6. fejezet

Na, meg is hoztam. Remélem tetszeni fog :))))
Öhm, nem tudod, hogy vasárnapig tudok-e még felrakni új fejezetet, mindenképpen szeretnék, még egy búcsúfejit, mielőtt gólyatáborba megyek. Apropó valaki volt már? Milyen volt?

Kérlek, engedd el őt…

Ne hagyd, hogy elragadjon!

Segíts!

Niklaus, ő halott!

Ő egy szörnyeteg már!

Nem engedem el!

Nem hagylak el!

Engedd őt el!

Nik…!

Klaus… kérlek…

Ő az enyém…

az enyém…

AZ ENYÉM!

Klaus zihálva ült fel az ágyban, és kapkodva körbe nézett. Nem otthon volt. Fejébe hasított, hogy tegnap olyan fáradt volt, hogy már hazamenni se akart, Stefan pedig felajánlotta neki, hogy maradjon. Végül is, semmi nem köti a házba, amit épített. Csak valamit még is csak otthonnak kellett hívnia. 

A hibrid leengedte ágy mellé a lábait, és egyik kezével átnyúlva magán masszírozni kezdte nyakát. A hangokra kelt fel, ami nem álom volt. Vagy még is? A hang, hangok, amik a fülébe suttogtak riadtan próbálták figyelmeztetni valamire. Vagy csak a képzelete játszik vele? Morcosan maga elé meredt, és eszébe jutott Caroline. Lehet, hogy a boszi csinálta. 

Felkapta földről szürke felsőjét, majd feltépte az ajtót és dúlva átsietett a nappalin.

- Minden rendben?

- Hol van Caroline? – Klaus kérdőn nézett Stefan-ra, akinek feltűnően jókedve volt, közben magára kapta felsőjét, és a lépcsőhöz igyekezett.

- Lent van Rebekah-val. A bált szervezik.

Stefan kurta válaszával ellentétben, hangja feldobott volt és már napok óta másabb, vidámabb színű. A hibrid homlokráncolva pillantott rá.

- Jól van?

- Nézd meg magad – biccentett a nappali felé, rejtett mosollyal. 

Klaus nem tudta mire vélni a vámpír viselkedését, és egyébként is a maga szemével akarta látni mi történik. Épp, hogy megigazította felsőjét és szorosabbra húzta nadrágján az övét, a nappaliba ért. Azonban mielőtt jobban felemelhette volna fejét apró test ütközött neki, és húzta lejjebb, ami mutatta, hogy a támadó alacsonyabb nála. Pár pillanat kellett neki, mire felfogta, hogy milyen helyzetben van.

Az apró női test szorosan simult hozzá, nyakát átfonták a vékony kis karok, arcát pedig dús szőke hajzuhatag takarta el. Caroline mikor meghallotta, hogy a hibrid a nappaliba tart, meg se akarta várni, hogy meglássa őt, a karjaiba vetette magát. Nem érdekelte, hogy a lehető legrosszabb lény nyakába ugrott, hihetetlenül hálás volt a hibridnek. Személyes egy kontaktus volt ez, de a lány csak erősen szorította magához a férfit. Klaus döbbenten nézett át a lány válla fölött, Rebekah majd elnevette magát fivére arcát látva, de csak mosolyogva megvonta vállát.

- Köszönöm – kuncogott fel, miután ugyan vontatottan, de megérezte, hogy a férfi kezei óvatosan megcirógatják hátát. – Nagyon hálás vagyok.

- Szívesen, de elengednél kedvesem? 

Caroline ajkai ugyan még mindig mosolyra görbültek, érezte, hogy átlépte már azt a bizonyos határt, így zavarban hátrébb lépett. Meglepődve tapasztalta, hogy a férfit teljesen letaglózta a tette. Hogy ne fagyott volna le? Elvégre már idejét se tudta, mikor ölelte meg valaki, akivel rögtön utána pár percre nem fogja a lepedőt gyűrni, még is önzetlenül kapta az ölelést és nem volt benne hátsó szándék. Kellett neki pár perc, hogy összeszedje magát, aztán, amikor tekintete találkozott a csillogó kék szemekkel úgy érezte, bármit megtenne, hogy több ilyet kapjon a lánytól. 

