2013. szeptember 30., hétfő

22. fejezet



- Hol vagy? – Klaus megforgatta szemeit Elijah felháborodott hangjára. Egész nap csörgött a telefonja, meg se nézte ki zaklatta egyfolytában, de sejtése beigazolódott, miszerint fivére ilyen kíváncsi és türelmetlen.


- Eleinte nem rémlett honnan ismerős a golyó, de most már tudom. Éppen azt kutatom, miért? Történt valami? – felsóhajtott, arrébb dobta a több kilós könyvet. 


- Katerina új információkat osztott meg velem.


- Nocsak. Akármit is csinálsz, nagyon jó vagy benne, úgyhogy csak így tovább – elvigyorodta magát, nem foglalkozva fivére bosszússágával. 


- Ha visszaérsz neked is elmondom és léphetünk végre – jelentette ki határozottan. A hibrid megakadt a könyvkeresésben, és megköszörülte torkát, majd visszalépett a kihangosított telefonhoz.


- Nem megyek vissza Elijah.


- Tessék? Miért? – az ős értetlenkedett, végül öccse vonakodva, de lassú magyarázásba kezdett. 


- Te mondtad, hogy vissza kéne térnem New Orleans-ba. Amint minden a birtokomba lesz, hogy Claire-éket meglepetésszerűen megtámadjam indulok vissza a kis Marcell-hez. Kiiktatom a fenyegetést, mielőtt visszatérnék a kedves Hayley-hez – metsző gúny feszítette szét mogorva hangját. Néma csönd telepedett közéjük, miután Elijah ismét megszólalt nyugodt hangján.


- Mármint, a Caroline-ra való veszélyt iktatod ki. Így akartad kifejezni magad, igaz, testvérem?
 

- Szó sem volt Caroline-ról – az amúgy is komor hangulatát még lentebb sodorta a lány felemlegetetése. – Viktor elárult engem, és biztos vagyok benne, hogy mindent megtesznek, hogy engem eltüntessenek a képből. Ez magánügy – Klaus pontosan tudta, hogy mennyire átlátszó ezzel a kifogással, de remélte, hogy Elijah-ban ennyi év után is van annyi tapintatosság, hogy ne hánytorgassa fel neki. 


- Tudod, mit csinálsz? – nem kellett zseninek lennie hozzá, hogy értse a célzást.


- Jól tudod, hogy nem fogom kinyíratni magam. Okosabb vagyok annál! – csak egy futó önelégült mosolyra futotta. 


- Jól ismerlek már ahhoz, hogy tudjam nagy taktikus vagy, de nem csak a harcban – kis szünetet hagyott, hogy nyomatékosítsa szavait. – Miért akarod összetörni a boldogságod tükrét?
 

- Majd jelentkezem – hadarta mély rekedtséggel, majd gyorsan kinyomta testvérét, és nyelt egyet, majd nyögve az asztalra támaszkodott. Összeszorította szemeit, és arcát kezeibe temette és megmasszírozta homlokát. 


Kivételesen örült neki, hogy senkivel nem futott össze – főleg nem testvéreivel, esetleg a Salvatore fiúkkal – amíg szinte menekülve elment a kis városból. Ha valaki látná őt, fel se ismerné, azt hinnék, hogy beteg. Agybeteg! Horkant fel magában, és megrázta fejét. Arca nyúzott volt, szemei alatt pedig sötét karikák húzódtak. Tény, hogy azóta egy normálisan több napja nem aludt, de hibrid lévén, annyira nem is lett volna rá szüksége. Sajnos nagyon is tudta, hogy kinézetének oka, nem teljesen egészségügyi probléma, sokkal inkább lelki. 


Nem gondolta volna, hogy valaha érezni fogja ezt a fojtogató, kínzó ürességet a mellkasában. Azt hitte, hogy mi sem lesz egyszerűbb ott hagynia a szőke lányt, de tévedett. Szinte, hogy kilépett az ajtón – tudva magában, hogy sosem fog visszatérni – a szúró érzés kínzóan hatott zsigereire, és nem engedte el. Fejében mindig irracionális volt, folyamatosan a céljai lebegtek a szemei előtt, de sokszor elkalandozott és mindig Caroline-ra gondolt. A tudat, hogy a lány mikor felébredve egyedül találja magát, és hogy ez miként fog hatni az amúgy is lelki sérült lányra, úgy érezte megnyomorítja. 


Sose akart neki rosszat, most is azon van, hogy ne legyen baja, de fizikailag semmi nincs ami úgy összetörné az embert, mint a lelki bajok. Más esetben nem érezné magát rosszul, hiszen Klaus tudta milyen. Sosem foglalkozott a női nem érzékenységével, még Rebekah-nal se vette figyelembe sokszor. De Caroline más volt. A legszomorúbb számára az egészben, hogy ismerettségi körében senkihez nem tudta a lányt hasonlítani. Ő különleges volt. A hibrid tisztába volt vele, hogy elvakult. Nem értette hogyan és mikor, de képtelen volt már racionálisan gondolkozni, ha Caroline-ról volt szó. 


A hiányérzetén, a mélyponthoz közeli állapoton nem tudott segíteni – számára mindenre az idő a gyógyír. Inkább figyelmét próbálta elterelni, és a feladataira kezdett koncentrálni. Addig se gondol a lányra, és használható ötletek jutnak majd a fejébe. 


Eddig jutott a gondolkozásban, mert a több száz éves, elhagyatott templomba nem hívott vendégek érkeztek. Felkapta fejét és türelmesen, hátra téve kezét várta a látogatókat. Vajon szerencséje van, és nem is neki kell keresnie majd Claire-ékat, de önként sétálnak oda, ahol ő van? Nagyon remélte. 






***





- Hosszú volt az este? – kérdezte barátságosan Elijah, mikor épp, hogy letette a telefont Caroline megjelent. 


- Hello – biccentett neki zavartan, majd megigazította ruháját. – Már megyek is!


- Tudom, hogy Klaus… szóval … én reménykedek – Elijah-val nem sokszor fordult elő, hogy nehezen találná a szavakat, azonban nem ismerte eléggé Caroline-t, hogy tudja mit mondjon neki. 


- Miért reménykednél? – a szőke lány értetlenül vonta meg vállát. – Nincs közöttünk semmi. 


- Elég öreg vagyok már ahhoz, hogy olvassak a jelekből – jelentőségteljesen nézett végig a lányon, aki nyelt egyet a vesébe ható pillantásra. – És ismerem az öcsémet, mint a tenyeremet. Nem távozott volna ilyen gyorsan, ha csak nem történt olyan, aminek fél a következményétől. És úgy döntött, hogy inkább elmenekül előle, mint sem szembe nézne vele. 


- Pedig nem hiszem, hogy az a gyáva fajta – fanyarul elmosolyodta magát. Egyáltalán nem lepődött meg, hogy egyedül ébredt. 


- Épp ellenkezőleg nagyon is bátor, de csak akkor, ha nem magáról van szó. Mihelyst a lelkivilága lenne a porondon, ő inkább hátat fordít neki. De talán ezúttal nem fog teljesen elfordulni tőled, és attól, amit adhatnál neki – az ős bölcselkedésének végére elmosolyodta magát. 


