24. fejezet

Már késő este volt, mikor Caroline visszaért a hibrid villájába. Fáradt volt, már napok óta nem aludt, csak úgy tett mintha. Mióta megtudta, hogy édesanyja halott egyetlen estét aludt végig, akkor is azért, mert a hibrid megigézte. A két napot, amit a szobában töltött végig zokogta. Nem érdekelte, hogy kik voltak azok az alakok, akiket látott, úgy gondolta, úgy is elmondják majd neki. 

Próbált nem összezuhanni, ezért inkább arra koncentrált, hogy kisírja magát. Arra törekedett, hogy erős maradjon, ami majdnem sikerült is. Felépített egy olyan álarcot, ami nagyjából hasonló is az érzéseihez képest, de tudta, elég egy apró fuvallat, hogy az álcája összeomoljon, mint egy kártyavár.

Ilyen szempontból nem tartotta jó ötletnek, hogy ennyire a hibrid közelében volt, de nem tagadhatta le azt se, hogy mennyire szüksége volt rá. Úgy érezte, hogy csak belé tud kapaszkodni, és csak mellette tud valamelyest a körülményekhez képest megnyugodni. 

Mikor véletlenül elköpték neki, hogy Tyler ölte meg, már akkor is feldühödve ki akarta osztani a fiút, de nem akart gyenge lenni. Most már nem. Úgy akart elé állni, amikor már készen áll rá. Ez azonban még mindig kevés volt a tűrő határának. A cérna akkor pattant el igazán nála, mikor épp, hogy kilépett a szobából Jill elé állt azzal, hogy elfogja vinni őt Londonba,mert csak ő tud neki segíteni.

Tapasztalataiból ítélve, akkor maradt biztonságban, ha ki se mozdul a szobájából. Akkor nem tud meg semmi olyan dolgot, ami kiakaszthatná. 

-Sikerült?

Álmosan pislogott fel Klaus-ra, majd bólintott. 

- Sima ügy volt – grimaszolt neki büszkén, majd sóhajtva elakart haladni a férfi mellett, de az, az útját állta. – Fáradt vagyok, nincs kedvem beszélgetni – fakadt ki halkan felnézve a szürkés szemekbe.

- Ha magadba fojtod, összeroppansz – javaslatnak tűnt, mint sem kioktatásnak, csak éppen Caroline nem volt a legjobb hangulatában, ami nem is volt meglepő. 

- A tanácsaidat tartsd meg magadnak! Kétlem, hogy te vagy az-az ember, aki érzelmi tanácsokat tudna adni.

- Azért vagy rám kiakadva, mert leléptem, vagy azért mert nem mondtam el neked édesanyád halálát? – Klaus nem akarta szánt szándékkal felzaklatni a lányt, de képtelen volt eltűrni, hogy a lány ilyen lenézően viselkedjen vele. 

- Szerintem egyik sem olyan ok, ami miatt ennyire érdekelne a hogylétem – Caroline ezzel lezártnak tekintette a kettőjük beszélgetését. Pedig nagyon is fájt neki mindkettő, de eldöntötte, hogy nem fog vele foglalkozni. Miért várna bármit is egy olyan valakitől, mint Klaus? 

- Maradni akartam – hallotta meg a határozott, még is vonakodó hangot, mire megtorpanva visszafordult, de Klaus nem nézett felé. – De akárhogy is érzek, nem fogom hagyni, hogy ez az utamba álljon. Ezt pedig mindenképpen meg kell értened – fejét éppen csak, hogy felé billentette, hogy felmérje a vámpír reakcióját.

Caroline halvány szomorúsággal elmosolyodta magát. 

- Isten ments, hogy az utadba álljak, vagy netalántán elrontsam a felépített hírnevedet. 

- Te feladtad – Klaus meglepődve fonta össze karjait, immár teljesen felé fordulva. – Nem érdekel már semmi, hidegen hagy az, ami körülötted történik, és ami fontosabb, hogy már magadért se harcolsz. Tudom, hogy Stefan sok mindenben segített neked az elején, de muszáj őt mindenben követned? Nem a legjobb út, ha érdekel a véleményem. 

