23. fejezet

Az álmaink olyan része az életünknek, és létezésünknek, amik befolyásolják, sokszor összekuszálják érzelmeinket, érveinket, vagy csak segítenek valamilyen nagy döntésben. 

Az ezer éves hibrid mindig azt hitte, hogy őt egy ilyen semmiség nem tudja összezavarni, vagy eltántorítani egy céltól. De manapság, már olyan meglepetések is tudták érni, amire sose gondolt. Egyik esemény és meglepetés után, következett a másik, és lassan már ő se tudta mit higgyen. A romos templomban még azzal az elhatározással volt, hogy a tennivalók, fontos célok közül erősen, és többszörösen kihúzza Caroline-t. 

Nem is sejtette, hogy miféle dolgokat kell még megtudnia a saját múltjával kapcsolatban. Azonban a váratlan vendégek alaposan felnyitották a szemét a régi időkkel  és egyben Caroline-nal kapcsolatban. 

Nem tért volna vissza, ha nem kapja meg azt az inspirációt és egyben rengeteg információt, ami arra sarkalta, hogy ismét menjen vissza a zűrös kis városba. Valahogy érezte is, hogy baj készülődik, és ez be is igazolódott,mikor  már az úton megtudta, hogy a szőke vámpír immár tisztába van vele, hogy édesanyja eltávozott az élők sorából. 

Erre mondják, hogy csőstül jön a baj. Kezdte úgy érezni, hogy lassan a sors is ellene fordul és mindenképpen azt akarja, hogy a pici városban lelje meg létezésének értelmét. Mindig azt gondolta, hogy tudja mi az, de jelenleg olyan izgalmas az élete, hogy elgondolkozott és életében először kétségbevont mindent, amiben addig hitt.

 Az addig rendben van, hogy az elé szakadó akadályokat átugorja és megküzd mindennel,megvívja a csatáit. De miért? Csak magáért tett eddig mindent, azért is, hogy jól érezze magát és elégedett legyen. Voltak olyan helyzetek, sőt legtöbb az volt, amikor a családját tartotta a legfontosabbnak, és azért tett mindent, hogy megóvja azt. Erre egy nap úgy ébred, hogy mindez kevés neki.

Akárcsak az utóbbi két napban, most is hamar felriadt kicsit sem nyugodt álmából. Illetve nem mondhatná, hogy rosszak voltak, nagyon is kellemesek voltak az álmai, csak az ő reakciója volt feszült. Ahogy az utóbbi időben elég gyakran tette, alkoholos poharával a kezében helyezkedett el a nappali egyik kényelmes fotelében és maga elé meredve töprengett. Hol visszaidézte a napok eseményeit, hol csak saját magán, esetleg testvérén gondolkozott, bár legtöbb eszmefutását még is csak Caroline tette ki. Sose gondolta volna, hogy ezer év után, egy átlagosnak mondható, tizennyolc éves szőke lány fogja neki a legnagyobb meglepetést okozni. Nem csak, mint érzelmileg, de minden másban is. 

Pedig, ő aztán sok mindent megélt már, és azt hitte, számára már nem tudnak újat mondani. Erre kiderült, hogy rengeteg dolog van, amiről még ő maga se tud, függetlenül a korától. 

Képtelen volt azzal foglalkoznia, amit Jill mondott neki, érezte, hogy Caroline-nal valami történt, és másra se tudott koncentrálni, csak hogy lássa őt. Ugyan mindenre számított, de a látvány még őt is sokkolta pár percre. Sejtette, hogy a lány a saját házában fogja találni, de azt nem, hogy így. Stefanék is ott voltak, rengeteg bámészkodó emberrel körítve, de annyira le voltak döbbenve, hogy meg se bírtak mozdulni. 

Csak neki volt annyi lélekjelenléte, hogy gyors mérlegelés után a lányhoz siessen. A Forbes ház lángokban állt, feltehetően Caroline műve, bár nem volt teljesen tisztába a képességének határaival. Szó szerint a lépcsőn ülő zokogó lány testét a lángok nyaldosták, ám meglepő módon nem égett meg, csupán apró szikrák pattogtak bőrén. Klaus-t megcsapta a meleg tűz, ám neki nem ártott, még is ösztönösen rántotta fel Caroline-t, távolabb a tűztől. Hagyta, hogy az öntudatlan lány belé kapaszkodjon, habár ő maga is hallotta, hogy a társaság, akivel jött egyre közelebb lépdelt. 

