúzta szemeit, majd átkarolta magát, hogy enyhítsen fájó bordáin. Farmerje több helyen el volt szakadva, ahogy fekete felsőjét is több foltban vér áztatta át, szőke tincsei, akárcsak bőre néhol koszosak voltak a cella adta „tisztaság” miatt, arca beesett volt, könnyes, és sötét karikák húzódtak szemei alatt. 

- Igazán sajnálom, ami történt – igazi megbánás suhant végig a gyönyörű arcon. – De sok vámpírnak a magány a társa. Te eddig szerencsének mondhattad magad. Azonban a sorsod meg van írva.

- Minden miattad történt eddig – sziszegte neki dühösen, nem törődve a tiltakozó végtagjaival.

- Ez igaz, nem is tiltakozok ellene. De semmi közöm ahhoz, hogy a nagy szerelmed, Tyler nem ismeri a hűség fogalmát. A ma fiatalok nincsenek tisztába az igazi értékekkel. Megőrjítette a gyűlölet az ősi iránt, emiatt pedig nem haragudhatsz rá. Én is morcos vagyok rájuk. 

- Semmi közöm ahhoz, hogy a szerelmedet átváltoztatták, miért engem büntetsz? – indulatosan morgott neki, habár nem akarta feldühíteni a boszorkányt. 

- Nem büntetlek drágám – Valentina mosolyogva állt fel, majd türelmesen sétálgatni kezdett az apró cellában. – Egy átok részese vagy, de ahhoz, hogy az életedben mi történik, arról nem én tehetek. Igaz, a kis Niklaus-sal történetesen miattam kerültetek közelebb egymáshoz. Ha engem kérdezel, jobb parti, mint Tyler.

- Tűnj a fejemből, semmi közöd a magánéletemhez!

- Neked már nincs magánéleted! Mindenben osztozunk, drága! De szeretnéd visszakapni az életed? – ártatlanul pislogott a meglepődött szőke vámpírra.

- Azt hittem, hogy te már soha nem fogsz eltűnni. Örök időkig a fülembe suttogsz majd, és nem fogsz békén hagyni. Tudom, hogy Klaus-nak azt mondtad, nem kell meghalnom, ha te úgy irányítasz, de nem szabadulok meg tőled – ugyan tényként közölte és mondta ki, még is reménykedést ült hangjában. 

- Neki se mondtam el mindent, nem vagyunk puszipajtások – felhúzta szemöldökét, majd felsóhajtott. – Alkut ajánlok neked Caroline! Ha megteszed, amire kérlek, akkor a szavamat adom, hogy békén hagylak. Nem foglak többé kísérteni, teljes mértékben visszakapod a testedet és élhetsz az örökkévalóságig.

- És ha nem?

- Akkor olyan szenvedésben lesz részed, mint még soha senkinek, ezt garantálom – Valentina már csak a gondolattól is mérges lett, hogy a lány nem azt teszi, amit mond. 

- Nincs is saját akarom – ráncolta homlokát, majd lehunyta szemeit és mélyeket kezdett lélegezni. 

- Hogy ne lenne, drága? Csak sose voltál elég erős, hogy legyőzz. De sajna a hibrid vére elég sok energiát ad neked, hogy ellenem fordulj. Az erő, amit használsz az enyém, de elsajátíthatod, ha te úgy akarod. 

- Miért kockáztatsz, hogy ezeket elmondod nekem? – nézett rá kérdőn, nem értette miért árulja el neki mindezt. 

- Mert bár nehéz elhinni, én csak jót akarok neked. Van egy célom, amit sajnos csak veled tudok véghezvinni. 

- Mit kellene tennem? – lehelte halk, reszelős hangján és óvatos pillantásokat lövellt a nő felé. Valentina elmosolyodta magát a kérdésre, remélte, hogy nem olyan bolond a lány, hogy nemet mondjon neki. Érezte már milyen, amikor fájdalmat okoz neki, bölcs döntés, hogy nem akarta ismét átélni. 

