16.fejezet - Megkönnyebbülés

Pattanásig feszültek az idegek az udvarban, a vámpírok és a boszorkányok kivételesen nem ellenségesen méregették egymást, hanem mind értetlenséggel és döbbenettel vegyes érzelmekkel álltak az események előtt. Természetesen Klaus rosszakarói nagyon is morcosak voltak a végre nem hajtott kivégzés miatt, míg mások megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Csak kevés eszes, szemfüles személynek tűnt fel, hogy a nagy események közepette Sydney nagyon is elfelejtette Klaus vérvonalát elszakítani tőle. 

Mindenesetre csendben, legfeljebb halk mormolással figyelték a történéseket. Nathaniel pár vámpír segítségével lefogták Sydney-t, és leültették. 

-Szánalmas bolondok vagytok, mind – sziszegett a nő gyűlölködve. – Itt lett volna az alkalom, hogy mind megszabaduljunk attól a nyomorulttól! És ti elrontottátok! Gratulálok! 

 

- Nem vagy Isten, hogy te döntsd el ki éljen és ki haljon – mormolta halkan Izabell 

- De hát felakart minket fedni a nyilvánosságnak! – csattant fel riadalommal tekintetében.

- Fejezd már be! – forgatta meg szemeit Nathaniel. – Ezt már senki nem hiszi el neked. Tudjuk, hogy hazugság, amivel vádolod és csak azért akartad őt megölni, hogy bosszút állj. 

- És mi van a természettel? – húzta fel szemöldökét pökhendien. – Ha én nem, előbb utóbb valaki elfog jönni, hogy megölje. Ha csak nem áldozza fel a kislányt, bár ahogy észrevettem, hajlandó meghalni érte. Micsoda szánalom! – köpte undorodva, bár sokan inkább rá néztek szörnyülködve.

- Ezt nevezik emberségnek – rázta meg fejét Nathaniel.

- Hol van Klaus? – emelte fel fejét Izabell. Ők is elfelejtették a pillanatok hevességében, hogy a hibrid szőrén szálán eltűnt. 

Nathaniel megrántotta vállát, bár sejtette, hogy ki áll a háttérben, amit egyelőre nem akart megosztani senkivel. Helyette elindult az ötlete felé, azzal a céllal, hogy a kezébe veszi az irányítást.

Elijah az asztalnál ült, homlokát összefűzött ujjaira támasztotta. A csöndet csak rángatózó lába törte meg, mutatva mennyire ideges. Képtelen volt elrejteni szemeiben ülő kétségbeesést. Tudta, hogy a kivégzést valaki meghiúsította, bár nem értette, hogy ki és miért. Egyelőre csak hálás volt, de megkönnyebbülését teljesen eltakarta az aggódása. Rebekah az egyik kanapén ült, Marcel társaságában, de ők is hallgatásba burkolóztak. Nem mentek el a táborból, várták a fejleményeket. A szőke ős felszipogott, majd Marcel vállára hajtotta fejét. Elméjükben többször lejátszódott a jelenet, amikor Klaus ott térdelt, kínok között, a megváltó halálra várva. Körülöttük, mintha csak káosz uralkodott volna, felcsaptak a lángok, a szél hihetetlen erővel támadott fel, és a felhördülések tengerében úszott minden. 

Elijah ugyan Sydney elé akart vetődni, kitépni a szívét, látni akarta a rémületet az arcán, úgy, ahogy az öccsén is az este, de Nathaniel elküldte őket. Csak azért tette ezt, mert agya most teljesen az öccse körül járt. 

-Hol lehet? – kérdezte Marcel halkan, ezzel kizökkentve mindenkit a gondolkodásból. – És mi történhetett?

- Ha ezekre a kérdésekre tudnám a választ, akkor most nem itt ülnék – fortyant fel Elijah, és felállva az ablakhoz lépett. Még sötét volt, éjfél fele se járhatott az idő. – Tehetetlenek vagyunk, amíg ki nem derül mi történt. 