A szőke vámpír remegve szorította meg a hibrid karját, és védekezően vicsorítani kezdett kivillantva fogait. 

-Nem bántanak – suttogta a lány fülébe, aki továbbra is görcsösen szorongott. Könnyei folyamatosan csorogtak, csak homályosan érzékelte mi folyik körülötte, de vámpír énje akkor is előtört. 

Klaus végül megtörte a tehetetlenséget, és megfogva a lány maszatos arcát a szemébe nézett.

- Nyugodj meg, minden rendben lesz Caroline! – megigézte a zaklatott vámpírt, mire Caroline abbahagyta a sírást és pislogni kezdett. Ajkai elnyíltak, majd akadozva lehajtotta fejét.

- Vigyél innen – lehelte.

A hibrid halvány mosollyal az arcán biccentett, majd felkapta a lányt és villájába suhant vele. Nem érdekelte, hogy ki követi őt, egyelőre csak azt akarta, hogy eleget tegyen a lány kérésének, és nyugodt körülmények között tarthassa. 

- Újra itt? – kérdezte Elijah, megigazítva zakóját, majd leült testvérével szembe a kanapéra. – Teszem fel, azért találkozunk ilyen korán reggel itt mostanában, mert nem alszol jól. 

- Nem is tudom miért – motyogta orra alatt, majd a plafonra emelte szemeit.

- Aggaszt Caroline? – faggatózott kedvesen.

- Nem – hazudta tömören. – A problémája már…nem ránk tartozik – erősen meghúzta a kezében lévő pohár tartalmát.

Két nappal ezelőtt:

- Kik vagytok? – tért a lényegre, miután a csuklyás alakok megmutatták arcukat. Hárman voltak, középen egy vörös hajú lány állt, mellette két nagy darab fickó. Klaus első ránézésre megállapította, hogy alighanem vámpírok. 

- Mi tudjuk, hogy te ki vagy, ami gondolom, hogy nem meglepő – mosolygott rá a nő. – A nevem Jill. És csak én tudok segíteni a lánynak. 

- Kedves, Jill, manapság nehezen bízok meg másokban, úgyhogy bocsásd meg nekem, ha erre azt mondom, köszönöm, de nem kérek a segítségedből – elmosolyodta magát, de a nő nem bántódott meg ezen. 

- Pedig jobb, ha elhiszed, csak én tudok segíteni neki – hangsúlyozta, barna szemei pedig megvillantak. – De nem csak neki. Vannak dolgok, amikkel még te magad se vagy tisztába. 

- Miről beszélsz? Információk birtokában vagy, de rejtély, hogy kitől. És hogy honnan tudsz te az én problémámról – fenyegetően lépett a lány elé, aki intett a két indulatos srácnak, megállásra késztetve őket. 

- Ne! Kicsit forró vérmérsékletű, de ez nem meglepő ennyi idő után – Klaus nem látott értelmet ebben, ennyi idő elteltével pont, hogy nyugodtnak kellett volna lennie. – Nem emlékszel rám ugye?

- Kellene? – Klaus jókedélyűen emelte fel homlokát. 

- Sokkal régebb óta, mint gondolnád – a nő elnevette magát, habár a hibrid mosolya lelohadt. – Mi van, ha azt mondom visszaadok neked valamit, amit elvesztettél?

- Semmit nem hiányolok az életemből – mondta ki határozottan, habár lelki szemei előtt egy pillanatra felvillant a ragyogó kék szem, az aranyos mosoly, és a szőke fürtök. 

- Olyat adok vissza, aminek eddig a létezéséről se tudtál! – titokzatosan mosolygott a férfira, aki egyre feszültebb lett.

- Komolyan hagyod, hogy Jill elvigye Caroline-t? – kérdezte csendes elítéléssel hangjában Elijah. 

- Ha így lesz neki a legjobb, akkor igen – biccentett elkomorulva. – De az ő döntése. 