***

 

Nincs is rosszabb annál, amikor valakit távol tartasz magadtól, hol ott az már a lehető legközelebb áll hozzád. Klaus-nak az összes erejére szüksége volt, hogy kimondja azokat a szavakat a lánynak. De tudta, így lesz a legjobb. 

Azzal az elhatározással ment el Caroline-hoz, hogy megszerzi a nyakláncot, bármi áron. Miután értesült a hibridektől Claire-ék hollétéről, már semmi dolga nem volt itt a nyakéken kívül. Biztos volt abban is, hogy a lánynak nem igazán lesz szüksége rá azok után, hogy a potenciális veszélyforrást kiiktatja. Tudta, hogy a boszorkány nem fogja bántani, mert szüksége van a testére, így Caroline tulajdonképpen ugyanúgy élhette az életét, mint eddig. A hibrid nélkül. 

Nem akarta, hogy ez történjen, de amíg a lányhoz ment, folyamatosan fivére szavai jártak a fejében, és kezdett rájönni, hogy mennyire igaza is van. Sosem viselkedett még így, de úgy tűnt a szőke vámpír lányért mindenre képes volt. Minden követ megmozgatott, ha bajban volt, és azonnal rohant, ha segítségre volt szüksége. Majd eszét vesztette, amikor egy teljes napig abban a hitben volt, hogy a lány meghalt. Hatalmas kő zuhant le a mellkasáról, miután megjelent szellem alakban és ha máshogy nem is, de így legalább hallhatta és láthatta őt. Képtelen lett volna tisztán gondolkodni, ha a lány valóban halott maradt volna. 

Akarva-akaratlanul Caroline olyat indított el benne, amit még nem érzett. Jobbnak, erősebbnek és furcsa mód örömtelibbnek érezte magát, ha vele van. Sejtette, hogy mi betegségének oka, de nem akarta elfogadni. Távol akart lenni a lánytól és mindentől, ami rá emlékeztette. Ő nem fogja hagyni, hogy olyan szánalmas legyen, mint a többi. Nem lesz gyenge egy fruska miatt, akit alig pár hónapja ismer. 

Nem tagadta, mennyire jól esett látnia Caroline-t, de hamar kiverte fejéből az érzést. Furcsa, ismeretlen, erőteljes érzéseket tapasztalt meg az utóbbi időben a lány által – illetve iránta – pedig jól tudta, hogy mennyire más dolgokkal kellene most foglalkoznia. Hiszen nem elég a Viktor-Claire csapata, amely merényletet szervezett, vagyis szerveznek ellene, de még New Orleans-ba is megannyi dologgal kell számolnia. Gondolatainak e körül kellene forogni, azonban folyamatosan e körül, a különös dolgokkal kellett szembesülnie.

Ugyan nem érezte, hogy teljesen újak lennének számára, de ennyire intenzívek, még senki iránt nem voltak. Leginkább a családja iránt érezte ezt, de azért merőben másabb volt. Számára túl gyorsan váltakoztak benne az érzések, a kellemes viszontlátástól, a pusztító féltékenységig. A lány mellett erősnek érezte magát, de mihelyst a forró érzésekből, a jóindulatú bizsergésből, amit a vámpír közelsége okozott neki, valaki visszarántotta a valóságba, szidta magát, amiért ennyire gyenge. 

Ezzel a tudattal, a maga iránt érzett indulatban érkezett a lányhoz, és tudta, habár viselkedésével elveszítheti az addig megszerzett lány jóindulatúságát, barátságát– és esetleg többet is – elveszítheti, fontosabb volt számára neki a saját érzései. Abba a hitbe ringatta magát, hogy mi sem lesz egyszerűbb kegyetlenül bánni vele, amit utólag nagyon is jól gondolt, csak nem számolt azzal, hogy ő hogyan érzi majd magát utána. 

Fojtogató ürességet érzett, ahogy a saját szemével látta, miként omlik előtte össze minden, amit eddig nehezen felépített. Caroline megbántottságát, mintha maga is megtapasztalta volna. Pedig semmiről nem tehetett, és soha nem hibáztatta a hibridet semmiért, még is rajta vezette le dühét és ingerültségét. Még sose bánta meg ennyire, hogy kegyetlen volt valakihez. 