- Miért, mit adnék én neki? – Caroline hitetlenkedve húzta el száját.

- Reményt. Lehetőséget. Egy esélyt arra, hogy olyan legyen, mint volt. Hogy visszahozd az emberségét. Hogy visszakapjuk Rebekah-val azt a testvért, aki elveszett benne. 


- Miért én? Ezt akármelyik lány megadhatja neki, aki kicsit is szerelmes lenne belé – grimaszolt a férfinak, de lesunyta fejét. A gondolat, hogy Klaus mással legyen rossz, kellemetlen érzéssel töltötte el. 


- Te vagy az egyetlen, aki függetlenül attól, hogy ismeri a legsötétebb oldalát is, elfogadja őt, ahelyett, hogy megváltoztatná. Rávezeted az emberi oldalára, a nélkül, hogy a benne lévő szörnyeteget eltemetnéd – Elijah megakadt egy kicsit, majd halvány mosollyal halkabban folytatta.  – Szeretnéd, a nélkül, hogy bármilyen elvárást is felépítenél neki. 


- De…


- És Klaus mindezzel tisztába van. Megijeszti őt, hisz bár sose mondaná ki, de nagyon is lebecsüli magát. Tudja, hogy miket tett, szörnyűségeket, amiket nem igazán fogadna el senki. Épp ezért tudja, hogy számára nem létezik megbocsátás, megváltás… és boldogság. De te ezt megadhatod neki. Klaus azonban úgy véli, nem szolgált rá arra, hogy megérdemelje ezt tőle. 


- Beszéltél vele? – kérdezte csendesen a hosszú monológ után.


- Igen, bár nem az érzéseiről. Már nagyon régóta Caroline, hogy… csak olvasok, mint egy könyvet, de sose mesélem el senkinek – Elijah inkább kihagyta azt a részt, hogy fivére nem tér vissza a kisvárosba. – Tagad, ahogy tőle telik. 


- Hagyott nekem egy levelet – Caroline felsóhajtott, úgy érezte, hogy Elijah-val talán beszélhetne a saját érzéseiről. 


- Elolvastad?


- Elégettem – suttogta bűntudatosan. – Sajnálom Elijah, de… akármit is érzek iránta, sosem fogom megkapni tőle azt az érzelmi biztonságot, amit várnék. Sose hallanám azt tőle, hogy mennyire szeret és hogy én vagyok neki a legfontosabb! Tudom, ezt éreznem kell, de annyira makacs és… távolságtartó, mihelyst egy kicsit is közelebb kerülünk egymáshoz. Pedig azt hittem, mielőtt elment New Orleans-ba, hogy tényleg akar tőlem valamit. De most, hogy azt látja,én is nyitok felé,megriadt. De úgy nem jutunk előrébb, ha mindig egy lépés előre, hármat hátra elvet követi!


- Adj neki egy kis időt – szólt rá békülékenyen. – Volt már szerelmes, de emberként. Azóta pedig elkerül mindenféle érzelmi kapcsolatot, ami kialakulhatna akármelyik nővel. 


- Elijah, nekünk nincs jövőnk! – csattant fel mérgesen. – Klaus újdonsült apukaként fogja a hatalmát fitogtatni New Orleans-ban, a kis Hayley-vel az oldalán. Miért gondolod, hogy beleférek még én is az életébe? Főleg az övébe?! Neki rengeteg ellensége van, illetve gondolom és… nem hiszem, hogy villogna velem az oldalán, bemutatva az új szerzeményét, akibe kivételesen szerelmes is. Rengeteget rontana az imigén, ő pedig ezt nem kockáztatja!


- Nem hibáztathatlak a véleményedért – rázta meg fejét szomorúan. – És nem is szólhatok bele, elvégre… valójában nagyon is jogosak a felvetéseid és téveszméid. De az is fontos, te hogyan érzel – pillantott rá majdhogynem könyörögve. 


- Egyelőre nem tudok ezzel foglalkozni Elijah – megrázta fejét és szenvedő arccal beletúrt hajába. – Megtörtént, ami történt, de túl kell tennem magam rajta. Jelenleg van egy sokkal fontosabb problémám, mint hogy azon agyaljak Klaus vajon hogyan gondolja ezt az egészet. A probléma neve pedig Tyler. Mondott dolgokat a cellában, és ki kell szednem belőle mindent. 


- Stefanék nem sokra haladtak vele.


- Tyler mindig is fafejű volt – rázta meg fejét lemondóan, és meglepve vette tudomásul, ha a fiúra gondol, csak elönti a szomorúság. De már nem fáj neki annyira, mint aznap. Talán Tyler-nek még is csak igaza volt? Egyáltalán nem szeretik már egymást? 


- Elviszlek – biccentett felé Elijah mosolyogva. 


- Ahh, már anyát is felkéne hívnom! A bál óta nem is tudja mi van velem – morcosan nézett telefonjára, de meglepődésére nem volt fogadatlan hívása édesanyjától. 


- Talán előbb beszélned kellene Tyler-rel – vetette fel, rejtett erőszakossággal a férfi. Caroline nem vette észre, hogy Elijah kiss megfeszült mellette a kocsiban, és el is komorodott. Igazán sajnálta a lányt, némiképp átérezte milyen egy anyát elveszíteni. 


- Igaz – bólintott mély levegőt véve. – Legyen mit mesélni neki – mosolygott szomorúan, amit Elijah csak félszegen viszonzott. 


A Salvatore panzióba, míg Caroline a pincénél lévő cellához sietett, hogy mielőbb beszéljen Tyler-rel, addig Elijah a fiúkhoz, és Elenához fordult, hogy elmesélje mennyire fogy az idejük. Ha a hibrid fiú nem tálal ki Caroline-nak, akkor nekik kell elmondaniuk neki, mielőtt mástól tudja meg. Ebben mind egyet értettek. A délután már nem is látták a lányt, aki végig a fiúval beszélgetett, próbált kiszedni belőle valamit. Tisztességből nem hallgatóztak, hisz olyan dolgok is felmerültek, amik csak kettőjükre tartozik.


Elijah időközben távozott, nem indokolta meg okát, és hogy hova, de mindenki tudta, hogy Kathrine-hez igyekszik. Rebekah fintorgott erre, de hangosan nem nyilvánította ki véleményét, hisz kb. mindenkinek hasonló volt a hozzáállása. Azonban mindenki tisztelte annyira, hogy ne szóljanak neki. Legfeljebb Klaus-nak és Rebekah-nak lett volna joga hozzá, de míg előbbitől sokszor megkapta a megjegyzéseket, utóbbi nem is tudott már mit hozzáfűzni, habár lesz még néhány keresetlen szava hozzá. 


Közben Bonnie is jelentkezett aznap, de nagy csalódásukra nem talált semmilyen információt a suttogóról, csak annyit, amennyit eddig is tudnak. Jeremy vállalta, hogy segít neki tovább kutakodni, hisz bármit is találnak hátha jól jön. Mindenkit aggasztott, hogy a boszi már milyen régen nem jelentkezett. Lassan egy hete. 


- Talán történt valami, amikor visszahoztam Caroline-t – vonta meg vállát Bonnie. 


- Mindenképp rákérdezünk Car-nél, hogy érez-e valami furcsát – jelentette ki Stefan határozottan. 