- Mit is tettem? – köszörülte meg torkát.

- Nem tudom, de bevált! – Caroline nevetve széttárta kezeit. – Egyszerűen reggel felkeltem, és… jól voltam. Semmi fejfájás, semmi migrén vagy görcs. És minden egyes sejtem mintha fellélegzett volna! Nem hallom őt… - hangja elhalkult, de csak a megkönnyebbülés érzésétől. Caroline arca ragyogott, visszatért az összes életérzés a szemeibe, és egész lényéből sugárzott az öröm. – Olyan jó ez a csönd! – hangosan elnevette magát, bár a férfi nem osztozott boldogságában.

- Akkor jól vagy? – komoran nézte a lányt, aki csak kuncogott.

- Jól? Majd kicsattanok!

- Szerinted csak átmeneti? – szólalt meg Stefan aggódóan szólalt meg, és leült Rebekah mellé. Klaus figyelmét nem kerülte el az apró pillantás, amit egymásra vetettek közben.

- Nem tudom. Hétszáz éve nem kísérleteztem a véremmel, öltünk vagy űztünk, nem kockáztattunk semmit.

- Elijah majd többet megtud – legyintett Rebekah, majd ismét a fa asztalra dobott papírhalomra nézett. – Caroline, akkor maradhat az a banda, aki a Miss Mystic Falls választáson volt?

- Semmiképp sem, nem tetszettek. Hangulatromboló egy társaság – fintorgott a lány, Klaus pedig hümmögve állapította meg magában, hogy valóban önmaga. De mit is tett, ami működött volna? Talán a vére a megoldás? Sose próbálta ki más suttogón.

- Hogy is mondtad anno? Ne úgy játszanak, mint egy temetésen? – mosolygott Klaus a lányra, aki megvonta vállát.

- És még ruhát is kell vennem – Caroline ajkaiba harapott.

- Mi? – a hibrid bámult rá egy darabig, majd egyre erőteljesebben kezdett nevetni. Caroline fészkelődni kezdett a kanapén, nem értette, hogy most ezen mi olyan nevetséges. – Ezt komolyan gondoltad?

- Most mit röhögsz? – felháborodottan pattant fel és állt a férfi elé.

- Te arra az estére akarsz elmenni, ahol hemzsegnek az emberek?

- De jól vagyok – Caroline elkomorult, majd megkeményítette tekintetét. – Csak így kell maradnom még egy hétig, és akkor nem fogok bántani senkit! Klaus, a boszorkány elhallgatott!

- Mennyi időre? – fakadt ki Klaus, de a gúnyos mosoly bántotta a lányt. – Egy nap, max kettő? Utána ismét egy óvatlan pillanatban valamelyikünket hátba támadsz?

- Jól vagyok – ismételte a lány ezúttal már lehajtott fejjel. – Tényleg!

- Nem mehetsz el, Caroline – szögezte le határozottan a hibrid, és már távozott is volna, ha nem hallja meg a lány kifakadását.

-  Nem vagy az apám Klaus, hogy megtiltsd!

- Nagyon szívesen, hogy az életedet próbálom megmenteni – a hibrid indulatosan visszafordult, és majdhogynem vicsorogni kezdett a lányra.

- Amit én köszönök, de…

- Jó pár ember is életbe maradhat, ha megülsz a formás fenekeden és itt maradsz! – erősködött továbbra is, de ismerte már annyira Caroline-t, hogy tudja makacskodni fog.

- Mióta vagy ilyen nagy emberbarát? – a lány szájából ez akár kegyetlennek is hangozhatott volna, de csak mosolyogva félrebiccentette a fejét.

- Felőlem mindenki vérét kiszívhatod a városban – kezdte Klaus, majd közelebb lépett a lányhoz, hogy mellkasuk már szinte összeért, és halkan formálni kezdte neki a szavakat. – De akárcsak egykori mentorod, te se tudsz megbirkózni a bűntudat kínkeserves fájdalmával. Nem az emberi életet tartom szem előtt, hanem a tiédet.

