6. fejezet- Király viszály

Ha a szeretteink veszélyben vannak, automatikusan életbe lép a védelmezési ösztönünk, és ha elvakít minket a vak gyűlölet, akkor tulajdonképpen bármire képesek vagyunk. Klaus is ezen az állásponton volt, még akkor is ha tudta, Damon Salvatore nem olyan elvetemült, hogy bántson egy kislányt, ráadásul a hibrid tulajdon gyerekét. Őt se ejtették a fejére, hogy bármi hülyeséget merészeljen csinálni, de Klaus-nak elég volt a tudat, hogy váratlanul, bármilyen előjel nélkül jelent meg. Meglepte a dolgok ezen alakulása, és gyűlölte, ha úgy érezte kicsúszik minden a kezei közül. 

Az utóbbi pár napban azonban pontosan így érzett, tudatlan volt az ellene szövetkezőkről, tanácstalan, hogy meglepték, és mérges a jelenlegi állás szerint. Ezekre a tényekre pedig csak rátett, hogy Caroline is folyton hazudik neki a jelek szerint, és még tulajdon bátyja is elhallgat előle valamit. Nem utolsó sorban pedig megjelent halottnak nyilvánított öccse is, aki szintén nem akar dalolni, mint egy kismadár. 

Önmagához képest még mindig higgadt volt és kimért, de egész lényéből sugárzott a visszafojtott indulat, ami uralta őt mostanság. Valósággal feltépte az ajtót a helyéről, majd pókerarcot erőltetve magára a nappaliba sétált, ahonnan már hallotta is öccse hangját. 

- Minő öröm, hogy végre találkozhatunk – szólalt meg egyből mikor meglátta a lányt. Sydney arcáról lefagyott az addigi mosoly, és minden idegeskedés nélkül, felszegett fejjel felállt.

- Klaus – üdvözölte őt egy biccentéssel. 

- Hol van Barbi? – kérdezte Kol, és óvatosan a hibrid háta mögé nézett. 

- Dolga van. Nem mintha nem tudnál róla – sanda pillantást vetett az ősire, aki elhúzta száját.

- Itt tegyél ki – szólalt meg váratlanul Caroline az egyik saroknál.

- Miért? 

- Mert dolgom van és egyébként se akarom, végig hallgatni a dühöngésed vagy rosszabb esetben a mészárlásod – a szőke lány hamar túltette magát pár percnyi megilletődésén, amit a hibrid kirohanása okozott, és visszazökkent a pimasz visszaszólásokhoz. 

- Nem tudom eldönteni, hogy hízelgő-e vagy sem, hogy ennyire rettegtek a reakciómtól – halványan elmosolyodta magát és lelassítva az autót félreállt. 

- Egyiksem – préselte össze ajkait, majd habozva Klaus-ra nézett. – Akármit is fogsz ma hallani, megkérhetlek rá, hogy visszafogd magad? 

- Nem elég, hogy előttem titkolóztok, de még arra is megkérsz, hogy toreláljam magam, miközben jogos lenne, minden egyes tettem? – gunyorosan elhúzta száját, de a magabiztos tekintet elkomorította. – Elfelejtetted, hogy ki vagyok. Sőt, mindannyian elfelejtettétek. 

- Mert tudjuk, hogy Anna megváltoztatott téged – a kék szemek büszkén villantak meg, míg a hibrid felmordult. Caroline megforgatta szemeit. – Ez nem gyengeség.

- Hadd döntsem el én. És nem változtatott meg. Vele nem bánok úgy, mint mindenki mással, mert ő még semmit nem tett, amivel kivívta volna. De elhiheted…. ha akármit tesz… ami nekem nem fog tetszeni, vagy esetlegesen elárul, ahogy a legtöbben megtettétek már, akkor őt is megbüntetem. 

- Szóval még köszönömöt kéne mondanom mert nem öltél meg? – sziszegte felháborodottan. – Tudod mit? Fordulj fel Klaus! Nem azért nem mondjuk el neked, mert nekünk annyira jól esik titkolózni, de nem minden az, aminek látszik! Fogd fel azzal a hülye, kőkemény fejeddel, hogy nem akarunk elárulni, hanem segíteni akarunk neked! De nem a mi dolgunk téged, akármibe beavatni! 

- Lehiggadtál? – sóhajtott, mikor a lány egy nagyon szusszantott. 

- Igen.

