14. fejezet

Már éjfél is elmúlhatott, amikor a hibrid kilépett a vendégszobából és komor, majdhogynem unott arckifejezéssel sétált le a lépcsőn. Hallotta, a többiek odalent vannak, és bár semmi hangulata nem volt hozzájuk, még is belépett a nappaliba. Elijah felkapta fejét és elé sétálva felé nyújtotta a wiskhy-s poharat. Klaus biccentett felé, majd lazán átsétált a kíváncsi, szomorú, tanácstalan vámpírok között, és neki dőlt a kandallónak. Tekintetével belemélyedt a tűzbe, mikor meghallotta háta mögött Elena halk hüppögését. Megforgatta szemeit, majd ökölbe szorította kezét és rátette állát. Akárhova nézett a könnyes, kék szemeket látta maga előtt, amik kétségbeesést, félelmet, rettegést mutattak, majd végül bágyadt beletörődést. A kék szem fénye pedig egyszer csak kihunyt. 

- Jól lesz – bíztatott mindenkit hangosan Elijah, ő volt jelenleg a legjózanabb minden értelemben. 

- Nem biztos Elijah! – pattant fel Stefan elkeseredetten. – Honnan tudjuk, hogy a banya rendbe hozza? Semmi sem biztos. 

- Rendbe hozza – suttogta rekedten a hibrid, továbbra is a forró lángokba mélyedve. – Ha meghal, ő se tud itt maradni és nem éri el a célját – hangja túlságosan komor, szinte gyászos volt. Ebben reménykedett. Muszáj volt ebben hinnie. 

- De mi a célja? – fakadt ki Rebekah dühösen. – Elárulta?

- Niklaus szerint minket akar megölni – szólalt meg higgadtan Elijah. – Valentina az első suttogó volt, a szerelme pedig egy vámpír, akit valószínűleg mi változtattunk át.

- Vagy egy vámpír, akit már előtte átváltoztattatok – jegyezte meg cinikusan Damon. 

- Ketten együtt nagy feltűnést kelthettek, de nyilván a nőt egyszerűbb volt elkapni. 

- Vagyis bosszút akarna? – csattant fel Stefan, pattogó indulattal a hangjában. A tehetetlenség olyannyira erőt vett rajta, hogy képtelen volt gondolkozni. 

-  Valószínűleg – biccentett az idősebb fivér. 

Klaus nem figyelt rájuk, mintha egy külön kis burokba került volna, csak halk duruzsolásként hallgatta őket. Gondolatba ezerszer visszatért a mai nap történtekre, kereste hol hibázott. Azonkívül, hogy megbízott egy rohadékban… csak azért nem tombolt dühében, mert a mérgét teljesen elnyomta a lány iránti aggódása. 

Másnak látlak, mint régen.

Halványan elmosolyodta magát, kísértetként hangzott a fejében Caroline suttogása. 

Bizonytalan vagy.

Akkor nem fogsz tőlem elköszönni?

Azt akarom, ha eljön az idő, megölj.

Hangosan, fogain keresztül élesen beszívta a levegőt és megrázta fejét. Nem kellene most a lányra gondolni, inkább arra, hogyan fogja elkapni Claire-t és a kis bagázsát. Háta mögött szinte nem is hallotta a halk tanácskozást, ami folyt a többiek között. Nem is érdekelte mit beszélnek, ott hagyta őket, és a friss levegőre ment. Inkább kimenekült az erkélyre, de a szorongás továbbra is benne maradt. Csak apró megkönnyebbülést érzett, de csak az esti, hűvös miatt volt. Belül továbbra is ugyanolyan zavarodott volt, s tudta, ez addig nem is fog eltűnni, amíg nem lép. 

- Min gondolkozol?

- A hibákon – hangja alig volt több suttogásnál, apró gombóc volt torkában, amit képtelen volt lenyelni. Rekedt volt, és e mellett még érzelmileg instabil is. Feldúlt volt, és jelenlege egy időzített bomba. Ha valami most kizökkentette volna ebből az állapotból, biztos, hogy üvöltve megölné, hogy legalább kiadja egy kicsit a feszültségét. 