- Kérlek… - lehelte a lány és mélyen belenézett a férfi szürkéskék szemeibe. – Ez az egyetlen dolog, ami még emberi az életemben.

- És ki állítana meg, ha ismét előtörne belőled a gyilkolási vágy? – cinikusan elfordította fejét és mosolyra húzta száját. Nem akarta hagyni, hogy a lány könyörgő szemei meggyőzzék.

- Ott leszek, mint Rebekah kísérője – jegyezte meg Stefan csendesen, és próbált nem törődni a hibrid megvillanó szemeire. – És Damon, Elena is ott lesz. Tudunk rá vigyázni! Ennyien, már csak elegek lennénk…

- Ennyi idő után, ne hidd – teremtette le nyugodtan az ős, majd ismét a lányra nézett. Caroline a legszebb mosolyát, és a legnagyobb bociszemeivel próbált hatni a férfira. Klaus nyelt egyet, majd ingerülten megrázta fejét, erre Caroline új ötlettel állt elő.

- Ha ennyire vigyázni akarsz rám, akkor el is jöhetnél, mint a kísérőm – Caroline bájosan ajánlotta fel, de látszólag rossz ötlet volt. Klaus először megdöbbent, majd szemei elsötétültek és lesújtó pillantást vetett a lányra.

- Nem fogok ismét egy bálocskán részt venni, hidd el volt elégben részem az évszázadok folyamán.

- Ne csináld már! – Caroline elnevette magát, majd megragadta a hibrid karját. – Én ott leszek mindenképpen! És ha te a közelembe akarsz maradni, akkor ott kell lenned!

- Fenyegetsz? – a férfi nem tudta eldönteni felháborodjon-e vagy dicsérje meg a lányt a bátorsága miatt.

- Kérés – helyesbített kedvesen a szőke lány.

Klaus méregette őt egy darabig, majd ismét közelebb lépett hozzá. Caroline állta a pillantását, de nem számított arra a hidegségre, amit látott a szép szemekben.

-A bátorság egy ponton túl már őrültség, Caroline. És ne felejtsd el, hogy ki vagyok. 

Caroline értetlenül ráncolta homlokát, majd mielőtt szólhatott volna, már csak a hibrid hátával találkozott, aztán eltűnt. Pislogott néhányat, hogy felfogja mi zajlott le az előbb. Klaus miért viselkedett így? Szerencsére mindenre emlékezett, ami történt az utóbbi pár napban és a legrosszabb feltételezéssel se tudott volna rosszat mondani a hibridre. Rá nem jellemző módon kedves volt vele, és mindent megtett, hogy segítsen neki. Akkor mi ütött belé, hogy hirtelen most ilyen ellenséges lett vele?

-Jó reggelt!

Mindhárman Damon önelégült képére néztek, aki mosolyogva sétált le a lépcsőn.

- Caroline! – Elena megölelte a szőke lányt, aki mosolyogva viszonozta, de fejben teljesen máshol járt. – Jól vagy?

- Igen, minden rendben. Valamit tett Klaus tegnap este, és azóta jól vagyok!

- Végre valami hasznosat is tett…

Damon és Elena nagy meglepődésére, a többiek egyhangúan felszisszentek megjegyzésére.

- Szóval már nem vagy bekattanva szöszi? Csak mert nem akarom, hogy újra váratlanul megtámadj. Szerintem továbbra is a karantén lenne a legbiztonságosabb neked és mindenki másnak.

- Jól vagyok – hangsúlyozta ki a lány türelmetlenül.

- Mi most elmegyünk reggelizni. Ti kértek valamit? – Elena reménykedve akarta eloszlatni a negatív hullámokat, látszólag sikertelenül.

- B pozitív? – Caroline elnevette magát, mire mindenki szája megrándult. – Nekem jöhet.

- Palacsintára vagy rántottára értettem – motyogta a hasonmás, de már kezdte kényelmetlenül érezni magát, így Damon megmentve őt kifelé terelte.