A legidősebb ős még sose érezte magát ennyire nyomorultnak. Az este olyan impulzusokat élt át, mint még soha. A látvány, hogy a testvére – aki bár nem vérszerinti – a saját szeme láttára hal meg, egy olyan dologért, ami nem az ő hibája teljesen maga alá vonta őt. Ahogy nézte őt, felrémlett előtte a gyerekkoruk, és amikor még emberek voltak. Mennyivel másabb volt minden. Nem hitte volna, még ha ezer év után se, hogy ennyire kötődhet valakihez, aki nem a saját fivére. De őt nem érdekelte a múlt, a jelen számított és, hogy igenis már ezer éve testvérek voltak. Megfogadták, hogy örökkön-örökké és ezen soha nem fog változtatni.

Felsóhajtott, majd felhúzta szemöldökét, mikor lépteket hallott közeledni. Nathaniel nyitott be, mosolyt erőltetve magára, majd félreállt az ajtóból. Mögötte Klaus lépdelt, lehajtott fejjel, kissé sokkos állapotban.

Rebekah sikoltva ugrott oda hozzá, és a nyakába vetette magát. Elijah a megdöbbenésén hamar túltette magát, és hagyta, hogy az ólomsúlyú aggódás legördüljön róla. Klaus visszaölelte húgát, majd Rebekah a székhez vezette és leültette őt.

-El se tudom mondani mennyire röstellem ezt az egészet, hogy végig kellett csinálnotok – rázta meg fejét bűntudatosan.

- Tudjuk már, hogy mi volt ez az egész? – kérdezte Elijah, fivére mellé lépve, és vállára téve kezét megszorította. 

- Kiderítjük – biccentett határozottan, mire Rebekah abbahagyta testvére karjának simogatását.

- Induljunk! Most! Tudni akarom, hogy mi történt!

- Veletek tartok – pattant fel Marcel is, és elmenve a hibrid mellett, ő is vállon veregette. A szobából eltűnt a feszültség, helyette kellemes megkönnyebbülés terjengett. Rebekah leguggolt Klaus-hoz és erős puszit nyomott feje búbjára. 

-Ne félj! – suttogta meghatottan, és mosoly görbült arcára. – Elijah itt marad és vigyázz rád.

Klaus még mindig csak maga elé meredt, laposakat pislogott a gyengeségtől. 

-Kérsz valamit? – ült le mellé Elijah, de azonnal fel is pattant, hogy hozzon valamit neki inni.

- Nem, csak… - kezdte rekedten, majd felemelte tekintetét. – Láttad… ott állt a lépcsőn…

- Kicsoda? – torpant meg meglepetten. – Kit láttál? 

- Mikeal-t – suttogta és szemei ijedtségtől szűkültek össze. – Ott volt. Láttam.

- Voltunk egy páran, talán összekeverted valakivel – ráncolta homlokát értetlenül és visszaült. – Niklaus, nem láthattad őt! Te magad mondtad, hogy megölted.

- Mert meg is öltem! – szorította össze állkapcsát. – Biztos, hogy őt láttam…

Elijah nem akart ellenkezni vele, vagy felbosszantani, így csak beletörődve bólintott. Képtelenségnek tartotta, talán akárcsak Kol-nál, a szellemét látta. Ez még mindig reálisabbnak hatott, de nem tartotta kizártnak, hogy Klaus-szal a képzelete játszott.

- Hol voltál? Már legalább két órája eltűntél.

- Nem tudom – suttogta erőtlenül. – Csak arra emlékszem, hogy…. véget ért a fájdalom és…egyre nyugodtabb lettem, majd… minden elsötétült. Mikor ismét kinyitottam a szemem itt voltam az utcán, és Nathaniel talált rám.

Elijah túlságosan jól ismerte már öccsét ahhoz, hogy tudja elhallgat előle valamit. De nem jött el az ideje annak, hogy most ezt firtassa. Ha készen áll rá és úgy gondolja, akkor majd elmondja.

