2014. február 1., szombat

11. fejezet- Csúf igazság



A szőke lány grimaszolva hajtotta le fejét, hogy ne keljen állnia a szúrós, kemény pillantást. 

-Válaszolj! – dörrent rá mérgesen, és akaratlanul az ajtóra csapott öklével.

- Ne dühöng, megijesztesz – suttogta összeszorított állkapoccsal. 

- Jogosan vagyok kiakadva Caroline! Elég volt a játékból. Magamhoz képest még igazán toleráns voltam veletek, de elfogyott a türelmem – hangját lecsitította, látva, hogy a lány tényleg összerándult iszonyában. 

- Rendben – lehelte, majd felemelte fejét. Klaus döbbenetében hátrább lépett, és értetlenül nézett a dacos szemekbe. Caroline határozottan megkeményítette arcvonásait, csupán tekintetéből sugárzott a rengeteg bizonytalanság, és beletörődéssel vegyült félelem. – Elijah, és Rebekah is itthon van. 

                                                          ***



-Az előbb úgy felrohantál… nem volt alkalmam megkérdezni, hogy sikert arattál-e a boszorkány témában.

Elijah barátságosan nyitott és a válasz természetesen csak is igen lehetett, de látva Klaus komor arckifejezését, az ő kedvessége is alább hagyott. Rebekah kérdőn nézett bátyjára, és már előre megijedt. Túlságosan ismerte már ezt a fajta nézését. 

-Itt az ideje, hogy mindent elmondj Elijah – kezdett bele a hibrid, és feszülten megállt. Caroline sóhajtva lépett el mellőle, és bocsánatkérően pillantott a testvérekre. 

- Történt valami, hogy ilyen váratlanul kíváncsi lettél mindenre? – Elijah próbálta húzni az időt, idegesen nyelt egyet, és összefűzte ujjait. Igyekezett megőrizni nyugalmát, de nincs mese; el kell mondania mindent. 

- Nincs különösebb oka, azon kívül, hogy tudni akarom – nyájasan vigyorgott, és szemei figyelmeztetően megvillantak, mikor Caroline felkapja fejét. – Bármi is az, tudnom kell most már – próbált kedvesebb hangot megütni, idegei ellenére. 

Elijah-t majdhogynem leforrázta a hirtelen faggatás, és tekintete fájdalmasan összeszűkült.

- Tudnod kell, hogy… - kezdte, de torkában gombóc keletkezett. Megköszörülte torkát, és reszelősen felsóhajtott. – Meg kell értened, hogy… ez nem az a helyzet, amikor forrófejű lehetsz. Nem vagy abban a helyzetben, hogy megengedhesd magadnak a meggondolatlan dühkitöréseket, még akkor sem, ha teljesen jogosak.

- Ha tovább kertelsz, csak rontasz a helyzeten – szórakozottan vonta meg vállát, elképzelni se tudta, hogy Elijah mit titkol előle ennyire gondosan. – Szóval? Mi az a szörnyű nagy titok, amit mindezidáig nem mertél nekem elmondani?

- Én se tudom – intett Rebekah, aki érdeklődve figyelte bátyját. Persze tudta, hogy Elijah valamit nagyon elhallgat, amióta csak megjelent Sydney, de még ő neki se mondta el, bármennyit is faggatta. 

- Súlyos lehet, ha ennyire félsz a reakciómtól – jegyezte meg a hibrid, figyelmen kívül hagyva húgát. 

- Legalább ne mondanád ezt olyan büszkén! – fakadt ki szinte hisztérikus kétségbeeséssel Caroline. – Szerinted annyira vicces, hogy Elijah nem mer neked elmondani semmit?

- Csak, hogy tud… - kezdte hevesen a megtámadott fél, de szavába vágtak.

- Szánalmasak vagytok.

Klaus kikerekedett szemekkel fordult meg. Kathrine Pierce, önelégülten dőlt neki a falnak, mosolya szokásához híven, hideg volt és ördögi. Elijah ijedtében felállt, és a lány mellé sétált, majd gondolva, ebből már jól nem tud kijönni beletörődve felsóhajtott.