Pár perc néma csend telt el, a távozásuk után, mire Rebekah végül megszólalt.

- Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de mintha egy kicsit kivonnák magukat az eseményekből.

- Dúl a szerelem, miért rontanák el, ezt bármivel is – jegyezte meg Caroline és duzzogva lehuppant az ősi elé. – Beszélnem kell Klaus-szal!

- Ne verd nagydobra, mert nem akar elvinni! Persze, ez sértő egy lánynak, de valójában csak nincs kedve hozzá. Majd jössz velünk és hidd el, mi is tudunk rád vigyázni.

Rebekah-nak ugyan nem származott haszna abból, ha védi a testvérét és jó színben tünteti fel, még is úgy érezte a lányt vigasztalnia kell.

-A rossz az az egészben, hogy igaza van – Caroline bosszúsan emelte fel tekintetét a plafonra, majd elnézően mosolyogni kezdett. – Azt nézi, hogy nekem mi a jó, csak most olyan fura volt. Távolinak éreztem őt – és ami még hihetetlenebb volt, hogy ez az érzés nyomasztotta és rosszul érintette őt. Mellkasát furcsán nehézkesnek érezte, amikor arra gondolt, hogy mennyire rideg volt vele a hibrid. De vele sose viselkedett még így. Mi baja van?

- Egy öröklét is kevés, hogy a bátyámat kiismerje valaki - forgatta meg szemeit a szőke ős. – Hidd el. Én már ismerem jó sok ideje, de még mindig tud meglepetést okozni.

- Ez most valahogy nem vígasztal – dünnyögte a lány, majd sóhajtva felállt. – Haza kell mennem.

- Ez nem jó ötlet Car – kapta fel fejét ijedten a srác. – Igaza van Klaus-nak, de Damon-nek. Nem tudjuk, hogy hirtelen miért lettél ismét normális, talán Klaus vére az oka, de amíg nem tudjuk biztosan, jobb, ha itt maradsz.

- Csak pár cuccot akartam elhozni – forgatta meg szemeit bosszúsan. – Tudom, hogy nem találkozhatok anyával amíg… rendbe nem jövök.

- Hogy akarsz elmenni a bálba, ha úgy tudja valahol Tylerrel vagy? – logikusan tette fel a kérdés Rebekah, míg a lány megdermedt a fiú nevére. –És, ha már a kis Lookwood csicskásnál tartunk, mi a helyzet vele? Tudja, hogy bajban vagy?

- A buli óta nem is hívtam – Caroline kényelmetlenül toporgott, tudta, értesítenie kell, hogy mi történt vele.

- Nem mintha lett volna rá alkalmad – nyugtatta Stefan apró mosollyal.

- Lehet, már nem is él – mondta inkább magának a szőke ős.

- Ne mondj ilyet!

- Rebekah – Stefan szúrósan nézett a lányra tapintatlansága miatt.

Caroline bűntudatosan hajtotta le fejét. Már neki is megfordult a fejében, de egyrészt érezte, hogy még él, másrészt tudta, hogy nagyon nehéz őt megölni a hibrid vére miatt. Ezért nem is gondolt a legrosszabb alternatívára. Inkább elfogadta a tényt, hogy a világban bujkál valahol, minthogy halott legyen. Talán nincs vele, de legalább él. 

Gondolataiba merült, míg Rebekah a bált intézte, Stefan pedig felhívta Elenát, hogy hozzák el a lány cuccát. Caroline hálásan mosolygott a fiúra, majd halkan megszólalt.

- Remélem csinos ruhákat is hoz.

- Még is elakarsz menni a bálba? – Rebekah kérdőn pillantott fel a vendégek listájáról, mire az bólintott.

- Ha még egy hét múlva is ilyen józan leszek, akkor igen. Anyával pedig megpróbálom majd megértetni, hogy mi folyik itt. Most pedig… szomjas vagyok – Caroline úgy mosolygott,mintha a világ egyik csodáját fedezte volna fel.

Stefan ugyan aggódott, de mosolyogva nézett az elsuhanó lány után, majd Rebekah felé fordult.

- Miért kell Klausnak a nyakláncod?

