30. fejezet

Caroline a lehető leghalkabban osont ki a szobából, és hagyta magára korán reggel a hibridet. Lezuhanyozott, majd gyorsan összeszedte magát és ahhoz fordult, akihez eddig még soha. A pszichopata, szőke ős vámpírhoz. 

- Rebekah – nyitott be halkan suttogva a nő szobájába, mire az megpördült.

- Jó reggelt, te kis domina! Hogy s mint? – ujjongott teljesen felpörögve, Caroline pedig méltatlankodva csitítani kezdte.

- Rebekah, halkabban! 

- De miért suttogunk? – utánozta a lányt szemöldök ráncolva. 

- Nem akarom, hogy Klaus meghallja itt vagyok. Viszont muszáj valakivel beszélnem! – idegesen tördelte kezeit, majd gondterhelten, összerándult vállakkal lezöttyent az ágyra.

- Mi történt? – Rebekah elkomorulva fordult felé, és dobta el a kezében lévő ruhadarabot. – Klaus rossz az ágyban, ugye? Nem teljesített, ahogy szeretted volna?

- Rebekah! – kiáltott fel felháborodottan. – Hidd el, hogy nem erről akarok beszélni. Sokkal komolyabb és számomra ijesztőbb dologról van szó!

 

- Oké, hallgatlak – vonta meg vállát.

- Beszéljük meg máshol inkább – húzta el száját. – Túl sok ebben a házban a kiváló hallású vámpír. 

- Vagyis nem akarod, hogy Klaus hallja – pillantott rá lesújtóan a tükörből. 

- Így is mondhatjuk – motyogta.

- Okéééé… - húzta el, majd felpattanva felkapta a két ruhát maga elé tartva. – De előbb… szerinted melyik legyen? A fekete, vagy a piros ruha?

- Hova szeretnéd így kicsípni magad? – hangjában kevés kíváncsiság ült, gondterhelten masszírozta meg halántékát. 

- Hogy-hogy hová? Stefan ma estére visszaér Mystic Falls-ba! A fekete azt sugallja, hogy túl vagyok rajtad és rohadj meg, a piros pedig, hogy én feletted állok és én uralkodok, szóval benne vagyok egy visszatérős egyéjszakás kalandba, még ha össze is törted a szívemet.

- Rebekah, valahogy nem hoz lázba, hogy miben csábítod el a legjobb barátomat – sóhajtott fel, majd apró mosollyal legyintett. – De szerintem a piros jobban áll. 

- Elárulod, hogy mit álmodtál drágám? – Klaus el se rejtette, hogy mennyire nem tetszett neki a hajnali ébresztő. 

- Csak… rosszat álmodtam – percek óta mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt, de képtelen volt megnyugodni. Ugyan mosolyt erőltetet magára, de tudta, ha minden igaz, amit látott, akkor Klaus ismét dühöngeni fog, és jogosan. 

- Egy rossz álomtól így kitudsz borulni? – lekezelő pillantást vetett rá, majd felsóhajtva megmasszírozta homlokát. – Nem akarlak megsérteni Kedvesem, de akkor soha többé nem fogunk együtt aludni – játszott sértődéssel hátat fordított a lánynak, aki felsóhajtott. Nem szólt inkább rá, hogy együtt érzőbb is lehetne vele, nem várhatott mást a hibridtől. 

- Köszönjük Matt – mosolygott fel Caroline a srácra, aki ott is hagyta a két szőke lányt, habár nagyon kíváncsi volt, hogy miről beszélhetnek. 

- Szóval, mi van Emíliával? – tört rögtön a lényegre Rebekah, miután Caroline belekortyolt teájába. 

- Fogalmam sincs, hogy csak a képzeletem játszott-e velem, vagy igaz, amit álmodtam, de… Valentina Emília anyja, én pedig… az álmom szerint Emília lánya vagyok – a végére hangja elhalkult, míg Rebekah kigúvadt szemekkel az asztalra csapta poharát.

- Klaus lánya vagy?

- Mi? Dehogyis! – még az elképzelés is undorító volt. – Klaus akkor még vámpír volt, szóval esélytelen volt, hogy akármit is tehessen gyerekkel kapcsolatban, és Emília-nak volt egy szerelme, akivel biztosan együtt volt, mielőtt még táplálkozás céljából Klaus meg nem ölte!

