15.fejezet - Kegyelem nélkül

Aki ezer évet él gyűlöletben már nem érheti olyan sokk, ami igazán fájdalmat okozna neki. Klaus legalább is ebben hitt, egészen addig a napig, amíg fel nem ébredt azzal a tudattal, hogy a mai nap az utolsó. Az előző nap, napokhoz képest azonban nyugodt volt, lelke nem háborgott, hisz tudta, életében először tisztességgel viseli a rá rótt büntetést, miközben megmenti lányát. Fáradt volt, nehézkesen lélegzett, szervezetét megviselte az egy hetes vérmegvonás, de mindehhez fel sem ért a gondolatai között felbukkanó szenvedés. 

Évszázadok óta már, hogy magányosnak érezte magát, még akkor is, ha testvérei mindent elnézve neki, mellette álltak. És halála előtt kiderül, hogy még sem volt annyira egyedül, mint gondolta. 

- Nem értem – suttogta, megsemmisült arccal. – Hogy lehetséges ez?

- Sydney már elmondta a történet nagy részét – sóhajtott fel Mac és lezöttyent a hibrid elé. – Az anyánk mindkettőnkkel terhes volt, de amikor Esther gyermeke, aki valóban nem Mikeal-től volt halva született, annyira dühös és kétségbeesett volt, hogy segítséget kért. Az apánk pedig… a szülésnél elvette az egyik gyermeket. 

- Senkinek nem tűnt fel, hogy…?

- Egyszerre indult meg náluk a szülés, mintha csak így lett volna megírva – válaszolta nyugodtan, ami viszont már annyira nem írta le a hibridet is. – Elszakítottak minket. 

- És te, hogy lettél az, aki? – villant meg pillantása, szemeiben ülő kimerültség ellenére is zord volt. 

- Egy baleset következménye. Miután Mikeal megölte az egész családomat, kénytelen voltam elmenekülni. De megtalált, és megölt. Erőszakos halált haltam, egy olyan jelenet után, hogy a szemem láttára ölték meg a szeretteimet. Ezért ajándékot kaptam a természet már meghalt őreitől. Tovább élhetek, némi munkával. A halott lelkeket átkell segítenem a túlvilágra, ha képesek rá. Nem vagyok se élő, se holt. Nem köt az idő, nem hat rám semmi. És így… némi túlzással is, de tudtam, hogy egyszer a te időd is eljön, mikor megszületett Anna. Ezért döntöttem úgy, hogy engedélyt kérek, hogy kapcsolatba léphessek veled. 

- Azt hiszem, kezdem úgy érezni, hogy egy életre elegem volt a családi drámából – fintorgott látványosan, majd elnevette magát. – Utolsó sétámon, még is csak egy testvér kísér el. Ez azért némi vigasz. 

- Mit érzel most?

Klaus megforgatta szemeit a kérdésre, ezt mindig felhozta Mac a látogatása során. 

- Mit éreznék?

- Holnap megfogsz halni, Klaus – hangsúlyozta erőteljesen. – Nem hiszem el, hogy lepereg rólad, mintha mindennapos lenne.

- Mindennapos, hogy megakarnak ölni – mosolyogta keserűen.

- De holnap meg is fogsz. Erre gondolj – Mac le se tudta tagadni, mennyire bosszantja a hibrid nemtörődömsége. 

- Arra gondolok – kezdte lassan habozva, és lehajtotta fejét. – Hogy nem akarok egyedül meghalni. Egész életemben magányos voltam… ha bekövetkezik a legrosszabb, és ez a sorsom, ahogy említetted, nem bánom, de… nem akarok egyedül lenni – lehelte végül szarkazmussal hangjában. 

- Nem fogsz – biztosította róla határozottan. 

Amióta beszélt a testvérével – még magában is nehezen mondta ki – egyedül volt. Ahogy mindig is. De, lehetőséget akart, még valamire. 

-Mit üvöltesz? – robbant be a szobába Sydney mérgesen.

- Látni akarom a lányomat – mondta neki azonnal, ellenkezést nem tűrve.

- Utolsó kívánság? – a méreg elpárolgott a nő arcáról és önelégülten elmosolyodta magát. – Ezt nem órákkal előtte szokták kérni. 

- Még ma – nézett rá dacosan a hibrid. – Még mielőtt oly nagy vigyorral az arcodon kivégeznél. 

- Te nem érdemelsz ilyesmit, és fogd be a szád, vagy egész nap nyaktörésekkel fogsz szenvedni, és csak a kivégzés előtt fogsz már felébredni! – sziszegte neki, majd rácsapta az ajtót. 