Caroline csalódottan hagyta ott Tyler-t. Nem egyszer vitába torkollott a beszélgetésük, és többször majd elsírta magát a lány. Nem feltétlenül amiatt, amiket mondott a fiú, hanem, amit látott. Tyler szemeiben látszott, hogy mennyi gyűlölet és harag van benne, a lány pedig sajnálta őt. 


Fáradtan érezte magát, pedig elég sokat aludt. Nem is köszönt be a többieknek, szó nélkül lépett ki a házból, és másra sem vágyott csak, hogy hazamenjen. Egy kellemes fürdő, aztán irány a saját puha ágya – na nem mintha a hibridé annyira rossz lett volna – és relaxál egy jót. Majd végre több nap után beszél az anyukájával. 


-Caroline!


Meglepődve fordult hátra, Rekebah ijedten sietett utána.


-Nem is szóltál, hogy elmész! – felháborodva ragadta meg a lány csukóját, hogy visszavigye.


- Bocsánat, Rebekah, de hé! – felkiáltva, laposokat pislogva húzta ki kezét a szorításból. – Minden oké Rebekah, csak haza akarok menni. Tyler-ből ma semmit nem tudtam kiszedni, de minden mondatába benne volt, hogy Klaus kurvája lettem, és hogy minden nő egy ribanc, és hogy gyűlöli az életet. 


- És te ezzel jártál? – húzta fel szemöldökét, majd legyintett a lesújtó pillantást látva. – Gyere menjünk vissza. Stef, beszélni akar veled!


- Majd holnap Rebekah! – sóhajtott fel ismét.


- Hazaviszlek! – jelent meg az emlegetett személy. Sokatmondóan nézett Rekekah-ra, aki biccentett neki. Caroline Stefanra mosolygott, és beült a sportkocsiba.


- Hogy vagy? – Stefan mosolyogva próbált beszélgetést kezdeményezni az egyre álmosodó lánnyal.


- Öhm… fáradtan és lelkileg a padlón, de optimistán állok a dolgokhoz! – bólintott nagyot, mire mindketten elmosolyodták magukat. – Hiszen az élet szép, nem igaz?


- És hogy állsz most Klaus-hoz? – kérdezte óvatosan rá pillantva.


- Hogy érted? – gyanakodva húzta össze szemeit, aki megvonta vállát, majd zavartan, bocsánatkérően nézett a szőkeségre. – Már mindenki tudja? – csattant fel dühvel, és a combjára csapott grimaszolva. – Szuper! 


- Elijah bár szeret köntörfalazni, én tudtam miről beszél. Hogy vagy? – komorodott el, majd nyelt egyet, mikor leparkolt a lány háza előtt.


- Jól vagyok – jelentette ki, bár korántsem hangzott határozottnak. – Nem fogadtunk egymásnak hűséget. Sőt, normális állapotomba sose csinálnék ilyen hülyeséget!  És… mintha meg se történt volna. Eltöltöttünk egy szenvedélyes éjszakát, de itt a vége a történetnek. Reggel lelépett, és csak egy papírt hagyott maga után.


- Mit tudott üzenni ezek után? 


- Azt nem tudom, mert elégettem, mielőtt elolvashattam volna – megvonta vállát, és nem bánta meg. Nem akarta végig olvasni a mentegetőző, halandzsázó sorokat, amik kamura épülnek. Maradjon meg benne úgy az első és utolsó éjszakájuk, hogy kedves emlékkel távozott el Klaus. 


- És helyesen döntöttél? – tudakolta, mikor kiszálltak a kocsiból.


- Passz, egyelőre csak egy férfival tudok foglalkozni, de mivel az egyik közelebb van, ezért az az optimális, ha vele foglalkozok. Klaus kitudja hol van, felesleges rágódnom rajta. 


- Caroline! 


- Mrs. Johnson – Caroline erőltetett mosollyal fordult pletykás szomszédja felé. – Hogy tetszik lenni?


- Részvétem, Caroline – az idős nő szomorúan megcsóválta fejét, míg a lány értetlenül ráncolta homlokát.


-Mrs. Johnson a macskám, már tíz éve kimúlt, szóval nem kell sajnálni és..


- Nem a macskádról beszélek – pillantott rá szemüvege mögül. 


Stefan elhűlt, lassan ott tartott, hogy azonnal kitépi az öreglány torkát. Nyelve figyelte mi fog kisülni ebből, de sejtette, hogy jó biztosan nem. Előkapva telefonját, gyors sms-t küldött Elijah-nak. Már mindegy volt mit tesznek. Hála az öreg, kotnyeles nénikének… 





***





- Gondoltad volna, hogy idáig fogunk egyszer jutni? – Elena kissl hitetlenkedve rázta meg fejét, miután kivesézték a történteket. – Vámpírok, vérfarkasok, boszorkányok, szellemek, suttogók… és mindez ebben a városban! – hangosan elnevette magát, majd Damon-ra nézett, aki megvonta vállát. 


- Mindig is érdekes volt – nagyot kortyolt italából a Salvatore, majd csörgő mobiljára nézett. Lusta volt felvenni, egyszerűen kihangosította. – Mondjad!


- Damon, van egy kis probléma.


- Ki vagy? – a fiú meglepődve pillantott az ismeretlen számra. Elena csendben hallgatta, de a vonal nem volt valami tiszta, ráadásul a háttérben is hangos zaj volt. 


- Segítek egy kicsit. Én vagyok a világ legerősebb, legidősebb, és leghelyesebb huszonhárom éves hibridje.


- És legfőbb erényed a szerénység – jegyezte meg nevetve Elena.


- Milyen számról hívsz? 


- Egyéb idióta kérdés? Vagy rátérhetek a lényegre? – Damon és Elena szemüket forgatták, mikor egymásra néztek. – Van egy kis probléma.


- Mi történt?


- Hamarosan Mystic Falls-ba érek pár… ismerőssel – hallották Klaus hangján, hogy grimaszol erre a mondatra. – Szóljatok Elijah-nak és Rebekah-nak, hogy Caroline-nal együtt várjanak a villában.
 

- De miért, mit tudtál meg és honnan jössz? – Elena nem bírta legyűrni kíváncsiságát. 


- Hosszú sztori. És…


- Baj van! – Elijah szinte berobbant a nappaliba, enyhén kétségbeesett arccal. – Caroline megtudta. 


- Mi? – Elena rémülten sikított fel, majd felpattant helyéről. – De hogyan és miért…? Ki mondta el neki? Hol van most és…?


- Mondjátok, hogy rosszul hallottam – morgott bele Klaus, mire Damon óvatosan a készülékre pillantott, majd elhúzta száját.


- Klaus? – Elijah kérdőn nézett a telefonra. 


- Mi legyen? – kérdezte Damon, jelenleg csak ő volt higgadt. 


- Állítsátok meg Caroline-t. Hamarosan ott vagyok – Klaus mélyet sóhajtott, mindhárman kihallották hangjából mennyire sajnálja a szőke lányt. És ő volt a legjobban tisztába vele, hogy mennyire kiborulhatott, sőt… el is veszítheti a kontrolt. 


Nem is tudta, hogy mennyire ráhibázott a dolgokra.