- Nem te tehettél róla Niklaus, Viktor elárult téged. 

- Ha megtalálom őket és megfogom, megkínzom mindegyiket, éveken át tartó fájdalmat okozok nekik. A halál megváltás lenne – egyre nagyobb méreggel préselte ki magából a szavakat, visszafogott érzelmei csaknem felrobbantották őt belülről. Nyögve kezdett zihálni és a kőnek támaszkodott. 

Elijah tisztába volt vele, hogy most jobb, ha semmivel nem zargatja fivérét, de úgy gondolta beszélniük kell. Nem akarta, hogy testvére máson adja ki a dühét, ki kellene beszélnie magából, de Klaus-t ismerve, ez képtelenség volt. Ha a hibrid hagyja, hogy a csodálatos módon még mindig fenntartott nyugalma megrendüljön egy kicsit is, őrjöngve tombolni és ölni fog. 

- Még mindig nyugodt vagy, ez meglepő – adott hangot döbbenetének. – Még senkinek nem rontottál neki, és még nem futottál el, átváltozva, hogy életeket olts ki. 

- Ha tovább bosszantasz te leszel az első áldozatom – morogta neki, majd lassan ráemelte tekintetét. – De köszönöm… hogy jöttél. Azt hiszem kivételesen jól jött a jelenléted. 

Elijah bólintott a hálálkodásra, és titkon örült, hogy Klaus félretette a büszkeségét. Más esetben még le is hordta volna, ha az ügyeibe avatkozna, kérés nélkül. Nem tévedett, fivére kezd megváltozni. Már a délelőtt folyamán is látta, de biztos csak az utóbbi órákban lett. Látta rajta, hogy elindult egy úton, a változás útján és ennek ő mérhetetlenül örült, és persze nem tévedhetett, hogy a szép, szőke lány miatt. 

- Rendbe jön. Te magad mondtad, hogy a boszorkánynak szüksége van rá. Nem fogja engedni, hogy meghaljon.

- És vajon Caroline-nak ez mennyibe kerülne? Mennyire lenne még önmaga, ha felkel? – cinikusan fordult Elijah felé, aki csak bíztatni akarta őt. – Meddig fogja még bírni azt a rengeteg erőt, amivel a rossz banya terheli? Mindenesetre, lehet, hogy hamarabb kell elköszönniük tőle, mint gondolták – gúnyosan intett fejével a bent lévőkre. Elijah felsóhajtott, mikor Klaus indulatosan elment mellette és hangosan becsapta maga mögött az ajtót. 

Nem törődve húga kíváncsi tekintetével, elsuhant a többiek mellett, és felviharzott Caroline szobájába. 

-Ide hallgass Valentina… nem tudom, hogy éppen most mit csinálsz, ha nem azon ügyködsz, hogy hozd rendbe azt, amit elrontottál, de nem is érdekel. De ha Caroline nem fog meggyógyulni, a szavamat adom, hogy az a világ is pokol lesz számodra, ahol vagy!

Elhajolt a lány fülétől és végig nézett rajta. Caroline a hátán feküdt, lecsukott szemekkel, látszólag halott volt. Teste szürkévé vált, dermedt, szemei alatt sötét karikák húzódtak, nyakát, arcát behálózták a megduzzadt erek. A hibrid nyelt egyet, majd mint megannyiszor agyban visszatért a történtekhez. 

Már dél is elmúlt, mire Caroline felkelt. Eléggé elfáradt az este és a hajnal folyamán, és persze a boszorkány újbóli megjelenése se tett jót neki. Akárhányszor átveszi az irányítást a testén, kimeríti őt. Hunyorogva nyitotta fel szemeit, és nagyot nyújtózkodott az ágyban. Álmosan nézett körül, majd megpillantotta a hibridet, aki nem messze tőle az egyik kanapén terpeszkedett markában pedig egy pohár vér volt. 

