29. fejezet

Caroline-t hamar értesítették fejleményekről, aki csendben végig hallgatta, egyetlen mukkanás nélkül. Ugyan szemei kidülledtek döbbenetében, és tátogott, de nem szólt egy szót sem. Elijah tanácstalanul nézett öccsére, aki merően nézte a szőke szépséget. 

Rebekah sajnálattal nézett végig a lányon, bár ő mindig is tudta, hogy Elena egy számító dög. Amikor elindultak Damon-nel, hogy ők maguk is láthassák az áruló Kathrine-t, hamar megdöbbentek. Kathrine háza előtt volt Elena, és közömbösen tekintett fel az érkezőkre. 

-Sajnálom, Damon – rázta meg fejét valódi szomorúsággal hangjában, majd elfordította fejét, amíg valakik hátulról megtámadták az őst és a Salvatore fiút, és törött nyakkal estek a földre. 

 Mikor felébredtek az erdőben voltak, nem messze Kathrine-től, de már tudták, hogy nem ő volt az áruló. Damon képtelen volt felfogni, és azonnal hazarohant, Rebekah pedig Stefan-t hívta. Mikor visszaért a villába, már felesleges volt őrült módjára ordítania, hogy Elena volt az áruló, hisz már mindenki tudta. 

Damon beavatta Jeremy-t és Bonnie-t, akik szintén képtelenek voltak ezt elhinni. Mindenféle kifogást találtak, hogy mi vezérelhette Elenát erre a döntésre. Nem az volt a meglepő, hogy Klaus-t elárulta, hisz amolyan megtorlás lehetett volna ez a részéről, ha meghal, de hogy Caroline-t, a gyerekkori barátját is képes volt, az mindenkit lesújtott. 

-De én ezt nem értem! – sipított Rebekah váratlanul a csöndbe. – Tyler elvileg valami boszorkánnyal alkut kötött – aki mint már tudjuk, Claire volt – és elvileg a gyereket elválasztotta Klaus vérvonalából. Elena pedig ezt megtudta, rendben, de egyáltalán nem érdekelte Stefan, Damon és Caroline élete?

- Lehet az volt a terv, hogy ők is el lesznek szakítva Niklaus-tól, mielőtt Claire megölné. De ahogy észrevehettük, Claire nem akarta tartani a szavát – válaszolt neki Elijah higgadtan. Valójában ő is csalódott a lányban, sose gondolta volna ezt róla. Elena emberséges volt – kivéve, amikor kikapcsolta az érzelmeit. Egy lelkiismeretes vámpír nem tudja rávenni magát a barátai elárulására. 

- Már mindegy – suttogta Caroline, aki meglepően csendbe volt. Klaus titkon aggódott a lányért. Egyáltalán nem úgy reagálta le, ahogy az tőle elvárható lenne. Végtelen szomorúság, csalódottság sütött a szőke lány arcáról, de semmi dühöngés, kiakadás, vagy jobb esetbe hiszti. – Claire meghalt. Kiderült, hogy Elena árult el minket, de valószínűleg már másik kontinensen is van. Már, ha hasonlít rád ebben is – pillantott szeme sarkából Kathrine-re, aki kivételesen csak magában mondta az epés megjegyzéseket. – Hosszú nap volt – sóhajtott fel, majd mosolyt erőltetett magára. – Azt hiszem lefekszek. 

- Idehívtuk Jill-t. Beszélünk vele – mondta Klaus, mikor elhaladt mellette a lány. Kifejezéstelenül bámult fel rá a fotelből, aki fáradt mosolyt eresztett meg felé. Lassú lépdelése mellett végig simított a férfi vállán, aki aggódva pillantott utána. Félt. Valóban félt, hogy a lány összetörik. Nem élt eleget, hogy ennyi mindent, ilyen rövid időn belül feltudjon dolgozni. Ennyi változás, ennyi esemény, rossz élmény összetömörítve bárkit megrendítene. És még Liz temetésén sincsenek túl. 

A három ős, és Kathrine egyszerre sóhajtott fel, mikor a lány hallótávolságon kívülre ért. Kisebb-nagyobb eltérésekkel mindannyian aggódtak érte. 

- Hol van Damon? – Elijah kíváncsian fordult húga felé, aki megrántotta vállát.

