Pf 5. fejezete-A viszontlátás öröme

Az ezer éves hibrid talán még sose érezte ennyire jónak a frissítő zuhanyt, és a meleg, puha ágyat, most viszont mosolyogva hálálkodott, hogy végre otthon van. A víz teljesen lemosta róla a szennyet, ami ráragadt, értékes vére pedig eltűnt a lefolyóban. Arcát a víz felé fordította, miközben hagyta, hogy józanul végig gondoljon mindent, ami történt vele az utóbbi pár órában.

A hibrid kissé elbóbiskolt az autóban, még visszaértek a birtokra, annyira a gondolataiba merült, hogy csak a kinyíló ajtóra kapta fel fejét. Stephan barátságosan segíteni akart neki kiszállni, de Klaus morogni kezdett, és bosszúsan kipattant. 

Caroline halvány mosollyal nézett hátra, majd otthonosan benyitott a villába, Kol-lal a nyomában. 

-Caroline? – Rebekah értetlenül kapta fel fejét, Elijah pedig épp ekkor tért vissza egy telefonbeszélgetésből, de ugyanolyan döbbenten nézte a szőke lányt, mint húga.

- Nektek is szia – a lány elkuncogta magát, majd merengve megtámaszkodott a falnál és oldalra nézett. Kilépett mögüle a fiatal ős, mire testvérei még nagyobb döbbenetükkel az arcukon meredtek a halottnak vélt öcsikére. 

- Ez meg… 

- Hogy…

Egyszerre szólaltak volna meg, de mindketten teljesen lefagytak Kol látványától. Az csak mosolygott, majd nevetve ugrott a kanapéra húga mellé és átkarolta.

-Üdv húgi! 

- Úgy látom én már nem is hiányzom – morogta orra alatt Klaus, a két ős pedig boldog mosollyal arcukon sóhajtottak fel megkönnyebbülten, bár a férfi kinézete cseppet sem hasonlított önmagára. 

-Klaus – biccentett felé Elijah mosolyogva. 

- El.. elmagyarázná valaki, hogy mi folyik itt? – nyögte Rebekah, és továbbra is úgy meredt Kol-ra, mintha szellemet látna.

- Nem is örülsz nekem? – háborodott fel Kol, és játszott sértettséggel felállt onnan. 

- Ennek az arcnak én se örülnék – jegyezte meg Stefan, de az ő belépőjére már meg se mukkant a két ős.

- Ti voltatok a felmentő sereg? – szólalt meg hamar túl lépve a sokkon Elijah. 

- Te tudtad, hogy valakik megfogják menteni Niket? – Rebekah-t bántotta, hogy úgy mindenből kimaradt, dühtől szikrázó szemekkel fordult bátyja felé, aki csak legyintett a sértődésre. 

- Igen. Mi voltunk – bólintott Stefan. 

- De… ez hogy lehetséges? Úgy értem, hogy keveredtetek ebbe bele? – tört fel Rebekah-ból hisztérikus az értetlenség. – Nektek nem Mystic Falls-ban kéne lennetek? Neked szenvedni, mert Elena elhagyott – legyintett Stefan felé, aki erre horkantva elfordította fejét. – Neked meg azért mert Tlyer elhagyott – mutatott Caroline felé, aki mosolyogva lehajtotta fejét.

- Én is kíváncsi lennék a magyarázatra – szólalt meg Klaus visszafojtott indulattal, bár tudta, hogy nem rajtuk kellene kitölteni, akik megmentették, még is úgy érezte felrobban, ha valakin nem csattanhat azonnal a mérge. – Úgyhogy várjatok meg a válaszokkal – ezzel elfordult, még egy pillantást vetve Kol-ra, aki csak vigyorgott, és az emeletre suhant. 

Kapkodva tépkedte le magáról a felsőjét, amire saját vére volt átázva, majd sziszegve próbálta magából kiszedni a hátába és vállába lőtt fagolyókat. Már olyan régen lőtték belé, hogy el is felejtette ezt a minimális fájdalmat, a többihez képest. Összeszorított fogakkal nyúlt hátra karjával, de volt olyan hely, amit így se úgy se ért el a lapockájánál. Bosszúsan sóhajtott fel a sokszori próbálkozás után, és véres kezeire nézett. 