- Hogy tudsz egy idegenben ennyire megbízni? Te pont nem az a fajta vagy Niklaus, ráadásul Caroline életét teszed kockára ezzel.

- Meggyőző volt – emelte fel szigorú tekintetét fivérére. – És az utóbbi helyzetet figyelembe véve te most semmiképp sem kérhetsz számon. 

- Nocsak… és mivel tudott meggyőzni? – kimérten húzta fel szemöldökét, kihívóan pillantott öccsére, aki meglepődve állt fel.

- Az-az én dolgom. 

- Haragszol rám, és jogosan. De szerintem csak örülsz, hogy nem neked kell egy olyan döntést meghoznod, amit szíved szerint nem tennél meg – hadarta magabiztosan, mikor látta, hogy Klaus újratölti poharát. 

- Miről beszélsz? – a hibrid nem fordult vissza Elijah felé. 

- Törődsz Caroline-nal – jelentette ki kis szünet után, elégedetten. Klaus nyelt egyet, majd sóhajtva ingerülten megpördült. 

- Igen! Igen törődök vele, ezzel pedig ugyanolyan szánalmas bolonddá válok, mint te, vagy akármelyik idióta a világon. 

- Célt ad az életednek, e mellett pedig erőssé tesz. Végre, olyan valamiért küzdhetnél, ami gazdagabbá tesz téged! – Elijah olyan reménnyel és lelkesedéssel magyarázott öccsének, hogy ő észre se vette, amit Klaus. 

- Jó reggelt, Caroline! – szemét csak akkor emelte le fivéréről, mikor meghallotta, hogy a lány lépteibe nagyon is közelednek. 

- Sziasztok! – biccentett feléjük éppen elhaladva Caroline, majd szinte sietve tovább is ment. 

Klaus és Elijah is összeráncolták homlokukat, majd végül a hibrid vette rá magát, hogy a lány után siessen.

- Megkérdezhetem, hogy hová igyekszel? – feltűnően végig nézett a lányon, aki tetőtől talpig fekete volt öltözve. Caroline arca sápadt, beesett volt, szemei, melyek élettelenek voltak,alatta mély, sötét karikák húzódtak,  

- Számonkérés vagy kíváncsiság? – fordult vissza, felé felhúzott szemöldökkel, miközben a tükörbe sálát igazgatta.

- Utóbbi, de ha jobban ösztönöz a beszédre, akkor erőszakos faggatás – próbált viccet csinálni belőle, és elnyomni magában a keserű érzést, ahogy így látta a lányt. 

- Meg kell szerveznem a temetést – jött a halk válasz, és tovább igazgatta ruháját és sminkjét, nem törődően. 

- Biztos jó ötlet ez? – Elijah aggódva lépett fivére mellé, és ugyanolyan megkövülve figyelte a lány közömbösségét. 

- Megoldom – rántotta meg vállát, a tükörből a két ősre nézve. – Még meg sem kell erőltetnem magam a szervezésben. 

- Stefan és Rebekah szívesen elvállalja, de akár én is besegíthetek, ha gondolod – ajánlotta fel gyengéden Elijah, amiből heves reakciót váltott ki.

- Mondom, megoldom! – csattant fel erősebben Caroline, majd szigorúan feléjük fordult. – Meg tudom csinálni, nem vagyok szerencsétlen! Nagyon is jó vagyok a szervezésben, és azt hiszem, hogy a tánc bizottság elnökeként kicsit sem lesz nehéz feladat egy egyszerű temetést elintézni.

Klaus gyanakvóan nézett végig a lányon, egy pillanatra azt gondolta, hogy azért tud így viselkedni, mert kikapcsolta az érzelmeit. Azonban ezt a felvetést hamar elvetette. Az nem Caroline-ra vallana. 

- Két napja ki sem mozdultál a szobából, most pedig csak így hirtelen ötlettől vezérelve gondoltál egyet, hogy te készen állsz arra, hogy eltemettesd édesanyádat? – Klaus lenézően hangot adott nem tetszésének. – Kit követsz ezúttal? Stefan féle érzelmi tagadás, vagy az Elena féle érzelmi kikapcsolás? 