Caroline-nak a következő három óra kiesett az emlékezetéből. Arra még emlékezett, hogy ott áll a ház előtt Stefan-nal, és régi, kedvelt – nem kedvelt szomszédja egy hírrel fogadta. Egy olyan hírrel, amit képtelen volt felfogni. Sokkos állapotban, visszafogott sírással, halk hüppögéssel, elnyíló ajkakkal indult meg gyalog a járdán. Azt se nézte merre megy, csak ment előre, vonszolta magát. 


Caroline semmire nem emlékezett, csak arra, hogy megállás nélkül zokogott a lépcsőn. Átkarolta magát, és csak azt hajtogatta, hogy az nem lehet. Könnyfátylán keresztül látta maga előtt a füstöt, és valami erős, piros fényeket, de nem azonosította be, hogy mi az. 


Töretlenül, levegőt alig véve sírt, és csak motyogott kiszáradt, cserepes ajkaival. Mintha valami külön kis buborékba lenne, homályosan látta, hogy emberek rohangálnak, sikítoznak körülötte. Érzett valami meleget a háta mögül, de most neki az kellemesnek hatott. Hallotta, hogy többen is eszeveszetten ordítják a nevét, de nem figyelt rá. Aludni akart. Elveszi a sötétségben, az álmaiban talán még láthatja az anyukáját. Az édesanyját, aki meghalt. 


-Caroline! Car… - valami sötét alak elé vetődött, megrázta vállait, mire a kép tisztulni kezdett előtte. Meglepődött, mikor a szürkék szemeket vélte felfedezni.


- Klaus… - suttogta alig hallhatóan. – Meghalt… - lehelte, és könnyei továbbra is csorogtak. – Nem lehet!


Caroline erős rántást érzett, majd elveszett az ölelő karokban. A hibrid tarkójánál fogva erősen szorította magához a lányt, ujji befutottak a meleg, nyirkos tincsek közé és simogatni kezdték a nedves bőrt. Úgy kapaszkodott a hibridbe, mintha az élete múlna rajta. 


Résnyire nyitott szemein keresztül látta meg, hogy valakik közelednek feléjük. Magas, fekete csuklyás alakok. 


-Klaus – lehelte rémülten, és erősen megszorította a hibrid vállát. 



Ízelítő (22.)



- Tudod, mit csinálsz? – nem kellett zseninek lennie hozzá, hogy értse a célzást.
- Jól tudod, hogy nem fogom kinyíratni magam. Okosabb vagyok annál! – csak egy futó önelégült mosolyra futotta.
- Jól ismerlek már ahhoz, hogy tudjam nagy taktikus vagy, de nem csak a harcban – kis szünetet hagyott, hogy nyomatékosítsa szavait. – Miért akarod összetörni a boldogságod tükrét?
- Majd jelentkezem – hadarta mély rekedtséggel, majd gyorsan kinyomta testvérét, és nyelt egyet, majd nyögve az asztalra támaszkodott. Összeszorította szemeit, és arcát kezeibe temette és megmasszírozta homlokát. 



élvezzétek és írjatok nekem kommit ehhez is :D na meg ne felejtsétek el a totot se :DDD próbálom még talán ma hozni a fejezetet remélem sikerül :))

2013. szeptember 28., szombat

21. fejezet



Mindenki a Klaus által használt villában tartózkodott, várták, hogy a hibrid mikor ér vissza, remélhetőleg már Caroline-nal. Mindannyian nagyon aggódtak a szőke vámpírért, képtelenek voltak elhinni, hogy Tyler képes volt bezárni őt akárhová, e mellett pedig megölte Liz-t. Hamar kiütötték a hibridet, majd az alagsorba zárták az ájult fiút. 


- Nem tudom elhinni, hogy az a srác, akit én ismertem erre vetemedne – halkan adott hangot mindenki véleményének Elena. – Egyszerűen nem tudom róla elképzelni, hogy ő ölte volna meg Caroline anyját. 


- Tyler-ben túlteng a gyűlölet – jegyezte meg Elijah szokásos higgadtságával. – Egy dühöngő vérfarkas és egy arrogáns vámpír uralja őt. Egyáltalán nem meglepő, hogy az érzései és a szemlélete irracionálisba váltott át, és már képtelen reálisan gondolkodni. 


- Köszönjük a kimerítő lelki elemzést! – szarkasztikusan szólalt meg Damon és tovább iszogatott. Senki nem hibáztatta érte, és kivételesen nem szúrták le a különböző beszólásokért. Mind sejtették, hogy rossz kedvének oka a bekövetkezett haláleset. 


- Hol lehetnek már? – Stefan folyamatosan az óráját nézte.


- Biztos megtalálta – bíztatta Rebekah csendesen. 


- Már régen jelentkeznie kellett volna nem? – türelmetlenkedett továbbra is, meg se hallva a szőke ős nyugtatását. 


Pár percre rá, a feszült csendet a csapódó ajtó törte meg, amire mindannyian összerezzentek, majd ledermedtek a látványra. A hibrid arca semmiről nem árulkodott, bár szórakoztatónak találta a többiek arckifejezése, habár nagyon sok időbe tartott még ő maga is rendezni tudta arcvonásait. 


A karjaiban tartott lány, alig volt magánál, összeszorított szemhéjai alól pislogott néha fel, de még arra se volt ereje, hogy megnézze egyáltalán hol vannak. Hálás volt a férfinak, Klaus nagyon óvatosan mozgatta a benne levők golyók miatt. 


- Ugye, nem…?


- Rendbe jön – válaszolt Stefan ki nem mondott kérdésére, aki immár nyugodtan fújta ki a levegőt. Elhaladt a többiek mellett, akik a látottak alapján több dolgot is összeraktak. Egyrészt, újfent megdöbbentek, hogy Tyler képes volt így megkínozni a lányt, és bezárni őt. Másrészt furcsa volt a rettegett hibridet látni, ahogy óvón magához szorította a sebesültet. Furcsa volt és egyben olyan természetes. – Elijah – szólította őt halkan, mikor már a lépcsőnél járt. 


Szüksége volt fivérére, de csak is rá. Stefan túlzottan aggódik, Rebekah gúnyos megjegyzéseire senkinek nem volt szüksége, Damon és Elena pedig inkább Tyler-rel foglalkoztak azok után, hogy hittek Klaus-nak: a lány rendbe jön. 


Elijah-nak mondani sem kellett semmit, amíg ő lefektette az ágyra Caroline-t, hozott egy meleg vízzel teli tálat és törölközőt, na meg fertőtlenítőt. 


- Ugye nem fogsz felpofozni ezért? – szólalt meg halkan Klaus, miközben ujjai a lány felsőjéhez tévedtek, hogy kihámozza belőle, majd elővett egy ollót. 


- Figyelj rá, hova nézel – fenyegette meg őt gyenge mosollyal Caroline, majd ismét elaludt, mint oly sokszor, de fájdalmai mindig felkeltették. 


Klaus ezen jót mosolygott, majd úgy ügyeskedett, hogy eltüntesse a sebek útjából az átázott anyagot, és teljesen leszedte a lányról. Összes erejét bevetette, hogy még véletlenül se nézzen oda, ahova nem szabadna, de mit tudott tenni, látóterébe így is úgy is benne voltak a fekete melltartóval takart telt keblek. Na, nem mintha most látná először így a lányt… hisz az se volt semminek mondható, mikor Tyler testében volt. Ez a gondolat elég volt a kijózanításhoz, és teljesen a feladatára kezdett koncentrálni. Próbált nagyon gyengéd lenni a lánnyal, de így is úgy is ki kellett szednie a golyókat belőle. 