Percről percre egyre jobban felgyűlt benne a düh, és körmei a tenyerébe vájódtak, kézfején pedig kiduzzadtak az erek. Arca előtt lebegett Megan szemei, az önelégült mosolya, ahogy számtalanszor szíven szúrta őt. Megfogja őt ölni, de előbb úgy meg kínozza, hogy a nő megbánja, minden egyes tettét és megszólalását, amit neki intézett.

-Segítsek?

- Mit keresel itt? – motyogta orra alatt, amíg a szőke lány a hibridhez lépett.

- Azt hittem meg kell várnunk a válasszal – pislogott nagyokat Caroline, mire Klaus ingerülten felcsattant.

- Úgy értettem itt – széttárta kezeit a fürdőszobára mutatva és a lány tekintetét kereste. – Bár az is érdekelne, hogy hogyan keveredtél bele ebbe a helyzetbe. Nagy terveid voltak vagy nem?

- Bosszús vagy de ne rajtam töltsd ki, miközben megmentettelek! – sértetten préselte össze ajkait, majd megfordította a hibridet, hogy neki háttal legyen, és minden előjel vagy szó nélkül a férfi bőre alá nyúlva kiszedte a golyót egyesével. Klaus felmordult a finomkodás hiánya miatt, és rátámaszkodott a mosdókagylóra.

- Furcsán de javu helyzet – motyogta, majd akaratlanul, de apró mosoly szaladt fel arcára.

Caroline ujjai megálltak, majd immár mosolyogva, de az utolsót is kiszedte. A hibrid érezte, hogy teste is hálásabb ezért, és megkönnyebbülve mozgatta meg lapockáját. 

-Tartsd meg emlékbe – dugta orra elé a lány, tenyerében tartott apró, vöröses golyókat, majd a kagylóba szórta őket. 

- Ha minden egyes tárgyat megtartanék emlékbe…

- Egy köszönömöt igazán kinyöghetnél! – fakadt ki Caroline a szavába vágva, enyhe felháborodással. – Megmentettük az életed!

- Ne túlozzunk – fordult felé vigyorogva. – Csak megmentettek egy újabb sikertelen sztoriról, miszerint az ezer éves hibridet nem tudták megölni. Ismét. 

- Semmit nem változtál – sziszegte, és arrébb lökve őt megnyitotta a csapot, hogy kezet mosson.

- Meg kéne változnom? – hajolt közel hozzá, ajkai szinte érintették a lány fülét. A tükörben találkozott a tekintetük, a szőke vámpír pedig zavartan elkapta pillantását, majd távolabb lépett.

- Zuhanyozz le és aludj egy kicsit. Ne aggódj, megvárunk a magyarázkodással! – idegen volt neki, hogy a hibrid zavarba hozza őt, hirtelen pedig zavarni kezdte a férfi félmeztelensége.

Klaus bólintott, majd a lány után kiáltott.

- Mi az? – fordult felé kíváncsian, kinyitott ajtó mellett.

- Örülök, hogy itt vagy – a szürke szemek gyengédek voltak, valóban örömtől csillogtak, apró mosolya pedig igazán ártatlanná, őszintévé tették kijelentését. Caroline kicsit megdöbbent, aztán fokozatosan enyhült meglepődése és visszamosolygott. 

Klaus eddig nem is gondolt bele, hogy mennyire szerette nézni a lányt, és hogy mennyire imádta a mosolyát. Most azonban érezte, hogy a szürke napjaiba, amiket a kisvárosban élt, valóban sokat jelentett neki. Nem véletlenül akarta maga mellé a lányt. És, hogy ennyi év után újra látta a különleges lányt, jó érzés töltötte el.

Túlságosan feszült volt ahhoz, hogy normálisan lepihenjen, ezért ki is hagyta a teendői közül. Lesz még ideje pihenni, mihelyst nem akarja egy rakat idióta megölni. Tisztán, normális ruhába és immár teljesen felélénkülve robogott le a lépcsőn, majd vetődött a nappaliba.

Testvérei, Marcel, a szőke lány és a Salvatore fiú nagy hallgatásba burkolóztak megérkezésére, mire gúnyosan elmosolyodta magát és megmentőire nézett.

-Újra a kis csipet csapat társaságát élvezhetem, bár ezúttal csak a felét. Hol van a nagy családotok többi tagja?

Caroline hitszegő nevetéssel elfordította fejét, így Stephan alig rejtett mosollyal fordult felé.

- Azt hittem ennél fontosabb kérdéseid lesznek.