-Sydney-t elkapták a vámpírok – szólalt meg, csak hogy mondjon valamit. Klaus arca önelégültre váltott, és kimerültsége, érzései ellenére erőre kapott. Kezére támaszkodva felállt, és az ajtó felé lendült. Elijah felsóhajtott mögötte és követte őt az udvarra. 

A tömeg nagy meglepődésére eloszlott, remélhetőleg Marcel utasítására. Csak Izabell volt ott, két vámpírral, akik Sydney mellett álltak, mint testőrök. A hibrid gúnyos mosollyal lépett elé.

- Milyen érzés? – kérdezte és akarata ellenére kihallatszódott belőle meggyötörtsége. 

- És neked? – kérdezett vissza szánalmas vigyorral arcán. 

- Rossz válasz – biccentette oldalra fejét, majd egy pillanat előtt ott termett és megragadta a nyakát. – Na… mihez kezdjek veled?

Sydney szemeibe rémület ült, és akadozva kapkodni kezdte a levegőt. Klaus olyan erővel szorította a kecses női nyakat, hogy az egyre hangosabban kezdett recsegni.

-Öcsém – Elijah mellé lépve, karjára tette kezét. Ekkor érezte meg, hogy a hibrid karjai remegnek, alig volt bennük erő, csak a bosszú ereje rántotta össze az ujjakat a nyakon. Alig kellett megerőltetnie magát, Klaus leengedte kezét, Sydney pedig hörögve nyakához kapva összeesett. Klaus sóhajtva lépett el tőle, helyét Elijah vette át. Az ős letérdelve, felsegítette a nőt.

Sydney már hálát rebegett volna a férfinak, de miután felállt, Elijah határozott mozdulattal szorította a szemközti falhoz, és benyúlt testébe. A nő szemei elkerekedtek, ahogy megérezte szívén az ős markát. 

-Soha. Többé. Nem nyúlhatsz az öcsémhez – sziszegte kifejezéstelenül az arcába, majd lendületesen kitépte a szívét. Fintorogva dobta el kezéből a belső szervet, majd zsebkendőért nyúlt, hogy megtörölhesse vértől maszatos kezét. Izabell mögötte felsóhajtott. Sejtette, hogy a nő elég hamar megfog halni.

-Elintéztem volna – háborodott fel Klaus és bosszúsan legyintett. 

- Hát persze – hagyta rá Elijah halvány mosollyal. 

- Miért kellett helyettem learatni a babért? – füstölgött továbbra is, de egyre gyengébben állt, és dülöngélni kezdett. – Mit kell türelmetlenkedni… 

- Nathaniel nem épp így akarta ezt intézni – bökte ki Izabell a halott nőre pillantva. 

- Sajnálom – tárta szét kezeit Elijah, bár egy csepp bűnbánat se volt tekintetében. – És most? – jelentőségteljesen nézett öccsére, aki a egyik székre támaszkodott. 

- Várjuk a fejleményeket – vonta meg vállát. – De Nathaniel hamar vissza fog érni. És Rebekah már otthon is van.

Elijah homlokát ráncolta, túlságosan jól informált volt a nő, mint általában mindig. 

-Vidd haza – bökött fejével Klaus-ra, aki már alig állt a lábán. Ugyan Elijah se értette, mi meríthette ki ennyire öccsét, ennél durvább dolgokat is élt már át, még is ebben az egy hétben látványosan is teljesen kikészült. – Értesítünk róla, ha tudunk valamit. 

- Mehetünk? – Elijah-t nagyobb öröm szállta meg, hogy végre kiviheti innen öccsét, mint maga az érintettet.

- Várj meg a kocsinál egy pillanat, rendben? 

Elijah eleget tett a kérésnek, bár vonakodva hagyta magára őt. Izabell jól tudta, hogy vele akar beszélni, így közelebb lépett és leültette Klaus-t egy székre, míg ő a lehető legközelebb helyezkedett el hozzá.