-Azért van itt, mert ő is tudja, bár egyelőre nem tudom, hogy ebből hogyan tudnál hasznot húzni. 

- Most már teljesen felkeltetted a kíváncsiságom – Klaus el se tudta volna rejteni az ellenszenvét a nem várt látogató iránt. 

- Hazudtak neked – vágott bele a közepébe. – Illetve, mind hazudtunk. 

- Kik és miben? – a hibrid gyorsan összerakta magában a képeket, de nem lepődött meg, hogy újabb árulásról fog hallani. 

- Ezer éve, amikor Mikeal megtudta, hogy te nem az ő vérszerinti fia vagy, felbőszült – Elijah mesélésbe kezdett, de alig kezdett bele, már megkapta a szemforgatást.

- Tudjuk a történetet, Elijah.

- Sértette a büszkeségét, hogy a felesége, Esther megcsalta, ezért bosszút esküdött. Akkor már nem volt ember, így gondolkodás nélkül támadt az apádra, aki vérfarkas volt. Megölte őt, ahogy a feleségét, és az egész családját. 

- Ez tény, és? 

- Hétszáz éve, valami a tudomásomra jutott – kezdte, majd nehézkesen folytatta. – Találkoztam egy nővel, egy nagyon különleges nővel. 

- Sydney, ha jól sejtem – biccentett felé gúnyosan. 

- Igen. Tőle, tudtam meg egy olyan információt, amit magam sem hittem el, egészen addig, amíg nem tudtam meg, hogy ő is egy hibrid. 

- Sikeresen szemtanúja voltam ennek ma– nevette el magát Klaus, és lazán a kanapéra ült. – Csak nem értesített, hogy veszélyben a titkotok? 

- A lényeg, hogy… te… és Syndey… több a közös bennetek, mint hinnéd.

- Bökd már ki végre! – szólt rá türelmét elveszítve, mire Kathrine élvezettel telve megszólalt.

- Te nem vagy a testvére Elijah-nak! Nem csak félig, de amúgy se!

Elijah felháborodva pillantott háta mögé, de a nő csak megvonta vállát. Caroline ekkor betelt a pohár, és maga indult meg felé.

-Csak nyugalom! Már megyek is! Elvégeztem a dolgom – mindannyian Klaus felé fordultak, aki meglepetten pislogott. 

- Ez valami vicc? – szólalt meg végül kuncogva. – Jobb hazugságot nem tudtatok kitalálni?

- Ez igaz Elijah? – suttogta Rebekah elhűlve. – Nik, nem a testvérünk?

- Milyen marhaság ez? – csattant fel az említett. – Mindannyian tudjuk, hogy Esther ugyan megcsalta Mikeal-t, de ő a vérszerinti anyám!

- Nem az – rázta meg fejét csendesen Elijah. – A gyermek, akit kihordott halva született. A férfi felesége ugyancsak terhes volt ekkor. Így…

- Klaus ez semmin nem változtat! – szólalt meg Caroline gyengéden. – Te ugyanúgy ősi vagy és a testvérük, még ha nem is vérszerinti. 

- Ez valami újabb trükk? – csattant fel Klaus rá se hederítve a szőke lányra. Szikrázó szemeit végig Elijah-n tartotta, aki bűntudatosan szorította össze szemeit. – Ez nevetséges!

- Mikeal nem alaptalanul gyűlölt téged – sóhajtott fel Caroline, mire a hibridben elpattant a húr. Állatias morgással vetette magát a lány elé, és megragadta annak karját. 

- Mit tudsz te Caroline? Mit tudhatsz te az én életemről?

- Klaus, ez fáj! – kiáltotta el magát, karja a szorítástól teljesen elzsibbadt. 

- Megjelensz itt ennyi év után, és azt gondolod, hogy mindennel tisztába vagy! – Klaus belül tudta, hogy fájdalmat okoz a lánynak, de elméje annyira zavaros volt, hogy képtelen volt magát visszafogni. Nem tudta felfogni a hallottakat, fejében folyamatosan zakatolt a kérdés: ez hogyan lehetséges. 