- Milyen igaz! – csapta össze tenyerét, majd szikrázó szemmel fordult a vigyorgó Kol felé. – Akkor válaszolj te, kisöcsém! Mikor legutóbb láttalak Elena és Jeremy Gillbert sütöttek téged ropogósra a szívedben egy karóval. Ez volt nyolc éve, most viszont, ahogy látlak kitűnő egészségnek örvendezhetsz, a kérdés pedig csak az, ez hogyan lehetséges? – játszott türelemmel tette hátra kezét bazsalyogva. 

- Na jó – sóhajtott fel Kol szemforgatva. – Nagyban a túlvilágon szórakozok egy csomó kis csitrivel, amikor hirtelen minden megváltozott. Elhomályosult előttem minden, és amikor kinyitottam a szemem hihetetlen éhséget éreztem. Egy lány állt velem szembe, és azt mondta, hogy visszahozott a halálból. Valami boszi – legyintett vállát vonogatva. – Mielőtt bármi mást kérdezhettem volna, meghalt. Végül egy nőhöz vezetett az utam, aki elmagyarázta, hogy bajba fogsz kerülni és ki kell, hogy szabadítsalak. Nem mintha megérdemelted volna – fűzte hozzá összehúzott szemekkel. – Ez öt éve volt, és ez a nő küldött el Step-hez és a barbie-hoz – lökte fejét a mystic falls-i párosra. 

- Vagyis valaki… - kezdte merengve a hibrid és az italos asztalhoz lépett. – tudta, hogy ez meg fog történni. Ezért felkészített titeket, hogy mentsetek meg. De miért ti? Úgy értem… nem egyszerűbb lett volna szólni nekik? – ujjával célzatosan Elijah-ra és húgára mutatott, akik felettébb csendesek voltak és még lopva egymásra is néztek. 

- Nem, mert ez több annál – szólalt fel Caroline, majd folytatta. – Nem csak rólad szól ez az egész, hanem minden vámpírról, akit te valaha átváltoztattál. A vérvonalad volt az, ami végül arra ösztönzött minket, hogy lépjünk. 

- Ha te meghalsz, valószínűleg az összes vámpír meghal a világon – vette át tőle a szót Stephan. –Ezt nem csak mi nem akarjuk, hanem még nagyon sokan. 

- Kik? – szűrte fogai között elkomorulva, bár kimondottan tüzelte büszkeségét, hogy vannak még a világon olyanok, akik nem a halálát akarják. 

- Befolyásos vámpírok – vonta meg vállát Kol nevetve. – A támadás, amit a jótékonysági esten intéztek a boszorkányok műve volt. Attól tartanak, ha téged életben hagynak, akkor valami sokkal rosszabb fog jönni. Ezért kiakarják irtani az összes vámpírt a világon.

- De ezt nem tehetik meg büntetlenül – sóhajtott fel Stephan magyarázva. – Csak sötét boszorkányok tehetik meg, hogy kiiktatják a legfőbb természetfelettit a világból. Akik itt élnek New Orleans-ban, szintén ilyenné váltak, és minden ilyen csoportnak kell lennie egy vezetőnek. 

- Megan volt a vezetőjük a boszorkányoknak – inkább kijelentés volt ez a hibrid részéről. 

- Igen, de sejtjük, hogy nem ő volt az egyetlen – bólintott Caroline. – Meg kell keresnünk, hogy ki volt a társa, és végezni vele, mielőtt bárkinek is jelentést tehetne.

- Jelentést? – billentette oldalra a fejét kérdőn, mire a szőke lány inkább lehajtotta fejét és hallgatásba burkolózott. – Ha nem mondjátok el, ki kell szednem belőletek – figyelmeztette őket, miután se Stepfan, se Kol nem mondott semmit. 

- Nem a mi dolgunk neked ezt elmondani – rázta meg fejét, némi bocsánatkéréssel a tekintetében Caroline.

- Hanem Sydney-nek? – horkant fel Rebekah, majd a kérdő tekintet felé fordult. – Megtaláltam a lányt, akit kerestél. A neve Sydney – vonta meg vállát, mire a hibrid elhúzta száját.

- Ennyi? – kérdezte, majd lopva bátyjára nézett, aki hirtelen feszült lett, és idegesen nyelt egyet. Ismerte már eléggé Elijah-t, hogy tudja nem valami jó hazudozó. 