A hibrid enyhén fejezte ki magát. Nem mutatta ki, de nagyon dühös volt a lányra. Nem akarta, hogy ilyen legyen, azt akarta, hogy küzdjön akár magáért, akár… érte. Caroline az a fajta, aki igenis kimondja a véleményét, és mindig elmondja, amit gondol. Ez alól még az se volt kivétel, ha éppen a rettegett hibriddel kellett szembe szállnia. És tudta, - vagy legalább is titkon remélte – hogy igenis a szőke lány sokkal többet érez iránta. Hisz mi sem volt jobb bizonyíték arra, hogy így viselkedett. 

- Mit vársz, mit tegyek? – csattant fel.

- Egyelőre semmit, mert mondanom kell valamit, ami talán kissé más perspektívába helyez minket – hadarta gyorsan döntve. Elijah-nak nem ígért semmit, viszont szüksége volt valamire, ami kizökkenti a lányt ebből a közömbös állapotból.

- Mármint kiket? – ráncolta homlokát, és kíváncsisága előtört. – Téged és engem? 

- Mondhatjuk így is – rándult meg ajka az elfojtott mosolytól. Szebben nem igazán tudta kifejezni: ő az volt, aki, viszont Caroline… 

- Miért vagy még itt Klaus? – sóhajtott fel végül, számonkéréssel hangjában. – Sőt… miért jöttél vissza? Azt hittem New Orleans-ba voltál már mikor én másnap felkeltem, az este után. Valahogy mindig visszatérsz – úgy mondta, mintha idegesítette volna, miközben valahányszor ismét találkozott a férfival, öröm töltötte el. Egyszerűen már hozzászokott, hogy valahogy mindig a jóképű, stílusos hibrid mellett van. 

- Zavarlak? – szórakozott mosollyal lépett egyet a lány felé, a modor, ami mindig sütött belőle kettőséget okozott a lányban. Hol melengette, borzongatta őt, viszont olyan is volt, mikor megrettent ettől a kisugárzástól. Klaus-nak olyan karakteres arca volt, hogy az ember nem tudta eldönteni, valójában pozitív vagy negatív-e a hangulata. 

- Akkor másképp kérdezek – Caroline mérgesen dobantot egyet lábával, és szusszantott. – Mit akarsz még tőlem Klaus? Nálad van a nyaklánc, e mellett pedig Jill nyíltan kimondta, hogy elfog engem vinni Londonba, hogy soha többé ne árthassak senkinek. És azt se felejtsük el, hogy már megkaptál, nincs semmi, ami miatt még itt kellene maradnod! Neked New Orleans-ba a helyed, ott van az a Marcel, őt akarod legyőzni, és ott van Hayley, aki tőled terhes! Szüksége van rád, oda kell menned… el kell menned… - Caroline kifakadásának végére elsírta magát, és hüppögve egyik kezével eltakarta arcát. 

Klaus csak sokára értette meg, hogy a lány kiborulásának oka a tény, hogy valaki ismét elfogja hagyni. Nem lepődött meg, a jelenlegi helyzetet tekintve, természetesnek vélte, hogy Caroline lelki állapota olyan mély ponton van, ahol már a tőle legmesszebb álló ember elvesztésétől is retteg. 

-Miért…? – suttogta Caroline, és átkarolta magát, majd könnyes szemeit felemelte. – Miért mindig azok halnak meg, akik semmiről nem tehetnek? Tyler… Tyler mit látott abban, hogy megölte az anyámat? 

- Rajtad akart bosszút állni – a hibrid felfordította fejét, rájött, hogy valójában mindennek az előzménye az ő tettei voltak. Nehezen, de bevallotta magának, hogy Rebekah-nak igaza van. Caroline szenvedéséről ő maga tehet. 

- Soha nem akartam, hogy miattam ő neki essen baja. 

- Sajnálom – mondta halkan, és őszintén. – Tényleg – bizonygatta, mikor meglátta a szemekben ülő hitetlenkedést. – De nem mondhatod, hogy nem hallottad már tőlem; a sötétség még a legtisztább szíveket is képes megváltoztatni. 