- Ezt mind az álmodban láttad? – húzta fel szemöldökét.

- Igen. Sőt, többet is… azt hiszem nem bízhatunk meg Jill-ben! 

- Miért? – Rebekah szeme gyanakvóan villant meg, már sejtette régebben is, hogy valami nem stimmel a nővel. 

- Na jó – mondta hirtelen, majd előre dőlt. – Elmesélem az egészet, de ígérd meg, hogy előbb végig gondolod, és csak utána mondod meg, hogy mit csináljunk!

Caroline nagyon is tudta, hogy Rebekah-nal milyen a vérmérséklete, ő is jobb szeretett hamarabb cselekedni, mint gondolkodni. A szőke lány töviről hegyire elmesélte az álmát, figyelnem kívül hagyva Rebekah egyre erősebb dühét, majd nagyobb döbbenetét, és végül a hatalmas hitetlenkedést. Caroline ahogy kimondta, miket is látott, elhatalmasodott rajta a félelem vegyes érzése. Félt magától, nem tudta pontosan mennyiben érinti ez a dolog, e mellett pedig felháborodott és mérges volt. Képtelen volt egyelőre elfogadni, hogy a még el sem temetett anyja nem az igazi. És, ha ez még nem volt elég az egyébként is intenzív és kavaros érzelmeinek teljes blokkolással tört rá az aggódás. Valentina, és Emília is örökre elakarják tüntetni a föld színéről a vámpírokat, természetesen az ősökkel kezdve az élen. Mi van, ha egyszer bekattan valami miatt? Vagy a benne lévő suttogó ismét birtokolni fogja az elméjét? Lehet, hogy tudatán kívül megtenné. Még akkor is, ha a szíve teljesen mást mond. 

- Ez elképesztő – mormolta pislogás nélkül, miután a hallottak után percek óta hallgatagon ültek. – Pedig láttam már hihetetlen dolgokat, de ez…

- Én már semmin nem lepődök meg – forgatta meg szemeit.

- Azért, ez durva, nem? - Rebekah grimaszolva kortyolt bele kávéjába.

- Nekem mondod? Fogalmam sincs, hogy tényleg igaz-e, amit láttam, vagy csak a fantáziám játszik velem. De meg kell tudnom! Főleg, mielőtt Klaus-nak elmondanám - sóhajtott fel szomorúan.

- Nem lenne túl tanácsos most hazudnod neki. Azok után, hogy elvesztetted a bizalmát elég merész húzás lenne... még tőled is. Tényleg... most akkor ti együtt vagytok? - csintalan mosoly kerekedett a szőke ős arcán, mire Caroline megrázta fejét.

- Nézd,Rebekah egyelőre hadd foglalkozzak az igazi problémával! Kisebb és nagyobb gondom is van annál, minthogy a Klaus érzéseivel foglalkozzak.

- Lehet, hogy terhes vagy! - vágta rá hirtelen kikerekedett szemmel. - Elvégre voltatok már együtt! Csak a többi kontinensen nem hallották a nyögéseket...

- Rebekah! - zavartan arca elé kapta kezét, majd ingerülten hadarni kezdett. - Nem akarok most erről beszélni, így is elég zavaros a helyzetünk! De nem, nem lehetek terhes!

- Két zabigyerek betenné nála a kaput - kárörvendően mosolyogni kezdett, nem törődve Caroline elhűlő tekintetével. 

 

- Ne beszélj hülyeségeket Rebekah – lehelte, alig hallhatóan, valójában neki ez eddig eszébe sem jutott. 

- Caroline! – csattant fel kitágult szemekkel. – Már nem vagy vámpír! Illetve nem csak az vagy! Ha Hayley-nél betalált, akkor nálad miért ne? 

- Ezt csak egy valaki mondhatja meg – kapta fel fejét immár higgadtabban.

***

- Sziasztok! – robbantak be a két szőke lány a hibrid villájába késő délután. Az egész napot együtt töltötték, természetesen csak ketten tudtok arról, hogy mit is csináltak. Lopott pillantást vetettek egymásra még utólag ezzel is jelezve a másiknak, hogy hallgatnak. 