- Bocs, nem kerestem tovább – emelte fel kezeit védekezően. – Az volt a fontosabb, hogy téged megtaláljunk!

- Ami végül nem nektek sikerült – forgatta meg szemeit, majd Marcel felé fordult, aki eddig végig szótlanul hallgatott. – Mi a helyzet a boszikkal?

- Idegesek – jellemezte őket egy szóval. – Akiket nem tudtunk elkapni, felszívódtak. Még most is keressük őket.

- Biztos nem hagyták el a várost – jegyezte meg Elijah, kivételesen visszanyerve higgadtságát. 

- Akik viszont megvannak, hát… nem állnak kötélnek. Semmit nem mondanak. Inkább meghalnak és tűrik a terrort, de nem mondanak semmit.

- A boszorkányok jó titoktartók és mindennél jobban előbbre tartják magukat – csattant fel Klaus és megforgatta szemeit.

- És most? – sóhajtott fel Rebekah, kíváncsian bátyja felé fordulva. – Hayley-ék nem jöhetnek vissza addig, amíg ez van! 

- Nem is fognak – jelentette ki határozottan, majd némi töprengés után megszólalt. – Kol, találd meg ezt a Sydney-t. Biztos, hogy tud valamit, szükségem van rá. Rebekah, Marcel…

- Majd Kol-lal megyek – szakította félbe Elijah és türelmetlenül felállt.

- Rendben – biccentett felé Klaus, bár gyanúsan méregette fivérét. – Menjetek a boszikhoz, és kérdezzétek ki Sophie-t. Muszáj beszélnie, ha nem akar meghalni. E mellett elvileg segíteni akar az új ígérete szerint – cinikusan elmosolyodta magát, az utasítottak pedig bólintottak.

- Megan meghalt? – fordult Caroline felé, aki bólintott. – Nem egyedül csinálta, ha életben maradt, akárki, aki ott volt a raktárban, akkor meg kell találnunk és kifaggatnunk. 

- Van egy cím. Elvileg Megan háza.

- Remek, akkor mehetünk – bólintott a lány felé, aki felsóhajtott.

- És én mit csináljak? – tárta szét kezeit Stephan felháborodottan. Klaus rá meredt, majd elmosolyodta magát.

- Találd ki, hogy miért éreztem meg a legkisebb fájdalmat is a kínzások során. 

- Micsoda feladat – motyogta orra alatt, mire Caroline elnevette magát. 

- Dologra! – nézett a többiekre, akik erre felpattantak, bár látszott testvérein, hogy mennyire nem tetszik nekik ez az ugráltatás. – Kol! – szólt öccse után, aki meglepődve fordult felé. – Örülök, hogy élsz – közömbösen tekintett a fiúra, aki erre elmosolyodta magát.

- De azért nem sirattál meg.

- Azt azért nem – bólogatott, és elhaladva mellette megveregette vállát. – Túl idegesítő vagy. 

- Imádom, hogy szeretsz – nevette el magát, majd kisurrant idősebb bátyjával egyetembe. 

- Nekem van valami tanácsod, hol keressem a választ? – Stefan a plafonra emelte tekintetét, majd lesújtóan nézett a hibridre, aki szórakozott ezen.

- A feladat azért feladat, hogy megoldjuk őket. Tekintsd kihívásnak – villantott fel egy mosolyt, majd le is lohadt, és a szőke lányhoz fordult. – Indulhatunk?

- Eddig is rád vártam – mosolygott túlzottan negédesen, és megrebegtette szempilláit. 

- Ez hízelgő – vigyorogta a hibrid, és végig mérte őt. Caroline nőies, mondhatni tinédzser énje mintha csak megszűnt volna, a vidám színeke dobta a lány, és helyette lecserélte a fekete, vörös, barna kontrasztokra. Göndör hajával már nem bajlódott annyit, bár még mindig elég fontosnak tartotta a megjelenést, de inkább egyenesnek hagyta meg. A kék szemek pedig igézőek, titokzatosak, kíváncsiak lettek az erősebb sminktől, amit jobbára már inkább kedvelt. A férfinak el kellett ismernie, hogy ha eddig nem lett volna nyilvánvaló, de a lány gyönyörű, szexi, és kívánatos. 

Szemérmetlenül mérte végig a hátsó felét, amíg a lány kilépkedett a kocsi elé, majd érezve, hogy a hibrid figyeli kérdő tekintettel megpördült. Klaus elmosolyodta magát, majd megállva előtte összefonta karjait.