- Akkor menj a dolgodra. Mi is, a dolgod? – félrebiccentett fejjel nézte, ahogy a lány kicsörtet a kocsiból, és hangosan becsapja az ajtaját. 

- Ha minden jól megy, ma este megtudod. És Klaus… fogadd meg Elijah tanácsát, és az ezer éved alatt összegyűjtött összes nyugalmadat gyűjtsd össze. Tégy meg… ennyi szívességet – elkomolyodva ott hagyta a hibridet, aki hitetlenkedő fejcsóválással folytatta útját a villa felé.

-Ajánlom, hogy magyarázattal szolgálj az utóbbi napok történéseiért – szűrte fogai között, határozottan, bár a lány tényleg nem félt tőle. A szeme se rebbent a burkolt fenyegetéstől, csak a plafonra nézett, ezzel is hergelve a hibridet. 

-Jól van nyugi, csigavér! Felmegy a vérnyomásod! – Kol felpattanva megállította a lány elé sétáló férfit, és vállára tette kezét. – Hivatalosan is hadd mutassam be Sydney-t. Ő volt az, aki által visszatérhettem a halálból, és ő kerestette fel velem a kis szőke ciklont, és mr. belőtt sérót!

- Miért? – artikulálta kimérten, és türelmesen háta mögé tette kezeit.

- Hosszú mese lesz.

- Időm, mint a tenger – cinikusan elmosolyodta magát, mire a barna hajú lány felsóhajtva bólintott.

- Rendben. Akkor az elejétől… 

- Előbb egy kérdés! – tartotta fel ujját a szavába vágva Klaus. – Mi közöd Elijah-hoz? Azt hiszi, jó színész, de sajnos senki nem tudja lekörözni a hibbant öcsikémet – oldal pillantást vetett Kolra, aki vigyorogva kihúzta magát. – és jobban ismerem, mint hinné. Ha rólad volt szó ideges lett, és nem engedte, hogy csak Kol keressen meg. Bár idegesítő, hogy te végig tudtad ki ő – immár gyilkos pillantással méregette öcsikéjét, aki megforgatta szemeit.

- Mindent megfogsz érteni, de ha mindig közbeszólsz, tényleg hosszú mese lesz, és nekem nincs időm! De nem hagyhatom itt veled, még a végén megölöd szegényt!

- Semmi közöm Elijah-hoz – Sydney figyelmen kívül hagyta a párbeszédüket, és egyenesen válaszolt.

- Akkor miért viselkedik úgy, ahogy? Talán ő is tud mindent? – kételkedett ebben, de kezdte azt érezni, hogy még tulajdon bátyja is megtudja őt lepni. 

- Jó ég dehogy! – csattant fel Kol. – Tudod, hogy milyen karót nyelt! Mihelyst meghallotta volna a sztorit, téged elküld Alaszkába, hogy megfagyj és még véletlenül se tehess semmit!

- Te viszont életben akarsz hagyni – biccentett a lány felé Klaus. – Te küldted Kol-ékat értem.

- Így van. 

- Miért? 

- Akkor kezdem az elejéről – sóhajtott fel, majd türelmes mosollyal visszaült helyére. – Bár ti vagyok a legősibb vámpírok a világon, az elsők… az évszázadok során rengeteg embert változtattatok át. És bár nektek lenne a legnagyobb befolyásotok, ősiként, titeket a legjobb indulattal sem mondhatom, hogy érdekel titeket az emberiség és a vámpírság sorsa.

- A lényeget – szólt rá Klaus erélyesen, miután úgy érezte, túl sok az ítélkezés Sydney hangjában.

- Vannak vámpírok a világon, akiket viszont igen. Jó pár vámpír összefogott a világból, és irányítani akarják az összes természetfeletti személyt. 

- Tudod, tudod! – csattant fel Kol, és hevesen gesztikulálni kezdett. – Nem rég kijött egy film, ami könyv alapján készült! A címe, hogy Alkonyat, és abba is volt egy szervezet, a Volturi. Bár nem ők voltak a legidősebbek, ha jól rémlik… - morfondírozva maga elé nézett, bár nem foglalkoztak bárgyú közbeszólásával. 

- Azt akarod mondani, hogy van egy vámpírszervezet, akik a természetfeletti világ urai akarnak lenni? – csóválni kezdte fejét, és mélyet sóhajtott. Remélte, hogy kicsit komolyabb ügyről lehet szó, ha már ennyi mindenki támadást indított ellene. – Találkoztam már ilyennel, kedves Sydney és meg se kell erőltetnem magam, hogy meghiúsítsam a tervüket.