- Ti meg hol jártatok egész nap, kedveseim? – kíváncsiskodott Elijah, felnézve a könyvéből.

- Ráadásul együtt – folytatta Klaus szemöldökét felhúzva, kezében továbbra is szorongatva poharát. 

- Csak vettünk pár dolgot nekem, azok után, hogy az egész házat felégettem, szükségem volt rá… ohh, köszönöm! – Caroline elhadarta a kamu szöveget, majd kikapta Klaus kezéből a vért. Az felháborodva pislogott, majd végül szótlanul elmosolyodta magát, mikor a lány felé fordulva csintalan vigyorral arcán megnyalta ajkait. 

- Caroline – dőlt előre sóhajtva Elijah. – Holnap lesz édesanyád temetése igaz?

A lány meghökkent egy pillanatra, arca megfagyott, majd nehézkesen bólintott a kérdésre.

- Van valami hír Elenáékról? – tudakolta gyorsan elterelve figyelmét. Nem akarta hangulatát elvágni ezzel, félt, hogy kizökken a fontosabb dolgokból. 

- A kis Petrova hasonmás és az ex barátod már rég eltűntek az országból – horkant fel a hibrid, arcáról sütött a bosszúság. 

 

- És hogy van Damon? 

- Nehezen viseli – válaszolta Klaus. – Talán még életem során egyszer, vagy maximum kétszer találkoztam ennyire magába zuhant, depressziós, részeg vámpírral. 

- Nem hibáztatható érte – vonta meg vállát szomorúan Caroline. – Azt hiszem én is így viselném, ha a szerelmem elárulna.

Kíváncsian kapta fel fejét az egyhangú felhördülésre. Megforgatta szemeit, mikor rájött, miért pillant rá az összes ős hitetlenkedve és sokatmondóan.

-Nézzétek, igen szerettem Tyler-t, de… ő már régen nem az volt, akit én ismertem. Megváltozott, de olyan szinten, hogy… azt hiszem már régen nem éreztem iránta azt, amit előtte. És, ami ennél is hihetetlenebb, hogy ezt veletek osztom meg, szóval ne az én magánéletem legyen a téma kérlek! – durcásan fonta össze karját, mire Rebekah és Klaus is hangosan elnevette magát, de még Elijah is mosolygott. 

- Csak…

- Semmi! Nem! – hadarta felcsattanva, hevesen gesztikulálva, mire Rebekah inkább nem folytatta, amit elkezdett. 

Klaus merően nézte a lányt egy darabig, majd inkább csak magának biccentve felpattant és elé sétált.

- Lenne kedved elmenni valahova?

- Hm… hová vinnél? – Caroline örömtelien mosolyogni kezdett. 

- Meglepetés – féloldalasan mosolygott a hibrid, inkább hasonlított egy csibészes kisfiúra ilyenkor. Caroline beharapta ajkát, majd kis ideig tartó töprengés után boldogan biccentett. 

Udvariasságból félre állt, és előre engedte a lányt, aki halk kuncogással sietett előre. Nem láthatta, hogy mögötte Klaus és Elijah komor pillantást váltanak. 

- Komolyan nem árulod el, hogy hová viszel? – Caroline imádta a meglepetéseket, kislány módjára izgatottan fickándozott a kocsiban, és folyamatosan kifele nézett, bár elhagyták a várost. – És messze van?

- Kedvesem, nyugalom – Klaus nagyon jót szórakozott a lányon, és próbálta figyelmen kívül hagyni a szándékát. 

- Szeretem a meglepiket – csapta össze kezét nevetve.

A hibrid mosolygott ezen, de inkább nem reagált rá. 

- Jó reggelt, testvér – bólintott felé Elijah.

- Hol van Caroline? – figyelmen kívül hagyta testvére udvariasságát.

- Mikor visszaérkeztem ide, épp elhajtottak Rebekah-val. Biztonságban lesz mellette, ne aggódj. 

- Nem szóltál, hogy itt volt Jill! – nem tetszően rázta meg fejét Klaus, miközben italt töltött magának.

- Nem akartalak megzavarni titeket – a hibrid számára ez kielégítő kifogás volt, bár bosszús volt, hogy nem beszélt személyesen a boszival. 