-Nem aludtál – kijelentés volt ez részéről, bár kérdésnek hatott. 

-Nincs rá szükségem – vonta meg vállát hanyagul, majd elkomolyodva a szemeibe nézett. – Jól vagy?

- Furcsa mód igen – biccentett, majd halvány mosollyal az arcán felült. – Mi történt miután a boszi…

- Csak beszélgettem vele – jelentette ki gúnyos mosollyal. – Sikeres volt, ugyanis megtudtam, hogy ki ő – szünetet tartott, először azt akarta, hogy a lány túltegye magát rajta, hogy ismét háttérbe lett szorítva.

- És ki? – kérdezte kíváncsian, miután több percig hallgatott a férfi.

- Az első suttogó. Valentina. 

- Miért akartad megtudni, hogy ki a boszi? – kérdezte ismét kíváncsian és kissé megemelte szemöldökét. Ismerte már annyira, hogy hibridet, hogy ez akár fontos információ lehet a számára. 

- Csak tudni akartam, hogy ismerem-e – mosolygott érdektelenül. 

- És nem?

- Közvetlenül nem, de nem kizárt, hogy Henry-t valamelyik testvérem, vagy én átváltoztattam.

- Ezért mondta – lehelte maga elé döbbenten, miután rájött, hogy a boszi miért akarja annyira az ősöket. 

- Micsodát? – ráncolta homlokát Klaus. 

- Titeket akar – habozva emelte fel fejét, de csak a hibrid önelégült mosolyával találkozott.

- Sejtettem. Viktor szerint nem is véletlen, hogy csak az én véremet tudod meginni. A boszi ezt az utasítást adta neked.

- Miről beszéltetek? – kapta fel fejét hirtelen. – Mit tudtál még meg tőle?

- Te hol vagy, amikor ő vele beszélek? – elnevette magát saját kérdésen, majd megrázta fejét. – Egyébként sok mindent. Köztük azt is, hogy nem fogsz meghalni.

- Mi? – ajkai döbbenten elnyíltak és hitetlenkedve megrázta fejét. – Ez mit jelent?

- Szüksége van rád ahhoz, hogy itt maradjon és megöljön minket. 

- Akkor miért vagyok még életben? – csattant fel mérgesen, mire Klaus meglepődve felhúzta szemöldökét. – Te nem az a fajta vagy, aki csak úgy hagyná, hogy bárki is fenyegesse őt és a családját! Akkor hogy-hogy nem öltél még meg?

- Mikor akartam én rajtad revansot venni más miatt? – elkomorodva pattant fel helyéről. 

- Hadd ne kezdjem sorolni! – fakadt ki Caroline. – Tyler-t elüldözted a városból, egyáltalán nem gondoltál arra, hogy mi lesz velem! Engem büntettél, nem Tyler-t! 

- Nem mindig gondolok bele a döntéseimbe – forgatta meg bosszúsan szemeit. Nagyon nem tetszett neki ez a téma, sőt kezdte egyre jobban dühíteni. – Tyler megakart ölni, és a legnagyobb büntetés neki a folytonos rettegés. E mellett elszakítottalak tőle, és elvettem a drága anyukája életét… De csak hogy emlékeztesselek egy fontos dologra. Te kértél tőlem kegyelmet neki… és már azon az estén megöltem volna, szóval szigorúan véve a tényeket, miattad kellett elmennie. 

- Megakartad ölni, mert túlságosan a bosszúnak élsz! – mérgesen vetődött ki az ágyból és trappolt a férfi elé. 

- Hálásnak kellett volna lennie nekem, e helyett a hibridjeimet ellenem fordította! – dühösen sziszegte a lánynak a szavakat, indulatosan lépett elé. – Napokig szövetkezett ellenem, és megszakította a köteléket. Komolyan ennyire nem ismersz, drágám? A legkevesebb volt az, hogy hagytam futni! Mást már kevesebbért is megöltem volna, Tyler neked köszönhet mindent, csak is miattam engedtem el!