- Dühöng, iszik, tivornyázik… kitudja. 

- Vagy magába van zuhanva – vetette fel Kathrine, bár ezt senki nem tudta volna elképzelni az idősebb Salvatore-ról. – És Stefan? Tudja már?

- Hagytam neki pár üzenetet – válaszolt Rebekah. – De nem hiszem, hogy ez olyan dolog lenne, amit telefonba kéne közölni. 

- Menj – szólalt meg halkan Elijah, és öccsére nézett, aki összevonta szemöldökét, bár pontosan tudta, hogy kiről beszél. – Beszélj vele. Szüksége van most valakire. És amúgy se ártana, ha lepihennél. Az átváltozásod ma téged is megviselt. 

- Szólj, ha itt van Jill – bólintott a hibrid, és kivételesen nem akadékoskodott. Eleget tett bátyja javaslatának és Caroline után sietett. 

A szőke szépség komótosan, nem sietve sétált fel a hatalmas lépcsőn, majd abba a szobába ment, ahol a legtöbben vendégeskedett az utóbbi időben. Már igazán kezdte otthon érezni magát, ami némi keserűséggel töltötte el. Régen volt otthona, szülei – akik bár elváltak, és nem tartották a kapcsolatot – is mellette álltak. Most pedig semmije nincs. 

A hatalmas francia ágyon úgy összehúzta magát, ahogy csak tudta, magához szorította a vastag takarót, fejét karja alá tette, és hagyta, hogy a semmibe meredjen. Sose gondolta volna, hogy valaha is ilyen helyzetbe kerül. A szülei meghalnak, a barátja elárulja, a pasija gyűlöli, és a legnagyobb támasza ebben a kicsapott helyzetben úgy tűnt, az ősi család. Pont azok a vámpírok, plusz egy hibrid, akinek sokáig a létezéséről sem tudtak. Egyszercsak berobbant minden az életébe, amikor Stefanék megjelentek. Majd jött Kathrine, megfosztotta az emberi életétől, majd kiderült, hogy mire is ez a nagy felhajtás. A retteget, legendás vámpír, az ősi család leghírhedtebb tagja vadászik a hasonmásra. Milyen régen is volt. Caroline felsóhajtott, és kapkodva letörölte a kicsorduló könnycseppeket. Akkor még mindenáron megakarták védeni Elenát, sőt még akkor is mellette álltak, amikor kikapcsolta az érzelmeit. Pedig szörnyű dolgokat tett, még is mellette álltak, mert az-az igaz barátság. 

Most pedig szembesülnie kellett vele, a saját bőrén tapasztalva, hogy mennyire megtudja változtatni az embereket, ha vámpírrá változnak. Minden összetettebb, bonyolultabb lesz, és csak magára számíthat mindenki. 

- Ne fojtsd magadba – félig lecsukódott szemhéja alól felnézett a hibridre. Klaus nézte egy darabig a szomorú, magába zuhant lány, majd szótlanul leült az ágy szélére. 

- Miért ilyen nehéz ez az egész? – sóhajtott fel.

- Remélem tudod, hogy nagyon erős vagy, ez pedig az én számból dicséretnek hangzik – örült neki, hogy legalább egy halvány, erőtlen mosolyt kicsalt a lányból. – Más vámpír már fele ennyiért is feladta volna az emberségét.

Caroline megütközve nézett a férfira, majd szemeit a padlóra fordította.

- Gondoltam rá. De nem tehetem. Nem adhatom fel, akárhányszor akadályba ütközök. Ez az életem most már, rá kell jönnöm, hogyan boldoguljak a nélkül, hogy összeroppannék. 

- Érett felfogás – biccentett felé elismerősen a hibrid. 

- Csupán nincs jobb ötletem – kuncogott fel halkan. 

- Valójában meglepődtem – mondta hirtelen Klaus, csevegőbb hangnembe váltva. – Kathrine vámpírként azzal okozott nekem meglepetést, hogy megtudott lépni előlem. Most pedig emberként kivételesen becsületes volt. 

- Ki gondolta volna – adott neki igazat halkan. – Úgy tűnik a vámpír Elena és a vámpír Kathrine nagyon sokban hasonlítanak egymásra.