- Legalább valami logikus és értelmes dolgot sikerült mondania? – forgatta meg szemeit.

- Több dologról is volt szó – sóhajtott fel Elijah. – Jill azt mondta, hogy Caroline volt képes rá, hogy téged visszaváltoztasson. De ennek súlyos következménye lehet, hogy a lepecsételt boszorkány ismét kitör, és sokkal erősebben fogja kínozni Caroline-t. 

- Tudom, kockáztatott miattam! – sziszegte dühösen, de bátyja tisztában volt vele, hogy a lányra volt mérges. – És még?

- Ez azért veszélyes, mert ha megtörténik és Caroline a közeledbe van, megölhet. Akár tudatán kívül is és…

- Ez hülyeség! – dörrent rá. – Sosem tudna engem bántani, de nem csak azért, mert nem akar, hanem mert képtelen lenne rá. Elijah az egyetlen fegyver, ami árt nekünk, az-az ezüst karó, ami viszont biztosan el van rejtve. Emiatt én nem aggódom – vonta meg vállát végül higgadtabban, de látta testvérén, mennyire nem nyugtatta meg. – Nagyon foglalkoztok ezzel.

- Egy egész vérvonalért felelős vagy – motyogta maga elé zavartan, majd összeszedve magát felállt és dacosan öccse szemébe nézett. – Jill elfogja őt vinni Londonba, ahova te már nem mehetsz.

- Ha ismét elkezded a monológodat, miszerint induljunk vissza New Orleans-ba, kitépem a nyelőcsöved! 

- Meddig akarsz még itt maradni? – csattant fel türelmetlenül. – Sophie teljesen kiborult, hogy még mindig itt vagyunk, Marcel már nem hiszi el, hogy csak egy fontos dolgot intézünk, hihetetlenül gyanakszik. Hayley pedig retteg. De én a szavamat adtam neki, hogy megvédem, amit nem fogok, soha, semmilyen körülmények között elfelejteni! Én is sajnálom, hogy nem lehettek együtt, jobban, mint gondolnád, azt akarom, hogy törődj és szeress – indulatosan lépett Klaus elé, és megfogta vállát, szinte már könyörgött neki. – Niklaus, Hayley már a családunk és szüksége van ránk! Nem kell örökre elválnotok, csak amíg Marcel-t átadjuk a boszorkányoknak! 

- Átfogom venni a helyét – jelentette ki tényként, mire Elijah sóhajtva biccentett.

- Rendben, ahogy akarod. Ígéretet tettem, hogy itt maradok és segítek neked, de…

- Amit úgy tűnik megakarsz szegni – morogta orra alatt, majd kemény tekintetét felemelte. – Miért fontosabb a Hayley-nek tett ígéreted, mint a nekem tett?

- Ne csináld ezt Niklaus! Elég volt! Mindig is racionális döntéseket hoztál, sose vetted figyelembe az érzelmeket. Akkor most se tedd.

 

- Akkor még minden más volt!

- Gondold végig, kérlek.

- Hogy van a drága Katerinád? Még mindig fél ugye? – gúnyos vigyorral együtt szólt be testvérének, amolyan figyelmeztetően, hogy ne veszítse tovább a húrt nála. 

- Megjöttünk? – Caroline izgatottan csatolta ki az övét, amikor megálltak a kocsival. Nem sok ideje mehettek, teljesen felkocsikáztak egy kis dombra, be az erdő mélyére, ahol még kitaposott föld út is volt. Sokáig jártak arra az emberek kempingezni, de az egyre több állattámadás miatt lezárt terület lett. A kis föld út végénél leparkolt a kocsival Klaus, majd kiszálltak. 

Caroline valójában nem értette, hogy mit keresnek egy erdőben, ráadásul jobb oldalon egy kis részen meredek lejtő volt.

- Hol vagyunk? – pördült a férfi felé, aki türelmesen várta ezt a kérdést.

- Gyere – intett fejével, majd ujjai közé fogta a lányét és vezetni kezdte. Alig tettek pusztán húsz méter távolságot, a lány látta, hogy a dombnak, amire jöttek vége is van. Egy pillanatra azt gondolta a hibrid azért hozta ide, hogy megölje, de gyorsan kiverte ezt a fejéből. Ismerte Klaus-t, és szerette őt. Nem tenne ilyet. 