-Jól áll neked a gonoszság.

- Gonoszság? – hebegte meglepetten.

- Mystic Fallsban te voltál a jóság, és a tisztesség megtestesítője. Most pedig hajlandó voltál értem, a lehető leggerinctelenebb rosszfiúért a világon ölni. Hisz te ölted meg Megan-t és a boszit is. Mi változott azóta?  - elkomoruló tekintettel, de kíváncsian billentette oldalra fejét várva a választ. Caroline egy pillanatra lehajtotta fejét, majd megköszörülte torkát és vállvonogatva túlságosan is támadó lett.

- Nyolc év sok idő Klaus! És elvégre belőled kiindulva ragadozók vagyunk, akiknek semmilyen élet nem számít! Nem vagyok büszke arra, hogy gyilkolnom kellett, azért pedig, hogy érted tettem még inkább nem, de bele kell törődnöm ebbe, nem igaz? Vámpír vagyok, vagy mi – bosszúsan megforgatta szemeit, és meg se várva, hogy a férfi reagáljon szavaira beszállt az autóba és hangosan becsapta az ajtót. 

Klaus merengve nézte egy darabig a durcás és mérges arcot, ami még így is gyönyörű volt, majd túl lépve a dolgokon, ő is beszállt és elindított, a megadott cím irányába. A lány tüntetőleg elfordította a fejét az ablak felé, ezzel is jelezve mennyire nem kíván beszélgetni. A hibridben viszont egyre több kérdés kavargott, és feltett szándéka volt, hogy mindenre választ fog keresni.

- Hogy van a drága Elena és Damon? Bimbózik a szerelmük a kis városban? – egy könnyed témát dobott fel, de Caroline elutasító volt.

- Muszáj beszélgetnünk? Egyébként… nem tudom mi van velük. Már évekkel ezelőtt elszakadtunk egymástól. Stefan szokott néha beszélni Damon-nel, de… - megvonta vállát, befejezve a mondatot.

- Sikerültek a terveid? Az álmaid valóra váltak?

A lány lesújtó pillantást vetett rá, majd felhorkant.

- Nem kell jópofiznunk egymással. 

- Megmentettél még is milyen elutasító vagy. Mi a baj? – szórakozottan pillantott rá, a piros lámpa előtt. – Kétlem, hogy csak a vérvonal ösztönzött volna arra, hogy belekeveredj ilyesmibe. Megváltoztál, ami nem meglepő egy vámpír életébe, de te azon kivételek egyike vagy, akiről nem gondoltam volna, hogy ilyen megtörténhet.

- Nem fogsz kiszedni belőlem semmit, még hízelgéssel sem. Ne tégy úgy, mintha valaki fontos lennék az életedben, csak azért, hogy kiszedd belőlem a válaszokat – szemei megvillantak, majd ismét elfordult. 

- Ilyen ördöginek hiszel? – háborodott fel mosollyal az arcán. – Nincs hátsó szándékom azzal, hogy érdekel mi van veled. 

- Én látok át rajtad nagyon jól vagy kijöttél a formából és nem tudsz hazudni? – felnevetve döntötte fejét az ülésre, és a hibridre nézett.

- Sajnos azt kell mondjam, hogy az előbbi – némi bűntudattal bigyesztette le ajkait, majd felsóhajtott. – Nem viselem túl jól, ha titkolóznak előlem, főleg úgy, ha engem is érint. 

- Akkor tedd félre a büszkeséged, Klaus – sóhajtott fel türelmetlenül. – Mi semmit nem fogunk neked mondani.

- Választhatod a nehezebb utat is – nézett rá határozottan, mire Caroline lassú, gúnyos mosolyra húzta száját és fejét felé fordította.

- Pedig reméltem, hogy Anna jó hatással lesz rád. De úgy látom mihelyst nincs a közvetlen közeledben visszatér a rideg, számító éned. 

- Tudsz Annáról – jelentette ki mély sóhajjal, és zavartan elfordította fejét.

- Már régóta – rántotta meg vállát, de végül habozva még is kibökte az oldalát furdaló kíváncsiságból. – Már tudtad, hogy Hayley terhes, amikor visszajöttél Mystic Falls-ba a ballagásunkon. Miért nem mondtad el? 

- Te is jól tudod.