- Nem pusztán a vámpírság az oka – vonta meg vállát, belül pedig örült, hogy a lány próbál nem magában zuhanni. – Ez inkább a Petrova vér átka. Elena olyan volt emberként, amilyennek nevelték, de miután mindenkit elveszített nem volt miért jónak lennie. Semmi bajom a kis Gillbert-tel, de kétlem, hogy ő olyan nagy támaszt nyújtana neki. 

- Én is ilyen gerinctelen ribanc leszek, mint ő? – Klaus elvigyorodta magát, mikor végre Caroline hagyta, hogy a dühe kiszálljon belőle.

- Kétlem. Teljesen más vagy, mint ő. De nem szabad elfelejtened, Caroline, hogy a vámpírok valóban önzőek. Kevés olyan egyedi vámpír él, aki megtartja az emberségét. Lásd például Stefant. Igazi ragadozó az igazi természete, csupán nem hagyja, hogy eluralkodjon rajta.

- Kisebb helytelenítést érzek a hangodban – vádlón húzta össze szemét, nagyon is haragudott a hibridre, amiért elérte a legjobb barátjánál, hogy kikapcsolja az emberségét. 

- Azért mert inkább tagad, minthogy megküzdjön vele – mosolyodta el magát ismét. – De végtére is… mind szörnyetegek vagyunk – vallotta be félre nézve. 

- Tudod mit gondolok? – húzta fel szemöldökét, majd mosolyogva felült. – Hogy, te valójában nagyon készséges lennél mindenkivel, és segítőkész. Jófiú is lehetnél, ha akarnál pusztán félsz. Rettegsz az elutasítástól. Hogy nem fogadnak el olyannak, amilyen vagy. 

- Köszönjük Miss Forbes a kimerítő lélekelemzést – forgatta meg szemeit, mire Caroline nevetve megrázta fejét. – Ha minden egyes tragikus esemény ezt váltja ki belőled, Dr. Caroline Forbes, akkor mindentől megkíméllek inkább. 

- Komolyan beszélek – méltatlankodott mosolyogva. – Nem egyszer segítettél már önzetlenül, csak mindig azzal takarózol, hogy csak érdekből tetted. Hiszen nekem is segítettél már nem egyszer, és tudom, hogy szívből tetted. Most is itt vagy, de azzal, hogy megpróbálsz vigasztalni semmilyen érdeket nem tudsz hozzá kötni – önelégülten húzta ki magát, hiszen pontosan tudta, hogy igaza van. 

- Te más vagy. Legyen elég ennyi – legyintett, majd készült, hogy távozni készült. Nem akarta, hogy tovább vesézze az ő lelki dolgát. 

- Ne menj el – kapott a férfi keze után kétségbeesetten, aki meglepetten nézett vissza. – Nem akarok egyedül maradni. Beszélgessünk akkor másról, látom, kényelmetlenül érint ez a téma – elnézően mosolygott a férfi helyeslő bólintásán. 

- Rendben – egyezett bele nagy sokára és visszaült helyére. – Miről szeretnél beszélni?

- Például a múltkori dologról. Tudom, hogy nagyon haragszol rám. És…

Megakadt a magyarázásban, nem tudott újat mondani. A sok sajnálattal, és bocsánatkéréssel pedig semmire nem megy. Itt a férfi bizalmát veszítette el, amit csak nehézségek árán legfeljebb visszaszerezni tud, nem visszakönyörögni.

- Mit tehetnék, amivel helyrehozhatnám? – nézett fel kis idő múlva.

- Orvosolni akarod a problémánkat? – Klaus nem lepődött meg ezen. Ismerte már elég jól Caroline-t, a többi kapcsolataihoz képest, ő sokkal becsületesebb volt. Elrontott valamit, amit talán nem is akart igazán. És valóban értékelte annyira a hibridet, hogy jóvátegye. Ez hihetetlen jóérzéssel töltötte el, és hajlott a megbocsátásra, de az nem lesz olyan egyszerű. Elvégre ezer éves, vannak dolgok, amik nagyon is szigorúan benne maradtak. 

- Érsz annyit, hogy igen – pislogott nagyokat Caroline. – És ezt nem csak úgy értem, hogy értékes a barátságod – szüntet hagyott, majd előrébb dőlve szemérmesen felnézett. – Hanem mert többet jelentesz. 