- Tyler… nem is tudom mit gondoljak róla – sóhajtott fel, majd apró mosollyal megtörölte szemeit. – Próbáltam megérteni őt. De…

- Miért akarsz mindenkit megérteni? Nem kell az összes nyomorulttal együtt érezned – Klaus elnyomta magában a keserű érzést, hisz ezzel maga ellen is beszél. Ha Caroline nem lenne ennyire jószívű, akkor már őt is el kellett volna küldenie. 

- De én ilyen vagyok! – pislogott nagyokat a lány. – Ha az első pillanatban dühös is vagyok, a végén rájövök, hogy mit miért csinált és a végén megbocsátok. Ha nem lennék ilyen, téged se tudnálak megérteni, bár kezdem úgy érezni, hogy téged sose foglak tudni kiismerni. 

Klaus elmosolyodta magát, majd a padlóról felemelte elkomorult tekintetét.

- Pedig jobb, ha szembe nézel a világgal, amibe csöppentél, Kedvesem. A vámpírok nem önzetlenek, nem hatja meg őket, hogy próbálod megérteni és együtt érezni velük. Gondolj magadra, és tedd azt, ami a benned lévő szörnyeteg diktál. 

- Nem tehetem – suttogta, elborzadva a gondolattól. – Azért vagyok még emberi, mert eddig sose hallgattam a legrosszabb énemre. Kihasználom a képességeimet, de nem gonoszságból. Ezért tűnnék ki a tömegből? Ezért vagyok neked különleges, mert nem vagyok egy a sok közül? Nem vagyok olyan, mint a többi! Képtelen vagyok csak úgy kedvtelésből ölni és mást megfosztani mindattól, amit akár én is átélhettem volna emberként!

- Car…

- Nem! – Caroline maga se értette miért dühödött fel ennyire Klaus szavain, akit szintén meghökkentett a lány reakciója. – És tudod mit? Neked kellene megváltoznod és nézz te szembe a világgal, amibe csöppentél! Istent játszol, könnyen döntesz mások élete fölött, de így, hogy vársz bárkitől megbocsátást? Főleg tőlem? Ha velem kivételezel is, de azt senki nem fogja elfogadni, én meg aztán főleg nem, hogy mással kegyetlenül bánj! Ja, és még valami…

- Miből gondolod, hogy megváltoznék bárkinek a kedvéért is? – fakadt ki egyre ingerültebben és a lány felé lépett. – Akár a te kedvedért is?! Még ha akarnék, se tudnám megtenni, Caroline! Olyan sötét rész van bennem, olyan tömérdek rossz, amit te el se tudsz képzelni! 

- Befejeztétek a házastársi civakodást? 

Meglepetten néztek mindketten oldalra, Jill állt nem messze tőlük. Zavartan léptek távolabb egymástól, észre se vették, hogy mennyire közel vannak a másikhoz, szinte már intim közelségbe. 

-Cukik vagytok – mosolygott rájuk. Egyiknek sem tetszett ez a fajta megnevezés, bár Caroline inkább csak zavarba jött. – De az hiszem van fontosabb dolgunk, mint hogy vitatkozzatok a másik hibáin! 

- Mit akarsz Jill? – mordult fel rossz kedvűen Klaus.

- Tisztázni a múltad. Úgy látom szép kis kalamajkát okoztam a feltűnésemmel. De Elijah-t ne hibáztasd, semmiért – nézett határozottan a férfira, aki szórakozottan felnevetett.

- Az, hogy Elijah-val hogy viselkedek, az maradjon az én dolgom – a végére vészjóslóan villantak meg szemei, majd a nő el suhant. – Most pedig add vissza az emlékeimet, hogy úgy téphessem ki a kicsi szívedet, ahogyan megérdemled. 

- Klaus! – Caroline méltatlankodva kiáltott rá, mire az megforgatta szemeit. 

- Ez családi ügy – szólt hátra neki.

- Akkor abba ő is beletartozik – titokzatosan mosolygott Jill, megvárta, amíg a hibrid és Caroline értetlenül néznek egy pillanatra egymásra, majd lehunyta szemeit és koncentrálni kezdett. 