- Egyik sem! – artikulálta mérgesen. – Mennem kell.

- Várj! – szólt rá erősen, mire sóhajtva félig nyitott ajtó mellett visszapillantott a tétovázó férfira.- Nem akarsz beszélni róla? 

- Felcsaptál pszichológusnak? – grimaszolt, majdhogynem kinevetve a hibridet. 

- Komolyan kérdezem – Klaus összefonta mellkasa előtt karjait, és komoran nézett a lány tekintetébe.

- Jelenleg nem tudom, hogy mire gondolsz! Arra az estére, amikor lefeküdtünk, te pedig másnak leléptél, vagy arra, amikor az idegesítő szomszédomtól kellett megtudnom, hogy az anyám halott, vagy arra, amikor másnap közöltétek, hogy Tyler ölte meg, esetleg arra a momentumra, amikor az a Jill vagy ki közölte velem, hogy magával visz Londonba? Melyikre gondolsz Klaus? Nagy a választék! 

- Nem mondtuk el neked és minden okod meg van rá, hogy ezért dühös legyél – nem csak a lány barátai, de ő maga is sáros volt ebben. 

- Ne menjünk ebbe bele – kérte őt enyhe célzással. – Mivel jelenleg úgy tűnik, hogy nálad lakom, ezért neked mondom, hogy… majd jövök. 

Klaus hagyta, hogy a lány elmenjen, amúgy se akarta itt tartani, semmi joga nem volt hozzá, és gondolta talán jót tesz, ha kimozdul a levegőre. Még akkor is, az anyja temetését intézi. 

- Hogy van? – pattant fel Stefan, mikor Klaus leért a nappaliba.

- Ki van borulva, de megigéztem, szóval aludni fog egy darabig – legalább egy estéje lesz nyugodt álmokkal teli.  

- Most, hogy Nik is itt van elárulnátok, hogy ti kik vagytok? – Rebekah türelmetlenül fordult Jill felé, aki mosolygott rajta. 

- Persze. A nevem Jill, és hozzátok hasonlóan ezer éves vagyok. 

- Vámpír vagy? – Elijah meglepődve fordult a lány felé, de az megrázta fejét.

- Nem, csupán egy nagyon erős boszorkány. A csoportunk, akkor alakult, amikor megjelent Valentina mint suttogó. Tudtuk, hogy ennek nem lesz jó vége, ezért minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy korlátozni tudjuk őket. Az alkuk, amelyek lefolytak abban az időben, sajnos nem voltak mindennapiak. Mindeddig csendben figyeltük az eseményeket, és az alakulatunk tagjai is visszahúzódva élték életüket. Aztán a fülünkbe jutott, hogy a Forbes vérvonal sorvadni kezdett, ami azt jelentette, hogy az utolsó ember vámpírrá változott. Tudtuk, hogy ennek következményei lesznek, ezért már ezer éve tettünk róla, hogy a veszteség és a halálesetek száma lekorlátozódjon. 

- Valentina azt mondta, hogy nem fogja megölni Caroline-t – szólalt meg sóhajtva Klaus. Gondolta, hogy már megint átverték. 

- Egy suttogónak sosem szabad hinni. Függetlenül attól, hogy ő az ősi suttogó, még nem rendelkezik a feltámasztás képességével. Caroline csak akkor fog életben maradni, ha mi segítünk neki. 

- Miért, mit tudtok ti tenni? – gúnyosan vigyorgott rá Klaus, de Jill nem törődött bele.

- Ez egy rendkívül hosszú mese. De gondolom nagy részével már ti magatok is tisztában vagytok. 

- Igen, tudjuk – csattant fel Klaus, poharával a kezében. – Valentina meghalt, szellemként megszállta a szerelmét, erre pedig egy csomó boszorkány követte a példáját, mindaddig, amíg egy nőt meg nem szállt az egyik, akinek a szerelme ezt nem tudta elviselni, ezért esküt tett, és feláldozta az egész vérvonalát. Caroline átváltozott, Valentina megszállta, most pedig Claire és az áruló banda keresik az ötágú csillag középpontját, hogy feloldják az esküt, ezzel Caroline-ból kiszedve a nőt. Mi a lényeg? 