Klaus legszívesebben azonnal a nőnek ugrott volna, már csak azért is, mert ilyesmit megenged magának. A plafonra emelte tekintetét, és felsóhajtott. Érdekes egy nap lesz ma az biztos. A nap még szinte épp hogy felkelt, de tudta, számára túlságosan is gyorsan elfog telni ez a pár óra éjfélig. Nem tudta, maximum sejthette, hogy otthonában, a családja mit élhetett át most. De az semmi nem volt ahhoz képest, amit valójában történt.

                                                                                   ***

Az egyébként zajos, nyüzsis birtokon most akkora csend volt, hogy még a légy zümmögését is lehetett hallani. Rebekah a nappaliban ült, kezében kávét tartva, miközben maga elé meredt. Napok óta alvatlanság gyötörte, ami meg is látszott a bájos arcon, a fényes tekintet pedig most ködösek voltak, ahogy a ház összes lakója is. Elijah halkan lépdelt be mellé, és sóhajtva leült húga mellé.

-Kell lennie megoldásnak – lehelte Rebekah, és szipogott egyet. Kezével letörölte árulkodó kibuggyanó könnyeit, és felnézett. – Nik nem adhatja fel csak így!

Természetesen Elijah mindezzel tisztába volt, és ha valakit, őt még jobban megrendítették az események fordulata, mint húgát. A barna tekintet egy pillanatra eltűnt a lecsukódó szemhéjak mögött, majd mikor ismét felszínre bukkantak, megannyi fájdalmat és szenvedést tükröztek. 

-Annáért csinálja – az ős hangja nem volt erősebb, mint Rebekahé, sőt még gyengédebb és rekedtesebb volt. – Tudom, hogy Niklaus annyi szörnyűséget elkövetett már életében, hogy azt megbocsátani nem lehet. De hittem benne, hogy… az embersége végül mindig győz. És megérte, mert… egészen pár héttel ezelőttig minden rendben volt – előrébb hajolt, ujjait összefűzte maga előtt és felsóhajtott. – Erre hirtelen minden megváltozik. És nem csak egy büntetésről van szó. Niklaus-t megakarják ölni. 

- De megállíthatjuk – rebbent meg Rebekah tekintete. – Csak annyi a dolgunk, hogy hagyjuk Nathatniel megölje Sydney-t! Csak ő tudja elvégezni a varázslatot, amivel véglegesen megölheti Nik-et, ha ő már nincs, akkor…

- És mennyivel jutnánk előrébb? Két hét múlva ismét valaki az életünkre törne, azzal védekezve, hogy Niklaus-nak meg kell halnia. Ha csak nem ajánlja fel maga helyett Annát – undor szaladt fel arcára, már csak a gondolatra is, hogy unokahúgának bármi baja essen. 

- És, már az sem lehetőség, hogy esetleg Nik vérszerinti testvérét áldozzuk fel helyette.

- Mac már halott, nem halhat meg újra nem igaz? – keserűen elmosolyodta magát, és felrémlett benne a nap, amikor Nathaniel ismét meglátogatta őket.

-Miért hívtál? Ne buktass le, már lassan vége a hétnek, hamarosan telihold! – hadarta idegesen Nath. – Sydney nem sejtheti meg, hogy szervezkedünk a háta mögött.

- Hogy haladtok vele? – bukkant fel Rebekah és reménykedve nézett a vendégre. 

- Vannak még kételkedők Sydney valódi szándékaiban. De ha arra kerül a sor, leszünk annyian, hogy megvédjük egymást – hangja magabiztosan csengett, ami némileg megnyugtató volt az ősök számára.

- Van egy ötletünk – kezdett bele Elijah szokásos nyugodtsággal. – Klaus-nak azért kéne meghalnia, hogy a természeti erőkben ismét egyensúly legyen. Egy természetfeletti lény, aki határtalan erővel rendelkezik nem jelent nagy gondot, hisz mindennek van egy gyengepontja. Ez esetben Sydney különleges varázslata lesz. A természet őrei pedig azért borultak ki, mert Annáról még semmit nem tudunk, és ez már nem elég. De rájöttünk, hogy van még valaki, aki képviselhetné Klaus erejét.

- Ki lenne? – látványosan meglepődött, ők nagyon tisztelték az ősieket, és ha lett volna megoldás, már megtalálták volna. 

- Klaus igazi testvére! – csattant fel Rebekah örömtől sugárzó arccal. – Azt hiszem jobb ha tisztába vagy vele, egyikünket se érdekelne, hogy meg kell ölnünk egy idegent, ha ezzel megmenthetjük a bátyánkat.

