Klaroline novella 2.

Mint tudjuk a TVD 5. évadában kiderült, hogy a híres Kathrine Pierce bizony haldoklik. Ebben a novellában már nagyon kevés ideje van, így az új „barátai”, akik megsajnálták őt, helyette is lépnek. Stefan míg Mystic Falls-ban marad, hogy vigyázzon Kathrine-re, Caroline magára vállalja, hogy elutazik New Orleans-ba és meglátogatja a hibridet és családját. És, hogy mi sül ki ebből? Olvassátok el, és kiderül ;) Ezzel a novellával szeretnék nektek még egyszer Boldog Mikulást kívánni!

Megdöbbenten, kikerekedett szemekkel, alig érzékelve a külvilágot mérte végig a lányt. Mindenre számított, de hogy a kedves, szeretetreméltó, szőke vámpírlányt New Orleans-ban fogja találni elég hihetetlen volt számára. Azok után, amilyen elutasításokat kapott. Bár sejtette, mi az ok, amiért még is itt van. Bár, amikor Elijah felhívta, hogy látogatója van, nem pont rá számított. 

-Caroline – mosolyodta el magát és közelebb lépett. – Jó téged látni. Mint mindig most is gyönyörű vagy. 

- Nem kell a hízelgés, de azért köszi – vigyorogva megvonta vállát és hátra dobta szép, szőke haját.

- Megkínálhatlak valamivel? – vigyorgott, mire Caroline csak megforgatta szemeit.

- Nem, köszönöm, nem éppen azért jöttem el ide, hogy megnézzem hogy vagy és csevegjünk

- Most megbántottál – játékosan lekonyította ajkai szélét, majd elmosolyodta magát. – Mi a helyzet Caroline? – szemei kissé elkomorultak szemei, de továbbra is kedélyesen pillantott le a lányra. – Csak nem ismét valami problémába ütköztetek?

- Ne hidd, hogy mindig szükségünk van rád – forgatta meg ismét szemeit, de valamiért még is mosolygott. Valahogy jót szórakozott a néha idegesítő nagyképűségen, ami a hibridet jellemezte, de valahogy jól állt neki.

- Akkor mit akarsz itt, édesem? Ha nem miattam jöttél? – titkon persze örült volna neki, de sejtette, hogy a lány már csak dacból sem mondaná ki, ha így lenne.

- Valójában egy szívességét jöttem – nyögte ki és zavarában lehajtotta fejét. – És nem nekem.

- Tudod mit? Ha már úgy is itt vagy, megmutatom neked a várost – lehengerlő mosollyal intett a lánynak, aki zavarba jött.

- Igazából nem ezért jöttem és…

- Ugyan már Caroline! – elnevette magát, és félrebillentette fejét. – Ha már itt vagy, élvezzük ki az előnyét.

A szőke vámpír legelőször tiltakozni akart, de a szürke szemek kérlelően, mosolyogva néztek rá, ő pedig sóhajtva, cinkos mosollyal bólintott. A délutánt végül azzal töltötték, hogy a hibrid szinte mesélve a város történelméről körbe vezette Caroline-t, aki kimondottan élvezte ezt.

Nagy meglepettségére, Klaus nem csak a városról beszélt, de a séta közben a saját ügyébe is belekezdett, amiért itt van ismét a városban. Caroline-t meglepte a nyíltság és az őszinteség, de nem akarta elrontani a hangulatot, így nem kérdezett rá. Egyszerűen csak örült, hogy hallgathatja a férfit, aki kérés és visszakozás nélkül mindent elmondott neki.

Maga a viselkedést Klaus se értette, de jól esett neki valakinek elmondani, aki nem tartozik bele ebbe az ügybe, ráadásul mindig is szeretett Caroline-nal beszélgetni. Lelke mélyén nagyon boldog volt, hogy látja a lányt, bár nem sokat gondolt rá az utóbbi időben. Most viszont, hogy itt volt repesett az örömtől, ami látszott is letörölhetetlen mosolyából, és rá nem szokott módon folyamatos csevegéséről. Aztán mikor kifogyott a mondanivalójából, kérdőn pillantott rá, így Caroline-on volt a sor, hogy mindent elmeséljen, így majdnem kimondva azt is, hogy miért is kereste fel a hibridet. Mesélt neki Silar-ről, Tessa-ról, az egész balhéról, ami ott zajlott, és végül elérkezett látogatásánál okához.