-Hogy van?

- Fáradtan és… szánalmasan – rázta meg fejét lassan, majd rá emelte fejét. - Előfordulhat, hogy az adott pillanatban olyat láttam, amit nem kellett volna?

- Attól függ. Mit látott?

- Mikeal-t. De az nem lehet, ő… már halott. 

- A sressz miatt lehetett – sóhajtott fel Izabell. – Abban a pillanatban, valamiért a tudatalattija kivetíthette őt. Valamiért látni akarta. 

- Létezhet ilyesmi? Elég teátrális vagyok – fintorgott, és halvány mosolyra húzta száját, majd lehunyta szemeit és feje megbicsaklott. 

- Ne mondja, hogy még bármi meglepheti mindezek után – mosolygott rá a nő, majd megfogta a férfi csuklóját. – Sajnálom, hogy ezt át kellett élnie. Valaki közbeavatkozott, de elképzelni se tudom milyen lehet majd, ha… esetleg.. ismét végig kellene csinálnia. 

- Kösz doki. Mindent – biccentett felé, majd megmasszírozta orrnyergét és felállt. – Ideje mennem. Túl sok időt töltöttem itt. 

- Már várja a családja – mosolygott felé gyengéden. – Vigyázzon magára, Klaus!

- Meglátom mit tehetek – vigyorogta erőlködve, majd ott hagyta.

A kocsiút túlságosan is csendben telt, de egyikük sem tudott mit mondani. Klaus inkább a kimerültségtől, míg Elijah csupán a megkönnyebbüléstől. Elijah kapott egy üzenetet a húgától, miszerint valóban otthon van már. A villából kiszűrű apró fény világította meg a lépcsőt, és a kirakott köves utat. Mikor a méregdrága, fekete autó leparkolt a lépcső előtt, megmutatta Klaus arcát. Elijah döbbenten látta, hogy öccse szemei elhomályosultak, és nem a kimerültségtől.

-Még sose örültem ennyire ennek a háznak – suttogta rekedten. 

- Most már minden rendben lesz – Elijah torkát elszorították az érzések, és kezét a remegő vállakra tette. – Örökkön- örökké. 

- Köszönöm -  sóhajtott fel, és nyelt egyet, hogy valamelyest visszanyerje eredeti hangszínét. – Tudom, hogy soha nem adnád fel. Nem adnál fel engem. 

- Nem számít az igazság Niklaus. A testvérem vagy. És ezen semmi nem fog változtatni. 

Klaus már csak büszkeségből sem hagyta, hogy akármi más érzelmi szöveg kicsússzon száján, így lendületesen kiszállt a kocsiból és beviharzott. Belegondolni se volt ideje, mi fogja érni, amikor belép az ajtón. Egyelőre csak magába szívta az illatot, ami úgy hiányzott neki, és magába fogadta az előszoba, a lépcső és a nappali látványát. 

-Úristen… - legelőször azt hitte ismét csak hitetlenkedő, túlságosan is érzelgős húgát fogja megpillantani. Aztán magabiztos mosolyt villantott, miközben Caroline hihetetlen gyorsasággal elé suhant és a nyakába ugrott. 

Klaus meglepődött ezen a fogadtatáson, de hihetetlen melegség és jó érzés járta át. Amennyire ereje engedte visszaölelte a karcsú lányt, és jó illatú hajába temette arcát. Csak egy pillanatig tartott, Caroline elszakadt tőle és hisztérikus kiabálni kezdett.

-Soha többé ne ijessz meg minket ennyire! Van fogalmad róla, hogy mit éltünk át? Elment az eszed?

A hibridet végül nem csak a hangnem, a hisztéria késztette arra, hogy megforgassa szemeit, de az ütés is, amit Caroline a mellkasára mért öklével. Majd a szőke lány megragadta a szürke felső nyakát és úgy kiabált az arcába. Elijah mögöttük alig bírta visszafogni nevetését, majd biccentett Rebekah-nak, aki a kiabálásra sietett az előszobába. 