- Ahh… nem tudjátok – mély sóhajjal hajtotta le fejét bűntudatosan. – Klaus testvérét már nem tudjátok feláldozni helyette, bár mindenképp jó ötlet lett volna. 

- Miért nem? Csak egy hónapot kell nyernünk a következő teliholdig! 

- Mert halott – jelentette ki vállat vonva. – Illetve, annyira nem, mint gondolnátok, de… mindegy, a lényeg, ha mázlitok van, akkor Klaus most is beszélget vele.

- Hogy lehet egyszerre halott és közben beszélhet Klaus-szal? – csattant fel Rebekah értetlenkedve. 

- Mac egy… szellem, csúnyán fogalmazva. 

- És Nik tudja, hogy…? – Rebekah elképedve zöttyent le a kanapéra.

- Izabell ma értesített róla, hogy felmerült köztük Mac. Valószínűleg rá fog kérdezni, ha ismét megjelenik előtte.

- Bele kéne törődnünk, úgy, ahogy Nik? – lehelte és reszelősen kifújta a levegőt.

- Talán az elfogadás, ami mindenkinek segít tovább lépni.

- És mi lesz Annával? – kapta fel fejét rémülettel a tekintetében. – Hogy fogjuk vele megértetni?

Elijah fájdalmasan fordította el tekintetét. Erre, már ő is gondolt. És nem jutott semmire. Pedig ő ritkán kerül olyan helyzetbe, hogy ne tudja a megoldást. De ez egy olyan helyzet volt. Mindeközben Caroline próbálta összeszedni magát és erősnek mutatkoznia. 

-Hol van már apa? – kérdezte Anna szomorúan. – Azt mondtátok hamarosan találkozunk!

- Apunak dolga van most, kicsim – a szőke lány megsimogatta a kislány fejét. Remélte, hogy lesz alkalom rá, hogy még tudjon a hibrid találkozni vele. De megkapták az utasításokat; csak az utolsó látogatásnál tehették ezt meg. 

- Hiányzik.

Caroline ajkai megremegtek, és elsírva magát, magához ölelte. 

-Mi a baj Car? – Anna értetlenül pislogott, a zokogó lányra, aki csak szó nélkül magához szorította őt.

Percekig ültek az ágyon, mire a lányban végre elapadt a keserves sírás. Összeszedve magát, megsimogatta az apró arcot és mosolyt erőltetett magára.

-Minden rendben lesz, kicsim! Apu nagyon szeret téged.

Jobban látta, ha magára hagyja a kislányt, mielőtt ismét gyenge lesz és elbőgi magát. Kisírt szemekkel, fáradtan sétált le a lépcsőn, ahol találkozott a két ősivel. Indulásra készen álltak.

-Biztos nem akarsz velünk jönni? – nézett rá Rebekah. 

- Hogy elbúcsúzzak tőle? – grimaszolva rázta meg fejét. – Képtelen lennék rá. Annyi mindenkit elveszítettünk már, de ez… annyira felfoghatatlan. Klaus, aki mindig küzdött és ő, aki legyőzhetetlen… hihetetlen, hogy ma egyszerűen kivégzik. És… nem tudom… egyszerűen… nem lennék rá képes. És Annának is szüksége van rá, hogy…

- Rendben – biccentett felé Elijah megértően. 

A két testvér el se hitte, hogy a délelőtt folyamán azért indulnak Marcel táborába, hogy elköszönjenek testvérüktől, a hírhedt hibridtől, hogy aztán végig nézhessék a halálát. Csend honolt kettőjük között, fogalmuk sem volt, hogy egyáltalán mit kéne mondaniuk, egyelőre mindketten a gondolataiba mélyedtek. De egy valamiben mindketten tisztába voltak. Klaus halálával a családjuk megfog törni, mint még soha. Már Kol se látogatja őket, nem tudták, hogy ennek oka van, vagy esetleg elfogyott az energiája és vissza kellett térnie a túlvilágra, de az biztos, hogy egyik napról a másikra eltűnt. Oly sokat veszítettek már az ezer év alatt, most pedig olyat veszítenek el, amiről sose gondolták volna, hogy bekövetkezhet. Sokszor szívesen büntették volna az önző testvérüket, de megölni? A világ nem is létezhet, Klaus Mikealson nélkül. 

-Látogatás? – nevetett fel gonoszan Sydney, és felállt az addig elfoglalt székről. – Várnotok kell egy kicsit. 