Az apró csipesszel megvizsgálta az egyiket, majd megállapította, hogy nem olyan, mint az, amelyik őt is eltalálta már.


- Nem egyszerű fagolyó – jelentette ki Elijah is, aki mögötte állt és a fadarabot méricskélte. 


- De nem is olyan, amit New York-ba sikerült beszereznem – vicces mosollyal az arcán célzott a kellemesnek nem mondható támadásra. – De legalább most nem találták el a szívét – mondta halkan, majd tovább tisztogatta a lány vállát, illetve bordáit és hasát. Szinte rögtön, hogy a golyó kikerült sérüléséből, záródni kezdett sebe, de vérhiány miatt nem volt igazi a gyógyulása. A vizes ronggyal áttörölgette a véres helyeket, addig tisztogatta a bőrt, amíg az vissza nem nyerte teljesen eredeti bársonyos, fehér színét, habár egy erős tusolás mindenképpen sokat segített volna rajta. 


Elijah elmosolyodta magát, látva testvére hogyan gondoskodik Caroline-ról. 


- Hol van Tyler? – kérdezte kimérten, miután ledobta a szekrényre a véres rongyokat.


- Az alagsorban. Stefan gondoskodott róla, de hamarosan felébred. 


- Nagyszerű – pattant fel, majd miután szinte kapkodva a lányra rántotta a takarót, szinte az ajtó felé vetődött. 


- Ne öld meg! – szólt rá erélyesen Elijah. – Azt gondolom, hogy neki kell közölnie Caroline-nal a szomorú hírt. 


Klaus ezen töprengett egy darabig, annyira lefoglalta az utóbbi két óra, hogy nem is gondolt arra, Caroline-t hogyan világosítja fel a történtekről. Gyorsan biccentett fivérének, majd még egy pillantást vetett a lányra, aztán visszavonult saját kis rezidenciájába, és kutakodni kezdett. A markában tartott fagolyó ismerős volt neki, biztos látta már valahol, de egyelőre nem jutott eszébe, hogy hol találkozott már vele. 


Miután a többiekkel közölte Elijah, hogy Caroline alszik, de minden rendben lesz megnyugodva és bizalommal hagyták el a villát, kivéve Stefan. 


- Nagyon aggódsz érte – jegyezte meg kissé epésen Rebekah. Nem tudta elrejteni a féltékenységet hangjából, amire Stefan mosolyogva reagált.


- Nagyon jó barátom. Sőt, a legjobb barátom. És nagyon sajnálom őt – komorult el. – Nem elég, hogy Tyler elárulta őt, de meghalt az édesanyja. Nagyon aggódok érte, nem tudom, hogy képes lesz-e feldolgozni, ezt így egyszerre. 


- Erős lány – biccentett felé Elijah.


- Azt hiszem, nála nem is ismerek erősebb embert – emelte fel fejét mosolyogva, de szemei továbbra is komolyak voltak. – De ez akárkit megrendítene, aki érez. 


- Ki is kapcsolhatja az érzéseit – jelent meg Klaus, majd italt töltött magának és leült a többiek közé. 


- Elenával se jártunk jól – rázta meg fejét tiltakozva Stefan. – Félek, hogy ő is túlságosan élvezni fogja, hogy nem kell éreznie. Könnyebb megoldás – rántotta meg vállát grimaszolva, majd Rebekah-ra nézett, aki értette, hogy a fiú Chicago-ra gondolt. 


- Szerintem meg tud vele birkózni – motyogta Klaus maga elé meredve. - De ha nem, Tyler az alagsorban biztos felkínálja magát, hogy a bosszúját kiélje rajta – vigyorra húzódott szája, külön élvezet volt számára, ahogy elképzelte Caroline hogyan fogja megkínozni majd a srácot. 


- Egy cseppet sem hat meg? – fakadt ki Rebekah, és habár nem foglalkozott sose mások magánéletével, kezdett neki is sok lenni a helyzet. – Tyler miattad lett ilyen! Megölted az anyját és elüldözted innen, gondolom ő se bírta tovább és kikapcsolt minden érzelmet, ami benne volt! Erre mit ért el vele? Képes volt megtámadni a lányt, akit szeret, sőt még az anyját is megöli, csak hogy teljes legyen a kép! Vagyis csúnyán fogalmazva, te tehetsz majd Caroline szenvedéséről! 


- Rebekah, elég! – szólt rá Elijah határozottan, majd apró pillantásokat vetett az elkomorult fivére felé. – Húgom, tudom, hogy mérges vagy Niklaus-ra, de nem kell… kisarkítani az eseményeket, hogy minden az ő bűne. 


- Ennyi erővel, hibáztasd a saját szüleidet! – szólt bele Stefan is. – Ha ti nem változtok vámpírrá, akkor ez az egész meg se történt volna! Egyikőnk se lenne egy szörnyeteg. 


- Mi ez a nagy egyetértés? – akadt ki Rebekah és felpattant helyéről. – Én is tudom, hogy Nik láthatóan megváltozott, azt hiszem ezer év után Caroline az első, aki képes volt ilyen érzéseket kiváltani a bátyámból, és szerelmes, de Nik akkor is sok mindenről tehet! 


- Befejezted? – dörrent fel az említett férfi hangja mérgesen.


- Sajnálom, hogy fáj, de ez az igazság! – nézett rá mérgesen. Ez volt az utolsó mondata, feldúltan távozott a nappaliból. Stefan elnézést kért a két férfitól, úgy gondolta jobb, ha beszél a lánnyal. Az utóbbi időben elég jóba lettek – szinte már veszélyesen közelebbi kapcsolatba kerültek – és remélte, hogy letudja nyugtatni az ingerült lányt. 


Elijah aggódva nézett öccsére, aki komoran maga elé nézett. Akármennyire is nem tetszik neki a dolog, de valamelyest igaza volt. Talán az ő döntései miatt Caroline bűnhődik. 


- Gondolom, akkor nem megyünk New Orleans-ba – szólalt meg halkan az idősebb ős. 


- Egyszerre foglalkozhatnánk egy dologgal? – nyögött fel Klaus szemforgatva. – Bármily furcsa ebben a mágikus világban csak egy van belőlem. Nem tudok több helyen lenni egyszerre. 


- Az egyik hibrided folyamatosan követi Claire-t és Viktort, ugye? 


- Igen. Miért? 


- Akkor őket már nem fogjuk szem elől téveszteni. De ha nem cselekszel időben Marcel hamar rájön, hogy tervezel valamit. És felesleges vérontásba fog kezdeni. Már nem csak rólad, vagy rólunk van szó Niklaus. Hanem a gyereked, a trónörökösöd életéről is. Egyelőre még te és Hayley vagytok a felelősek érte. És kételkedek benne, hogy egy lobbanékony, érzelmileg instabil nő olyan sok mindent tehetne azon a helyen, olyan természet őrzőkkel körülvéve, akik nem használhatják büntetlenül a varázserejüket. 