- Igen, tudom, mindent tudok! – kiáltotta összeszedve minden bátorságát. – Nem akartam ebben részt venni, de megtaláltak, és rávettek, mert valaha is közöm volt hozzád! 

- Kik? – eszeveszett dühvel, vérben forgó szemekkel morgott a lány arcába, aki kétségbeesetten nézett vissza rá.

- A testvéreid – jött a válasz a háta mögül. 

- Szánalmasak vagytok és nem vagyok hajlandó tovább ezt hallgatni! – morogta, majd elengedve a lányt, elakart menni, ha Elijah nem állja el az útját.

- Hallgass meg! – kérlelte őt gyengéden, majd hadarásba kezdett. – A vérszerinti apád felesége ikreket várt, így amikor megtudta, hogy Esther gyermeke halva született, a feleségétől elszakította a fiút. Esther kérte meg erre, annyira rettegett Mikeal reakciójától! Ezt senki nem tudta, egészen addig, amíg Sydney-vel nem találkoztam hétszáz éve. Ő a testvéred, Niklaus – mondta ki halkan az igazságot. – Ezért ijedtem meg annyira, amikor megjelent, sose akartam, hogy megtudd az igazságot. Te mindig a testvérünk leszel, függetlenül attól, hogy egy vérből származunk-e vagy sem. 

Klaus-ban bent akadt a levegő, és lefagyva fordult el bátyjától. Rebekah ajkai elé tette kezét szörnyülködésében, szemeiben könnyek csillogtak. 

-Én kértem meg rá, hogy sose jelenjen meg, de egyébként se tette volna meg – folytatta halkan. – Gyűlölte Mikeal-t és Esthert is, amiért elszakították az ikertestvérétől, és az apánk végül dühében megölte az ő apját és az egész családját. 

-Engem okolt – suttogta grimaszolva.

- Azt hitte, mindennel tisztába vagy. Én világosítottam fel, hogy…

- De akkor mi a magyarázat arra, hogy Esther összetudott kötni bennünket? Ha nem egy vérvonalból származunk, akkor, hogy…? – a hibridben egymást kergették a gondolatok, próbált minden lehetséges módon tagadásban maradni. 

- Anyánk a legerősebb boszorkány volt. Biztosan nem jelentett problémát, egy ilyen csekély bűbáj. Sajnálom – Elijah valódi megbánással és sajnálkozással meredt Klaus-ra, aki elnyílt ajkakkal rótta köreit. 

- Mondj valamit – kérte őt halkan Rebekah felé fordulva. 

Caroline még sose érzett ekkora sajnálatot Klaus iránt, aki látszólag teljesen magába zuhant. Kényelmetlenül érezte magát, hogy egy ilyen családi dologban van része, de közben szeretett volna támaszt nyújtani a hibridnek. Végül az előbbi érzés győzött felette, és elnézést kérve Elijah-tól, elvonult. 

-Beszélek Marcel-lel – sóhajtott fel Rebekah. Nem akart elmenni, de nem is akart szemtanúja lenni a következő eseményeknek. 

- Ne mondj el neki mindent – fogta meg karját Elijah. – Sajnálom, húgom, de én se bízok benne annyira, mint kellene. 

Rebekah kivételesen nem vitatkozott. Elijah tekintetét végig Klaus-on tartotta, aki immár egy pohár wisky társaságában zöttyent le a fotelbe, és meredt maga elé. Elijah mondani akart valamit neki, de tisztában volt vele, hogy időre van szükség. Így hát türelmesen leült a kanapéra, és várt. 

Órák teltek el így, már éjfél is elmúlhatott, amikor végre vette a bátorságot, hogy megszólaljon.

-Mire gondolsz? – válaszban sem nagyon reménykedett. Öccse mozdulatlanul ült órákig, laposakat pislogva, üveges szemekkel nézett maga elé, még csak nem is sóhajtozott. 

- Arra… - kezdte hihetetlenül halkan, majd megrántotta. – Hogy enni kéne valamit. És ma nem is találkoztam Annával. 

Elijah nem volt biztos benne, hogy most ugratja-e vagy csak a vihar előtti csend játszódik le testvérében. 

-Caroline vele volt, amikor csak tehette. Már régen elküldte aludni. 