***

Vannak olyan dolgok a természetfeletti világban, amit elfogadni, felfogni és egyáltalán tudomásul venni pont azoknak a legrosszabb és legnehezebb, akik maguk sem emberek. Egy ezer éves hibridnek, aki már temérdek sok mindenen keresztül ment, nem jelentett akadályt, hogy túltegye magát akármin. Annyi mindent élt már meg, és oly sok fájdalmon át rágta át magát, még is létezésében először megrendült. 

Az este Jill őt is, és Caroline-t olyan álomba szenderítette, ahol a boszorkány képeket, emlékeket adott vissza nekik. Hogy a lány miket látott, esetleg ugyanazt-e, mint ő azt nem tudta. Nem találkozott még vele. De ő végre tisztán látott mindent, megértette Elijah-t, azt, hogy miért titkolta el ezt a fontos dolgot, és a sok dolog, ami számára eddig oly zavaros volt egyszerűen kitisztult. 

Mindenre emlékezett. Meglepő volt számára az ébredés, hisz Jill visszaadta neki az emlékeit, ezzel pedig Klaus máshogy kezdett látni. Idegennek látta magát, amikor végig nézte, hogy Caroline-nal, illetve Emília-val szinte enyelegtek. Azt hitte, hogy Tatia után képtelen lesz erre. Bár csak külső szemlélőként látta magát, még is nem csak nézte, de át is érezte a saját boldogságát. A könnyű érzést, a sok rosszat eltüntette a lebegés. 

Még sokszor el is mosolyodta magát rajta. Aztán jött a baj. 

-Eressz el Elijah! – üvöltötte testvérére, aki sajnálkozva, de visszafogta fivérét. 

-Klaus… - suttogta Emília, majd összeesett. Könnyes szemekkel szorította vérző oldalához kezeit. 

- Nem, nem! – kiáltotta továbbra is, Elijah alig bírta visszafogni őt. 

- Hadd tegyék, ami a dolguk! Niklaus, megóvják őt! – próbált hatni rá Elijah. Mindketten az ős háta mögé pillantottak. Jill és még két boszorkány letérdeltek az egyre gyengébb lányhoz. – Nem lesz belőle suttogó.

- Jill, kérlek mentsd meg őt! – ordított a hibrid a nőre, aki szomorúan felnézett rá.

- Boszorkány, Klaus. Tehetek ellene, hogy ne váljon suttogóvá, de megmenteni nem tudom. 

- Hadd változzon át, itt a vérem, hadd legyen vámpír! – erősködött ziháltan Klaus. 

- Nem akarok… - lehelte Emília halkan, majd könnyes szemeit Jill-re emelte. – Tedd, amit… tenned kell. 

- Szabályt szegsz Jill – figyelmeztette őt az egyik boszorkány, mikor meglátta az elhatározást a nő szemében. 

- Nem lesz baj. Valentina lelkének egy része benne van. És, ha ismét feltűnne… már ketten fogják erősíteni őt. – sóhajtott fel, majd megfogta az egyre hidegebb kezet. – Emília, imádkozz velem. Tegyél esküt, hogy Valentina vérvonala soha, soha nem lesz vámpír. Akkor megmenekülhetsz, és soha nem kell suttogó miatt aggódnod többé. 

- Vigyázz Klaus-ra.

- Segítened kell neki – pillantott fel Jill, a szenvedő hibridre. – Mindkettőtök esküjére szükségem van.

- Takarítsd el a suttogókat egy életre – sziszegte dühösen, majd letérdelt a nő mellé. – Emília… szeretlek. Hallod? Szeretlek. 

- Fogsz is – mosolygott rá halványan és gyengén a nő. 

-Minden rendben lesz, testvérem – Elijah szomorúan tette kezét öccse vállára, aki magába zuhanva ült a fűben. – Emília lelke békére fog lelni. 

- Nem akart vámpír lenni – suttogta megtörten, és kitörölte szeméből könnyeit. – Gyűlölte őket, még is… engem elfogadott. És téged is. De képtelen volt arra, hogy ő is olyan legyen. 

- Különleges kapcsolat volt közte és a természet között. Lett volna erőd megfosztani őt ettől?