- Ne játssz a türelmemmel Sydney – sziszegte indulatosan Elijah, de csak egy hideg mosolyt kapott. Rebekah elnézett a nő mellett, ahol megpillantotta Marcel-t. Összevont szemöldökkel sétált mellé, és leült ölébe, majd vállára hajtotta fejét. 

-Végig itt voltál? – suttogta a vámpír fülébe. 

- Nem mehettem be Klaus-hoz, de itt voltunk a többiekkel – biztosította igazáról és mélabúsan lehajtotta fejét. Izabell ebben a pillanatban sétált el mellettük, és mikor nem látták arcát szomorúan felsóhajtott. 

Komótosan sétált fel a lépcsőn, egy pillanatra Elijah-ra nézve, aki összes érzését belesűrítette a pillantásba. A lány fájdalmasan fordította el tekintetét, majd benyitott Klaus szobájába. 

-Üdv újra.

- Doki – biccentett felé és felsóhajtott. – Beszéltél a testvéremékkel?

- Nathaniel, volt náluk és itt vannak most is, de Sydney egyelőre nem engedi meg, hogy találkozzatok – mély sóhajjal ült le. 

- Hogy vannak?

- Elijah nagyon szeretné látni magát. Rebekah pedig… dacol. Nem akarja elfogadni, hogy mindez megtörténik,

- Inkább csak hisztizik. De hát, miért is törné meg a szokását nem igaz? – gúnyosan mosolygott, de hamar letörlődött róla.

- Szeretném, ha tudná, hogy mennyire sajnálom – bágyadt, szomorú szemeit a hibridébe fúrta, aki bólintott.

- Köszönöm. Már rég nem találkoztam olyan vámpírokkal, akik tisztelnének. Engem legalábbis nem ért sose ez az érzés. 

Ez a mondat volt az utolsó, amit már az nap váltottak. A délután nagy részét, végül együtt tölthették a testvérek, bár sok mindent nem tudtak mondani egymásnak. Elijah figyelmeztetésére, Rebekah tolerálta magát és nem tört ki belőle a keserves indulat. Klaus kérésére, inkább felemlegették a régi szép időket, amikor még emberek voltak, de szigorúan kerültek a Mikeal és Esther témát. Nosztalgiáztak a jó pillanatokról, nevetgéltek a buta döntéseken, Elijah sokszori túlzott becsületességén. 

-Hogy van Anna? – órák teltek el, még végül kitudta ezt bökni.

- Hiányzol neki – halkult el Elijah hangja. – Szerettem volna, ha Caroline is bejön hozzád, de ő inkább…

- Inkább Anna mellett marad – vágott Rebekah a szavába. 

- Helyes. Nincs szükségem szánakozó tekintetekre – célzatosan pillantott húgára, aki továbbra sem tudta elrejteni érzéseit. – Csak rátok van szükségem.

- Bárcsak lenne más megoldás – suttogta Rebekah, Elijah pedig csak erősen megszorította a hibrid vállát. Elnyílt ajkakkal vette tudomásul, hogy öccse teste meg van feszülve, és remeg. Klaus bólintva megértette, ő is mindent megtett volna, ha fordított lenne a helyzet.

Klaus lehajtotta fejét, összezárt kezeire támasztotta homlokát, mikor lépteket hallott. Ugyan nem mutatta testvérei felé érzéseit, de végig számolta az órákat. Mikor kinyílt az ajtó, megkeményített arcvonással emelte fel büszkén tekintetét.

Nathaniel állt előtte, mellette a többiek számára láthatatlan Mac.

-Indulnunk kell – szólalt meg a vámpír, mire Klaus szemei megrebbentek és pillantása oldalra esett.

- Itt az idő – biccentett felé Mac. Klaus agyában ott zakatolt ez a mondat, és az összes erejét össze kellett szednie, hogy erősnek mutatkozzon és ne mutassa ki érzelemit. Arcvonásait megacélozta, és dacos emelte szemeit a vámpírra. Bólintott, és felállt eddigi helyéről. 

Hallotta, hogy Rebekah mögötte zihálni kezd, és Elijah támaszára volt szüksége, hogy visszatartsa magát. Arca közömbös volt mind végig, amíg lesétáltak az udvarba, ahol már többen összegyűltek. Végig hordozta tekintetét az ottaniakon, néhány negyedbeli még meg maradt vámpír és boszorkány volt ott, köztük Marcel is. De az ismerősök között, sajnos feltűntek a fekete ruhába bújt alakok, akik kitűntek túlzott katonás testtartásukkal. 