- Szóval Katerina ember. Nos… ennél jobb hírt, nem is hozhattál volna – gúnyosan mosolygott, mire a lány elkomorulva megtorpant. A folyóparton voltak, mellettük hangosan fodrozódott a Missisipi, és erőteljesen verődött a szélen található köveknek. A folyó mellett nem volt valami jóidű, és bár lehetetlen volt Caroline még átkarolta magát, és megdörzsölte karját. Mikor Klaus rájött, hogy a lány nem lépked mellette meglepődve fordult meg, és kérdőn felhúzta szemöldökét annak komoly arcát látva.

- Elijah-val már beszéltem reggel.

- Kérdezni is akartam, hogyan találtál meg – mosolyodott el újra, de a lány nem osztott benne.

- Nem volt nehéz, csak a legnagyobb üres ingatlant kellett megkeresnem – megvonta vállát, majd felsóhajtott. – A bátyád és én reggel visszaindulunk Mystic Falls-ba.

- Miért?

- Kathrine haldoklik. Megitta a gyógyírt, és valamiért elkezdett öregedni. Sokkal gyorsabba, mint kellene. Azt hittük, hogy a gyógyír csak halandóvá változtat, de valójában egy csapda. El se tudom képzelni, ha mondjuk egy sokkal idősebb vámpír… tegyük fel Rebekah megitta volna, hány napot élhetett volna, mielőtt megöregszik.

- De még mindig nem értem, hogy nekem és Elijah-nak ehhez mi köze – a lány után sétált, aki a kis fakorlátra támaszkodott a folyó mellett.

- Kathrine-t nem lehet megmenteni – sóhajtott fel, majd szomorúan elmosolyodta magát. – Ki hitte volna, hogy egy napon Kathrine Pierce miatt fogok szomorkodni.

- Szóval meg fog halni – összegezte tömören, bár ő egy csepp érzelmet sem mutatott.

- Igen. És már nincs is sok ideje hátra. Ezért… arra gondoltunk Stephan-nal, hogy… ha hajlandó lennél rá, akkor visszajöhetnél te is velünk. Elijah nem sokat gondolkodott, és inkább te voltál a kérdéses.

- Miért mennék vissza? Hogy gyönyörködjek a szenvedésében? Vagy mert talán én tudok neki segíteni? – érdeklődve támaszkodott neki ő is a korlátnak hátával, és kérdőn pillantott a lányra.

- Hogy megbocsáss neki – suttogta habozva, majd bátorságot gyűjtve farkas szemet nézett a hibriddel. – Klaus…

- Megbocsátás? Kathrine-nek? – a hibrid szemei teljesen kikerekedett, nem gondolta volna, hogy ezt kéri tőle a lány. – Miért és… ezt nem igazán értem… mi jogon bocsánaték meg neki? És miért is kellene, most a halála előtt nem sokkal megbocsátást nyilvánítanom neki?

- Nézd, Klaus – türelmetlen mosollyal felsóhajtott és elé állt. – Egész életedben gyűlölted Kathrine-t, amit meg is értek. Nem a legaranyosabb nő a világon. De tudod, az ő egész élete pedig miattad szenvedéssé vált. Ötszáz évig menekült előled, aztán amikor talán belenyugodna, hogy ember, szembesülnie kell azzal a kellemetlen helyzettel, hogy nem hogy évei, de hónapjai vannak csak hátra. Emberként kicsit tudatosult benne az a sok szörnyűség, amit ő is elkövetett és nem azt kérem tőled, hogy tényleg mosolyogva köszönj el tőle, de azt akarom, hogy úgy menjen el, hogy igenis megbocsátottál neki.

- Miért kérsz tőlem ilyesmit? Ráadásul ismerve a hozzá fűződő viszonyomat. Ennyi erővel az összes vámpírtól, aki keresztbe tett nekem mindegyiktől azzal búcsúzhattam volna el, hogy megbocsátok – grimaszolva elfordította fejét, de fejében a lány szavai vártak.

- Ha te meghalnál… nem lenne könnyebb meghalnod úgy, ha az összes, akinek eddig keresztbe tettél, megbocsátana neked? – árgus szemekkel várta a választ, a hibrid viszont némaságba burkolózva maga elé meredt. – Lezárnátok a múltat, ami talán még a mai napig is nyomot hagyott benned, Elijah-ban és benne is. Hadd zárjátok le ezt az egészet!

- Nem valami szokványosat kérsz tőlem – mormolta orra alatt, de halvány elismerés derengett fel arcán. – Adjak Katerinának megbocsátást mert azt kéri tőlem?

- Nem ő kéri, hanem én. Azt se tudja, hogy itt vagyok – akár egy cselszövő, gonoszan mosolygott és titokzatosan megvonta vállát. – De Stephan-nal úgy gondoltuk, hogy ennyit megtehetnénk érte.

- Gondolom, drága testvéremet nem kellett olyan sokáig győzködni.