- Komolyan azt hiszed, a pitiáner felkelések, amik ellened irányultak néhány évszázada felérhetnek ehhez? – fakadt ki dühösen, és lendületből a hibrid előtt termett. – Még mindig nem érted? A befolyásuk hatalmas! Egy nő egy teljes napon át kínzott téged, miközben alig tett valamit, és elérték, hogy két ősit is leszúrjanak egyetlen este alatt! Miből gondolod, hogy egyedül bármit is tehetsz? 

- És te mindezt honnan tudod? – felhúzta szemöldökét és gyanakvóan végig mérte az alacsony lányt, aki dacosan felszegte fejét.

- Én is a Szövetség tagja voltam pár éve. 

- Most árultad el, miért ne bízzak meg benned – nevette el magát szánakozóan. – Kol, ez komoly? – fordult öccse felé, még mindig kuncogva. – Ezért volt ez az egész cirkusz? Ide jön egy kis csitri, aki azzal hozakodik elő minden egyes döntésénél, hogy volt egy titkos szervezetnek a tagja és én ezt tűrjem? Ez nem dühítő, hanem szánalmas – köpte végül felfortyanva, és sarkon fordulva távozni akart, de a lány hangja megállította.

- Nem mondtam végig! 

- Van értelme végig hallgatnom? – pördült felé, immár minden jóindulatúságát elvesztve.  

- Hallgasd őt meg Klaus – szólt rá Kol, némileg kérlelően. 

- Visszahoztad ezt a szerencsétlen az életbe, amiért – és ezt később megfogom bánni – de hálás vagyok. Ugyan nem kértük, de… ha már ilyen rendes voltál, akkor tartozunk neked. 

- Szerencsétlen?

- Tartoztok nekem?

Megforgatta szemeit a sértett, felháborodott személyek miatt.

-Nézd… csak végig hallgatsz és ha utána se érdekel az ajánlatom, akkor utána megszűnök létezni. Megfelelő alku? – büszkén állt a hibrid előtt, aki ugyanazt a makacsságot találta meg, mint sokszor magában. Nem lehet egykönnyen lerázni, az egyszer biztos. Ez a gondolat valamilyen oknál fogva megmosolyogtatta. 

- Rendben, drága Sydney. Elég nagy kalamajkát okozott a megjelenésed, a legkevesebb, hogy mindent megmagyarázol. 

- Helyes – elégedetten vigyorogni kezdett. – Szóval, mint mondtam a Szövetség egy titkos szervezet, de ne hasonlítsd össze azokkal, amikkel eddig találkoztál. A legerősebb boszorkányokat gyűjtik maguk mellé, a legkülönlegesebb vérfarkasokat és vámpírokat, idős vámpírok keresnek, akik még inkább hozzátehetnek erejükkel a hírnévhez, és a legrégebbi mágiát gyakorolják a szervezet emberei. Megan, aki téged elrabolt, szintén egy tag volt, és azt a feladatot kapta, hogy a két ősit iktassa ki, amíg biztosan nincs rájuk szükség, téged pedig kapjon el, gyengítsen le és vigyen el nekik. 

- És a boszorkányoknak mi köze mindehhez? A negyed boszijai nekem felelnek, és nekem hűségesek, illetve ebben a hitben éltem, amíg a jótékonysági esten be nem bizonyították, hogy ez nem így van.

- A boszik mindig magukat védik – bosszúsan legyintett, és lopva Kol-ra nézett, aki mosolygott. – Szervezkedni kezdtek ellened, mert látomások kezdték őket gyötörni. Képek, víziók, miszerint a Szövetség el fog ide jönni, és elpusztítanak mindent. 

- Miért? Ha védik a természetfelettit? – összeráncolt homlokkal ült le kényelmesen az egyik fotelbe. Sikeresen felkeltették az érdeklődését. 

- Mert feltűnőek vagytok – mormolta halkan, és lehajtva fejét merengve a padlót kezdte fixírozni. – A Szövetség megakarja őrizni a titkot, hogy mi létezünk, de egyre több jelentést kaptunk, hogy az emberek gyanakodni, kutatni kezdenek, és lassan megőrülnek. Ők tudnak a létezésünkről, más nem tapasztalat miatt, de senki nem hisz nekik. 