- Az, hogy ez lehetetlen! – mondta ki vontatottan, majd a sok döbbent tekintetet látva magyarázatba kezdett. – Híresztelnünk kellett valamit, de Claire sosem fogja megtörni az átkot. Megtörni nem lehet, ha a személy él. 

- Mi? – mindannyian egyszerre hördültek fel erre. 

- Hogy érted, hogy él?- pattanásig feszültek a hibrid idegei. A gondolat, hogy ismét sikerült valakinek átvernie őt, nagyon feldühítette, ami érthető is volt. Kezdte úgy érezni, hogy az emberek egyre kevésbé félnek tőle. 

- Ezt másképpen nem tudom elmondani – mosolygott a hibrid kiakadásán. – Aki az esküt letette, a mai napig él. És, amit Claire sem tud, csak a mi csapatunk, hogy két személy tette le az esküt, ezért ennyire erős. Ebből az egyik még mindig kitűnő egészségnek örvend, a másik pedig majdnem. 

- Gondolom meg kell keresünk ki volt az a kettő – sóhajtott fel Elijah.

- Nem kell- rázta meg fejét. – Hisz ti magatok is ismeritek. 

- Én voltam – szólalt meg halkan Klaus, mire mindenki felhördülve felé fordult. Kivéve Elijah, aki a mai napig hallgatott erről. – Bár az még számomra is rejtély, hogy hogyan. 

- Ezt nem értem. Te tetted le az esküt, de nem emlékszel rá? – Rebekah grimaszolva tárta szét kezeit kimutatva felháborodását. 

- Valaki tett róla – sandított Jill felé, aki megvonta vállát.

- Amikor letetted az esküt, a boszorkányok kitörölték a fejedből a képet. 

- Miért tettek volna ilyet? – kérdezett ismét a szőke ős. 

- Mert ő megkérte őket – legyintett a hibrid felé, aki erre felemelte homlokát mutatva hitetlenségét. 

- És ki volt a másik? – kíváncsiskodott Stefan, de mindannyian érdeklődve fordultak a hibrid felé, aki megvonta vállát. 

- Fogalmam sincs.

-Megszállott leszel – jegyezte meg Elijah, a szobájában lévő hibridnek. Klaus már két napja próbál azon lenni, hogy rájöjjön, ki volt a másik, aki vele párhuzamosan szintén megesküdött, hogy a suttogók eltűnjenek a föld színéről. 

Jill-től sok információt megkapott, de az emlékeit nem. Csak annyit sikerült megtudnia a boszorkánytól, amennyivel semmit nem ért. A hallottak alapján, ha valóban ő tette le az esküt – és az egész egy hazugság volt a szerelmes párról kapcsolatban – valakinek szintén érdekében állt. 

- Próbálom összerakni… a képeket – válaszolta halkan, habár még mindig nem szedte ki testvéréből, miért hallgatta el ezt a fontos információt. – Most, hogy tudom tényleg hiányzik az emlékeimből egy fontos év, másra se tudok gondolni. Az egészből csak annyi rémlik, hogy mikor feltűntek a suttogók, együtt elintéztük őket egy Nora nevű boszorkánnyal. De tévedtünk. Semmilyen szövetség nem volt. Én tettem le az esküt, hogy a suttogót csak egy vérvonalat szállhassanak meg. De miért? – akadozva, fejét rázva nézett Elijah-ra, aki megfeszült a nézésétől. – És te eddig miért nem mondtál erről az egészről semmit? Itt az alkalom, testvérem, légy őszinte és mesélj el mindent!

- Az emlékeidet én nem tudom visszaadni – jelentette ki, mire Klaus felbőszülten elé suhant.

- Nem azt kértem tőled, csak azt, hogy magyarázd el, mi történt nyolcszáz éve! A jelek szerint csak te tudsz róla. És bármennyire is meglepő, a te szavadnak hamarabb hiszek, mint akárki másnak. Még akkor is, ha legszívesebben szíven szúrnálak most az árulásodért – sziszegte, majd kisebb szünetet tartott. – Túl sok féle variációt hallottam már rövid idő alatt, és már nem tudom, hogy mi az igaz. 