-Most, miért kell nyivákolnod? Életben vagyok vagy nem?

Elijah-ban ekkor tört fel az öröm és megkönnyebbülés vegyes érzése, és elnevette magát. Sejtette, hogy öccse hamar túlfogja tenni magát a dolgokon, de gondolhatta volna azt is, hogy Caroline megjelenése azonnal okot fog adni Klaus-nak, hogy elfelejtse az egészet. Ő nem az a fajta, aki sokáig forog az eseményeken. 

- Én nem nyivákolok!

- Jó, akkor miért hisztizel? – nyögött fel lassan megelégelve a helyzetet Klaus, de hagyta, hogy Caroline szorosan hozzá bújva továbbra is rángassa őt. 

- Én nem hisztizek!

- De igen, hisztizel!

Caroline bár vitázott vele, örömkönnyek voltak szeme sarkába és mivel amúgy sem látta senki, a hibrid felsőjébe mosolygott. 

-Nem hittem volna, hogy valaha ezt mondom, de ez már hiányzott – mormolta Rebekah és felnevetett. Belekarolt Elijah-ba a vállára hajtotta fejét, és együtt nézték a veszekedő párost. Mindketten meglepődtek, hogy Klaus-ban, hogy dúlhat még mindig ennyi energia, amikor az est folyamán majdnem meghalt, aztán eltűnt, majd már az egy hetes kínzás után úgy le van gyengülve, hogy állva alig bírja tartani magát.

-Apa! – sikította Anna a lépcső tetején, mire mindenki elhallgatott. Caroline mosolyogva lépett el a hibrid mellől, teret hagyva Annának, hogy akadály nélkül Klaus nyakába ugorhasson. 

Klaus úgy ölelte magához a kislányt, mintha az élete múlna rajta. Hihetetlen erős kötelék volt kettőjük között, ezzel mindenki tisztába volt. Arcát a kislány barna selymes hajába fúrta, és erősen belélegezte megnyugtató illatát. 

-Már azt hittem elmentél – motyogta Anna, átkarolva apja nyakát.

- Soha – lehelte, és összeszorította szemeit. Szó nélkül indult meg a lépcső felé, karjában Annával és felment a kislány szobájába. Caroline átkarolta magát és mosolyogva nézett utánuk, majd boldogan fordult a két ős felé.

- Nem kéne beszélnünk Nik-kel, hogy…?

- Hadd legyen ez az este az övé. Megérdemli – intette le Elijah. – És ez mindenkire vonatkozik – sóhajtott fel, és végre hagyta, hogy lehulljon róla is a maszk. – Pihenjünk egy kicsit. Mindenki.

- Átmegyek Marcel-hez, csak, hogy ne keressetek! – hadarta Rebekah, majd el is ment. 

- Meg se kérdezed mi történt? – fordult Caroline felé Elijah furcsállva a dolgot. Ismerte már kíváncsiságát. 


 

- Rebekah nagyjából elmondta – vonta meg vállát. – És egyelőre elégedjünk meg annyival, hogy Klaus él és minden rendben lesz. Mindenkinek ki kell kicsit pihennie az utóbbi hetet. 

- Így van. De… soha nem akarom ennek kitenni többé a családomat.

- Hogy érted ezt? – ráncolta homlokát a lány.

- Mindent elfogok követni, hogy se Klaus-nak, se Annának ne essen baja. És bárki aki az utamba áll… úgy fog járni, mint Sydney. Elég törés volt a családunk számára, hogy kiderült nem vagyok vérszerinti testvérek. 

- Nem fogok beleavatkozni Elijah, és mellettetek állok, de… biztos, van mindenre megoldás. Egy olyan megoldás, ahol senkinek sem esik baja.