- Az itteni emberi frakció is hasonló vitatémával küszködik Marcell-lel és velem – horkant fel a hibrid. – És figyelünk az apróságokra. Vannak megbízott vámpírok, akik direkt ezért felelnek.

- Nem mondtam, hogy csak ennyiért akarnak elkapni, hogy elfenekeljenek a figyelmetlenség miatt – gúnyosan elhúzta száját, míg Kol hangosan elnevette magát az elképzelt kép miatt. – Ősi vagy. Ráadásul hibrid. A legerősebb természetfeletti lény a világon. Mit gondolsz, ha a karmaik közé kerülnél, mekkora erővel és befolyással bírnának veled az oldalukon? Egyszerű politikai viszály, ki a jobb erőfitogtatás. Több ilyen csapat is van, de nem elég erősek, és a Szövetség mindenkit bekebelez. 

- Szép történet – jelentette ki szórakozottan. – És köszönöm a tájékoztatást. Legalább lesz ismét egy kis dolgom a következő pár hétben, már csak azért is, mert elraboltak és megkínoztak, e mellett pedig leszúrták a két testvéremet, és elakarták rabolni a gyerekemet, sőt.. még Hayley-t is bántották. 

- Nem szállhatsz szembe velük egy magad, ha csak nincs valaki olyan az oldaladon, aki ismeri őket – elégedetten dőlt hátra a kanapéban, magabiztosan mosolyogva. 

- Ez egy ajánlat lenne? Segíteni akarsz kiiktatni őket?

- Nem akarom, hogy ők legyenek a világ urai, miközben ti vagytok az ősiek. Az ősi család, akinek ezt a pozíciót be kéne töltenie, nem harmadrangú senkiknek – nagyon felmérgesítette a lányt, Klaus viszont nagyon jót mulatott.

- Rajongsz az ősiekért, ami hízelgő. Nyilván nekünk köszönheted az életed – kijelentésnek szánta, még is kérdőn félrebillentette fejét, magyarázatra várva. 

- A szövetségre visszatérve… én is a tagja voltam, de már évekkel ezelőtt kiléptem tőlük. Felkerestem egy boszorkányt, aki segített feltámasztani Kol-t. Tudtam, hogy ő majd elvezet hozzátok.

- Ezért megkerested Caroline-t és Stepfan-t – bólintott magának a hibrid Kol-ra nézve. El kellet ismernie, jó terv volt, logikus és olyan tény állt a hátterében, amit nem hagyhatott figyelmen kívül.

- Tudtam, hogy néhány itteni boszi fél a jövőtől, ezért csírájában akarták elfojtani ezt az egész helyzetet. Megan elhitette velük, hogy ugyanazt akarják, ezért segített nekik. Remélte, hogy legalább némileg te is megsérülsz a kirakott bombák miatt – Sydney megforgatta szemeit, ő tisztában volt vele, hogy ez lehetetlen volt. – De miután látta, hogy az én figyelmeztetésemnek hála csak kevesen haltak és sérültek meg, ezért életbe lépett az új terv. Ide jöttek, hogy Elijah-t elvigyék, mert tudták, hogy mindent megfogsz tenni, hogy megtaláld. Eredetileg Annát akarták elvinni, de megigéztem egy vámpírt, hogy a környéken legyen, így Marcel időben tudott szólni neki. És történetesen tudtam hogy téged hova fognak vinni, de nem szabadíthattalak ki azonnal. Szóval bocsi a kínzás miatt – megrántotta vállát, míg a lezsersége miatt Kolnak kikerekedtek szemei. 

- És Damon? – szűrte fogai között, miután rendezte gondolatait és meglepődését. – Elküldtem Hayley-t és Annát, hogy ne legyenek veszélyben és még egy vámpír is vigyáz rájuk, erre egy idegesítő kis mitugrász a kérésem ellenére jelenik meg.

- Elővigyázatosság – jelentette ki határozottan. – Megan vámpír haverjai így is úgy is megtalálták volna őket, ezért inkább felhívtam és odaküldtem. 

- Miért nem a kis Elenát pesztrálja a gyerekem helyett? – mordult fel magának, majd megmasszírozta homlokát. – Jól van. Egyelőre úgy látom hasznodat veszem, de továbbra sem vagyok boldog a tudattól, hogy nálam alacsonyabb rangú idióták akarják megmondani, hogy én mit tehetek meg. 