Az nap este már tért haza otthonába, ahol családja és a többiek várták őt vissza, na meg Caroline-t. Nem érezte úgy, hogy elszámolással tartozna bárkinek is, bármivel, ezért nem ment a megbeszélt időpontra, hol ott ő hívta össze a csapatot. Mihelyst a hibridje beszámolt minden szükséges információval, tudta, már úgymond nincs szüksége a lányra. 

A Grill-ben kellemes részegségbe burkolózott, majd éhség telepedett rá. Régen ivott már emberből, valahogy nem volt meg az alkalom rá. Azonban rájött, nincs hangulata a gyilkoláshoz se, az pedig már nagy szó. Hajnaltárt ért haza, kissé bódult állapotban, de csak elrohant a nappali mellett. Már odakintről hallotta, hogy a többiek sikeres összegyűltek, de nem volt hangulata hozzájuk.

- Klaus! – dörrent rá Stefan. – Hol van Caroline?

- És te hol voltál? – folytatta Rebekah, majd elhúzta orrát. – Bűzlesz a piaszagtól. 

- Mi történt? – kérdezte halkan Elijah is, felmérve gyorsan testvére állapotát.

- Mi ez, kivallatás? – csattant fel mérgesen, és indulatosan belépett közéjük.

- Piás vagy és ingerült – jegyezte meg Elena csendesen. – Nem valami jó párosítás, akárcsak Damon esetében. 

- Hol van Caroline? – kérdezte újból Stefan, inkább magára terelve a figyelmet. – Próbáltam hívni, de nem vette fel, csak egy sms-t küldött, hogy majd jelentkezik. 

- Akkor majd jelentkezik – tárta szét kezeit artikulálva, de ez inkább gúnyolódásnak hatott. – Én pedig nem vagyok köteles elszámolni a dolgaimról nektek. 

- Szívesen, hogy segítünk – fortyant fel Damon. 

- Nem nekem segítetek, hanem Caroline-nak. De hozzám semmi közötök!

Ezzel lezártnak tekintette a vitát, és ott hagyta a döbbent kis társaságot. A többiek egymásra pislogtak, már megszokták a hangulatváltozásairól híres hibridet, de ez nekik is új volt. Az utóbbi időben teljesen más volt – hála Caroline-nak – most viszont visszatért a tartózkodó énéhez. Rebekah és Elijah is testvérek után akart menni, de végül mindketten visszavonulót fújtak. A legidősebb ős bölcsen inkább időt akart hagyni öccsének, hogy lehiggadjon. Bármi is történt, felzaklatta. 

- Ez a visszautasítás jele lenne? – motyogta inkább csak magának hangosan Rebekah, és teljesen begőzölt a tudatra, hogy Caroline kidobta bátyát. – Az a kis riba…

- Biztos, hogy nem! – nézett rá Stefan kétségbeesetten. – Ismerem Car-t, azt gondolom, hogy… szereti Klaus-t. 

- Akkor ez mi volt?

- Higgadjatok le – kérte őket nyugodtan Elijah, majd felsóhajtott. – Egyáltalán nem biztos, hogy Caroline-nak köze van Niklaus hangulatához. 

Erre azonban mindenki lesújtó pillantást vetett rá, habár ő maga is tudta, hogy így kimondva már ennek nagyon kicsi az esélye. Fivére minden helyzetben képes volt – majdnem – tisztán gondolkodni.

Klaus nem törődött tovább velük, visszavonult régi, festészethez alkalmazott szobájába. Úgy döntött ez egy megfelelő alkalom arra, hogy ismét a festésbe fejezze ki érzéseit. A vásznon időtöltése alatt, rengetegszer használta a fekete színt, ami pontosan illett jelenlegi hangulatához. Üres volt, gyászos és szomorú. 