- Elijah hisz benne, hogy Kathrine is legalább annyira megváltható, mint te. Hogy az a lány, aki volt egykoron, még ott van benne.

- Azért mert Elijah, hülye – úgy mondta, mintha mi se volna egyszerűbb és természetesebb, Caroline pedig akaratlanul elnevette magát. – Bocsássak meg neki? – inkább magának tette fel ezt a kérdést, mint sem a lánynak.

- Tudom, sokat kérek – bólintott magának a lány homlokráncolva. – De ez is egy olyan jó cselekedet, ami talán doppingolna téged a többire is.

- Ez nem önzetlen cselekedet – nézett a lányra mosolyogva.

- Mi? – Caroline elhűlve pislogott, nem értette miért.

- Azt gondolod, hogy ha visszamennék Mystic Falls-ba, és megbocsátanék Katerinának mindazért, amiket tett, hogy keresztbe tegyen nekem, akkor milyen önzetlen lennék, de ez nem így van. Ha megtenném csak magamért, mert nekem jobban esne. Hogy tettem egy jó cselekedetet. És ha nem miatta csinálom, hanem magamért, az már nem jó cselekedet.

- Ez nem igaz – mondta fejrázva, de belegondolva tudta, hogy mennyire igaza van a hibridnek. – De ha még is, így gondolod… akkor teljesen mindegy nem igaz? Te önző vagy, eggyel több vagy kevesebb önzőség, akkor már nem oszt, nem szoroz!

- Szóval így is úgy is jól járok nem? – viccesen megforgatta szemeit, és hosszan felsóhajtott.

- Holnap reggelig még van időd gondolkozni ezen. Dönts, úgy, ahogy jónak látod – hangja elhalkult, és kezeit összekulcsolta maga előtt. – Valójában te voltál a kérdéses és nem Elijah. Azért jöttem inkább én Stephan helyett, mert gondoltam, engem jobban meghallgatsz, mint őt. De mindent elmondtam, amit akartam, és ha ezek után is úgy döntesz, hogy nem jössz vissza velünk, akkor… - széttárta kezeit, és megvonta vállát, majd elkomorulva a hibrid arcát kezdte tanulmányozni. Klaus azonban közömbösen tekintett rá, a szürke szemek semmilyen érzést nem mutattak. – Én viszont most megyek, láttam egy gyönyörű ruhát az egyik üzletben, amit muszáj vagyok megvenni – egy pillanat alatt áttért a komoly témáról a szokásos pörgéséhez, és boldog vigyorral arcán összecsapta kezét. – Nos, Elijah és Rebekah felajánlották, hogy maradhatok náluk, holnapig. Szóval, ha holnap reggelig nem fogsz értem, értünk jönni, akkor tudni fogom a döntésed.

Ezzel magára akarta hagyni a férfit, tudta, hogy Klaus nagyon fontos döntés előtt áll. Jót cselekszik-e vagy sem. Senki másnál nem lenne ez ilyen bonyolult kérdés, de ismerve a hibridet, ez nagy lépés számára. Már pár lépéssel előrébb járt, mikor meghallotta a férfi hangját.

- Kérhetek valamit?

- Nem alku tárgya – fordult vissza felé félig mosolyogva és megvonta vállát.

- Óh, jótékony kedvembe vagyok, ezen kívül kérdezem…

- Hm…  mi az? – furcsállva ezt, lassan visszalépdelt a hibrid elé, és összefonta karját.

- Ismeretségünk alatt már másodjára kérsz tőlem olyat, ami… kicsit… megrendíti a rólam alkotott képet – szigorú, határozott pillantását a lányéba fúrta. – Nem akarom, hogy legyen harmadik alkalom.

Caroline felszabadultan fújta ki a levegőt, és nagy megkönnyebbülése jeléül elnevette magát és a hibrid nyakába ugrott. Egy pillanatig feszengve rájött, mit tett és gyorsan elakarta engedni, de addigra már Klaus karjai teljesen átölelték vékony derekát, és gyengéden magához szorította.

- Köszönöm – suttogta a férfi fülébe mosolyogva. – Ha így haladsz, akkor… remek apa lesz belőled.

- Hayley elmondta? – a férfi elhúzódott a lánytól és felhúzta szemöldökét.

- Nehéz nem észrevenni azt a pocakot – jelentőségteljesen mosolygott, mire a hibrid elhúzta száját és elfordította tekintetét, bár nem vállt el a lánytól, aki kezeit továbbra Klaus vállán nyugtatta.

- Elakartam mondani.

- Hát persze – a lány felkuncogott és megforgatta szemeit, majd távolabb lépett tőle. – Te nem az a fajta vagy, aki bárkit beavat a magánéletébe, függetlenül attól, hogy mennyire ismeri, és ebbe én is beletartozok. Még akkor is, ha tetszek neked.