- Nehezen tűröm az árulásokat – jelentette ki tényként. Majd nyelt egyet, és közömbös arccal visszanézett a lányra. – De… időnk, mint a tenger nem igaz? Lesz időd rá, hogy visszanyerd a bizalmam. 

- És… ha én nem csak ennyit akarok? – suttogta. – Ha többet akarok, mint a bizalmad? 

- Mi lehet az a több, mint a beléd vetett bizalmam? – ugyan pontosan értette a célzást, de ez is egy apró büntetés volt. 

- Nem akarok ismét elbúcsúzni tőled – vallotta be szemlesütve. Még sose érezte ennyire zavarba magát, ő pont az a határozott személy, aki mindig tudta mit kell mondani, még akkor is, ha éppen bonyolult helyzetben találta magát.

- Öhm… jól tetted, hogy felhoztad, mert valamit kérdezni akarok – zökkent ki a vallomásos hangulatból. – Milyen hatással lesz rád az, hogy visszaváltoztattál? Biztos lesz valamilyen következménye, nem hiszem, hogy ezt szabadott lett volna. 

- Nem szabadott – mosolyogta szomorkásan. – Jill elmondta, mikor lepecsételte bennem Valentinát, hogy akármit is súg nekem a boszorkány részem, nem szabad hallgatnom rá és a legkisebb varázsigét sem mondhatom el, különben Valentina ismét hatással lehet rám. Olyan furcsa ez az egész – nevette el magát hirtelen. – Még épp, hogy hozzászoktam a vámpírléthez, és azonosultam vele, amikor kiderül, hogy a boszorkány dologgal is megkell barátkoznom. Kész káosz ez az egész és…

- Miért kockáztattál? – csattant fel mérges grimasszal, és hitetlenkedve felpattant. – Caroline, megőrültél? Miért kockáztattál mindent, csak azért, hogy visszaváltoztass? Tudtad, hogy nem szabad, még is megtetted! 

- Mert aggódtam – fakadt ki értetlenkedve. – Féltettelek, nem tudtam, hogy mi lesz veled és,… igen hülye voltam, tudom, de… - megakadt, majd lehajtotta fejét és mormolni kezdett. – Az ember szerelmesen csinál hülyeségeket. 

Klaus halkan nevetni kezdett, majd csillapodva megrázta fejét. Hangosan szusszantott egyet, majd a lányhoz lépett. Felemelte fejét, és gyors csókot nyomott homlokára. Arcát ott tartotta, mélyen magába szívta a lány illatát és végig cirógatta vállát.

- Nem ismerek nálad őrültebb nőt. De köszönöm – mormolta, majd somolyogva belenézett az örömtől csillogó kék szemekbe. – Azt hiszem törlesztettél. 

- Tényleg?

- Ne örülj, előre! – figyelmeztette, mire a lány gyors mosolya lelohadt. Gondolhatta volna, hogy túl szép volt, hogy igaz legyen, a hibrid szavának meg amúgy sem szabad hinni. A megkönnyebbülése csillapodott, de tudta, valóban nem mérges már rá. Megvonta vállát, és mosolyogva felnézett. – Aludj egyet – váratlanul vált el a lánytól, aki leforrázva mozdulatlanná vált. Nem pont így képzelte el a folytatást, ahhoz képest, hogy szerelmet vallott. 

- Ennyi? – méltatlankodott, mire a férfi vigyorogva felé nézett a félig kinyitott ajtó közül. – Nem pont így terveztem a továbbiakat – játszott sértődéssel fonta össze karját mellkasa előtt, és felhúzott szemöldökkel, szinte számonkérően merült a szürke, vidám tekintetbe. 

 

- Nagyon is tudom, hogy képzelted – a kaján mosolya mindent elárult a lánynak. 

- Akkor nem bújnál vissza mellém? – kacér mosollyal, emelte fel takaróját és célzatosan arrébb csúszott. – Egy magányos, összetört szívű hölgy várja, hogy a vigasztalásban képzett hibrid elvonja a figyelmét a szörnyű valóságtól! Mint igazi úriember, nem utasíthatod vissza a segítséged! Vagy nemet tudsz mondani egy érted ácsingózó lánynak? – mindentudóan vigyorgott, és kihívóan felhúzta szemöldökét. 

Klaus elnevette magát, majd végig nézett a várakozó lányon. 