A kis domb végén egy hatalmas fa állt, mellette pedig régi, roskadt fa korlát volt. Klaus megtorpant, és kezével jelezte, hogy menjen előre. A szőke vámpír habozva lépkedett előre, teljesen a korláthoz menve, majd eltátott szájjal mosolyogni kezdett. 

- Ez nagyon szép – motyogta, majd rátámaszkodott az apró, nem túl biztonságosan korlátra. képtelen volt elfordítani fejét a látványtól, habár vágyott rá, hogy a férfira is nézzen, megmutatva mennyire lerí arcáról a lenyűgözöttség. A napnyugta narancssárga fénnyel vonta be a hatalmas tisztást, a magas fákról sugárzóan csapódott vissza az élénk szín, az ég alja pedig piros színben pompázott, kiemelve a sárga napkorongot. A lány úgy érezte rengeteg ideig el tudná nézni, teljesen elkápráztatta a látvány. - Hihetetlen, hogy vérbeli mystic falls-i létemre még nem jártam erre felé - motyogta hitetlenkedve, pedig rengeteg kirándultak régen. Az apró földútra pillantott, ami felvezette őket a dombra.

- Olyan eldugott hely, hogy szerintem csak mi ismerjük - motyogta vállába a hibrid, miközben átkarolta a lányt. Ugyan Caroline belül olvadozott, annyira romantikusnak tartotta a pillanatot, de valami még is elrontotta az ámuldozását. Érezte, hogy hatalmas súly nehezedik Klaus vállára, minden sejtjéből áradt.

- Miért hoztál ide engem? - suttogta lehajtva fejét.

- Miért ne? - kuncogta el magát, majd eleresztette a lányt, és háttal neki dőlt a korlátnak. - Szerettem ezt a helyet régen. Emberként rengeteg jártunk ide ki Elijah-val. Órákig itt voltunk, amiért meg is kaptuk a magunkét.

- És azért mutattad meg nekem ezt, mert szereted? - Caroline vigyorogni kezdett ezen, majd hirtelen ötlettől vezérelve a hibridnek dőlt és átkarolta nyakát. Nem hitte volna, hogy valaha ebben a helyzetben, pozícióban és szituációban fogja találni magát, de valahogy jónak érezte. Klaus átkarolta a lány derekát, de tekintete elkomorult. A szőke lány teljesen elámult ettől a romantikus pillanattól, az apró figyelmességtől, de a hűvös, szürke tekintet nem sok jóval kecsegtetett.

- Azért mutattam meg, hogy emlékezz rá, te ismered azt az oldalamat, amit senki más Elijah-n kívül.

- Miért mondod ezt nekem most? Hisz eddig is tudtam!

- Azért mert el kell válnunk egymástól - mondta ki közömbösen, mire a szőke vámpírban megakadt a levegő. - Mást se kívánok csak, hogy én is megtaníthassalak kezelni az erődet. De ehhez én kevés vagyok. Londonba kell menned. Nekem pedig New Orleans-ba.

A lány nyögött egyet meglepettségében, majd akadozva elszakadt a férfitól és távolabb lépve tőle lehajtotta fejét.

 

- Így döntöttél – jelentette ki határozottan megállapításként. Klaus nyitotta a száját, végül nem mondott inkább semmit.

- Sajnálom. Ne hidd azt, hogy cserbenhagylak. Ha tehetném veled mennék. 

- Ha önző lennék – kezdte szomorú mosollyal halkan. – azt mondanám, téged hergelve, hogy te nem az a fajta vagy, akinek akármikor megmondhatják, hogy mit csináljon. és szánalmas, hogy most még is ugrasz mindenkinek. De tudom, hogy… valójában Hayleynek nagyon is szüksége van rád. Nem tudom átérezni a helyzetét, de tudom, hogy te vagy az egyetlen, aki megtudja védeni ebben a kicsapott helyzetben. Csak… - megakadt, majd hangosan szusszantott egyet, hogy eltűntesse a torkában keletkezett gombócot. – Úgy érzem, hogy más senkire nem számíthatok. Hónapokkal ezelőtt, ha valaki azt mondja nekem, hogy te leszel az egyetlen, akiben bízhatok, és akiben biztonságban lehetek, e mellett pedig még szerelmes is leszek beléd a képébe röhögök! 