- Valójában nemes célért küzdenek – mormolta halkan. – Nem akarják, hogy a vámpírok lebukjanak és ezért bármit megtesznek. Ha kiderülne a létezésünk, felhasználnák a vérünket, mint valami biológiai fegyvert, kísérleteznének rajtunk, de ha az emberiség politikája nem engedi, akkor akár ki is irthatnak minket. Nem kell nagy ész hozzá, hogy kiderítsék elég megölni csak az ősieket.

- És mi a terv? – morrant fel kedvetlenül, még mindig a hallottakon gondolkozva. Megan-nak igaza volt, tényleg egy erősebb cél áll a háttérben. 

- Hagyjuk, hogy lépjenek továbbra is – rántotta meg vállát Sydney ártatlan mosollyal. – Fű alatt fogunk dolgozni. Én tudom, kik a kémek, és kik ők, könnyen betudjuk csapni őket, hogy minden a tervük szerint halad. 

- Mind segítünk – kotyogta közbe Kol vigyorogva. – Ezért vagyok itt! Csak nem gondolod, hogy ölbe tett kézzel hagyni fogom, hogy senkiházik uralkodjanak? És e mellett örülhetsz, hogy az összes ősi melléd áll és együtt csináljuk! 

- Hátast dobok a testvéri odaadásodtól – lapos pillantást vetett rá a hibrid. 

- Megbízol bennem?

- Senkiben nem bízok – válaszolta a lánynak, majd sarkon fordult és ott hagyta őket. Muszáj volt átgondolnia mindent először. 

Csak este mászott ki festő szobájának rejtekéből, akkor is csak azért, mert hallotta, hogy egyre nagyobb a hangzavar a földszinten. Elkomorultan sietett le a lépcsőn, és némi kérdő pillantást vetett Sydney-re, aki nem távozott, sőt nagyon is kényelmesen elhelyezte magát a villában. A legérdekesebb még sem ez volt, hanem Marcel, aki a kanapé mellett térdelt, Rebekah kezét fogva, aki mint oly sokszor, most is halott volt.

- Mi történt? – szemei kikerekedtek a meglepődéstől, és húga felé állt.

- Két percre hagytam csak magára! A boszorkányoknál voltunk! – válaszolta kapkodva, dühtől hullámzó mellkassal Marcel. – Nem tudtam kihúzni a tőrt! Valami nem engedte! 

- Majd én – lépett mellé Sydney, és a tőr markolatára helyezve kezét egyszerű mozdulattal kihúzta.

- Ez lehetetlen – suttogta Marcel, majd sziszegve felpattant. – Ki vagy te? Én nem tudtam kihúzni, te meg egyből? 

- Különleges vámpír vagyok – vonta meg vállát önelégült mosollyal. 

- Mi történt? – ismételte magát egyre türelmetlenebbül Klaus, bár lopva ő is a lányra pillantott. 

- Új alkut kötöttem Sophie-val. Illetve, csak figyelmeztettem őket. Sophie elvileg megesküdött neked, hogy segíteni fog neked és megvédenek a boszik titeket. Megakartuk tudni, hogy pontosan, akkor kik akartak téged eltenni láb alól! Van néhány szélsőséges boszi, akiket vámpírok irányítanak. De ők nem idevalósiak. 

- Sötét boszik. Nem csoda, hogy te nem tudtad kihúzni a tőrt – grimaszolva tette arrébb a szőke ős lábát, és lazán levetette magát a kanapéra. A kérdő tekinteteket sokáig állta, majd felsóhajtva magyarázatba kezdett. – A tőrt el lopták tőled, és ismét leszúrták, közben átkot szórtak rá. Ilyen egyszerű. Elijah lehet a következő, ha…

- Nálam van a tőr – vágott a szavába Klaus. 

- Helyes. A sötét boszorkányok sötét mágiával bírnak, amit azt hiszem nem kell ecsetelnem. Mind találkoztatok már ilyennel. Sophie Deveraux is egy sötét boszorkány, történetesen ő kötött egyességet Megan-nal. De egy másik vámpírt kell elkapnotok. 

- Kit?

- Egyelőre nem tudni. Mivel nekem semmi közöm a városhoz, nem szaglászhatok – halkan elnevette magát a lesújtó pillantásokra. – Egy olyan vámpírt kell keresnetek, aki irányítja az itteni sötét boszorkányokat.