- Vissza nem térő ajánlat a következő száz évig – biggyesztette le ártatlanul ajkait. 

- Oh, az a száz év gyorsan elreppen Kedvesem, hidd el – legyintett felé érdektelenül. Caroline mosolya lefagyott, majd a következő pillanatban már sikítva dőlt hátra, megérezve magán a férfi testsúlyát, arca előtt pedig csak pár centi távolságra volt a pajzán, vággyal teli szemek. – De azért… egy ilyen jó ajánlatot nem utasíthatok vissza – mosolyogva suttogta már a lány szájára, a következő pillanatban pedig nevetve, jókedvűen, mindenről megfeledkezve egymásba merültek. 

Nem értette Caroline, hogyan tud ennyire megfeledkezni a külvilágról, a szörnyű dolgokról, ha ott van mellette a hibrid, de határozottan örült neki. Abban a pár órában nem törődött semmivel, magával és a férfival foglalkozott, akibe csodával határos módon beleszeretett. Fogalma sem volt róla, hogyan és mikor történt meg, de érezte, hogy ez biztos és visszafordíthatatlan. Pedig küzdött ellene, mikor még elképzelni se tudta, hogy bármiféle pozitív gondolattal társuljon Klaus, aztán minden megváltozott. Azt hitte a ballagása után, hogy soha többé nem fogja látni a férfit, erre pár hét elteltével nem csak, hogy újra látják egymást, de úgy tűnt ez  találkozás immár végzetes volt mindkettőjük számára. 

Nyugodtság, meghittség, hihetetlenül erős kapocs alakult ki közöttük, és ez minden egyes megnyilvánulásban, mozdulatban, kontaktusban kiderült az este alatt. Közösen lezuhanyoztak, gyerekek módjára ugratták egymást, Caroline számára minden új volt, amit a férfin látott, de boldog volt, hogy csak neki mutatja meg ezt az oldalát, és hogy ő váltotta ki ezt. 

Némileg kimerülve a napi eseményektől, illetve a félig átszeretkezett éjszakától, fáradtan dőltek be az ágyba, miközben a szőke vámpír mosollyal bújt a férfi erős ölelésébe. Elijah csak véletlenül nyitott rájuk, majd látva, hogy öccse és a kedves lányka kimerülten alszanak mosolyogva ott hagyta őket.

- Klaus? – nézett fel kérdőn Rebekah, de Elijak csak leintette.

- Hadd pihenje ki magát. 

- Szóval Claire-ék hallottak – bólintott Jill keserű mosollyal. Akár megérdemelte, akár nem, akkor is egy boszorkány volt. És minden boszorkány így vagy úgy, de egy nagy családba tartozik. 

- De Elena az áruló – prüszkölte dühösen a szőke ős. – Az a céda mindenkinek megrebegeti a kis őzike szemeit, közben pedig egy áruló lotyó!

- Rebekah, fogd vissza magad, légy szíves – szólt rá erélyesen bátyja. – De igen, Elena árult el minket. Tyler-rel együtt megszöktek, valószínűleg jól időzítettek. 

- És mi a terv ezután? – kíváncsiskodott a boszorkány. 

- Hogy-hogy mi? – vonta meg vállát. – Elmegyünk Mystic Falls-ból! Elég volt ebből a városból. Stefan-nak elmondjuk,hogy mi történt, a két testvér közé legalább most már senki sem áll. Kathrine itt marad, mi pedig New Orleans-ba megyünk.

- Meggondoltad magad – inkább megállapítás volt, mint sem kérdés. Elijah nem lepődött meg, hiszen tisztában volt vele, hogy húgának csak ki kell tombolnia sértettségét, de a család akkor is mindenek felett. 

- Nincs többé itt keresnivalóm – nézett félre. 

- Nincs is rosszabb az összetört szívnél – mondta Jill fejrázva. 

- Nem vagyok összetörve! – háborodott fel, de Elijah nem törődve fele Jill-hez fordult.

- Claire egy varázslattal vérfarkassá változtatta Klaus-t, mint már hallottad. Caroline pedig valahogy ezt visszafordította. Lehetséges ez, vagy egyszerűen Klaus volt elég erős?