- Azok után, hogy tulajdonképpen egy pitiáner kérdésre ugrottál, és elutaztál New Orleans-ból, hogy megmentsd Damon életét, azt gondoltam, hogy elég őszinte vagy hozzám! És e mellett legalább megindokolhattad volna, hogy miért nem élvezhetem a csodás zaklatásod – cinikusan kuncogni kezdett, ami a hibridet kifejezetten zavarni kezdte. Nagyon nem tetszett neki az új Caroline. 

- Nem tudtam hogyan reagálnál rá – szűrte végül fogai között, de persze ez csak másodlagos szempont volt akkor. Senkire nem tartozik a magánélete. 

- Arra, hogy lefeküdtél Hayley-vel, miközben folyamatosan ostromoltál? Mit mondtam volna szerinted? – csattant fel, Klaus pedig érezte, hogy egy pillanatra, de visszatér a kifakadós, számonkérős lány. – Utálom a csajt, de semmi közöm nincs az életedhez!  De mint nőnek természetesen rosszul esett! Teszed a szépet, közben pedig mással hemperegsz?

- Áh, a női büszkeség – nevette el magát akaratlanul. – Én meg már azt gondoltam, hogy sikerként könyvelhetem el a fáradozásaimat, bár némileg későn, ha csak utána döbbentél volna rá az érzéseidre, hogy én elhagytam a várost. 

- Szerencsére nem volt lelkizős helyzet, amikor Stephan-nak elmondta volna, hogy mennyire oda vagyok érted. Szóval a válasz nem. Nem sikerült.

- Most, hogy itt vagy, tovább próbálkozhatok nem igaz? – félredöntött fejjel, ártatlanul mosolygott, mire a szőke vámpír lemondóan megrázta fejét. 

- Inkább koncentrálj a feladatra – legyintett, bár az akaratlan mosoly felcsúszott arcára. 

A röpke út további részében hanyagolták az érzelmes beszélgetéseket, és az elrablásról beszélgettek, illetve Klaus próbált olyan kérdéseket feltenni a lánynak, amit nem tudott kikerülni. Viszont ő se most kezdte a figyelemelterelést, és akárhányszor kényes választ kellett volna adnia, ügyesen kitért előle.

Végül a kertvárosba érkeztek meg a megadott címre, és egy apró utcára lyukadtak ki, egy otthonos, egyszerű sárga ház elé. A környék barátságos volt a sok családi házzal, az utcán játszó gyerekekkel, a gondos háziasszonyokkal, akik nagyban pletykáltak a délelőtt folyamán egymásnak. 

-Rendes környék. Biztos, hogy ez az a cím? – kétkedett Klaus, miközben körül nézett. 

- Igen, biztos – hangsúlyozta szemforgatva. Bosszantotta a bizalmatlanság. 

- Menj előre, nem akarom az időt pocsékolni, ha nincs itt semmi – utasította a lányt, és lazán nekitámaszkodott az autónak. Caroline szúrós pillantást vetett a férfira, majd az ajtóhoz sétált és bekopogtatott. Hallotta a neszelést odabentről, majd pár pillanat múlva egy középkorú férfi nyitott ajtót.

- Igen? 

- Ö, hello – a lány nem éppen erre számított és lopva a háta mögé nézett, majd barátságosan mosolyogni kezdett. – A nevem Caroline, és Megan-t keresem. Nagy barátnők voltunk még a gimiben, és úgy volt, hogy találkozunk. Ezt a címet adta meg, hogy látogassam meg. Egészen öt órát repültem csak ezért, itt van? – rögtönzött, a pasi túlságosan gyanúsan méregette.

- Megan meghalt.

- Oh – meglepődve kerekedtek ki szemei, de hallotta, hogy háta mögött Klaus felkuncog a nagyszerű alakításán. – Ez hihetetlen. És…

- A barátja vagyok, úgyhogy ez biztos. Tegnap értesítettek erről – hangja nem volt megtört, inkább bosszús, és elnézett a lány válla felett. – Ő ki?

- Csak.. a barátom – nem kívánta hangosan kimondani, mikor tudta, hogy a hibrid mindent hall. – De épp dobni akarom. 

- Sajnálatos – lesújtóan pillantott le a szőke lányra, majd megköszörülte torkát. – Akkor régóta ismerted Meget.