- Elmegyek enni valamit. Vagy valakit – mormolta, majd kiürítve poharát, felpattant.

- Niklaus – sietett utána majdhogynem könyörögve, de az ingerülten felé fordult.

- Ne, Elijah! Nem akarok belegondolni, mert ha belegondolok, akkor ezen fog járni az agyam, és akkor felbosszantom magam, és kitudja, mit teszek akkor. Hadd szellőztessem ki a fejem, aztán beszélünk… 

Hangneme nem volt durva vagy sértő, csupán feszültséggel teli. Elijah beletörődve bólintott, és útjára engedte őt.





                                                                  ***



A hibrid teljesen elvesztette időérzékét, és azzal se volt tisztába, hogy hány üveg alkoholt fogyasztott már el. Csak ment, amerre a lába vitte, próbálta felfogni a hallottakat. Idővel, de összeállt benne a kép, és most már logikusan tudta, hogy Esther miért gyűlölte őt annyira. Nem a botlását látta benne, hanem maga a szánakozást, a fájdalmas emléket, egy idegen fattyút, aki nem az ő fia. Elszakították az igazi családjától, és helyette egy olyat kapott, amit még az ellenségeinek se kívánna. Ezer éve már hogy csak is Elijah és Rebekah volt a családja. Akik így vagy úgy, akarva vagy akaratlanul, önmaguktól vagy kényszerítve, de ott voltak mellette, így sosem kellett magányosnak lennie. Legalább is próbált nem az lenni.

De most már tudta, nem véletlenül volt benne az idegenkedés érzése. Kötődött a két ősihez, a testvéreinek tekintette őket, még is… sose tartotta magát igazi családtagnak. És mint kiderült, nem is volt az. Csak egy púp volt a nevelő szülei hátán. Egy korcs. Ahogy a saját testvéreinek is csak ennyit jelentett. Nem értette, hogy Elijah, aki már hétszáz éve tudja, akkor miért állt ki mellette még is? Számtalan alkalma lett volna elmondani az igazságot, és még sem tette. Tovább játszotta a bátyj szerepét, és elviselte őt. Szánalomból? Könyörületből? Vagy csak egyszerű megszokásból? 

Nem is nézte nagyon, hogy merre megy, de feltűnt neki, hogy a kertvárosban sétálgat a szebbnél szebb, nagyobbnál nagyobb családi házak között. Fanyar mosollyal arcán indult meg célirányosan, tudta, hogy mi vagy ki volt az iránytűje, ami idáig vonzotta. 

A sárga, egyszerű kis ház, beleillett az összképbe, apró udvarral, fehér kerítéssel. Még kiszivárgott a lámpa fénye, így percekig tartó gondolkodás után, de végül a nagy, barna ajtó elé lépett és bekopogott. Nem tudta, hogy tényleg itt akar-e lenni, vagy csak már maga se tudja, de amikor kinyílt az ajtó, és meglátta őt, tudta, hogy a válasz igen. Itt kell lennie, most. 

-Hogy találtál meg? – jött azonnal a kérdés, amit még felfogni se tudott, annyira részeg volt. 

- Mielőtt Kol… elment volna, ő köpte el, hogy van egy kis ház a kertvárosba, ahova visszavonultok, ha… elakartok menekülni vagy ilyesmi – dünnyögte, majd neki dőlt az ajtófélfának. – Te is tudtad? – lehelte végül, mire Caroline felsóhajtott.

- Részeg vagy?

- Csak egy picit – mutatta ujjaival, és másik kezével meglötyöktette a majdnem üres üveget. – De nem válaszoltál. 

- Nem hiszem, hogy többet kéne innod – rázta meg fejét szomorú mosollyal. 

- Most ő a legjobb barátom – mosolygott felemelve a wiskyt, Caroline pedig akadálytalanul kitudta tépni a kezéből. Klaus nem ellenkezett, de tekintetét végig a lány arcán tartotta. 