- Elakarom felejteni – lehelte, fogait csikorgatva. – Elakarom felejteni, hogy valaha is éreztem. Mindent, ami ideköt. 

- Én nem tudlak megigézni.

- De én tudok segíteni- jelent meg Jill, majd sajnálkozó tekintetét a férfire emelte. – A vérrel kötött eskütök érvényben van. A menyasszonyod lelke békére lelt, de tudnod kell valamit.

- Jill, nem lehetne ezt máskor? – Elijah ingerülten nézett rá, de Klaus leintette.

- Hadd mondja – az  ős megijedt attól az ürességtől, ami öccse szemeiben tátongott. 

- Valentina vérvonalára tettetek esküt. Amíg a vérvonal emberi marad, addig a suttogók nem fognak visszatérni. De, ha akárki is vámpírrá változik, a suttogó megfogja őt szállni, és mindketten meghalhatnak. De tudnod kell Klaus, hogy Emília is már egy reinkarnáció volt. A lelke előbb-utóbb ismét a földre fog térni. 

- Töröld ki – emelte fel kemény szemeit, majd felemelkedett a fűből és határozottan a nő elé lépett. – Van erőd ahhoz, hogy mindent elfelejtsek, ami itt történt?

- Van, de biztos ezt akarod?- Jill, akárcsak Elijah értetlenül, riadtak néztek rá. 

- Feledtesd el velem azt, ami itt volt. Nem érdekelnek a suttogók, hitesd el velem, hogy… egy egyszerű szövetség volt a boszorkányokkal, és mindegyiket sikerült kiírtanunk. Te pedig… - könnyes szemeit bátyjára emelte, aki erre nyelt egyet. – Ne mondj semmit. Soha. Add a szavad, Elijah! Nem fogsz erről beszélni nekem. 

- A szavamat adom – biccentett neki kisebb mérlegelés után. 

Jill felsóhajtott, majd biccentett beleegyezésképp.

-Fura, nem igaz? – hallotta meg Jill mosolygós hangját. Klaus merengve poharába nézett, mosolyogva 

- És most? Hogy segítesz neki? 

- Visszaszorítom Caroline-ba Valentina-t. Így nem fogja tudni bántani, de ennek lehetnek következményei. Ez már bőven a sötét mágiába van, egy esküt akarok semmisé tenni, úgy, hogy azt nem oldjuk fel. Ráadásul egy ősi esküt, hisz te magad is egy ősi hibrid vagy, Emília pedig az első suttogó inkarnációja volt – magyarázta neki, majd türelmesen felsóhajtott. – Caroline-nak rengeteg munkájába és erejébe fog telni, hogy megtanulja irányítani ismét a benne rejlő boszorkányt. 

- A suttogó… csak akkor szállhatta meg, ha… vámpír. Vagyis… emberré változtatod? – Klaus megrázta fejét, ez lehetetlen küldetés volt. 

- Ennél kicsit bonyolultabb. Vámpír marad, de meg kell tanulnia, hogyan kezelje az ősi erejét és közben hogyan használhatja büntetlenül a vámpír képességeit. Ezért viszem őt Londonba. Ott biztonságban lesz. 

- Mi lesz Claire-ékkel? Mi az a pletyka, amit elindítottatok az ötágú csillaggal kapcsolatban? 

- Öt helyszín, öt halál. Valentina, Henry, te, Emília és Caroline. 

- Akkor nem szabályos – pislogott rá értetlenül.

- Sose volt feltétel, hogy az legyen – vonta meg vállát. – De sose fogják megtalálni. Claire csak azt hiszi, hogy erős boszorkány, de mire ők rájönnek, hogy rossz helyen kutatnak, addigra Caroline már rendben lesz és mindenkinél erősebb is. 

- Én és Caroline nem végleges haltunk meg.

- Nem, de mindketten meghaltatok… valamilyen szinten. 

- Viktor és Claire hadd legyen az én gondom – jelentette ki határozottan. – A legkevesebb az árulásukért, ha a kezem által halnak meg. 

 

- Claire kötött alkut Tyler-rel. Gondoltam tudni akarod.

- Mi? – nem is titkolhatta volna meglepettségét. 