Csak késő hajnalba dőlt le, akkor is cikáztak a gondolatai, hol magán, hol a lányon járt az esze. Majdhogynem egy nagyon hangos beszélgetésre riadt fel, már délután körül. Nyöszörögve fordult át másik oldalára, majd összeráncolta homlokát, érezve rajta a rászáradt festéket. Pislogott néhányat, majd a fürdőbe vonult, hogy valamelyest jobb színbe legyen. Már tegnap óra érezte a nyomasztó érzést magában, de tudta, a viselkedése miatt van. 

Mikor már átöltözött és frisebbnek érezte magát, csak akkor vonult le, kissé ingerülten, hogy megtudja ki zavarta fel édes álmából. Csak örült neki, hogy az a kevés alvás is mély volt és nyugodt, erre valaki ordibál az ő házában. 

- Elárulnátok, mi ez a rendbontás? – lépett az étkezőbe, ahol meglepődésére Rebekah és Elijah ebédeltek. 

- Jó reggelt – mondta egyszerre két testvére és furcsállva méricskélték a hibridet. 

- Te láttad utoljára Caroline-t? – Stefan reménykedve lépett az álmos férfi elé, aki összevonta szemöldökét.

- Valószínűleg. Miért?

- Valami nincs rendben – rázta meg fejét. – Nem tudom őt elérni, és elvileg otthon sincs. És Liz se volt bent az őrsön, elvileg otthon kellett volna lennie, de ő is eltűnt. 

- Kerested a házába, szegény nőt? – sóhajtott fel, majd leült testvérei mellé, és kezére támasztotta állát.

- Arra gondoltam, hogy velem jöhetnél. 

- Ez komoly? – Klaus lefagyott, még a keze is leesett teste mellé. Rebekah halkan nevetni kezdett mondatán. Nem is volt kérdés kitől vette át. – Jobb embert nem találtál?

- Téged nem zavar, hogy fogalmunk sincs mi van vele? – Stefan felháborodott ezen, kicsit többet várt a férfitól. 

- Nyilván Tyler Lookwood-dal van, be kell pótolniuk az időt, amit külön töltöttek – vigyorogva összehúzta szemeit, míg belül majd szétvetette az ideg erre a gondolatra. Sejtette, ha tegnap olyat lépett volna, Caroline lehet, hogy vele lenne, de ő makacs volt és a könnyebb utat választotta. Bár nézőpont kérdése, mi a könnyű.

- Caroline nem az a fajta, aki csak úgy eltűnik, főleg nem úgy, hogy még nem is szól!

- Menj vele – biccentett felé halvány mosollyal Elijah. – Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy egy kis semmiséget is figyelmen kívül hagyjunk, főleg, ha Miss Forbes-ról van szó. 

- Igen, Nik, menj vele! – bólogatott Rebekah is. 

Klaus szentségelt magában egy sort, nem akart találkozni a lánnyal, még akkor sem, ha hiányzott neki. De a tegnapi után, valószínűleg Caroline is inkább melegebb éghajlatra küldené a hibridet. 

- Rendben – bólintott végül, majd elmosolyodta magát. – Miért ne? De amíg vissza nem jövünk, pakold össze a motyóidat – intézte szavait komolyan Elijah-hoz, aki értetlenül ráncolta erre homlokát. – Indulhatunk New York-ba. 

- Szóltál Caroline-nak? 

- Nincs szükségünk rá – rázta meg fejét Klaus gyorsan, majd felállt a székből. 

- Várj, mi… ? – Rebekah döbbenten pislogott utána.

A hibrid legyintett feléjük, majd később elmagyarázza nekik. Klaus még indulás előtt gyorsan elmondta Stefan-nak, hogy nem akar faggatózó kérdéseket hallani arról, hogy mi történt tegnap, aki megszeppenve bólintott. Igaz, megakarta kérdezni, de rájött, jobb szót fogadni.

Hamar odaértek a Forbes rezidenciára, de meglepődtek, nem ők voltak az egyedüliek, akik már ott voltak. Damon is ott volt, több rendőr társaságában. Klaus és Stefan egymásra néztek, majd lendületesen megindultak a ház felé.