- Gyakran félreismernek az emberek – vonta meg vállát apró vigyorral arcán.

- Ez így van – motyogta. – És a végén kiderül, hogy a furcsa módszereiddel ellentétben még mindig jobb vagy akárkinél. 

Klaus összeszorított száját és elfordította fejét. Nem hitte volna, hogy ez ennyire nehéz lesz. De hiszen mindig nehéz elengedni azt, akit szeretünk nem igaz?

- Találkozunk még – jelentette ki.

- Ebben biztos vagyok – nevette el magát, de a végén elcsuklott hangja és átkarolta magát. – Szakítottak már velem rosszabbul is.

A hibrid elnevette magát, és magához húzta. Állát rátámasztotta a szőke buksira, és elnézett felette. Nem érezte úgy, hogy ez olyan tragikus elválás lenne, tudta, hogy még találkozni fognak. Sőt, talán utána együtt maradnak. Még is, rég nem dobogó szíve majd belehasadt a szúrós érzésbe. Féltette Caroline-t, és minden sejtje tiltakozott az ellen, hogy elengedje. Rossz érzése volt ezzel kapcsolatban, de túlértékelte ezt, és a racionalitása azt súgta neki, hogy drámaian fogja fel. De hát, mit tehet ellene, ha túlságosan is kötődni kezdett egy szőke, bolondos, irányításmániás, hisztis lányhoz? 

- Szeretlek – suttogta Caroline, mire a hibrid bosszúsan erősebben szorította a lány vállát, és ujjai belevájódtak a puha bőrbe.

- Miért nehezíted ezt meg? – lehelte, alig hallhatóan. – Talán mazochista vagy, amiről eddig nem tudtam? Tele vagy rejtélyekkel Kedvesem! 

- Komolyabb is lehetnél – húzódott el morcosan. – Én épp szerelmet vallok neked, te meg elvicceled az egészet!

- Nem lehetek komoly Caroline! – fakadt ki immár feszülten és dühösen. – Ha arra gondolok, hogy nem foglak látni nap, mint nap, akkor úgy érzem, hogy nem akarlak elengedni! Egy belső ösztönöm pedig azt súgja, hogy ne is engedjelek el, de tudom, hogy ez csak azért van, mert beléd szerettem. Képtelen vagyok már normálisan gondolkozni, ha rólad van szó! 

- Szeretsz engem? – Klaus meghökkent, és zavartan félre nézett. Idiótának tartotta magát, hogy kicsúszott a száján, de már mindegy.

- Úgy érzem, hogy elszakíthatatlanul hozzám tartozol és mindenképp meg kell, hogy védjelek téged. 

- Ez nem válasz! – csattant fel felháborodottan és sértődötten. Végül megrázta fejét, belenézve a szürke szemekbe, amikbe vegyes érzések kavarodtak. Elmosolyodta magát, nem lehet elégedetlen, ez már hatalmas lépés volt a hibridtől. Visszabújt a férfi ölelésébe, és megsimogatta arcát. – Erős, büszke, ősi hibrid vagy. Nem várhatom el tőled, hogy egyszerre engedj ennyi idő után, minden emberi érzésednek. Tudom, hogy valószínűleg ez most nehéz neked.

- Tisztázzuk! – vágott a szavába morcosan. – Nők mindig is szerepeltek az életembe, szóval ne beszélj úgy, mintha az átváltozásom óta még a közelükbe se mentem volna. 

- Nagyon is sejtem, hogy mindig is részesei voltak. Amilyen csodálatra méltó vagy, legalább annyira szemét, egoista, beképzelt is! De az emberi érzéseidnek nem hiszem, hogy minden nőnél engedtél.

- Tatia volt az utolsó nő, akit igazán szerettem. De akkor még más volt, az emberi érzések tized annyira sem erősek, mint egy vámpíré – vallotta be kelletlenül. 