- Ezt te honnan tudod?

- Hallottam, amikor Elijah-val beszélték. A vámpírlét egyik átka – bocsánatkérően vonta meg vállát, mire a lány csak somolygott.

- Igazából fogalmam sincs. New Orleans-ba kell nekik, de többet nekem se árultak el.

- Milyen… akcióba van már megint a testvéred? – Stefan kissé helytelenítően ráncolta össze homlokát. Lehet, hogy Klaus skizofrén? Hogy lehet, hogy az egyik pillanatban még gondoskodó Caroline-nal szemben, aztán meg a másikban éppen valakinek tönkre teszi az életét?

- Nem tudom – Stefan legalább annyira ismerte Rebekah-t, mint ő a fiút, így hamar lekövetkeztette, hogy nem mond igazat. De biztos jó oka volt rá. Talán jobb nem tudni, hogy mit tervez már megint az őrült hibrid.

- A nyaklánc a barlangban van, ahova mi nem mehetünk nem igaz? – kérdezte pár perc után, Rebekah pedig vesébe ható pillantással jutalmazta.

- Tudomásom szerint igen. Miért?

- Csak meg kell igézni egy embert, hogy bemenjen érte – vonta meg vállát készségesen.

- Matt a nélkül is megtenné,hogy megigézném. De miért tennék szívességet nekik?

- Rosszindulatú vagy – mosolygott rá a fiatal vámpír, mire a lány csak grimaszolt.

- Csupán törlesztek.

Sok idő eltelt, míg Caroline ismét megjelent ezúttal már halálfehér rémült arccal.

-Nem ment… - lehelte maga elé, és ijedt tekintetét kettőjükre emelte. – Nem ment… - zihálta és sírni kezdett.

Stefan el se tudta képzelni mi boríthatta ki ennyire a lányt megint, de kezdte kapizsgálni. Megölelve csitítani kezdte őt, nem akarta, hogy nagyon felhergelje magát. Talán a boszit is előhozná ismét. Caroline erősen bújt barátja ölelésébe, a tudat, hogy képtelen meginni a vért teljesen megrémítette.

-Ha nem iszok, kiszáradok – hüppögte, majd magyarázatba kezdett. – Én akartam, tényleg akartam, szomjas voltam, vagyok, de nem tudtam magamban tartani. Mint, amikor Elena se volt képes rá… Mi a bajom?

- Ne ess pánikba – sietett mellé Rebekah és gyorsan nyugtatni kezdte. – Biztos csak… oké, nem tudom! Talán Nik vérétől van…

-Csak azt tudja meginni – tátogta Stefan a lány válla felett, Rebekah pedig biccentett.

- Szólok neki.

- Ne! – Caroline még zavarodva vált ki Stefan öleléséből, és az ősre nézett. – Elmegyek hozzá! Egyébként is beszélnem kell vele.

- Elkísérjelek?

- Nem – mosolygott a fiúra. – Eltudok menni egyedül, legalább…rendezem a gondolataimat.

- Légy vele kíméletes! – szólt utána Rebekah, mire Caroline értetlenül visszafordult. – Úgy látom megsértődött… egy kis hízelgés és minden rendben lesz!

- Kösz a tanácsot – a kék szemek lesújtóan pillantottak rá, bár a lány igazat adott neki. A tapasztalata szerint Klaus-t könnyű levenni a lábáról. Felkapta Rebekah kocsijának kulcsát, majd távozott. Ebben a pillanatban tért vissza az álompár is. Elena kérdőn nézett az elsuhanó szőke lány után.

-Hová ment?

- Nem tudja meginni a vért. Azt hiszem, csak Klaus vérét fogadja be a szervezete –adta meg a száraz magyarázatot a fiú.

- Kezd sok lenni, hogy mindent a hibrid tud csak megoldani – jegyezte meg Damon szarkazmussal a hangjában.

- Sérti az önérzeted? – Rebekah flegmán felhúzta szemöldökét, de választ nem kapott rá, csak egy csúnya pillantást.

- Tudnánk valamiben segíteni? – nézett Stefanra a hasonmás, aki töprengett egy darabig.