- Szóval azt mondod menjek vissza – motyogta, majd ajkai megrándultak. 


- Sose akartál tini drámába keveredni – biccentette félre fejét Elijah. – Ha csak nincs valami más, ami ideköt. 


- Ne célozgass – szúrósan nézett fel bátyjára, majd elmosolyodta magát. – Holnapra eldöntöm!


Elijah biccentett, majd szó nélkül ott hagyta fivérét. Ugyan a célszerűbb az lenne, ha öccse most nagy irányt váltana, és mihamarabb elhagyná ezt a kis várost, de tudta, ez már koránt sem lesz olyan egyszerű Klaus-nak, mint pár hete. Még nem döntötte el, hogy ennek felettébb örüljön-e vagy csak bosszankodjon az időzítés miatt. Nem ez a megfelelő alkalom arra, hogy öccse rossz döntéseket hozzon az érzelmei miatt. Habár talán pont a szerelem kell hozzá, hogy fivére kissé megváltozzon. 






***





- Hogy érzed magad? – Stefan mosolygott Caroline folyamatosan fújtatásán.


- Egyelőre azt se tudom, hogy milyen nap van – nézett rá. – Köszönöm a cuccokat! – intett a táska felé, amit barátja hozott neki még az nap este. Felgumizta haját a frissítő zuhany után, és átöltözött tiszta ruhákba. Elsöpörte hajába lógó tincseit, majd sóhajtva felnézett. – Elmeséled, hogy mi történt?


- Talán érje a megtiszteltetés az exedet. Már ha az – zavartan nézett félre, mire Car grimaszolt. Igen, jogosan mondhatta, hogy vége van közöttük mindennel. 


- Beszélnem kell vele – jelentette ki határozottan, miután az utolsó kortyokat is lenyelte a vértasakból. – Ugye él még egyáltalán? – őszinte rémület futott arcára.


- Nyugodj meg, él, lent van az alagsorban. De Car tudnod kell mielőtt lemész oda, hogy mindannyian melletted állunk – gyorsan megölelte a lányt, aki bár furcsállta barátja hirtelen megnyilvánulását mosolyogva ölelt vissza. 


Stefan hagyta, hogy Caroline lemenjen a fiúhoz, és idegesen járkált a nappaliban várva, hogy visszajöjjön valószínűleg összetörve. Klaus eltűnt, nem tudta merre lehet, így, nem tudta felkészíteni őt a kitörő depressziós rohamra. 




***



- Szánalmasan festesz – jegyezte meg Caroline, bár hangzott olyan közömbösnek, mint amilyennek akarta. – Milyen érzés a másik oldalon lenni? Úgy, hogy az exed áll a túloldalon!


- Kezdesz úgy beszélni, mint a drága teremtőm – jött a gúnyos válasz. – Jó érzés a világ leggonoszabb teremtményének az oldalán kurvaként villogni?


- Fogalmad sincs miről beszélsz – Caroline összeszorította szemeit, hogy ne sírja el magát. – Tudni akarom miért, Tyler. Miért árultál el? Hogy tehetted ezt velem? Ha nincs Klaus, ha nem talál meg, akkor halott is lehetnék! És téged ez egyáltalán nem érdekel? Nem számítok már neked? – hangja elhalt, majd lehajtotta fejét.


- Takarodj innen Caroline! Te árultál el engem! – üvöltötte Tyler a rácsnak vetődve. – És csak hogy tudd, csak azért ment érted, mert a többi seggnyaló megjelent! De nem érdekli, ha meghalsz!


- Remélem egyszer majd átgondolod, hogy miket tettél. Nem kívánok neked rosszat Tyler – suttogta könnyes szemekkel, majd ott hagyta a dühöngő hibridet. 






- Jól vagy? – Stefan vigasztalóan ölelte magához a feldúlt lányt, és ugyan nem volt helyes, de megkönnyebbült, hogy Tyler nem mondta el neki mit tett. 


- Megijedtem – suttogta maga elé, majd nevetve kitörölte szeméből a könnyeket. – Sok volt a tegnapi nap, és annyira kusza most minden… Tyler annyira nem önmaga…


- Tévedtem volna? Igazam volt Klaus-szal kapcsolatban. – mosolygott Stefan és félrebiccentette fejét. – Tudod, Klaus nem habozott, amikor rólad volt szó. 


- Tyler egészen mást állít – nézett rá szúrósan.


- És hiszel neki azok után, amit tett? 


- Megsajnáltam – vallotta be halkan, szemlesütve. – Nem lehetett könnyű neki. Egyedül volt senkire nem számíthatott és még az édesanyja is meghalt. Természetes, hogy egyszerűen összeomlott és… nem is tudom…


- Írásban kérem a kérelmed! – szólalt meg Klaus metsző, ingerült hangja.


- Miről beszélsz? – Caroline ijedten pördült meg, és óvatosan pillantott fel a férfira. 


- A kérelmed, miszerint ne öljem meg a szívszerelmed. Nem gondolod, hogy kissé mártirkodsz? Előadod a hattyúk halálát, közben pedig véded Tylert? 


- Semmit nem értesz! – sikított fel mérgesen. – Mérges vagyok rá, és csalódott, és fáj, de nem akarom megölni ezért! Miért akarod mindig az Istent játszatni? Azt gondolod te döntöd el, hogy ki él és ki hal meg? Lehet, hogy a tápláléklánc csúcsán vagy, Klaus, de nem tehetsz meg mindent! 


- Sokba fog ez még neked kerülni – morogta orra alatt a teljesen feldühödött hibrid.


- Miért mit teszel? – Caroline indulatosan indult meg a férfi felé, majd megállt előtte. Észre sem vette, hogy szemei könnyeitől csillog, csak hagyta, hogy érzései eluralkodjanak rajta és most, hogy fizikailag rendben van, kioszthassa. – Nem hibáztathatom őt azért, mert a tehetetlenség idáig sodorta! Haragszom rá, eddig ő engem soha, de soha nem bántott, és én magam sem hiszem el, hogy képes volt rá, de tudom, hogy azért mert összeomlott, nem tudja mit tesz! 


- Tudom, hogy ez csak kifogás, hogy még véletlenül se öljem meg – Klaus próbálta figyelmen kívül hagyni az érzelmek sokaságától lobogó könnyes kék szemeket, de nyomott hagyott benne a látvány. 


- Mit tudsz te? Téged semmi nem hat meg! - fakadt ki Caroline.


- Azért ez nem így van – morrant fel elkomorulva.


- Ugyan kérlek - horkant fel a szőke lány és kisöpörte arcába csapódott tincseit, majd kapkodva letörölte kicsorduló könnyeit. 


- Megmentettelek, vagy nem? - kérdezte halkan, mire Car rákapta kemény tekintetét.


- És miért mentettél meg? A kettőnk kapcsolata lezárult... nem így van? A tudtomra adtad, hogy miért volt rám szükséged, akkor miért vagy még itt? – kiáltott fel zokogva. 


Klaus csak nézte a zihált lányt, de nem volt képes rá, hogy a szemébe vágja, holnap már nem lesz itt. Hiszen minden egyes dolog, amit a fejére kiabált pontosan úgy volt, és nem lett volna fair ellenkezni vele. 