- Tyler egy vérfarkas falkával élte mindennapjait, amikor David megkereste őt. Mindent összehazudott neki, Claire manipulálni kezdte, aztán Tyler önkényesen úgy döntött, hogy bosszút áll.

- Ahh, még a végén kiderül, hogy Caroline nyugodt szívvel megbocsáthat neki -  horkant fel, kimutatva nem tetszését. 

- Várj, még nem mondtam el a lényeget. Tyler alkut kötött Claire-rel. Amíg a vérfarkas elkapja a lányt, hogy aztán elvigye majd nekik, addig ők téged akarnak elkapni, hogy Tyler megölhessen. Egyszerű csereakció. 

- Próbálkozni lehet – nevette el magát játszott vidámsággal. – És mi a helyzet a golyókkal?

- Honnan tudnám? – húzta fel szemöldökét meglepetten. 

- Te mindent tudsz Jill, számodra semmi nem marad titokban, szóval áruld el, hogy mi olyan különleges bennük, hogy még rám is hatással vannak – nyomatékosan biccentette oldalra fejét, mire a nő grimaszolt egyet. 

- Tényleg nem tudom. De kiderítem neked – biccentett felé, mire az elégedetten bólintott. 

- Hálás vagyok Jill – szólt a távozni készülő lány után, de megpördült tengelye körül és kigúvadt szemekkel meredt a hibridre. – Mindenért. Nem mondom, hogy… mindig helyesen cselekedtél… de azt tetted, amire kértelek. És ez a fajta hűség azt hittem már elveszett. 

Jill vidáman elmosolyodta magát. Mindig is tisztelte a férfit, felnézett rá a hatalma, ereje miatt, és ez igazán nagy elismerés volt tőle. Klaus kedvében nagyon sokan akartak járni, de csak kevesen tudtak tenni is érte. 

Elijah összefutott befele menet Jill-lel, de miután az elmondta neki, hogy tegnap este visszaadta a hibridnek elveszett emlékeit, szinte berohant a házba. Megtalálta a nappaliban, természetesen whisky-vel a kezében. 

Nem tudta, hogy mit mondjon neki, ezért várta, hogy öccse szólaljon meg. A csend közöttük azonban hosszúra nyúlt, még sem volt teljesen feszült.

- Mire gondolsz most, testvérem? Most, hogy mindent tudsz már? – nem tudott kíváncsiságán úrrá lenni. 

- Igazából semmire – mélyet sóhajtott, majd végül fivére felé fordult. – Jill elviszi Caroline-t, Claire-éket egy szempillantást alatt elintéztetem Tyler-rel, miután megigéztem őt… mi pedig visszatérünk New Orleans-ba. Túl régóta vagyunk már itt, Marcel pedig nem ostoba. 

- Hirtelen milyen fontosnak tartod a visszatérést – Elijah mosolygott, némi csipkelődéssel hangjában. 

- Ne célozgass, kérlek – szeme sarkából sanda pillantást vetett fivérére, aki megadóan elfordította fejét. – Eddig is logikusnak tűnt, hogy miért döntöttem úgy, hogy az emberi részemet háttérbe szorítom. De most már, értem is, azt hiszem – Klaus-szal ritkán fordult elő, hogy a szavakat ne találja, esetleg zavart legyen a gondolatai miatt, de vele is megtörténhet pár száz évenként. – És most már tudom, hogy miért nem mondtad el. Csak betartottad a szavadat. 

- Én mindig állom a szavam Niklaus. A legtöbb esetben pedig te is. Ősiek vagyunk. Mi vagyunk a legjobban tisztába az emberi értékekkel. 

- Függetlenül ettől, talán még se különbözünk annyira a többi lénytől – elgondolkozva halkult el hangja, majd halványan elmosolyodta magát. – Azt hittem, hogy Tatia vérvonala az egyetlen, ami elég különleges, hogy hasonmások szülessenek. Erre kiderül, hogy végig az orrom előtt volt egy olyan teremtmény, ami még a hasonmás jelenségnél is kivételesebb. 

- Mi lesz Caroline-nal? Elmegy Londonba? 