- Hogy élhetsz így? – vette halkabbra hangját Caroline, majdhogynem elszörnyülködve nézett végig a férfin. – Hogy tudod ezt az eszmét képviselni, amikor megannyi dolgot tehetnél… hogy vársz tisztelet másoktól, ha csak rettegést okozol? 

- Meg van a hatalmam, hogy féljenek tőlem! – kiáltotta indulatosan. Nem hibáztatta őt, mert nem értette meg a döntéseit, de akkor ne beszéljen neki olyanról, amiről fogalma sincs. 

- De csak félnek, nem tisztelnek… - vitatkozott vele továbbra is, könyörgően. Megakarta a hibriddel értetni, hogy az élet, amit képvisel nem jó. Maga se értette, miért szeretné, ha a férfi megváltozna, hisz ugyan semmi köze nincs hozzá, de képtelen volt elviselni, hogy így él. – Ha így folytatod mindenki elfog árulni, mire de bedühödsz és megölöd őt is és a szeretteit. Erre, akik életben maradtak megint rád támadnak és elárulnak, erre te ismét ölsz! Az egész örökkévalóságod ebből fog állni? Milliók vére fog a kezedhez tapadni, mert képtelen vagy túl lépni a folyamatos bosszúdon? Ha felhagynál ezzel az élettel, akkor…

- Akkor mi lenne Caroline? – vágott szavába mérgesen. – Nekem tökéletes így, ahogy most van és nem vagyok hajlandó változni. 

 

- Ezért nem hajlandó neked senki megbocsátani – mormolta halkan. – Csak én vagyok ilyen hülye, hogy képes vagyok nyitni feléd a tetteid ellenére is!

- Akkor magadra haragudj, ne rám – gúnyos vigyorra húzta száját, számára már felesleges volt ez a civakodás. Sokkal jobban lekötötte őt az előtte álló feldühödött lány. Ugyan, minden formában gyönyörűnek látta Caroline-t, de a szikrázó, tüzes szemek elraktározódott elméjében. Kedvelte a szőke lányt, mikor így ki kell magából, és miatta. Többet foglalkozott a hibrid lelkivilágával, mint bármelyik testvére ez pedig hihetetlenül jól esett neki. Vetekedik Elijah-val, de más, mikor az egyik erkölcsös testvérétől kapja meg a nem kért gondoskodást, mint a lánytól, akire titkon nagyon is vágyik. 

- Bosszantó egy alak vagy – motyogta, és durcásan összefonta karjait. – Az agyamra mész! 

- Köszönöm a bókot! – lágyan megpaskolta a vámpír karjait, majd elsétált mellette. Nagyon jól esett neki ez a veszekedés, csak feltöltődött tőle. 

Caroline megforgatta szemeit, majd a fürdőhöz készülődött. Illetve, csak akart, de készülődésében megzavarta a telefon csörgése. 

- Elena az – magyarázta a hibridnek, mikor elhaladt mellette a konyhában. Gyorsan kiment az erkélyre, majd felvette. – Szia Elena!

- Caroline! Minden rendben? Hol vagytok? Kiderült valami?

- Öhm, egyszerre csak egy kérdést, hosszú volt az éjszaka – figyelmen kívül hagyta, a bentről kiszűrődő ősi hibrid hangos nevetését. – Nos, a jó hír, hogy nem fogok meghalni. Egyelőre biztos nem. De minden oké, egy kis lakásban vagyunk, egy vámpírtanya fölött, képzelheted milyen arcot vágtam, amikor bementünk…

A szőke vámpírból pedig megállás nélkül folyt a szó. Minden elmesélt egészen a megérkezésükig, a ma reggelig. Ugyan kihagyta a hibriddel folytatott beszélgetéseket, és a romantikus pillanatokat, na meg a köztük lezajlott csókcsatát. Úgy érezte nem akarta elmesélni a hasonmásnak, még nem állt készen rá, hogy elmondja neki, egyelőre neki kell tisztába lennie ezzel, hogy még is mi vezérelte ilyen tettekre. 