- Ugyan nem tudom mi köze lehet bármihez is, de Klaus utána akar nézni Caroline vérvonalának. Hogy az miben segítheti őt, ne kérdezd nem tudom. Ha utána tudnátok járni, akkor előrébb lennénk egy kicsit – vontatottan pillantott fivérére, majd vissza a lányra.

- Mindent megteszünk, ugye Damon?

Az idősebb Salvatore tiltakozni akart, de látva kedvese szigorú pillantását, inkább csak biccentett. Nem örült neki, hogy ennyire megakarják menteni a szőke lányt. Klaus is világosan megmondta, ahogy Elijah is, hogy előbb utóbb nem lesz jobb megoldás, mint megölni őt. Akkor meg miért reménykednek ennyire? 

Stefan örült neki, hogy Damon beleegyezett a segítségbe, még akkor is, ha Elena utasítja. Tudta, hogy nem igazán kedvelte a szőke lányt. Ő maga is meglepődött reggel Klaus viselkedésén, hiába volt férfiból, nem értette, hogy mitől lett ennyire távolságtartó és rideg a hibrid. Ugyan volt egy sejtése, de inkább nem mondta ki hangosan, az őssel pedig végképp nem akarta megosztani. Még a végén a szívét nem a testében találná meg… a reggeltől függetlenül azonban bízott benne, hogy továbbra is segíteni fog a lánynak. Elvégre csak azt hangoztatja, hogy muszáj, de a magyarázat még váratott magára. Próbálta megérteni Klaus-t, visszaidézte az együtt töltött időket – még Chicago-ban – hátha talál valami választ. De jó kapcsolatuktól függően nem értette meg sokszor a férfit. Ha valaki, csak Caroline tudná rávenni, hogy továbbra is olyan kedvesen és önzetlenül álljon hozzá, mint eddig. És csak Caroline fogja megtudni, hogy miért volt ma olyan a hibrid, amilyen. Nem is tudta, hogy mekkorát tévedett ezzel kapcsolatban. Tőlük távol, a hatalmas villában az üres falak visszhangot vertek a hang erejétől.

- Mi a fene bajod van? Megváltozott a véleményed egy este alatt?

- Ezt nem mondtam – rántotta meg vállát az ős, amivel csak egyre jobban felbosszantotta a lányt. Tudta, hogy a tűzzel játszik, hisz Caroline sokszor akkor veszítette el a tudatát, amikor az érzései felülkerekedtek rajta. De reménykedett benne, hogy a vérétől most egy ideig önmaga marad.

- Akkor mert miért játszod a sértődöttet? Én tettem valamit? – kérdezte ismét lassan kétségbeesett hangon a lány. – Nem akarsz már segíteni? – hangja elhalkult a felismeréstől.

- Kiakasztod magad a saját elméleteidtől – forgatta meg szemeit az ős. – Erről én már nem tehetek…

- De nem is reagálsz rájuk! – kiáltotta ismét a lány magából kikelve. – Nem mondasz ellent, mi a… mi bajod van?

- Miért vagy itt? – Klaus a válasz helyett, témát váltott és továbbra is látszólagos nyugodtsággal terült el a kanapén, és figyelte a fölé tornyosuló tajtékzó lányt.

- Nem tudtam vért inni – halkan nyögte ki a problémáját a lány, mire Klaus gúnyosan mosolyogni kezdett.

- Áh, értem vagyis szó szerint én éltetlek most téged. Kellemetlen – összeráncolta homlokát, mire Caroline felsóhajtott.

- Úgy látom téged már nem érdekel élek-e vagy sem.

- De téged igen és ez már haladás! – mosolygott önelégülten a férfi, de nem is tudta mennyire megbántotta ezzel a lányt.

- Azért viselkedsz így, hogy érdekeljen engem az életem? – kérdezte összezavarodva.