- Ez egy elcseszett helyzet – sóhajtott fel végül a lány. – És most mi lesz ezután? Nem vagyok híve a távkapcsolatoknak. 

- Tyler-nél jól működött – már nem szívhatta vissza, Caroline gyilkolni való szemekkel nézett a hibridre. – Írd az emberi érzések hirtelen visszatérésének számlájára!

- Elég gyenge kifogás – rázta meg fejét. 

- De azért elfogadod ugye? – húzta fel szemöldökét pajkosan, majd elkapta a sértődött lány karját, mielőtt sértődötten elviharzott volna, és magához rántva megcsókolta. 

Nem gondolta, hogy valaha egy kisvárosi lányban fogja megtalálni ismét a szerelmet, főleg a helyzetüket tekintve. 

- Van valami, amit tudnod kéne – szólalt meg váratlanul Caroline, miután hallgatagon megvárták a naplementét és indulni készültek vissza. 

- Mi az? – fordult felé a kocsinál.

Caroline habozva emelte fel fejét, kezeit pedig tördelni kezdte. Ugyan úgy egyeztek meg Rebekah-val, hogy egyelőre hallgatnak a ma történtekről, de úgy látta jónak, ha elmondja Klaus-nak. Tudnia kell, elvégre őt is érinti. 

-Jó helyen járunk? – kérdezte Caroline, miután kiszállt a kocsiból és körülnézett az apró kis utcában. Tudta, hogy ez pontosan egy eldugott zug az apró városban. Az utca legvégében állt egy rozoga ház, már évtizedek óta nem lakja senki.

- Igen. Jill nem szereti a feltűnést.

- Pedig beköltözni a lakók szerint kísértetházba, nem valami diszkrét.

- Ez komoly? – hülledezett Rebekah lekicsinylően. – Még mindig járnak pletykák kísértetházakról? Hát ez szánalmas.

- Nekem mondod? 

Az instabil elfeketedett, rozsdás lépcsőn felmentek a rossz állapotban lévő ajtóhoz, majd bekopogtak. Hallották, hogy odabent van valaki, kizárásos alapon Jill lehetne, de mi oka lenne rá, hogy bujdosson? 

-Itt jön az a rész, amikor én elveszítem a barátságos közelítést – fordult a szőke vámpírhoz Rebekah, majd nemes egyszerűséggel berúgta az ajtót, ami ketté is tört. Caroline megrázta fejét, kezdett hozzászokni már ehhez, bár némiképp felfedezett ma a lányban néhány rokonszenves vonást.

- Tudjuk, hogy itt vagy Jill! – kiáltotta Rebekah. – Jobb, ha előbújsz, akkor kedvesebbek lehetünk!

- Mi a francot képzelsz magadról Rebekah? – dörrent rá a nő, indulatosan kilépve a két vámpír elé. Az ős csak mosolygott rajta, mire Jill pillantása Caroline-ra esett. – Tudtam, hogy jól döntesz és velem fogsz jönni.

- Ne siessünk úgy – emelte fel kezét, majd fenyegetően közelebb lépett hozzá. – Láttam valamit, amit talán nem kellett volna! Tudni akarom, hogy miért és, hogy azt láttam, ami igaz. 

- Én a helyedben jól megfontolnám a választ! – szólt rá keményen Rebekah. 

Jil meghökkent, majd nyugalmat erőltetve magára kérdőn fordult felé.

- Mit láttál?

- Amit talán látnom kellett ahhoz, hogy rájöjjek, az, akit eddig anyámnak neveztem, nem az! – csattant fel mérges kétségbeeséssel. – Jill, miért álmodtam meg Valentina halálát? Utána pedig azt, hogy Emília ugyanolyan máglyahalált halt, mint ő. Tudom, hogy Emília a lánya volt, és ha az álmom igaz, akkor én pedig az övé!

Jill gondterhelten felsóhajtott, majd szomorúan lehajtotta fejét.

-Ez mindent elárul – mondta Rebekah, majd egy pillanat alatt a boszi előtt termet és megragadta nyakát. – Gyerünk Jill! Mesélj, szépen, de ezúttal az igazat akarjuk hallani! És még köszönd meg, hogy csak én tudok róla!

- Rebekah – szólt rá ijedten Caroline, mire az ős elengedte. 