Klaus odabent jót mosolygott ezen, végig hallgatta a barátnők csevegését, és remélte, hogy ezzel még piszkálhatja egy kicsit a lányt. Ha nem lesz a későbbiekben elég együttműködő vele, még meg is zsarolhatja vele. Örült neki, hogy ugyan mindkettőjük örömére, de a gátlásos lány olyan dolgot tett, amivel a kezében tarthatja. Nem szívesen lett volna ilyen sunyi vele, de hát minden lehetőséget meg kellett ragadnia. Akár a nyakláncnál is használhatná, de úgy gondolta, a lány ennyitől nem fogja elárulni neki. Odaadni meg pláne nem. 

Furcsa hangot hallott, mire elkomorulva fülelni kezdett. Riadtan nézett a lány hátára, majd felpattant. 

Caroline csendben hallgatta Elena mesélését, hogy mi történt mióta ők eljöttek. Kemény egy napja – jegyezte meg magában kissé cinikusan, de azért őszinte érdeklődést mutatott. Gondolatban viszont teljesen máshol járt, hol abba gondolt bele, mennyire boldog a tudattól, hogy nem fog meghalni – legalább is úgy néz ki – hol a Klaus-szal való csókjára gondolt. Fogalma sem volt róla, hogy milyen indíttatásból csókolta meg a férfit, de nagyon sáros volt a dologban. Hülye, Caroline… bosszankodott magában zsörtölődve. Biztosra vette, hogy a férfi hallgatózik, és tudta, fel fogja használni ellene ez a dolgot. 

Összeráncolta homlokát, mikor lepillantott az utcára és meglátta, hogy három kocsi is száguldozott, majd hirtelen lefékezett pont a ház előtt. Feketébe öltözött alakok pattantak ki, majd felpillantottak az erkélyen álló lányra. Caroline nem értette kik ők, majd döbbent rémülettel elnyíltak ajkai.

-Úristen… 

Több töltött fegyverrel nézett farkasszemet, de már nem tudott reagálni. 

-CAROLINE!

Érezte, hogy a hibrid megragadta a derekát és elrántotta a felé repülő golyók elől, a lendülettől pedig a padlón végezték. Zihálva nézett a hibridre, aki az ajtó felé kapta fejét. Alig mozdulva helyéről, eltörte az egyik szék lábát és az érkező felé hajította. Az elől álló felordított a szívébe érkező fától, majd összeesett. Mögötte jó páran dulakodtak előre, hogy teljesítsék a feladatukat.

- Ők meg kik? – Caroline rémülten ült föl, akinek a hibrid segített, és levegőt kapkodva nyúlt a telefonja után, amit időközben elejtett.

- Megyek, megkérdezem – hadarta Klaus és szemét forgatta, majd elhajolt a felé lendülő fegyver elől és eltörte a vámpír nyakát, majd a többihez suhant és ugyanezt tette velük. Kiváló érzékének köszönhetően hallotta, hogy jönnek még egy páran. 

Visszasuhant a lányhoz, majd nemes egyszerűséggel a pult mögé lökte. Caroline éppen Elenát próbálta nyugtatni, hogy semmi baj nincs, miközben éppen a feléjük repülő fagolyók elől menekült. Szilánkok repültek rá, akárhányszor széttört egy üveg, és a hangzavartól, az ordításoktól és a hangos fegyverektől, semmit nem hallott. Teljes volt a káosz, Klaus csak azért úszta meg egyetlen sérülés nélkül, mert gyorsabb volt, akármelyik vámpírnál. Mindegyiknek kitörte a nyakát, vagy valamelyiknek a szívét tépte ki. Jó pár perc eltelt, mire a fegyverek is elhallgattak, Caroline pedig bátran előlépett a pult mögül. Körül nézett a rommá vált lakáson, majd felsóhajtott. Nem ő volt az egyetlen, aki bosszús volt az orvtámadás miatt. 

Klaus tudta már egy ideje, hogy elárultak, számára nem volt ez akkora meglepetés. Meglepődve fordult a hullák felé, mikor meghallotta a halk nyöszörgést. 