- Nem, Caroline – Klaus megkeményítette tekintetét, majd egyenes háttal felállt és közömbösen a lány szemeibe nézett. – Azért viselkedek így, mert függetlenül az utóbbi napoktól, nem szabad senkinek elfelednie, hogy én csak azért vagyok itt, hogy a suttogót megállítsam. Nem érdekel, ha te meghalsz, Caroline. Egy vagy a sok közül…

- Értem.

Caroline úgy érezte, mintha tőrt döfnének a szívébe. Ugyan tudta, hogy Klaus miket tett, de az idő folyamán egy kicsit megkedvelte. És azt hitte, hogy ez a hibrid részéről is kölcsönös, vagy még annál is több. Tudom, hogy szerelmes vagy belém. Istenem, de naiv. Komolyan azt gondolta, hogy az ezer éves vámpír tényleg felfigyelt rá? De akkor mi a magyarázat, hogy olyan kedves volt vele? Megmentette az életét, nem is egyszer… igaz, többször majdnem miatta halt meg. Mikor megkérte, hogy Damon-t mentse meg, megmentette, sőt még a ballagása miatt is visszajött. Engedte, hogy Tyler visszajöjjön a városba, sőt a gimi utolsó báljára még ruhát is adott neki. Tényleg érdeklődött iránta, de ha ez nem azért történt, mert megkedvelte, akkor miért? Szórakozás, mi?

A lány nyelt egyet, hogy legyűrje a torkában jelentkező gombócot, és gyorsan kipislogta könnyeit. Mikor volt elég bátorsága, hogy felemelje a fejét, a férfi már egy poharat nyújtott felé, benne a saját vérével.

Felnézett a férfi szemeibe, aki pókerarccal, közömbös tekintettel nézte végig, mi történik a lányban. Nem kellett gondolatolvasónak lennie hozzá, hogy tudja, mi játszódik le most a lány lelkében. Feljebb emelte a poharat, de a lány nem fogadta el. Szemei megrebbentek, majd hátrébb lépett és hátat fordítva kifelé sietett.

-Ne játszd már a megbántottat Caroline! Ha nem iszol, meghalsz.

- Így is úgy is – fakadt ki a lány, hangja ugyan reszelős volt, de erős. – Miért kellene késleltetni, azt, ami bekövetkezik?

- Fejezd már be a mártírkodást – csattant fel keményen a hibrid és az asztalra csapta a poharat. – Elijah azért ment New Yorkba, hogy rajtad segítsen, sőt mind azon vagyunk!

- Pedig, ha engem megöltök, akkor a suttogó is nem igaz?

Klaus-nak összeszűkültek a szemei, tudta, ez is egy olyan dolog volt, amit nem akart megosztani a lánnyal. Balszerencse volt, hogy Caroline okosabb, mint gondolta.

-Ezért akart Elijah megölni…

- Teljesen mindegy Caroline! De az utóbbi napok kárpótlásáért azt hiszem tartozol majd annyival, hogy meghívsz az esküvődre. Hogy van Tyler? – mosolygott egyet, mire Caroline lefagyott. Nem hitte el, hogy Klaus ennyire szemét tud lenni. Szemei megrebbentek, majd kínlódva elmosolyodta magát. Valamiért azonban a hibrid, tovább mondta.

- Mondanám, hogy sajnálom mert nincs veled, de valamilyen szinten elégedett vagyok, hogy nem öregedtem ki a rémisztésből. De ez most nem is lényeges, igyál Caroline! – kezével a pohár felé intett, de a lány megrázta fejét.

- Köszönöm – emelte fel fejét, mire a hibrid megvonta vállát.

- Mit?

- Hogy megmutattad nem érdemled meg, hogy tartozzak neked.

Caroline ezután faképnél hagyta a férfit, aki döbbenten pislogott utána. Tudta, túlfeszítette a húrt, de nem akarta reményekbe ringatni a lányt. Maradjon ő továbbra is a gonosz hibrid, aki csak fájdalmat tud okozni másnak. Nem akarta, hogy Caroline lássa azt az oldalát, amit más nem. Sebezhetővé válna tőle, és ezt ő nem akarja. Ezt tudnia kell. Viseld a szenvedést Caroline, akármennyire is fáj, mindkettőnknek. 

Következő fejezet...