- Ha élni akar igen – hangja a szokásosnál is komorabb lett, bár próbálta rejteni testvére elől. – Hogy lehet valaki reinkarnáció, ha ennyire különbözik a két személy?

- Minden emléked visszatért Emília-ról – helyeslően bólintott Elijah, tudta, hogy öccse mire gondol. Emília ugyan egy kedves lány volt, de a sötétséget mélyen elítélte, úgy, ahogy Klaus-ban is a rendkívüliséget. Minden áron azon volt, hogy emberré változtassa valahogyan, csak hogy, ugyebár az lehetetlen volt. 

- Visszatekintve bolondnak tartom magam, vagy rosszabbnak! – halkan elkuncogta magát, majd vidám vigyorral Elijah felé fordult. – Miért szerettem bele Emília-ába? 

- Meglepő volt, de megtörtént. Akár azt is kérdezhetnéd miért szerettél bele Caroline-ba, de azt hiszem ez érthetőbb, mint a kilencszáz éves érzelmeid. 

- Nem szerettem belé – kisebb felháborodással fordult el, és itta ki pohara tartalmát, majd beszélni kezdett. – Eltemettem az emberi részemet, és már ha akarnám, de tudnám visszahozni Elijah. Ezer év rengeteg idő, oly sok mindenen mentem keresztül, és a legfontosabb, amit megtanultam, hogy az emberi érzelmek gyengévé tesznek, főleg a szerelem.

- Felesleges vitatkoznom veled, túl önfejű és makacs vagy hozzá, hogy megértessem veled azt, amit mi külső szemlélők látunk – Elijah ebbe teljesen beletörődött, de tudta, ha Klaus készen áll rá, ő maga is látni fogja, azt, amit ő. 

- Jobb ez így, Elijah – a hibrid váratlanul komorodott el. – Caroline meglepetéseket okozott nekem, de jobb, ha a kettőnk kapcsolata is kimerül. 

- Azért ezt vele is közöld – intézte még hozzá gyengéd tanácsát, majd felállva, intett fivérének, és távozni készült. 

- Hová mész? – kiáltott utána, bár cseppet sem volt meglepve a választól.

- Katerina folyamatosan tartja a kapcsolatot David-del, már majdnem kiszedte belőle, hogy hol vannak. Még egy kis idő, és a fiú elmondja. 

- Nem tudnád azt az elvet követni, amit én? – csattant fel elítélően, hisz nem volt nehéz kitalálnia, hogy nem pusztán információ szerzés céljából tölt olyan sok időt a Petrova nővel. – Különben is, ha ennek vége, Katerina itt marad, te pedig velem jössz New Orleansba, nem mintha tapasztalt lennék ebben a témában, de a távkapcsolatok nem szoktak jóra vezetni!

- Már szerettem volna beszélni veled erről… - Elijah zavartan visszafordult, mire Klaus felnyögött.

- Na, ne… Elijah ne legyél bolond, nem hozhatod magaddal őt! – mérgesen nézett végig bátyján, aki elmosolyodott Klaus felcsattanásán. 

- Katerina emberként nem tudja magát megvédeni.

- Ezért elhozod egy olyan helyre, ahol minden sarkon bele fog botlani egy vámpírba. Logikus – bólintott játszott komolysággal. 

- Csak a sértett büszkeséged beszél belőled. Sosem fogsz túl lépni azon, hogy Katerina keresztül húzta a számításaidat, sőt ötszáz évig tudott elbújni előled.

- És mit ért el vele? – horkant fel grimaszolva. – Ötszáz évet elvettem az életéből. 

- El kell ismernem, hogy a túlélési ösztönei hihetetlen erősek. 

- És miből gondolod, hogy bele egyezek abba, hogy hozd magaddal? Ennyire megbízol már bennem, hogy képes vagy egy légtérbe engedni velem? Mi a garancia, hogy nem fogom egyszer eltörni a nyakát? – szórakozottan vigyorogni kezdett, már az elképzeléstől is, hogy megleckéztetheti a nőt. 

- A szavadat adtad – jelentette ki egyszerűen. – És e mellett… nem tennéd meg miattam.