-Nocsak, egyet kihagytam – motyogta inkább csak magának fejét rázva, majd a férfi mellé lépett és nyakát megragadva felemelte a földről.

- Kérlek ne! – könyörgött neki halálra rémülve. – Csak azt tettem, amire kértek!

- Ki bízott meg? – faggatta ártatlan szemekkel, de pontosan tudta, hogy ki lehetett a támadók megbízója. – Ha mindent elmondasz, akkor talán életben hagylak.

Caroline hangosan felszisszent kinyilvánítva nem tetszését. Ez a talán nagyon nem azt jelentette a férfi szókincsében, mint a többiekében. 

- Viktor küldött minket ide. El kellett volna terelnünk a figyelmed, amíg a lányt elviszik… de azt mondta könnyű dolgunk lesz…

- Miért kell neki a lány? – kérdezett újból, miközben magában azt tervezgette hogyan fogja megkínozni árulóját. 

- Mert Claire meg akarja ölni. Azt mondta egy ilyen lény nem élhet közöttünk… - nyöszörögte, majd köhögni kezdett a férfi szorításától. 

- Akkor üzenek neki valamit, ha már így bemutatkozott – fenyegető vigyorra húzta száját, majd a férfi szemeibe nézett. – Ha a lányt akarja, ahhoz előbb engem kell legyőznie – megigézte, hogy átadja az üzenetét, és már épp elengedte volna, hogy elvégezze a feladatát, mikor rémülten a háta mögé nézett.

-Jézusom! – rémülten vergődni kezdett a hibrid szorításában, mire az értetlenül hátra nézett. Caroline nem igazán hallotta teljesen az ősi előbbi szavait, ugyanis közben az ő figyelmét is elterelték. Két vámpír az erkélyen keresztül jutott be, és hátba támadták a lányt. Caroline nem sokáig hadakozott a belülről jövő erőteljes érzés ellen, csak hagyta, hogy magával sodorja. 

Hallotta magában a boszorkány bíztató, önelégült szavait, ő pedig ezúttal a túlélésért, hallgatott rá. Állatias morgás tört fel mellkasából, majd a falhoz szorította az egyiket és a nyakára tapadt. Kezeivel közben a vállára szorította, hogy ne dobálja magát, és tenyere izzani kezdett. Nem csak heves szomját oltotta, de a vámpír összes energiáját elakarta szívni. Csak pár másodpercbe telt neki, majd bestiás arcát a másik felé fordította és fenyegetően vicsorítani kezdett. A másik férfi inkább meg se próbálkozott, hogy a lányt elviszi, túlságosan megijedt tőle, hisz nem csak Caroline arca, de egész lénye sugározta azt a fajta veszélyességet, amit a bölcs inkább ott hagy, mint sem kikezd vele. 

Háta mögül kivett valamit, Caroline és Klaus közé dobta, majd kivetette magát az ablakon. A szőke vámpír arca visszaváltozott és homlokráncolva nézte a pityegő, kis tüskés labdát. Mire felfoghatta volna, hogy mi is az, a hibrid elé vetődött, és saját testével védte meg a lányt a fagolyók ellen. 

Felszisszent, ahogy legalább öt verbénás fa a hátába fúródott, és bosszúsan morogni kezdett.

- Ez drága póló volt.

- Jól vagy? – kérdezte rémülten tőle a lány, csak döbbenten pislogott, hogy a férfi megvédte őt, a saját testével. 

- Ugye majd kiszeded? – nyöszörögte a férfi, és cinikusan rá mosolygott. Caroline megkönnyebbülten felsóhajtott, ha a hibridnek még van ereje viccelődni, akkor semmi baja nem lehet. – Azt hiszem némelyik teljesen átfúrt – szisszent fel, mire ő követte pillantását, majd zihálva saját testéhez kapott.