- Caroline – sóhajtott fel, és a lány elé lépve a vállára tette kezét. – Értékelem, sőt… azt gondolom Klaus hálás a legjobban azért, hogy itt vagy. Talán… te vagy az-az ember, aki tudja, hogy milyen sok szörnyűséget tett és még is elfogadod őt. Rendkívüli emberség van benned, amit tisztelek. De, ha itt akarsz maradni és támogatni minket, akkor itt az ideje, hogy szembesülj a kegyetlen valósággal. Én próbálom óvni az életet, de ha bárki is a családomnak árt, vagy ártani akar, annak lesznek következményei.

- Te vagy a csendes pusztító a családban – kuncogott fel szomorú mosollyal. – Ezért mondta azt Klaus, hogy te rosszabb vagy, mint ő. Hiszen tudjuk, hogy tőle mit várhatunk. 

- Nem akarlak elriasztani, sőt örülök neki, hogy itt vagy, mert azt látom, hogy Niklaus… valamilyen oknál fogva nyugodtabb és megfontoltabb. Senki nem örül ennek jobban, mint én. 

- Nem fogok ítélkezni. Ígérem – emelte fel kezét védekezően.

- Rendben. Akkor, jó éjszakát. Már, ami megmaradt belőle – pillantott a fali órára, ami már hajnali hármat mutatott. 

- Neked is – mosolygott rá, de ez lehervadt, amikor az ősi is visszavonult szobájába. 

                                                                                      ***

-Elég rossz egy hét volt! – csicseregte továbbra is Anna. – Beszéltem anyával is. Azt mondta jobb lenne, ha ott lennék, ahol ő, de nem akartam menni. Főleg, hogy te is elmentél! De Caroline megnyugtatott, bár nagyon sokat sírt. Neki is hiányoztál!

A hibrid fáradt mosollyal nyugtázta, kislánya olyan boldog visszatérésétől, hogy egy ideig nem fogja abba hagyni a beszédet. Tudta egy frissítő zuhanyra és némi vérre – jó sokra – szüksége lenne, de most nagyobb szüksége volt Anna látványára. Kellett neki az ölelése, a mosolya, az illata. Kellemes bizsergés járta át mellkasát, hogy végre saját szemével láthatja, magába szívhatja a lány látványát. 

-Te mit csináltál, hogy ilyen sokáig nem voltál itt? Hol voltál? – kíváncsiskodott nagy barna szemeivel, és a hátán feküdt hibrid hasára mászott. Klaus mosolyogva nyögött fel az édes tehertől, bár jelenleg fizikailag még ez is megterhelte. 

- Rossz helyen voltam – összegezte ennyiben a dolgokat. – Csúnya dolgokat láttam, és hallottam és… a lényeg, hogy már itt vagyok. De valamit meg kell beszélünk – sóhajtott fel, majd felült és ölébe ültette őt. – Sydney nem a testvérem. Vagyis nem a nénikéd. De már sosem fogsz vele találkozni, ami megnyugtató.

- Meghalt? – nyíltak tágra szemei, Klaus pedig meglepődött. Anna fején találta a szöget. 

- Messzire ment – vakarta meg zavartan tarkóját. – De nem csak erről akarok veled beszélni, hanem…  hallottam Elijah-tól, hogy mi történt, amikor nem voltam itt. 

- Nem akartam – hajtotta le fejét szomorúan. – Csak láttam a rossz embereket és… én… mérges lettem… nem akartam, hogy bántsák Elijah-t és Rebekah-t és…

- Ne mentegetőzz! Nem számít, Anna – nyugtatva simította végig arcán. – Csak kérlek, ha legközelebb ilyen történik, akkor… próbálj meg uralkodni rajta. 

- Mit csináljak? – húzta fel szemöldökét, mire Klaus elmosolyodta magát, és válasz helyett magához ölelte.

- Nem számít. Majd kitalálunk valamit. De soha, senki nem bánthat téged. Ezt megígérem.

Következő fejezet...