- A nyakadat ne tedd rá – morogta inkább csak magának. – Továbbra sem fogom eltűrni őt. Még érted sem. Katerina mindig is egy rosszmájú, hűtlen nő lesz, miből gondolod, hogy embersége ezt megváltoztatta?

- Hiszek neki – Elijah komolyan pillantott a padlóra. 

- Hülye vagy! – meglepetten kapta fel fejét mindkét ős, Caroline hangjára, aki a lépcsőn jött lefelé. – Aki még ennyi minden után is megtud bízni benne, az meg is érdemli, hogy elárulja – hallotta, hogy Kathrine-ről beszélgetnek, úgy gondolta, hogy beleszól, és kimondja véleményét. Elijah-tól amúgy se kellett tartania.

Klaus elvigyorodta magát és amolyan „na tessék, nem csak én gondolom így” nézéssel pillantott bátyjára. Elijah lesújtó pillantást vetett mindkettőjükre, majd halvány mosollyal megszólalt.

- És még kérdezted, hogy miért… - elhallgatott, Klaus figyelmeztető pillantását látva, de folytatta. – Mint a zsák meg a foltja.

- Menj, mielőtt veled kapcsolatban ismét meggondolom magam, és egy koporsóban végzed – Klaus ezzel lezártnak tekintette a témát, és elindult a lépcsőn az emelet felé, elhaladva a lány mellett, akinek lélegzete elakadt. 

- Azt hittem elintézed, amit mondtál – motyogta Elijah meglepetten.

- Először rápihenek – fordult vissza vigyorogva.

- Mióta vagy te ilyen lusta? – Elijah nyílt csodálkozással, ejtette zsebeibe kezeit.

- Fekve is tudok gondolkozni – vonta meg vállát a hibrid, erre Caroline nevetni kezdett. Sose gondolta volna, hogy egy ilyet is fog hallani, attól a férfitól, aki mindig fenségesen, királyi tartással járt kelt, erejét és büszkeségét kinyilvánítja, tiszteletet parancsolóan. 

Elijah hitetlenkedve rázta fejét, majd távozott. Caroline habozva emelte fel fejét, de addigra Klaus valóban visszavonult a szobájába. Homlokát ráncolta, nem értette, hogy ez most mi volt. Elment mellette, levegőnek nézte és semmit nem is mondott neki. 

Azonban ő mindenképpen beszélni akart vele. Nem érdekli, hogy most Klaus milyen hangulatban van, félni már nem félt tőle, de voltak dolgok, amiket tisztázni akart a férfival, e mellett sok kérdése volt. 

- Azt hittem csak ugrattad Elijah-t – szólalt meg, miután berontott a szobájába, de a férfi valóban az ágyában feküdt. Úgy, ahogy volt ruhástól lefeküdt, feje alatt karjait tartotta, lábait összekulcsolta és becsukott szemmel arcát a plafonra fordította.

- Csatlakozol? 

Caroline nem tudta eldönteni, hogy most ez egy burkolt fenyegetés volt-e, hogy vagy mellé fekszik vagy eltűnik, magára hagyva, vagy csak viccelt. Beleharapott ajkaiba, majd sóhajtás után becsukta az ajtót, és az ágy közepére mászva törökülésbe ült. 

- Klaus…

- Ezt csendes pihenőnek hívom, Kedvesem – mondta halkan, mire a lány mérgelődve lökte meg a hibrid térdét.

- Klaus!

- Ennyit a pihenőről – apró vigyorral az arcán ült fel, és hátát az ágytámlának támasztotta, majd türelmesen elhelyezkedve várakozóan tekintett a lányra. – Miről szeretnél beszélni, Kedves? 

- Jill tegnap elmesélte mi történt. Azt mondta, hogy neked visszaadta az emlékeidet, de nekem nem mutatta meg. De mindent elmondott nekem. 

- Nagyszerű – biccentett felé játszott vidámsággal, de szemei komorak voltak. 

- Szeretted őt? – suttogta, kíváncsisággal hangjában, de aggódott is a válaszért. Nem tudta, hogy mit válaszol, csak azt, hogy ő mit szeretne hallani. 

folytatás