- Sokba fog ez még neked kerülni – mondta ki végül az egyetlen gondolatát erős dühében. 


- Fenyegetsz? Te? Mindezek után? – ordított továbbra is Caroline. 


- Mindezek után? Te meg mi a frászkarikáról beszélsz? – Klaus-nak elpattant a tűréshatára. Eddig elviselte Caroline kis hisztériáját, de immár kezdett besokallni. – Megmentettem az életed! Nélkülem még mindig a cellában lennél, valószínűleg holtan. 


- Ha nem hergeled Tylert valószínűleg sose kerülök abba a cellába! Sőt, ha nem csináltál volna belőle hibridet, ez meg se történik! Igaza volt Elenának és mindenki másnak! Amióta csak megjelentél bajt hoztál a fejünkre!


- A vérem az egyetlen ellenszer a vérfarkas harapás ellen, úgyhogy annyira mégsem lehet kellemetlen az ismeretségünk – gúnyos vigyorra húzta száját, mire Caroline szánakozóan felnevetett.


- Oh, sajnálom, kihasználva érzed magad? Szar érzés ugye Klaus? Amikor érdekből kellesz az embereknek, nem azért mert kedvelnek, vagy szeretnek. Csak felhasználnak egy cél érdekében… - az eleinte ingerült hang elhalt a végére és Caroline végül könnyes szemekkel nyelt egyet, majd megrántotta vállait. 


- Car…- kezdte volna Klaus megenyhülve, miután rájött, hogy az egész nem Tyler miatt volt. A szőke lány saját megbántottságát kiabálta most a fejére, csak erre későn jött rá. 


- Miért vagy még itt? – csattant fel ismét reszelős hangján, majd kapkodva megtörölte szemeit. – Úgy értem, igen ez a te házad, de egyáltalán miért vagy még a városban? Megkaptad amit akartál, Tyler-t pedig majd mi elintézzük csak, hogy ne raboljuk a drága idődet! Menj el. Nincs itt több dolgod.


- Car…


- New Orleans-ban a helyed – mosolyodta el magát a végére. 


- Nem fogod megmondani, hogy mit tegyek – a hibrid hangja szigorú volt, még sem volt benne annyi határozottság, amennyit akart. 


- Javaslat volt – kacagott fel szarkasztikusan, majd ott hagyta a férfit. Csak vissza akart vonulni, az ágyba bújni, és elfelejteni mindent. Kipihenni az utóbbi napokat, majd újult erővel más dolgokra koncentrálni. Ezt kellett tennie, ha nem akart összeomlani.

Klaus a lány után nézett összehúzott szemekkel, ugyan hallotta a lány szavait, még sem értette őket. Elküldi őt, de közben szomorú? Miért? 


Stefan döbbenten hallgatta végig a vitájukat, bár titokban minden elismerése a lányé volt. Köztudott tény volt, hogy senki nem mert így beszélni a hibriddel, függetlenül a jó kapcsolatuktól. Egyedül Caroline volt az, aki mindig mindenhol megmondta a férfi szemébe a dolgokat, aki kimondottan higgadtan tűrte a fejére olvasott vádakat. Pedig mindenki tudta mennyire nem szokása és inkább a gyors elhallgattatásban szerette részesíteni a vele kiabálókat. 


- Ki van borulva – nem igazán tudta mikor jön el a hibridnél az a bizonyos tűréshatár, amikor már a szőke vámpírnak se fog kegyelmezni, ezért megakarta védeni. Nem tetszett neki, ahogy nézte a lecövekelt, maga elé meredő, elgondolkozott férfit. 


- Az utolsó dolog, amivel most foglalkoznom kellene egy érzelmeitől túltengő szeszélyes nő – jött halkan a válasz, Stefan pedig megkönnyebbülve fújta ki a benn tartott levegőt. 


- Még is foglalkozol vele, ugye? – elmosolyodta magát, ahogy Klaus szem forgatva felhorkant, majd megrázta fejét. 


- Lassan olyan ostoba leszek, mint az itt lakók. Ez jár azzal, ha az ember túl sok időt tölt idióták társaságában – Klaus fintorogott, majd felsóhajtva távozni készült. Ki kellett szellőztetnie a fejét, mielőtt beszél a lánnyal. 


- Szerelmesnek lenni nem ostobaság… - Stefan akaratlanul mondta ki gondolatait, és nem tudta őket visszaszívni. Klaus megtorpant menet közben, majd csak félig visszafordította a fejét.


- Mindenkinek jobban kell tudnia, hogyan érzek? Költői kérdés volt! – dörrent a fiúra, miután az válaszolni akart rá. 




Stefan nem akarta megállítani, hagyta, hogy távozzon, elvégre jól sejtette, hogy a hibridben most kemény érzések cikáznak, aminek a leülepedéséhez idő kell. Damon hamarosan megjelent azzal a szándékkal, hogy Tyler-t elvigyék a Salvatore birtokra, és jól kifaggathassa. Stefan gondolta, hogy ez Rebekah ötlete lehetett – amit nagyon jól gondolt – így együttes erővel elcipelték a vergődő és dühös Lookwoodot. 


A fiatalabb Salvatore szólt a lánynak, hogy velük tarthat, de nem lepődött meg a nemleges válaszon. Caroline újfent megijedt, mikor be lett avatva a kifaggatásról, és sajnos jól ismerte már a trükköket. Fájdalmasan, de hagyta, hogy a srácok azt tegyék, amit jónak látnak. Nagyon élénken élt még benne az emlék, ahogyan Tyler rá tartotta a pisztolyt és közömbösen – mintha csak egy idegenre szegezné a fegyvert – belelőtt, tudva, hogy egy fagolyó mennyire piszkosul tud fájni. 


Kissé feszélyezve érezte magát, hogy kinek a házába kényelmesedett ennyire be, de azt remélte Klaus nem fog visszatérni egy jó darabig. Addig ő is összeszedi magát, nyúl néhány vértasakot a hibridtől és hazamegy. Beszél az anyjával, megpróbálja neki sírás nélkül elmondani mi történt, hogy aztán ő megvigasztalja. Holnap pedig új nappal ébred fel. Elfelejti ki az a Tyler Lookwood. 
 

Caroline hamar beismerte, ez nem csupán a tetteinek köszönhető. Tyler-rel már olyan régóta távol vannak egymástól, hogy lassan azt se tudja miért döntöttek így. Az idő a felejtésbe sodorta a lányt, és akarva-akaratlanul más felé. 


Lehajtotta fejét, mikor rájött miket is vágott a hibrid fejéhez. Megbánta, hisz bár igazak voltak, még sem akarta csak így ráüvölteni. Az, hogy Tyler így döntött, és ezeket tette, valójában semmi köze nem volt hozzá. Csak kell egy ember, akit hibáztathatott abban a pillanatban, e mellett pedig inkább tagadta, mint sem beismerte, hogy mennyire elkezdett vonzódni hozzá. Büszke volt és nem akart bocsánatot kérni, de úgy döntött még is csak megteszi majd. 


Ezzel a reménnyel indult meg a szobájából, de még sose látta teljesen a villát, így elhatározását szinte a folyosó elején elfelejtette és felfedező útra indult. Elcsodálkozott, hogy mennyire szép és nem győzte magában mondogatni, ami eddig is nyilvánvaló volt: Klaus-nak remek ízlése van. 