Caroline megrázta fejét, majd megfogta a hibrid karját, és beinvitálta. Jó messzire rakta a piát üveget, míg a hibridet a nappaliba vezettel. A lakás belülről otthonos volt, igényes, és igazán harmonikusan volt berendezve. Leültette az egyik kényelmes kanapéra, majd leült vele szembe. Ugyan meglepődött, hogy Klaus hozzá jött, de örült, hogy legalább nem öldököl valahol. 

-Szeretnél kérdezni? – törte meg a csendet, mire a hibrid felnézett rá. 

- Mit kérdezhetnék? – nevette el magát szánakozóan. 

- Nehéz elfogadnod, de…

- Nem nehéz elfogadnom, hanem lehetetlen – szűrte fogai között ingerülten, az alkohol okozta mámor pedig mint egy varázsütésre eltűnt belőle. – Ezer évig valakit a testvérednek tekintesz, aztán kiderül, hogy semmi közöd hozzá. Rebekah pedig… gyűlölni fog engem ezután.

- Hogy mondhatsz ilyet? - kérdezte döbbenten, majd megrázta fejét. – Rebekah szeret téged, és fáj neki is az igazság. 

- És miután túlteszi magát a döbbeneten, eszébe fog jutni az összes gonoszságom és gyűlölni fog engem, azért, amiket elkövettem ellene. 

- Biztos vagyok benne, hogy nem – Caroline átült a hibrid mellé, és megfogta kezét. – Nem fognak téged gyűlölni. Ezer éve már, hogy szeretetben és gyűlöletben éltek egymással. Megértenek téged, és Elijah… mindig azt akarta, hogy boldog legyél. 

- Most már tudom, miért – suttogta. – Hétszáz éve tudja, hogy nem vagyok a testvére, és félt, ha elmondja, akkor… még rosszabb leszek.

- Attól félt, hogy örökre elveszítenéd az emberséged. De szeret téged. Függetlenül attól, hogy vérszerinti testvérek vagytok-e vagy sem.

- Elmondhattad volna – csattant fel, hirtelen ismételten ingerültséggel a hangjában. – Te vagy az egyetlen, aki önszántából, önérdekből még sose vert át. Erre most ismét csalódnom kell, hogy már te se olyan vagy, mint gondoltam.

- Idefigyelj, Klaus! Nem az én dolgom volt ezt elmondani! Belefolyhattam volna, de minek? – a szőke lány sajnálata egy pillanat alatt eltűnt, a vádolás egy formája, megsértette őt. – És különben is… ma se úgy reagáltad le a jelenlétemet, mint ahogy én azt gondoltam.

- Tényleg… sajnálom. Nem akartalak… se megrémíteni, se fájdalmat okozni.

Caroline lehűtötte a hibrid valódi bocsánatkérése.

- Mit fogsz most csinálni? – kérdezte halkan, de előre félve a választól. 

- Nem tudom – lehelte, majd elkuncogta magát. – Fogalmam sincs – tátogta, laposakat pislogva. – Nem gondoltam, hogy ennyi idő után, érhetnek még meglepetések. Úgy értem, ami a családomat érinti – mosolygott, de hangja olyan gyászos, szomorú és bánatos volt, hogy a szőke lány, majdnem pityeregni kezdett. – Így vagy úgy, de a vámpírok mindig magányosak maradnak. 

- Nem maradsz egyedül. Ha más nem, én melletted maradok – Caroline maga se tudta, milyen ígéretet tesz meg a hibridnek, amit ráadásul nem biztos, hogy be tud, vagy be akar tartani. 

- Szánalomból? – kérdezte gúnyosan. – Úgy, ahogy Elijah?

A lány elhúzta száját, és lehajtotta fejét. Nem gondolta, hogy visszafele fog elsülni. 

-Sosem fogsz egyedül maradni. Ígérem – határozottan nézett a hibrid szemeibe, aki kissé megenyhült ettől, és bólintott. 

- Ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani.

- Nem a levegőbe szoktam beszélni – Caroline önelégült mosollyal állt fel. 

- Ez becsülendő – mormolta orra alatt apró mosollyal. A lány örült, hogy Klaus hangulata egy kicsit jobb lett, és remélhetőleg már nem kell attól tartania, hogy őrült módjára tombolni fog a városban. 