- Honnan tudod, hogy vámpír?

- Bonyolult, de idővel ezt is megtudjátok. Egyelőre meg kell találnotok a vámpírt, aki lepaktált velük.

- Vámpírvadászat rendel! – pattant fel Kol nevetve, teljesen bezsongva a feladattól, ebben a pillanatban pedig Rebekah felsóhajtott. 

- Mi történt? – sóhajtott fel, majd mellkasához kapott. – Valaki leszúrt!

- Ismét – fűzte hozzá Marcel és Klaus is. 

- Nem láttad Bekah? – hajolt hozzá Kol, mire a szőke lány megrázta fejét.

- Meg se tudtam figyelni, egyszer csak megfordultam és már le is voltam szúrva. Kiderült, hogy te ki vagy? – fordult Sydney felé.

- Magunkra hagynátok? – kérdezte Klaus Sydney-re és Marcel-re pillantva. 

- Úgyis mennem kell – forgatta meg szemeit a lány. – Üzenjetek Elijah-val, ha van valami fejlemény.

- Megbízhatunk benne? – Marcel indulatosan, tehetetlen dühvel fordult a hibrid felé, aki a lány távozó alakja után nézett.

- Még nem tudom. Ki kell derítenem, hogy mi köze van Elijah-hoz. 

- Én is mehetek? – mutatott magára Kol. – Csak mert feladatot kaptam, és igazán kihagynám ezt a családi kupaktanácsot, ha nem baj. 

- Menj – legyintett felé a hibrid sóhajtva. 

- És most? – a szőke lány felült, és dörzsölni kezdte mellkasát. 

Klaus nem mondott semmit, szótlanul lépett az italos pulthoz, és kiöntött magának egy pohár whisky-t. Jól esően kortyolgatta, majd megköszörülte torkát. 

-Marcel bízd meg az egyik emberedet, hogy kövesse Kol-t. Biztos vagyok benne, hogy elég hűséges Sydney-hez a feltámasztás miatt.

- Félsz, hogy Kol elárul? – Rebekah valósággal elképedt, bár nem volt eléggé beavatva, hogy tudjon mindenről. 

- Inkább csak biztosra megyek. És próbáljátok kideríteni minden információt erről a Sydney-ről. Nem bízok benne egyelőre. 

- Ne is, megbízhatatlan egy nő! – mindhárman felkapták fejüket egy túlontúl ismerős hangra.

- Damon? – Rebekah kikerekedett szemekkel meredt a fiatal vámpírfiúra, aki lazán dőlt neki a falnak. A hibrid egy szempillantás alatt termett előtte és megragadva nyakát a falhoz szorította őt, miközben kivillantak mérgező vérfarkas fogai.

- Szervusz Damon! Jó téged újra látni!

- Nyugi, haver! – hörögte, miközben próbálta lefeszegetni magáról a szorító kezet. 

- Egy jó okot mondj miért ne tépjem ki a szíved itt és most? – sziszegte arcába dühösen.

- Apa! 

Arca azonnal visszaváltozott, és elengedte a köhögő vámpírt, majd az előtér felé fordította fejét, ahonnan kislánya szaladt elő boldog visítással. 

-Szia – lehelte a selymes, barna fürtökbe, mikor ölébe kapta mosolygó gyerekét. A kis karok erősen szorították a hibrid nyakát, mintha legalább több éve nem látta volna, hol ott csak három nap volt az egész. 

- Hiányoztam? – nézett fel a szürke szemekbe a csintalan gyermeki mosollyal.

- Egy csöppet sem – rázta meg fejét lebiggyesztett ajkakkal a hibrid, majd elnevetette magát. – Persze, hogy hiányoztál! Tudod, hogy te vagy a múzsám! 

- Klaus – mormolta Hayley és megállva mellette karba fonta kezét. – Remélem elárulod, hogy mi ez az egész – célzatosan Damon-ra pillantott, aki kényszeredetten elmosolyodta magát. 

- Nem akarsz kipakolni? – pillantott le kislányára, aki bólogatni kezdett. – Na, tűnés! – eltolva magától meglökte őt kissé, Anna pedig boldog mosollyal arcán viharzott az emeletre, hogy végre a saját szobáját élvezhesse. 

- Érdekes egy helyzet – lépett a nappaliba Elijah is, és mosolyogva megigazította zakóját. 