Klaus azt hitte, valami más helyen fogják elvégezni a dolgot, e helyett az udvar közepén egy hatalmas kör volt kirakva sóból, fura jelekkel benne. A tömeg utat nyitott, amikor elsétált, majd meglátta Sydney-t, aki bár határozottan állt, szemeiből sütött az önelégültség. Nathaniel ugyan a látszat kedvéért kemény próbált lenni a hibriddel, de még sem fogta karját olyan erősen, miközben bevezette a körbe. Izabell mellé lépett és levette róla talizmánját, ami már hosszú, nagyon hosszú évek óta rajta volt. Egészen eddig nem mutatott semmit, most viszont grimaszba futott arca. 

Sydney elvette a felé nyújtott nyakláncot, majd felnézett az égre.

-Tökéletes. 

 A nő apró intést tett, mire egy néger, idősebb nő lépett a hibrid mellé. Klaus annyit megengedett magának, hogy lenéző pillantással jutalmazza. 

-Utolsó kívánság? – kuncogott fel Sydney elé lépve.

- Legyen benned tartás a halálod pillanatában – cinikusan vigyorogni kezdett, majd arcáról lefagyott a mosoly, mikor csak a boszorkánnyal maradt.

- Meglesz! – legyintett sóhajtva, és összefont karral engedélyt tartott. – Kezd, Bree! 

A boszorkány lehunyta szemeit, és széttárva karját mormolni kezdett. 

-Készen állsz? – Klaus felemelte tekintetét Mac-re és biccentett.

Az ősiek a lépcsőn álltak, hogy pontosan lássanak mindent. Rebekah visszafojtott hisztérikus zokogással remegett, Marcel ölelésében, míg Elijah tekintete is elhomályosult, amikor szemei találkozott öccsével. 

 

A szél iszonyatosan feltámadt, és a só meggyulladt körülötte. Klaus levegőt kapkodott, érezte, hogy enyhe bizsegés veszi kezdetét a mellkasában, ami egyre erősödött. Zihálni kezdett, és oda kapott, majd felkapta fejét. Eltátotta száját, és még a fájdalomról is megfeledkezett. Nem akarta elhinni, amit lát.

-Elijah – lehelte, kiszáradt ajkakkal. – Elijah…

-Mit mond? – Elijah-ban feltámadt valami, és ösztönösen próbált egyből a kétségbeesett arca koncentrálni. – Valamit mond.

- Elijah… - suttogta reszketve, majd összeszorította szemeit és felfordított. Térdre esve, szikrázó szemekkel meredt a boszorkányra, aki átszellemülve mormogott tovább. 

- Mindjárt vége – biztosította mellette Mac, némileg nyugtatva.

- Anna – mormolta alig hallhatóan Klaus maga elé meredve és szeme sarkából könny bukkant elő. Összerándult a szívében egyre fokozó fájdalomra, ami lassan kiterjedt az egész testére, majd lélegzete elakadt, amikor utoljára megérezte, rég halott szívének utolsó dobbanását. Megszűnt a szél zúgása, a tűz sercegése, a felhördülések, Rebekah zokogása, Elijah értetlenkedése, a gonosz kuncogás sorozata Sydney-től. Laposakat pislogva, próbálta megmozdítani kezét, de képtelen volt erre. Semmijét nem érezte. Tekintete elhomályosult, forogni kezdett vele lassan a világ, csak egy arcot tudott kivenni.

-Mac… - már ajkai is alig mozogtak, ahogy Bree kántálása egyre alább hagyott.

- Minden rendben lesz – guggolt le elég.

Megszűnt számár a fájdalom, minden érzés, a hallása is eltűnt, mintha megsüketült volna. Lehunyta szemeit, és hagyta, hogy az egyre erősebb megnyugvás elérje őt. 

-Mi a fene történik? – tajtékzott Elijah értetlenül. – Hová tűnt? – lehelte. – Mi a fene történik?

Sydney kitágult szemekkel, remegve meredt a halott boszorkányra, és az eltűnt hibridre.

-Nem – suttogta sziszegve és gyűlölködve. Egyre hangosabbak voltak az őrjöngő kiáltozások, Sydney pedig felkapta fejét Nathaniel közeledtére. – Mi a fenét műveltek, ti átkozottak?

- Itt a vége Sydney. 

- Elkapni – utasította Izabell a vámpírokat. 

- Hol van az öcsém? – üvöltött fel Elijah, míg Rebekah is csak döbbenten pislogni tudott. Egyik percről a másikra, Klaus eltűnt. Az előbb még a körben volt, térdre fogyva, kínok között, behunyt szemekkel, aztán hirtelen köddé vált. Elijah megsemmisülten lépett a körhöz, a só maradványa már csak hamu maradt. – Klaus…

Következő fejezet..