- Jobban vagy? – talán a sorsot akarta kísérteni, de mindenképp megakart bizonyosodni arról, hogy a hibrid már lenyugodott, és nem háborog. 

- Mindig is jó hatással voltál rám. Talán ezért jöttem pont ide. 

- A megnyugtatásomra volt szükséged? – maga se értette, de jó érzéssel töltötte el, hogy Klaus igenis hozzá fordult. Tetszett neki, és egyben zavarba ejtette. Fejében hirtelen tört előre Sydney figyelmeztetése, hogy sok időt töltenek együtt. Nem tehetett róla. Már évekkel ezelőtt is vonzotta valami a hibridhez, és ez ennyi idő után sem változott. Tudta, hogy szörnyű ember, még is volt benne valami, ami felélesztette benne az ösztönöket. Olyan gondolatokkal kellett szembesülni, amivel eddig rövidke élete során még sose. Támaszt akart nyújtani Klaus-nak, mellette akart lenni, óvni őt, akár egy kisgyereket. Úgy érezte szüksége van rá, hogy igenis ezeket megtegye érte. Hiszen Klaus csak egy szörnyen megbántott lélek, akinek világéletében fájdalommal kellett megküzdenie. Egy olyan személyiség alakult ki, akinek sose volt része valódi szeretetben. Természetesen ez nem menti fel, a sok gonosz tette alól, és nem is akart vele elfogult lenni, de képtelen volt rá, hogy teljesen elítélje őt. 

Gondolatai közül a bizsergető érzés rángatta ki, amit Klaus hirtelen közelsége okozott. Zavartan nézett a szürke, érzelmektől kavargó szemekbe, de nem tudott más felé nézni. 

-A közelségedre volt szükségem – vallotta be, miután a lány visszatért kalandozásából. – Kiváltod belőlem a jobbik énem. 

- Szerencse, hogy évek múltán ezt Anna is megfogja tenni – hadarta, ideges nevetéssel. 

- Miért vagy még mindig itt? – kikerekedett szemekkel meredt rá, de Klaus csak kíváncsi volt. – A boszorkányok nekem felelnek, és akad még vámpír, aki a városban maradt. És végtére is, az igazság is kiderült Sydney-vel kapcsolatban. 

- Mit gondolsz róla most, hogy tudod…?

- Ne tereld a témát! – csattant fel.  – Csak, válaszolj nekem. Miért vagy még itt? Itt kell lenned vagy más oka van? 

- Mit akarsz hallani? – lehelte, miközben légzése felgyorsult a férfi közelségétől. 

- Az igazat. 

- Mert nem akarok elmenni. Itt akarok maradni. Veletek, és Annával is tudom, őrültség, de úgy érzem, hogy itt is kell maradnod, mert… szükséged van rám! – hangja egyre erősebb és határozottan volt. – És bár Sydney lehet, hogy nem fog ennek örülni, sőt biztosra veszem, de igen, úgy érzem, hogy nekem is szükségem van rád! Mert… mert te vagy az egyetlen, aki nem tudom, hogyan, de úgy ismer, mint a saját tenyerét és igen, fiatal vámpír vagyok, szükségem van az útmutatásodra! Mondhatnám, hogy igen, majd pont tőled, de nem érdekel, mert igen! Rád van szükségem! És azt hiszem, hogy a mai nap a legjobb példa arra, hogy ez igenis kölcsönös! Amit reggel mondtál, a kocsiban….

- Tudom – bólintott. Tekintete hozzá képest gyengéd volt, és határozott. 

Caroline hátrálni akart, túlságosan is jól látta, hogy mit akar a hibrid. Esze tudta, hogy mennyire nem szabadna hagynia, de a vonzalma erősebb volt. Kiszáradt torka miatt nyelnie kellett, és komótosan felbámult. Klaus is tisztában volt vele, hogy mit akar, és mikor akarja. Ugyan látta a lány szemeiben a csöppnyi tiltakozás és ódzkodás jeleit, de hamar eltűnt, aminek ő nagyon is örült. 