- Igen, eléggé – próbált a lehető leglesokkoltabbnak tűnni. Kevés sikerrel, mikor ő ölte meg, bár a szemeiben ülő sajnálat valódi volt, hisz a nő szerelme állt vele szemben. Mélyet szippantott a levegőből, majd mikor megérezte, hogy ember magabiztos mosollyal közelebb lépett, és a férfi szemeibe nézett. – Engedj be a házba, és ne kérdezősködj. 

A férfi barna szemei üvegessé váltak, és arrébb lépett, hogy beengedje a lányt. Caroline önelégülten pillantott a mosolygó hibridre, aki megforgatta szemeit. Elhaladt a férfi mellett, majd körülnézett a házban. Valaminek lennie kellett itt, amiért megkapta ezt a címet. Valami alagsornak vagy hasonlónak lennie kellett, ha Megan ezt a helyet használta az elrejtőzésre. Vagy más oka volt, hogy ide kellett jönnie? 

Felsóhajtott, majd bement az egyik szobába, ami nőies hatása révén, biztos, hogy a nőé volt. A fésülködő asztalhoz lépett, majd felkapott egy üvegcsét, ami nem illett a többi parfümhöz. Megszagolta, majd el is kapta fejét.

-Verbéna – nem is fordult a hibrid felé, bár eléggé fenn akadt azon, hogy utána jött. Remélte, hogy rá bízza ezt a dolgot. 

- Okos dolog itt tartani az ilyen dolgokat? – kérdezte inkább csak magától Caroline, és az egyik ajtóhoz lépett. Azt gondolta, hogy fürdőszoba, de helyette egy apró gardrób volt, tele fegyverekkel, tőrökkel és lövedékekkel.

- Remek búvóhely, ha valaki elől elakar tűnni. De eléggé be van biztosítva a váratlan látogatókra – jegyezte meg Klaus, majd felkapta fejét.

- Mi az? – kérdezte nyugodtan a lány, érezte, hogy a hibrid feszült lett.

- Jönnek. Kitől is kaptad ezt a címet? – fordult felé Klaus gúnyos mosollyal. 

- Nem vertek át – sziszegte, de szemei kigúvadtak, és már ő is hallotta a vámpírok egyre közelebbi jelenlétét. 

- Azt te csak hiszed. De nem segíthetek, ha nem mondasz el mindent.

- Szerencse, hogy nem szorulok rá – flegmázta le a férfit, elhaladva mellette, majd az ajtó elé lépett. Nem vette észre, hogy közben Megan kedvese eltűnt, így az most a háta mögé osonva, karóval a kezében lendült felé. Ha a lánynak nem lett volna elég jó érzéke, akkor már halott lenne. Döbbenten kapta el a férfi karját, kicsavarta belőle a karót, és ellökte magától.

- De hát, megtudtalak igézni! – mondta neki felháborodva.

- Megtanítottak hogyan csapjak be egy vámpírt! – ordította, és a lánynak rontott volna, de Klaus az útját állta és egyszerű mozdulattal kitörte a nyakát. 

- Mit művelsz? – kiáltotta Caroline. – Talán tudott valamit!

- El kell tűnnünk – nézett rá elkomorulva. – Most.

- Nem megyünk el, hanem elkapjuk az egyiket és kifaggatjuk!

- Erre most nincs időnk Caroline! – tornyosult felé ingerülten. – Ha azt hiszik, hogy még mindig be vagyok zárba, akkor előnybe vagyok! De egyelőre meg kell tudnom, hogy egyáltalán kivel állok szembe! Gyerünk! – indulatosan ragadta meg a vékony kart, és maga után vonszolta a kocsihoz. 

- Egy pillanat! – a lány megtorpant a járdán, és karját kitépte a szorításból, majd szigorúan szűrni kezdte fogai között. – Tudtad, hogy nem tudom megigézni?

- Honnan tudtam volna?

- Klaus! – kiabált rá mérgesen.

- Igen tudtam, bár nem voltam biztos benne. Ellenőriznem kellett, hogy mennyi időbe telik, amíg riasztja a társait.

- Tudtad? – lehelte majd a döbbent arc, egyre mérgesebb lett. – Tudtad, hogy nem tudom megigézni, még is előre engedtél, abban a tudatban, hogy meg is ölhet? Veled ellentétbe én azonnal meghalok, ha szíven döfnek egy karóval! Mennyire voltál biztos? – hangsúlyozta visszaszorított levegővel.

- Úgy kilencven százalékig – vonta meg vállát apró, bocsánatkérő mosollyal az arcán, de aztán ez le is lohadt, a váratlanul ért pofon miatt.