Felsőjét teljesen átáztatta saját vére, és mellkasához kapott, pontosan a szívéhez, majd döbbent tekintetét a férfiéba fúrta. Klaus értetlenkedve figyelte a lányt, majd felnyögve kapott az összeeső lány után. Lefektette, majd levegőt kapkodva húzta el Caroline vértől csatakos kezeit testéről. Szemei megrebbentek, ajkai elnyíltak, ahogy több golyót is látott a lány szívében. De, hát ez nem karó, nem ölheti meg…

Tágra nyílt szemekkel pillantott a lány szürkülő nyakára, majd arcára. Óvatosan végig simított a lány karján, de nem jött ki hang a torkán. Olyannyira megdöbbent, hogy képtelen volt bíztatót mondani neki. Mérgesen szívta be fogai között a levegőt, mikor érezte, hogy a hátába fúródó darabok egyre mélyebbre haladnak. Tanácstalanul simított végig a síró lány arcán, amiken megduzzadtak az erek. 

-Car… - kezdte rekedten, mire a kék szemek megrebbentek, és lassan a csillogás abba maradt, és szemei lecsukódtak. 

Motoszkálás hallott maga mögül, mire feldühödve oda nézett. Viktor egyik embere állt mögötte, nyílpuskát tartva a kezében. Klaus szemei sárgává változtak, fogai megnyúltak és neki akart rontani a férfinak, de az addigra már megtántorodva elejtette a fegyverét és összeesett. Az ősi homlokát ráncolta, majd meglátta kinek köszönheti az újbóli sérülés mentességét. 

-Elijah – suttogta döbbenten, de egyben örömmel hangjában. Még sose volt ennyire boldog testvére jelenlététől. Elijah fintorogva dobta el a férfi szívét, majd a lányhoz térdelt. – Nem sietted el – nem maradhatott el tőle a piszkálódás, de fivére nem foglalkozott vele. 

- Lehetetlen, hogy ezektől meghaljon – mondta teljes higgadtsággal a hangjában, de az ősit ez nem tudta megnyugtatni. Lesokkolódott a lány halott testének látványától. Nem így képzelte el, Caroline halálát, már ha egyszer bekövetkezett volna.

Mindketten hallották, hogy odalent több kocsi is hangos fékezéssel adta tudtukra érkezésüket. Egymásra néztek, majd szavak nélkül is megértették egymást. Elijah felkapta Caroline testét, majd kiviharoztak az egyik sikátorhoz, ahol az ősi vámpír leparkolt.

-Mit keresel itt? – fakadt ki a hibrid kíváncsian.

- Mikor hallottam, mit tervez ellened Viktor azonnal indultam. Biztos voltam benne, hogy elkél a segítségem – válaszolta nyugodtan, habár látta, hogy testvérét majd szétveti az ideg.

- Mindjárt jövök – morogta a férfi, miután Elijah berakta a hátsó ülésre a halott testet. 

- Niklaus…

Aggódva nézte, hogy testvére kissé tántorogva, de visszament az épületbe. Nem kellett magyarázkodnia neki, hogy tudja, öccse kemény revansot akar venni a többi érkező támadón. Sóhajtva fordult Caroline felé, majd elhúzta száját és megsimogatta meredt, hamuszürke arcát.

-Sajnálom, kedves.

Csak pár percet kellett várnia, Klaus kilépett az épületből, arcát és egész testét vér borította, ebben a pillanatban pedig az egész épületbe sorra robbantak fel a szintek és lángra gyúlt.

-Indíts – morogta oda ácsorgó, közömbös szemekkel álló fivérének, de ekkor megszédülve a kocsinak esett.

- Niklaus – Elijah azonnal mellette termett, és vállára tette kezét. Ugyan látta a hibrid hátában levő fagolyókat, de nem volt biztos benne, hogy gyengeségének ez az oka. – Nem lehetnek átlagos golyók, ha még rád is hatnak.

- Jól vagyok! – csattant fel Klaus, bár hangja erőtlen volt és mérges. Ellökte magát a kocsitól, majd még mindig szédelegve – mint aki részeg – elindult az anyósülés felé, de félúton nyögve összeesett.

-Niklaus!!!

folytatás