A lány egy pillanatra lehunyta szemeit, gyorsan eldöntötte, hogy mit akar, majd nagy hevességgel végül felbillentette fejét és megcsókolta őt. Klaus megdöbbent először a váratlan intenzitástól, végül elégedetten vigyorgott bele a csókba és ugyanolyan – ha nem erősebben – viszonozta. Nagyon régóta vágyott már erre, csak éppen nem tartozott a legfontosabb tervek listába. Tudta, megfog érni egyszer Caroline erre a döntésre, ő pedig nem is lehetett volna ennél elégedettebb és örömtelibb. A kezdeti forró csók egyre kapkodóbb, követelőzőbb lett, Caroline a csók mámorában is érezte, hogy a hibrid ujjai erősen vájnak bele csípőjébe, egyre közelebb vonva őt magához. Nyelvük először csak kóstolgatva ízlelte a másikat, később viszont már egyre jobban ingerelték egymást a folytatásra. Caroline zihálva szakadt ki a csókból, bár először maga se értette, hogy miért, majd rájött. 

Klaus is engedett a szorításon, és kipislogva szemeiből a vágy okozta homályosságot, elnézett a lány válla felett. Caroline ajkai elé kapta kezét, és eltávolodott. 

- Miattam ne zavartassátok magatokat – legyintett Sydney gúnyos mosollyal arcán.- Csak legalább gyújtsatok meg egy zsálya gyertyát, nem akarom végig hallgatni.

- Már menni készült – hadarta zavartan Car, mire Klaus felhúzta szemöldökét. Látta a lányon, hogy iszonyatosan zavarban van, de nem miatta, hanem Sydney elítélő tekintete miatt. 

- A tekintetedből ítélve Elijah mindent elmondott – nézett rá Syd. 

- A nyugodtságodból ítélve nem ismersz eléggé – szólalt meg végül pattogó idegességgel hangjában. Nem csak azért, mert elvágták a terveit a következő pár órára, hanem mert ismét visszakerült a valóságba, és ismét szembesülnie kellett a tényekkel.

- Csak nem megölnéd a saját édestestvéredet?

- Klaus – suttogta figyelmeztetően Caroline, és habozva szeme sarkából rá nézett. A hibrid arca komoly volt, kezeit ökölbe szorította, amire végül rásimult a lány apró ujja. 

- És most mit akarsz tenni? – Syd továbbra is akaratlanul, de hergelte a hibridet. – Te a rettegett, ezer éves hibrid, megakar büntetni, mert eddig titokban éltem? Válaszolj Klaus – artikulálta, egyre nagyobb dühvel és kétségbeeséssel. – Mit akarsz most tenni? 

- Holnap hívlak – mormolta halkan Caroline-nak, szemeit végig Sydney-n tartva. Színlelt nyugodtsággal sétált el a nő mellett, de mielőtt kiléphetett volna az ajtón, megszólalt.

- Gyáva féreg vagy Klaus! Mindig elmenekültél a problémák elől, és ez most sem lesz másképp! Elijah mindent megtett érted, testvéred volt… helyettem! 

- Ahogy mondod. Helyetted – sziszegte. – És akármit is tesztek… Elijah és Rebekah a testvéreim. 

- Meg Kol – jegyezte meg csendesen Car.

- Kol halott! – forgatta meg szemeit Sydney. 

- Mi? – Klaus elhűlve lépett hátrább egyet. 

- Mindig is halott volt! – tört ki belőle egy másik dolog. – Csak szellem volt, akit mindenki látott! Komolyan azt hitted, hogy feltudtam támasztani? Esélytelen, aki halott az, az is marad, főleg ha ősi! Azért volt rá szükségem, hogy jobban megbízz bennem és végre megértessem veled, hogy ez nem holmi családról szól! Ha a Szövetség megkaparint téged és Annát, akkor mindketten meghaltok és veletek együtt az egész vámpír társadalom! Ha te meghalsz, mit gondolsz mennyi időbe és fáradtságos munkába fog telni elkapni Elijah-t és Rebekah-t? Ha te gyenge leszel, akkor aláírtad a halálos ítéletüket! Erre gondolj Klaus! Ne arra, hogy magányos vagy. 