A modern konyhában ámulgatott, mikor a hibrid is megjelent. Félve pislogott fel a férfira, aki biccentett neki.


-Nem sokára elmegyek, csak előbb…


- Engem nem zavarsz Kedvesem, nagy ez a ház – futó mosolyt küldött a komor lány felé, majd hátat fordított, hogy visszavonuljon, de Caroline hangja megállította.


- Sajnálom! 


- Mit?


- Amiket mondtam – Caroline felsóhajtott. – Te tetted Tyler-t azzá, ami, de a mostani döntéseiről nem te tehetsz. Ő döntött így. Volt választása és rosszul választott. Sajnálom, nem téged kellett volna leüvöltenem, ezért. 


- Azt gondoltam más miatt akarod majd lekiabálni a fejemet – Klaus félre biccentette fejét, majd szórakozott mosollyal a lány elé lépett. 


- Hosszú a lista – Caroline nem tudta megállni, hogy ne viszonozza a férfi ragadós mosolyát. – Én csak… köszönöm. Hogy megmentettél.


- Ismét – hajtotta fejét lentebb a férfi jelentőségteljes pillantással.


- Igen, köszönöm, már nem tudom hanyaggyára! -  Caroline nevetve megforgatta szemeit, majd megrázta fejét. Azt hitte, Klaus az a haragtartó típus, a régebbi helyzeteket figyelembe véve. Úgy tűnik tévedett. Vagy csak vele más? Erre a gondolatra elkomorult, majd vontatottan felemelte fejét. – Köszönöm – az ismét kiejtett hálának volt valami varázsa, amire mindketten nyeltek egyet. Caroline nem tudta megállni és halványan elmosolyodta magát, vállait lentebb engedte és már majdhogynem félénkséggel vegyült kacérkodással pislogott a férfire. 


Annak ellenére, hogy Klaus tudott olvasni a lány szemeiből és lassan, de biztosan érezte, hogy a napok óta fenntartott felszín le fog hullani róla, levetkőzve minden racionális gondolatát, türtőztetve megálljt parancsolt magának. 


- Elmész New Orleans-ba? – suttogta elnyíló ajkakkal, majd, hogy elrejtse keserűségét lehajtotta fejét. Lélegzete elakadt, ahogy látta a karok felé nyúlnak, majd a férfi kezei felfutnak a karjain, a vállakon, majd végül a nyakán állapodott meg, és felemelte fejét. 


- Még itt vagyok – jött a csendes válasz, mire elmosolyodta magát. Tüdeje összeszorult, majd tenyere rásimult a férfi kezeire és tekintetét a elégedett szürke szemekbe fúrta. 


- Én csak…


- Tudom – suttogta a férfi, majd apró vigyorral az arcán előre hajolt és megcsókolta a lányt. 





***





Ahogy néztem a buja, érzéki testet a kék tengerrel körítve furcsa, túlságosan is különös gondolat ébredt bennem. Miszerint őrülten kívánom ezt a nőt!


A szenvedélyes csók után, mindketten sejtették, hogy megállás nem lesz. Caroline életében először azt akarta tenni, amit ő akart, és ez esetben attól sem kellett félnie, hogy Klaus-nak másnak magyarázkodnia kellene. Nem éppen az a fajta, aki megvonná magától az egyéjszakás kalandokat, a férfi pedig majdnem ugyanezekkel a gondolatokkal lépett a tettek mezejére. Nem kellett másnak a lánynak mentegetőzni. Ez hol elégedettséggel töltötte el, hol viszont mellkasa összeszorult. Nem akart erre gondolni, így inkább hagyta, hogy az estét csak egymásnak szenteljék. 


Furcsa kontraszt és egyben összhang volt a két test között. Amennyire különböztek, legalább annyira egyek is voltak az este összes pillanatában. A hibrid minden egyes érintésben és reakcióban érezte a szőke vámpír mennyire vágyik rá, ami ugyan számára nem volt meglepő a több ezer nő számát tekintve, de az megdöbbentő volt, hogy magában is ugyanezeket az ajzott vágyat érezte meg. Az éjszaka több pillanatában nem csak azt érezte, hogy pusztán szeretkezne a lánnyal, de állati énje meg akarja jelölni, magáévá tenni és soha el nem engedni. 


Nem csak akkor este, - hogy aztán úgy tegyenek mintha mi se történt volna – hanem mindig, akkor és amikor akarja, és megteheti. Hagyná, hogy a lány azt tegyen vele, amit csak akar, ha cserébe ezt ő is megkapja. Rég nem érzett forróság maradt kezei nyomán, amikor csak megérintette a bársonyos bőrt, Caroline minden egyes kényeztetésre hevesen reagált, a szemeiben megvillanó lángok, és a kéj szülte sóhajok olyan élményt keltettek a hibridben, amit eddig még nem tapaszalt. Rengeteg nővel volt már, ez egyiknek sem volt titok, de valahogy ettől az együttléttől Klaus különlegesnek érezte magát és egyáltalán azt, ami köztük volt. 


A hibrid néha megkereste a lány tekintetét, ami egyre fátyolosabb lett, valahányszor a gyönyör kapuiban álltak már, Caroline ilyenkor egyre szorosabban simult a férfihoz, és bár még a végéhez sem értek, már a folytatásra vágyott. 


Mindketten érezték, hogy az este mindketten olyan visszafogott, már majdhogynem emberien szeretkeztek, mint még soha. A férfi óvatosan bánt a szőke lánnyal, aki mindannyiszor megjutalmazta ezért a gesztusért. 


Már hajnal volt mikor mindketten kifulladva terültek el a francia ágyon egymás mellett. Caroline halkan, erőtlenül nevetett hasán feküdve, még mindig ziháltak a legutolsó menettől. Klaus halványan mosolygott, mint aki jól szórakozik a lány elgyengült, elhaló hangján, az egész estés élvezethullámoktól. 


Caroline mondani akart valamit a férfinak, de nem is szerette volna megtörni a köztük kialakult mámorító, idilli csendet, így végül inkább a mozgalmas, érzelmektől dús nap után hagyta, hogy végre a fáradtság győzzön felette. Úgy, ahogy volt meztelenül, hason feküdve, kócos hajjal elaludt, aminek a férfi jelenleg csak örülni tudott. 


Miután észrevette, hogy Caroline már nagyon mély álomba merült,sóhajtva felkelt az ágyból. Gyorsa rendbe szedte magát, lezuhanyozott, felöltözött, majd összeszedte holmiját. Szemei még sose voltak ennyire komorak, mint abban a pillanatban, mikor a lányra terítette a vékony lepedőt és letette a másik oldali párnára a neki szánt levelet. 


-Egyszer majd megérted – suttogta neki, majd finoman végig simított a lány selymes, nyugodt arcán és akadozva felállt.

Vissza akart fordulni, minden egyes porcikája azt kiabálta neki, hogy azonnal menjen vissza, feküdjön be az ágyba és csináljon úgy, mintha el se akart volna indulni. De nem tehette. Akarta, de nem tette, más célok vezérelték, ő pedig nem egy Stefan féle szívszerelmes. Ezt pedig Caroline-nak is megkell értenie.