- A maradék százalékért, kretén! – fröcsögte, teljesen kiakadva.

- Nem hagytam volna, hogy bajod essen – csattant fel megelégedve a hisztit. – Sosem hagynám – mondta halkabban, de annál határozottabban. Caroline megállva, összefonta karjait, majd grimaszolt egyet.

- Fejezd be!

Klaus szóra nyitotta száját, de a telefoncsörgés mindkettőjüket megmentette a további vitától. A hibrid meredt a lányra egy darabig, végül felvette szüntelenül csörgő telefonját.

-Nem épp a legjobbkor Kyle – morrant bele, és elnézett az utcába. – Mi? – lehelte döbbenten, majd vontatott lassúsággal Caroline-ra emelte tekintetét. – Ne tegyél semmit, azonnal intézkedem – hadarta, szemeit folyamatosan a lányon tartva, aki egyre idegesebb lett ettől a hideg tekintetétől, ami mintha a veséjébe látna. 

- Ki volt? – kérdezte lezseren, de Klaus válasz helyett, karjával neki támaszkodott a kocsinak, ezzel elzárva az utat a lány elől. Caroline nyelt egyet a férfi közelségétől, na meg a félelemtől. Ismerte Klaus-t és semmi jót nem ígért a nézése.

- Szóval nem tudod hol van Damon Salvatore, igaz? – kérdezte félmosollyal az arcán.

- Nem.

- Hagyd abba a hazudozást Caroline! – ordította arcába, és mérgében a kocsi tetejére csapott. a lány megrezzent, de mielőtt valósággal hőzöngeni kezdett volna a férfi, megelőzte.

- Sajnálom, Klaus! De én nem mondhatok semmit!

- Akkor ki? – kérdezte dühtől szikrázó szemekkel. – Gondolkozz el azon, hogy kinek tartozol hűséggel! 

- Sydney az egyetlen, aki téged betud avatni mindenbe – sóhajtott fel és halkan, vontatottan kibökte végre. 

Klaus nézte egy darabig a lányt, aki lehunyta szemeit, hogy ne kelljen a tüzes, szürke szemeket látnia.

-Befelé – nyitotta ki végül a kocsi ajtót a lánynak, aki engedelmesen szó nélkül bepattant. Klaus hangosan rácsapta, ezzel is mutatva, mennyire mérges a lányra, de meg is könnyebbült. Nem akarta bántani a lányt, de félő volt, előbb-utóbb kitöri a nyakát a hazugságai miatt. 

- Sajnálom – motyogta orra alatt, alig hallhatóan, mikor elindultak. A visszapillantó tükörben látta, hogy épp időben, a sárga ház elé, helyükre egy másik kocsi érkezett. 

- Sokba fog kerülni ez neked – biztosította kegyetlen hangnemben, majd telefonjáért nyúlt. – Elijah! Indulj el Vancouverbe, most! Damon Salvatore is bekerült a képbe, csak volt olyan ostoba, hogy nem én voltam az első, akit megakart látogatni. 

-Már úton vagyok. Sydney beavatott.

-Hol van most a lány?

- Kol hazavitte hozzánk. Öcsém, csak arra kérlek… hogy próbálj meg tisztán gondolkodni. Most nem a legjobb alkalom, hogy elveszítsd a fejed.

- Csak akkor fogok megnyugodni, ha Anna biztonságba lesz.

- Damon nem fogja bántani – szólalt meg Caroline felháborodottan a feltételezéstől. Neki se volt a szíve csücske a vámpír, de ezt még ő is tudta róla. Klaus csak egy gyilkolni vágyó pillantással méltatta a lány megszólalását. 

-Ne aggódj. Caroline-nak igaza van. És beszéltem Marcel-lel. Új alkut kötött a boszikkal. Elengedi őket, ha hűséget esküsznek. Ez azonban nem ilyen egyszerű, bár még nem derült ki, hogy miért nem állnak kötélnek. Sophie is csak annyit mondott, hogy ez nem így működik, és ne gondoljuk, hogy annyira szabadok, mint hisszük.

- Imádom a rébuszokat – gúnyolódott.

- És most? – kérdezte habozva a lány, miután véget ért a beszélgetés a két ősi között.

- Elbeszélgetek ezzel a Sydney-vel. És ajánlom, hogy válaszokat adjon, különben valakinek fájni fog.

 Folyt. köv.