Klaus-t megmosolyogtatta a lány magyarázata, és halkan elnevette magát, majd szinte merengve halkan megszólalt.

- Hogyan ismerhetsz ennyire?

- Oh, nagyon jó vagyok mások lelkének a vájkálásában – vigyorgott és büszkén felszegte fejét. Klaus bólintott, ezt már nagyon is tudta a lányról.

- Hihetetlen vagy te, Caroline Forbes. Idegesítő, de figyelemre méltóan nagy szíved van.

- Köszönöm! – vigyorgott a helyes megállapításon, majd hirtelen elkomorult. – Lehet egy kérdésem?

- Akár kettő is – szinte szikrázott közöttük a levegő, az elejtett megjegyzések, a nézések, az apró flörtölések kellemes hangulatot teremtettek.

- Mit csináltál Tyler-rel? – a hibrid arca erre elkomorult, mire a lány türelmetlenül hadarni kezdett. – Biztos vagyok benne, hogy megtalált, ő pedig nem az a habozó fajta, tehát biztos, hogy felkeresett téged! Megölted? – egész testében megfeszült és idegesen várta a választ, bár Klaus tekintete nem sok jót ígért.

- Nem. Nem öltem meg. Tyler számára a létezés most csak kínszenvedés, én viszont nem adtam meg neki azt az örömet, hogy megöljem. De ha kíváncsi vagy a véleményemre, nem szerethetett annyira, ha képes lett volna meghalni, bele se gondolva, hogy ezzel milyen fájdalmat okoz neked.

- Megakart halni? – lehelte döbbenten, és szemei könnyesedni kezdtek. – Nem, az nem lehet! Ő sose törődik bele semmibe, makacs és sosem.. sosem akarna öngyilkos hajszába kezdeni.

- Mondj, amit akarsz róla – a hibrid ellökte magát a korláttól, és szánakozóan végig tekintett a lányon. – De nem érdemelt meg téged. De él. Ha még beszélni akarsz vele, és ezért szívesen megforgatnád benne a tőrt, a lehetőség adott.

- Valójában tudom, hogy sose számítottam neki eleget – vonta meg vállát, és gyorsan letörölte a kicsorduló könnycseppet. – A bosszú hajtotta, miközben ott voltam neki én. Már akkor sejtettem, csak elfogadni volt nehéz, hogy azok után, amiken keresztül mentünk, a végén… ez lett belőle.

- Sajnálom – mormolta a hibrid, mire Caroline hitetlenkedve nézett rá. – Tényleg – bizonygatta hevesen. – Egy ilyen nagyszerű lány, mint te nem ilyet érdemel.

- Már mindegy. Nem számít – mondta gyorsan és mosolyt erőltetett magára. – Szomorú vagyok és fáj, de nem akarom a halálát. Szóval nem akarom, hogy megöld, bármit is tesz.

- Rémlik, hogy nem volt tíz perce mire kértelek?

- Hogy ne kérjek tőled több nagylelkű szívességet, tudom! – csattant fel kétségbeesve és könyörögve. – De Klaus…

- Nem.

- Tudod mit? Rendben. Nem mondhatom meg neked, hogy mit csinálj, de nyomatékosan megkérlek, hogy ne öld meg. Talán idővel majd enyhülni fog a dühe és akkor elengedi a bosszút.

- Bízz ebben – mondta neki kimérten, majd felsóhajtott és a borús fellegekre nézett. – Nem sokára esni fog. Még egy kis dolgom van, de… - fordította fejét ismét a lányra. – találkozunk még.

- Úgy érted, hogy…?

- Elmegyek veletek. Tudom, hogy szóbeli megerősítésre vártál – intett a lánynak, aki erre elnevette magát. Jól ismerte őt.

- Köszönöm – kiáltotta mosolyogva a férfi után, aki már régen hátat fordított neki, és elsietett a hosszú sétáló földúton. Klaus menet közben hátra nézett a lányra, mosolyra húzta száját, szemei pedig csábítóan megvillantak. Caroline úgy érezte ez a nézés, örökre az elméjébe ivódik. A rendes, és valójában jó lelkű hibrid. 

nos, remélem tetszett! :)) de várom róla a véleményeket, legyetek szívesek írni nekem néhány kommentet!!! :) jah amúgy  Pf fejezete remélhetőleg holnap estére jönni fog, ha nem akkor kedd este, bár szerintem utána majd csak jobban fogjátok várni a 4.-et de ez nem baj csak örülni fogok neki, de azért néhány kritikának örülnék :S :( kérlek titeket, írjatok, rengeteget jelentene!!!