- Mi történt Damon? – kérdezte azonnal Stefan, majd végig nézett a rendőrökön. 

- Liz – összegezte egy szóban, de olyan hangon, hogy egyből levágták mi történt.

- Meghalt? – lehelte Stefan, majd megrázta fejét. – De… mi történt és hogy…?

- A golyókkal kapcsolatban segített, ma is azért jöttem hozzá, hogy adjon nekem néhány feljegyzést az ilyen régi fegyverekkel kapcsolatban. De megéreztem a vér szagot… - elhallgatott, bár nem látszott rajta, még is mélyen érintette a serif halála. 

Klaus nem törődött velük, ő megtudta mi történt, most látni is akarta. Beszlalomozott a rendőrök, helyszínelők között, majd ment, amerre az orra vitte. A fürdőszobába vezetett az útja, szerencsére senki nem állt az útjába. Megköszörülte torkát, majd egy pillanatra elkapta fejét a látvány miatt, és csak később emelte vissza rá fejét. Ő is tett már szörnyűségeket, nem volt vitás, de ez még neki is meredek volt. 

Liz két karja ki volt feszítve a zuhanyzó rúdján, lábai nem érték a földet, de alatta nagy tócsában összegyűlt a rengeteg sebből ömlő vére. A nő sebes, véres arca emlékeztette őt egy bizonyos személyre, de nem akart erre gondolni, habár tudta, előbb-utóbb Caroline megfogja tudni mi történt. A lány pedig akkor összeomlik. Klaus igazán sajnálta a nőt, vámpírgyűlölő létére korrekt volt az itteni természetfeletti lényekkel. 

-Jézusom – lehelte Stefan mellette elszörnyülködve. 

Klaus ott hagyta a fiút, majd Caroline szobájába sietett. Egy rendőr se tette be oda a lábát, szerencsére túlságosan lekötötte őket, hogy Liz-zel foglalkozzanak. Csendesen lépdelt a parkettán és kutatni kezdett. 

-Szerinted Caroline tudja és elszökött volna? – robbant be Stefan az ajtón. Felzaklatták a történtek. 

- Jobban is ismerhetnéd – motyogta, majd behajtotta a szekrényt és a fésülködő asztalhoz lépett. Tekintetét végighordozta az érintetlen tárgyakon, a parfümökön és az apró csecsebecséken, majd szemei feljebb siklottak a tükörre, ahonnan meglátta a falra írt üzenetet. Meglepődve fordult meg, majd felszisszent. Valószínűleg Liz vérével, a tettes üzenetet hagyott. Bizonyára neki.

- Ez meg mi az isten? Mit jelent ez? „Ahol elkezdőtött..”? Klaus?

Klaus összefűzte karjait az üzeneten merengve, majd mélyet sóhajtott és gúnyosan mosolyogni kezdett.

- Nem különös ez a helyzet? Tyler visszajött, Caroline eltűnt, a seriff halott. Rakd össze! – ingerülten sietett el a fiú mellett, aki döbbenten pislogott. Csak akkor ocsúdott fel, amikor Klaus már a kocsinál járt. 

- Ez lehetetlen! – kiáltott rá, mire Klaus szúrósan visszanézett rá. – Tyler nem ölhette meg Liz-t! És Elrabolja Caroline-t? Képtelen lenne rá. 

- Ne becsüld alá a gyűlölet erejét – intett felé nagyzolósan. 

- Hová mész?

- Figyelembe veszem a nekem szánt üzenetet – morogta neki, majd sietve bepattant a kocsiba. 

Hihetetlenül mérges volt, majd összeroppantotta a kormányt. Nagyon jól sejtette mi történt, és a gondolat, hogy az általa teremtett hibrid bánthatta Caroline-t, megőrjítette. A gázpedálra taposott, majd lendületesen fékezett le a kis város gimnáziuma előtt. 

-A kis Lookwood, aki túl erősen próbálkozik a megölésemmel.