- Jól van – bólintott vonakodva. – Elmondom, mi történt. De azt akarom, hogy kettőnk között maradjon és ne mond el senkinek, még Caroline-nak se. Most egy kicsit sok lenne neki. 

- Már két napja nem szabadhatsz nekem feltételeket – szemei vészjóslóan villantak meg, mire Elijah mély levegőt vett. 

- Amit Viktor mondott neked, az nagyjából úgy is van, bár mivel ő nem élte át csak nagyvonalakban mondta el neked. Valentina valóban egy nagyon erős és jó boszorkány volt, de képtelen volt élni a tudattal, hogy meghaljon és soha többé ne lehessen együtt az igaz szerelmével. Ezért sötét mágiát alkalmazott, de mint minden ilyen bűbájnak és varázslatnak vannak feltételei és következményei. 

- Eddig tiszta, mindketten meghaltak és aztán? – Klaus ingerülten szót közbe. 

- Jill végig asszisztálta, és több boszorkány állt össze, hogy megfékezhessék a többi hasonló esetet. De a boszorkányok tudva a következményeket, még is hasonlón jártak. Megszállták a vámpírokat, kisebb káosz alakult ki akkoriban. Mi pedig pont ott voltunk. Nem akarom elmesélni azt, hogy mi hogyan keveredtünk bele, mert nincs jogom hozzá, hogy ezt elmondjam neked. A lényeg, hogy te tetted le az esküt, egy bizonyos személlyel. De ezt senki nem tudta Jilléken kívül. Mást kellett híresztelni. Az esküd pedig egy olyan vérvonalat sújtott, ami akkoriban már nem számított. Se neked, se másnak. 

- Szóval, Caroline-t tényleg azért tudta megszállni Valentina, mert vámpírrá vált. 

- Nem – lehelte halk bűntudattal hangjában, mire Klaus szemei kitágultak. – És aki megszállta az, nem Valentina. 

- Mi? Akkor kicsoda?

- Nincs megszállva, csupán a lelkének boszorkány része tért vissza azzal, hogy vámpírrá vált. A neve Emília. Valentina volt az első. Emília pedig… a reinkarnációja. Akárcsak Caroline.

- M… mi van? Ez lehetetlen! – Klaus döbbenten suttogott, és összeszorult tüdővel támaszkodott neki a kanapénak. – A három személy egy és ugyanaz? 

- Mondhatni igen – bólintott apró mosollyal arcán. Még az ő világukban is vannak lehetetlen dolgok. – Jill azért mondta, hogy Valentinának nem hihetsz, mert egyrészt nem ő, másrészt nem tudná megölni. 

- Skizofrén a nő? – horkant fel nevetve.

- Caroline nem tudja kezelni a régi, boszorkány énjét és egyben a jelenlegi, vámpír részét is egyszerre. 

- Miért most? – kelt ki magából hangosan, és dühösen felemelte fejét. – Miért most mondod el mindezt nekem Elijah? Miért nem az elején mesélted el ezt nekem? 

- Aggódtam, ha elmesélem visszatérnek az emlékeid, pedig tudtam, hogy a félelmem alaptalan. 

- Nagy csapás lenne, ha nem lenne egy hatalmas tátongó űr a fejemben! – csattant fel. – Miért hallgattad el Elijah? – kérdezte artikuláltan, mire a legidősebb ős felhúzta magát, nem túl szokványos módon feszülten hadarni kezdett.

- Mert Emília volt a másik eskütag! Azért Niklaus, mert őrülten szerettétek egymást, és ez végzetes lett számodra! Te magad kérted Jill-t, hogy töröljön ki mindent a fejedből! Képtelen voltál a tudattal élni, hogy Emília meghalt. Azért nem mondtam el, mert ha mindezzel tisztába vagy, hülyeséget csináltál volna, Caroline pedig mostanra már suttogó lenne! 

- Te most hülyéskedsz velem – nevette el magát hitetlenül.

- Komolyan beszélek – szólt az elrohanó öccse után. – Az a nő, akit évszázadokkal ezelőtt szerettél, maga Caroline! 

folytatás