2 megjegyzés:

  1. -Hihetetlenül, fantasztikus volt a fejezet!
    -Minden benne volt, amire számítottam és akartam, hogy benne legyen!
    -Úristen még keresem a szavakat. Fantasztikus, tényleg le a kalappal.
    Úgy érzem ez nagyon, durvára sikeredett, végre kiderült az igazság, most aztán el kell dönteniük, hogy mi a fontosabb, főleg Klausnak kell megküzdeni-e saját magával. Nem akarok Sydnek igaza adni, de valóban, itt nem Klaus lelki világáról van szó, persze az is fontos, de elsősorban meg kell küzdeniük a fő problémával, egy olyannal ami vagy felemészt mindenkit és kihal az egész vámpírtársadalom vagy pedig küzdenek a végsőkig és nem most adják fel. Nem csak Klausról szól az egész. Akik mellette állnak... Rebekah és Elijah hiába nem az édestestvérei mégis ők voltak mindig is ott vele, most tényleg nem adhatja fel. Kicsit rosszul esett még nekem is, ahogy olvastam, hogy szegény Kol még halott és nem tért vissza valójában. Kíváncsian várom, hogy Macnek esetleg van-e köze hozzá és Syd ismeri-e egyáltalán a halál angyalát, valami azt súgja igen.
    - Kat mindig bekavar, meg sem várta, hogy normálisan tálalja Elijah én kitekertem volna azonnal a nyakát. Először nem tetszett a viselkedése Klausnak, de végülis érthető, hiszen tényleg szívfacsaró és őrjítő, hogy ezer év múlva tudod csak meg a valódi és megmásíthatatlan igazságot.
    - A kedvencem pedig... *dobpergés* mondanom sem kell. Csóóók! Tetszett, hogy olyan szenvedéllyel és hévvel viszonyultak egymáshoz. Komolyan mondom, jobban leírtad, mint a soriban a jelenet és még azt láthattuk is... Nem is mondom arról is van véleményem. De ezt igazán élveztem. Innentől kezdve remélem, mindig ott lesznek majd egymásnak és, ha már a kezdet megtörtént, akkor jöhet a folytatás. Minden veszély és szenvedés ellenére ami rájuk vár úgy érzem, hogy most már ott lesznek egymásnak. Felőlem tragédia is lehet a vége. De még holtukban sem tudnák lemosni magukról a ragaszkodást és a szeretet érzését.
    -Mindenesetre nem kívánom azért a könnycseppes véget...
    Kíváncsian várom a következő fejezetet. Reménységgel.:)

    -Never Give Up! <3 Ez most nagyon ide vág! <3
    -Puszi: - Kryszti

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Kryszti!!!!
      Nagyon nagyon boldog lettem a véleményedtől! Hihetetlenül jól esik a gyönyörű véleményed!! Igen, maga a történetben két nagyobb döbbenet lesz majd, a többi is, de úgy gondolom, hogy a két holdponthoz semmi nem fogható! Ez az egyik ilyen volt, a másik már durvább lesz! :D Pontosan úgy van ahogy kifejtetted, nem Klausról és a lelkivilágáról van szó, hanem sokkal többről! Kolról a kövi fejezetben több szó fog esni és Mac is ismét előtérbe kerül! Kathrine megfogja járni, maga a karakterét én csípem, de sokszor már engem is idegesít, és ebben a történetben meg is kapja majd a magáét :D
      Huh, hát iszonyat jól esik, hogy így gondolod, de azért ez sehol nem volt (szerintem) a TVD 100. epizódjához képest :D A klaroline kicsi háttérbe szorult eddig, igazán nem sokszor jelent meg annyira a kapcsolatuk, de innentől kezdve egyre több lesz majd belőlük is, Klaus-nak sok helyzetben kell majd egy "nyugtató", és Caroline mindig ott lesz :D Lesz sírás,rívás, de nem kettőjük közötti kapcsolatban lesz :D
      Sietek vele, nagyon jól esett és ösztönöz a kritikád, és mivel most így este már úgy se tanulok, ezért neki is kezdek :DD
      Köszönöm szépen nagyon a szép, hosszú, kifejező kritikádat, iszonyatosan jól esik!!!!! Puszillak drága!

      Törlés