- Caroline műve ebben biztos vagyok – komorodott fel, és helytelenítően megrázta fejét.  – Pedig figyelmeztettem! Lehet, hogy szerelmes az öcsédbe, de ezt nem lett volna szabad. Szóltam Caroline-nak, hogy nagyon vigyázzon a boszorkány képességeivel, Valentina az ősi suttogó, rengeteg erőmbe telt, hogy lezárjam őt a testébe, de elég egy kis rezzenés is, hogy kitörjön és ismét Caroline fejét bombázza a hülyeségeivel.

- Vagyis, még nincs vége – sóhajtott fel az ős.

- Nem azt mondtad, hogy biztos – emelte fel kezét. – Ezt csak Caroline tudja megmondani, hogy egyáltalán érez-e valamit. 

- Holnap megkérdezzük.

- El kell vinnem őt Londonba Elijah – célzatosan pillantott rá, majd felállt, hogy elmenjen. Még is csak hajnal volt már. 

- Klaus-nak New Orleans-ba kell mennie – mély levegőt vett, tudta, hogy ez nem lesz valami egyszerű. Főleg most, hogy öccse végérvényesen szerelmes lett. 

- Hayley és a baba miatt, tudom. De nem maradhatnak együtt, Elijah! Valentina célja az, hogy megölje az ősöket, Caroline labilis, és ha folyamatosan Klaus közelében van, kitudja mi történne!

- Beszélünk vele – biccentett határozottan, habár a döbbenten hápogó Rebekah felé, kétkedő pillantásokat vetett. 

- Nik nem az a fajta, akinek megmondhatják, hogy mit csináljon!

- Kösz, hogy kimondtad a nyilvánvaló problémát, húgom!

Caroline eleinte nyugodtan aludt, majd homlokráncolva fészkelődni kezdett a karokban. 

- Henry! – sikította a hosszú, szőke hajú nő, és zokogva a magas, széles vállú férfi karjaiba vetette magát. – Nem akarom! Nem akarlak elhagyni! 

- Valentina,cccsss! – a férfi összeszorította meleg, barna szemeit, majd megrázta a nő vállait. – Ha ez a sorsunk, akkor meghalunk! 

- Nem lehetünk többé együtt Henry! Én ezt nem vállalom be! – ordította. – Biztos van más megoldás!

- Valentina, ígérem, hogy együttmaradunk! Örökre, emlékszel? – kérdezte. 

A nő sírása alább hagyott, és ködös tekintettel felnézett.

-Teszek valamit! – suttogta. – Ígérem, Henry! Nem foglak elhagyni, soha!

A nő felemelt fejjel sétált végig a falu emberi között, a máglya már fel volt állítva számára. Fintorogva arrébb lépett, az egyik felé köpő paraszt elől, és dacosan átlépett a farakáson és a közepére, a gerenda elé állt..

- Kívánsz valamit mondani ördög asszonya?- sziszegte felé a falu főura mellette, kezében tartva az égő ágat. 

- Szánalmas emberi lények vagytok – mondta, és habár a kivégzése előtt állt egy könnycseppet se ejtett. Biztos volt a dolgában. – Esküszöm, hogy nem fogok eltávozni a világból! Örökre itt maradok és teszek róla, hogy a gusztustalan fajtátok eltünjön! Henry és a hozzá hasonlók lesznek a végzete az embereknek. 

- Újabb boszorkányság!

- Halál rá!

- Égesd el!

Ehhez hasonló ordítások közepette, lehunyta szemeit, majd hasára simította kezét.

- Bocsáss meg gyermekem – suttogta növekvő magzatának. – De élni fogsz. Ígérem, Emília. 

- Gyerünk, boszorkány! – köpte felé a férfi, majd megragadva a lány karját a gerendához kötözte őt. 

- Meg ne merd – nézett rá közömbösen, és egyszerűen eloltotta az égő ágat. – Egy boszorkány nem halhat meg egy emberi lény kezétől – gőgösen emelte fel fejét az ég felé, miután egy pillantást vetett a hátul megbúvó barna szemekbe, és koncentrálva szikrákat pattogtatott az alatta levő szalmán. Az egy pillanatt alatt lángra lobbant, hatalmas füst keletkezett, majd az erdő nyugalmát a nő hangos halálsikolya törte meg. 

***

- Sikerült? – kérdezte halkan, és hátra dobta hosszú, hullámos, szőke haját.