- Engem nem is üdvözölt – motyogta orra alatt Rebekah, majd a kanapéra csapott. – Tudni akarjátok mi a helyzet? Az, hogy már megint leszúrtak! 

Elijah és Hayley is meglepetten néztek rá, míg Damon megköszörülte torkát és negédes vigyorral Klaus felé fordult.

- Édes lányod van. Kedvesebb, mint te az egyszer biztos.

- Én a helyedben inkább a bizalmam elnyerésén küszködnék, nem az elvesztésén – préselte összeszorított fogakkal. 

- Gondolom Sdyney elmondta, mit kerestem Vancouverben.

- És neked mi közöd van Sydney-hez? – robbant ki a düh Rebekah-ból. – Hogy keveredtél bele, ebbe a mi is ez? Elmagyaráznád? – tekintetét fivérére emelte. 

- Később – legyintett a hibrid, majd Elijah-ra nézett. – Beszélgessünk.

-Mire gondolsz? - kérdezte halkan Elijah, megtörve a meghitt, kivételesen nyugodt csendet, bár tapintható volt öccsének feszültsége. Az erkélyen álltak, bár Klaus beszélni akart bátyjával percek óta hallgatásba burkolózott. A hibrid nem válaszolt, továbbra is töretlenül meredt a távolba, a sötét égre nézett a messzeségbe. Elijah sejtette, hogy a hibrid gondolatai szintén nagyon messzire szárnyaltak. - Niklaus?

- Talán igaza volt Cami-nak - szólalt meg váratlanul halkan. - Én magam állok a boldogságom útjába.

- Mire akarsz ezzel célozni? - gyanakvóan összehúzta szemeit, és oldalra billentette fejét.

- Azt hittem... ki fog elégíteni a tudat, hogy én vagyok New Orleans királya. De valami nem jó - fanyarul elmosolyodta magát. - Valami hiányzik. 

- Azt hittem, Anna az, akire neked szükséged van.

- Szükségem van rá. Jobban, mint bárkire - erősítette meg határozottan a kijelentést, majd felsóhajtott. - Még is elégedetlen vagyok. És kiderült, miért.

- És miért? - Elijah teste megfeszült, idegesen összefonta karjait, és a korlátnak dőlt. 

- Mert sosem én voltam a világ ura. Akartam, de végül... nem én lettem. És ez dühít - szemei sarkából bátyjéra pillantott, aki látszólag megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. - Bevallottam az egyik dolgot, ami bökte a csőrömet. Most te jössz?

- Hogy érted?

- Komolyan átakartál verni? Elijah, úgy ismerlek, mint a saját tenyeremet! - hitetlenkedő mosollyal fordult teljes testével felé. - Nos? Mi az, amit ennyire eltitkolsz előlem?  

- Miért van itt Sydney? – kérdésre kérdéssel válaszolt, ami szintén nem vallott az idősebb ősre, ami még inkább igazolta Klaus sejtését, hogy valami fontos dolgot titkol el előle. 

- Tényleg nem tudod, vagy ismét átversz? – pislogás nélkül, vesébe hatolóan mélyedt a barna szemekbe, amik feszengtek. 

- Nem verlek át – bökte ki végül habozva. – Tényleg nem tudom miért van itt.

- De ismered!

- Igen, ismerem őt – sóhajtott fel megadóan. – Már jó pár évszázada találkoztam vele. 

- Ennyi? – döntötte oldalra fejét kétkedéssel hangjában. 

- Nem… nem éppen – Elijah-ra nem jellemző vontatottsággal hajtotta le fejét, és zavartan megköszörülte torkát. – Tudnod kell, hogy… ha mindez nem most történt volna, hanem még évszázadokkal ezelőtt, akkor…

- Akkor? – kérdezte egyre türelmetlenebbül, majd felsóhajtott rezgő mobiljára nézve. – Egyelőre megmentettek a magyarázkodástól. Igen? – tüntetőleg elfordult, az ős pedig kapva az alkalmon megkönnyebbülten dőlt neki a korlátnak. 

-Nem mondtad, hogy a vámpírok már nem neked hűségesek! 

-Miről beszélsz? – összeráncolt homlokkal próbálta kivenni a hangzavarból Caroline ideges szavait, és azoknak értelmét, de nehezen ment neki a zajok miatt.

-Nos, ha eddig nem tudtad róla, akkor most már felvilágosítottalak. Gyere ide és magad is meglátod! 

Következő fejezet