- Megkaptad az üzenetem – mosolygott rá nagyképűen Tyler.

- Előre leszögezem – kezdte vigyorogva, majd türelmet megjátszva háta mögé rakta kezeit. – Meg foglak ölni. De az illetőtől függően beszoktam tartani az utolsó kívánságokat. 

- Csak, hogy nem lesz időd megölni és közben Caroline-t is megmenteni.

- A fontossági sorrendet beszoktam tartani, és most te az első helyen állsz – mosolyogta neki udvariasan, de szemei már régen átlyukasztották a fiú mellkasát. 

- Biztos vagy benne? – nevette el magát, mire a férfi elkomorult. Tyler elővett zsebéből egy kis szerkezetet, ami egy bomba kibiztosítása lehetett. – Megölhetsz, de Caroline is megfog halni. Vagy öt perc múlva vagy egy gombnyomással, de több tíz mérgezett fagolyó fog Caroline testébe repülni. Nos? Kinek az élete a fontosabb?

- Irányítani akarsz engem? – kérdezte veszélyes indulattal hangjában. 

- Nem fog – jelent meg Elijah és Rebekah. Damon és Stefan közrefogták a hibridet, majd biccentettek az ősnek.

- Keresd meg Caroline-t! – utasította őt Elijah halkan, miután a két Salvatore lefogták a vicsorgó Tyler-t. – Ne! Fogy az időnk! Tyler-t mi elintézzük – állt a meginduló öccse elé, aki már indult volna, hogy azonnal megleckéztesse a fiút. 

Klaus gyorsan biccentett nekik köszönetképp, majd vámpírsebességét kihasználva az erdőbe iramodott. Reménykedett benne, hogy sejtése beigazolódik, de nem várt nagy kreativitást a sráctól. A Lookwood pincébe sietett, majd lerohant a lépcsőn és gyorsan körbenézett. 

-Caroline?

Meghallotta a halk nyöszörgést, az egyik sarokból, majd közelebb lépve látta, hogy egy cella az. Egyszerű mozdulattal letépte a vasfüves láncokat, amik ugyan égették kezét, de nem törődött vele.

-Car… - sietve térdelt az alél lány mellé, majd felemelte törzsét, hogy megnézze milyen állapotba van. Észrevette a golyókat testében, de szerencsére nem volt halott, ez pedig már megnyugvás volt a férfinak. 

- Értem jöttél – nyögte erőtlenül, mire a hibrid zavarodottan oldalra nézett. Elkésett. Az egyik sarokban meglátta a felrobbant labdát, az apró lyukakból tudta, hogy a golyók már nincsenek benne. Sokkal inkább a lány testében. Apró rémülettel a szemében kapta vissza fejét a lányra, majd halványan elmosolyodta magát és végig simított az elfehéredett arcon.

- Téged nem lehet magadra hagyni. Mindig veszélybe kerülsz, te buta lány!

- Értem jöttél – suttogta, könnyei pedig újból csorogni kezdtek arcán, immár a megkönnyebbüléstől és az örömtől.

- Mindig érted fogok jönni – egy pillanatra magához szorította a hideg testet, majd apró, leheletfinom csókot lehet homlokára. – Minden rendben lesz Caroline.

- Jól tudsz hazudni – grimaszolt a lány, majd köhögni kezdett.

- Ha rendbe jössz mindent a fejemre kiabálhatsz Kedvesem, megengedem, de most nem vagy abban a helyzetben, hogy kioktass – mosolygott rá, majd gyorsan felkapta az egyre gyengébb lányt karjaiba, mintha egy tollpelyhet cipelne.Caroline felszisszent a mozgatástól, de karjait átfonta a hibrid nyakán.

- Szavadon foglak – suttogta a hibrid fülébe, majd tudva, hogy most már biztonságba lesz elengedte testét és átadta magát a sötétségnek.

- Aludj nyugodtan, vigyázok rád – lehelte halkan a lány homlokára. – Nem esik bajod Caroline. Ígérem. 

folytatás