- Igen. Klaus elhitte, hogy meghaltál – bólintott Jill. – De Emília, biztos ezt akarod? 

 

- Úgy élek, és halok, ahogy anyám – biccentett komoran, majd a folyó mellé lépett. Körülötte faágak, szalmaszálak voltak, amik segítettek neki.

- Klaus nem tudott a gyermekről, igaz? – kíváncsiskodott Jill, mire a nő elmosolyodta magát.

- Persze, hogy nem! Azok után, hogy Tatia is átverte, nem hiszem, hogy rábólintott volna egy olyan gyermekre, ami nem az övé. 

- Hogy vagy képes őt is megölni? – szisszent fel grimaszolva.

- Élni fog – mosolygott. – Akárcsak anyám, én is birtokában vagy a reinkarnálás varázslat elvégzésében. Akárcsak velem, ő is újjá fog születni egy másik testben. 

- Azt hittem szeretted Klaus-t.

- Nem az a férfi, aki mellett megállapodnék. Még is csak egy vámpír – gyűlölködve rázta meg fejét. – Nem értem anyám hogy szerethetett egyet. Szánom őket, és legszívesebben mindet kiírtanám. Johnson meghalt, mert Klaus megölte.

- Táplálkoznia kellett – próbálta védeni őt Jill, reménytelenül.

- És megtalálta a faluban az egyetlen férfit, akit szerettem – ordította magából kikelve. – Ez már lényegtelen.

- Elvégeztem a Klaus által kért varázslatot – mondta hirtelen, mire a nő kérdőn felé fordult. – Esküt tett veled, hogy Valentina vérvonala soha nem lesz vámpír, különben visszatértek édesanyáddal és megfogjátok ölni a saját véreteket. Amit persze, ő már nem tud.

- Áldozatokat kell hozni – biccentette félre fejét. – Ne hidd, hogy kegyetlen vagyok Jilliane. A gyerekem mindig fontos lesz számomra. Miért akarnák fájdalmat neki? Ha vámpírrá változik, megszabadítom őt a léttől, ami tönkre teheti. Elfeledtetted vele?

- Igen. Megkért rá, így mindent kitöröltem.

- Nagyszerű – jelentette ki hidegen. – Kár. Így is úgy is veszni fognak előbb utóbb a vámpírok. Anyámmal tenni fogunk róla.

- Klaus tényleg szeretett téged – motyogta Jill fejrázva.

- Szánalmas – kacagta el magát. – Ne féltsd őt Jill! Biztos vagyok benne, hogy a gyerekemhez is köze lesz. Hisz mindenhol ott voltak – mérgesen ökölbe szorította kezét. – Henry-t is ők változtatták át, aztán megtalált engem, és biztos vagyok benne, hogy a lányom életében is jelen lesznek. Mint a patkányok – szisszent fel. – Elmehetsz – biccentett a nő felé, aki bólintott.

Emília az égre nézett, halvány, rideg mosollyal a hasára simította kezét, majd a tűz keletkezésével együtt motyogni kezdte a varázslatot, amely lehetővé tette, hogy a kisbabája egy másik testben újjá szülessen. 

Felsóhajtott, amikor a tűz elérte bőrét, majd egyre nehezebben bírta a forróságot, végül fájdalmas ordítással égett el teste.

Caroline ziháltan, zokogva ébredt, mellkasához szorította kezét, miközben szaporán köhögött. Könnyes szemekkel túrt hajába, majd kapkodva nézte meg karját, simított végig nyakán és lábain. 

- Mi az? – nyöszörögte Klaus, majd lassan, álmosan felnyitotta szemeit, de mikor meglátta a lány zaklatott állapotát felült, és nyugtatóan végig simított vállán. – Mi történt?

- Istenem – suttogta szörnyülködve. – Mintha ott lettem volna. Mintha én is elégtem volna a máglyán. Éreztem… éreztem a füstöt a tüdőmben, éreztem, hogy égek… istenem – zokogva hajtotta fejét kezeibe, közben Klaus szinte megrémülve magához húzta a kiborult lányt.

- Mit láttál?

- Valentina, meg Emília és a gyere… - torkán forrt a szó és kitágult szemekkel nézett a hibrid értetlen szemeibe. – Úristen – lehelte, mikor rájött, hogy mit is látott. Ő Emília lánya. 

 

következő fejezet...