 

- Jól van – köhögte, majd zihálva a lányra nézett. – Az igazat láttad! Valentina és Emília is képesek voltak a reinkarnálás varázsigéjét használni, ezért mindketten tettek róla, hogyha ők meg is halnak, legyen utód, aki viszont véghez viszik, amire felesküdtek. 

- És mi az?

- Minden vámpírnak meg kell halnia. 

- Én is vámpír vagyok! – kelt ki magából Caroline szemeiben pedig rémület ült.

- Ezért bántanak téged. Valentina és Emília mindketten megszálltak téged, a folyamatos harcba terhelnek téged, tudatukon kívül! Emília gonosz volt – rázta meg fejét bágyadtan és csalódottan. – Valentina pedig csak elkeseredett volt. 

- Azt mondtad lezártad benne a suttogót – figyelmeztetően lépett felé Rebekah, indulattal hangjában. – Mibe hazudtál még? Tisztáznod kell mindent! 

- letudtam, mert Emília gonosz – mondta halkan. –De Caroline felszakította a pecsétet azzal, hogy ismét varázsolt. Ráadásul nem is gyenge varázslatot hajtott végre. 

- De te elárultad Klaust – jelentette ki Caroline. – Láttam, miután kitöröltél mindent a fejéből, végig nézted, hogy Emília megöli magát és a gyerekét!!!

- Újabb kérdés! – csattant fel. – Caroline-nak lehet gyereke? Elvégre eléggé összekuszálttok, hogy ő most micsoda valójában! Minden zavaros most már Jill, muszáj, hogy elmondj mindent! Ha másért nem is az életedért cserébe mindenképp – cinikus mosolyt villantott felé, mire a boszorkány nyelt egyet idegességében. 

- Csak akkor, ha Valentina úgy akarja – suttogta. 

- Akkor hamar befogod kapni a legyet – nevette el magát szánakozóan Rebekah, mire Caroline megforgatta szemeit. – Elvégre mindig szükség van utódra!

- Mi a következménye annak, amit tettem? – hadarta Car, és megragadta Jill karját. – Nem csak annyi, hogy Valentinát, vagy Emíliát vagy mindkettőt lezártad, de hála a hülyeségemnek ismét az őrületbe kergetnek majd! Mi fog még velem történni Jill? Ha el is rontottad pár szár éve, itt az idő, hogy helyre tedd!

- Semmit nem tehetek – vonta meg vállát bocsánatkérően. – Az emberséged így is úgy is elfogod veszíteni. Ez a vérvonalad egyik átka, Valentina és Emília is összeroppantak, annyira elveszítették az emberi énjüket, hogy képesek voltak megölni a saját gyermeküket. Azzal nyugtatták magukat, hogy visszatérnek, de nem számoltak azzal, hogy a reinkarnálódásnak súlyos következményei vannak. Hány csapás érhet még téged a nélkül, hogy ne zuhannál össze mentálisan? 

- Vagyis az anyád és a nagyanyád bolondok voltak. Nagyszerű – sziszegte Rebekah mérgesen.

- Sajnálom, Caroline – mondta Jill és szomorúan pislogott a lányra.

- De jól vagyok – motyogta kétségbeesetten, és kezeibe temette arcát. – Semmi bajom nincs, teljesen össze vagyok szedve. 

- Caroline nem irányíthatod az érzelmeidet. Ha egy rossz pillanatban Emília eléri a tudatalattidat, te pedig nem leszel beszámítható állapotban, akkor elveszíted az emberséged. Egy vámpír élete során többször kikapcsolhatja, majd vissza ez emberségét. De Valentinával kezdődött a suttogó átok, épp ezért, te nem úgy működsz mint egy átlagos vámpír. Ha elveszíted az emberséged… a legjobb barátodat is képes lennél megölni. Vagy a szerelmed.

- Ezzel pedig biztosítva van, hogy Caroline végezne egy ősivel, akihez temérdek vámpír kapcsolódik – szűrte le Rebekah, és Caroline-ra nézett, aki lesokkolódva állt.

- Vagyis… ha én bekattanok… megölöm Klaust – biccentett magának, majd a szőke ősre nézett, aki megrázta fejét. 

következő fejezet