3. fejezet

Igen, már meg is hoztam. Ebbe, több az izgalom :))) Köszönöm a kommenteket és a pipákat! Remélem a 4. fejit már tudom is hozni vasárnap! :D De azért ne nézzetek megszállottnak, nem töltöm a napon nagy részét a gép előtt meg van a saját napi elfoglaltságom csak ha megszáll az ihlet akkor rengeteget tudok írni ^^ így van az, hogy elég csak kétszer leülnöm a gép elé, hogy összehozzak egy fejezetet :) (az mellékes, hogy mennyi ideig, de amúgy is éjjeli bagoly vagyok :D ) Na, hát remélem tetszeni fog :)

Az ösztön majdcsak a hibridet is arra sarkalta, hogy kimutassa foga fehérjét, de elég ideje volt már rá, hogy megtanulja ezt háttérbe szorítani. Nem volt nehéz észrevenni, hogy Caroline olyannyira le van gyengülve, hogy nem fogja tudni megtámadni. Legyűrte magában a keserű érzést, hogy a mosolygó, életvidám lány most inkább hasonlított egy túladagolt drogosra, mint magára. Beismerte, hogy csúnya látvány volt.

Caroline ajkai közül morgás tört fel, de nem bírta sokáig. Nyögve fordította el a fejét és körmeivel végig szántotta a padlót.

-Caroline… - Klaus leguggolt a lány mellé, és óvatosan megérintette a lány vállát. – Kedvesem, kellj fel. Elég hideg ez a padló.

A lány sóhajtva visszafordította fejét a férfi felé és ködös tekintettel végig mérte. Összeráncolta homlokát, Klaus pedig félrebiccentette fejét, várva, hogy a lány lépjen valamit.

- Hallom őt… - lehelte maga elé és válla alá húzta kezeit. – Mindig itt van. Olyan nehéz.

- Caroline ki ő? – kérdezte lágyan, mintha csak egy gyerekhez beszélne.

A lány szemei könnyesedni kezdtek és kérlelően a hibrid szemeit kezdte fürkészni.

-Nem akarom, hogy bántson… de sose alszik.

Klaus kissé elfordította fejét, hogy ne riassza meg a lányt reakciójával. Tudta, hogy már nem tud segíteni neki. Ha Caroline már ennyire nem önmaga, akkor már nem is lesz. Csak egy módon tudja őt megszabadítani.

Nyelt egyet, majd megkeményítette tekintetét, és visszafordult. Simogatni kezdte a lány hátát, majd keze a lány lapockájához ért, ahol érezte a szívét. Nem akarta megtenni, de tudta, hogy más megoldás nincs.

-Megszabadítalak tőle, Caroline. Soha többé nem fog téged bántani – suttogta. Nem tudta abbahagyni a lágy cirógatást, de a hibrid tudta, hogy csak az időt húzza. Nem akarta megölni a lányt.

Caroline mosolyogva hajtotta fejét a kezére, így az ős nem láthatta, hogy az miként tűnik el az arcáról és helyette átvette egy veszélyes arc. A lány szemei elsötétültek, arcán az erek egészen a nyakáig kezdtek húzódni, és vicsorogva felpattant, pont mielőtt Klaus kitéphette volna a szívét. A férfit nyakánál fogva szorította a falhoz, és felbőszülve vicsorgott rá.

-Engem nem kell megszabadítani – sziszegte. Klaus a döbbenettől megszólalni nem tudott. Képtelen volt megmozdulni, számára ismeretlen erő tombolt a lányban. Szemét végig futatta a lány arcán, de nem fogta fel, amit látott.

A szépséges fehér arcon, ugyan kisebbek, de annál erősebb sötét erek húzódtak végig, akár az indák úgy tekeregtek a bőr alatt, mindegyik a szeme környékén indult meg. A kék írisz helyén a teljes pupilla kitágult, benne megannyi düh és éhség.

Caroline felemelte a fejét, mire az egész szeme besötétült, az ablakok és az ajtók pedig remegni kezdtek, a véres nejlon jóval felemelkedett a földről. Közelebb hajolt a férfi arcához, külső szemlélő azt is hihetné, hogy megakarja csókolni, de csak a szeme miatt tette. Klaus nem értette, hogy a lány miért mélyed ennyire a szemébe – bár őt magát teljesen lekötötte, hogy a fekete mélység aljára nézzen – de hamarosan megérezte. Egész testén érezte a remegést, ami végig fut rajta, mintha valaki szívná a vérét, az erejét és szimplán az életét.

-Caroline, … - nyöszörögte, csak pár percbe telt, de már úgy érezte, hogy nagyon gyenge. Ilyesmit legutóbb akkor tapasztalt, mikor Stefanék megállították a szívét. – Caroline, hagyd abba!

A lány szemei megrebbentek, majd hirtelen minden elcsendesedett. Elkapta kezét a férfi nyakáról és hátrébb lépett, arca kitisztult és ismét a zavaros kék szemek tekintettek Klaus-ra. Csak a hibrid zihálását lehetett hallani, aki mint egy fuldokló úgy kapkodta a levegőt. Mikor az érintés megszakadt, minden ereje visszaszállt. Még szerencse, hogy nem érintett tovább…

Miután csillapította lélegzetét, a lányra nézett. Caroline zavarodottan nézett körbe.

- Mi történt? Hol vagyok? Klaus? Te mit keresel itt?

- Üdv ismét közöttünk Kedvesem – mosolygott rá a férfi, bár nem tudta sokáig fenntartani. Bíztató akart lenni a lánnyal szemben, bár nem is volt az a körülíró és kímélő típus. – Remélem csak éppen az egyik lépésemet akartad megtorolni, és valójában nem megölni.

- Megölni? – Caroline meglepetten húzta fel szemöldökét. – Mi a fene történt és miért vagyok ebben a szobában?

- Caroline… - kezdte a férfi, de tovább nem jutott, mert nyílt az ajtó és Elijah lépett be rajta.

- Jó estét Caroline! Rebekah majd megmutatja a fürdőt, ahol rendbe szedheted magad és talán enni is szeretnél – a magabiztosság és higgadtság megnyugtatta a lányt és bólintva kisomfordált.

- Ez nem Caroline – kezdte egyből a hibrid. – Az a Caroline akit én ismerek, most majd letépné a fejemet, hogy áruljam el, miért van itt. Láttad milyen nyugodt?

- Igen, láttam – biccentett Elijah, majd sóhajtott. – Niklaus, már három napja ilyen. Ez már túl sok idő, nem tudok segíteni. Még, ha az elméjébe is hatolnék, nem tudom visszafordítani.

- Tudom – bólintott a hibrid elkomorulva. Ő maga is tisztába volt vele. Aki előttük van, már egyáltalán nem Caroline. Mérges volt magára, amiért az előbb nem tudott semmit tenni ellene. – Egy fél másodpercig komolyan azt hittem, hogy megöl. Olyan szinten kezdte el szívni az energiámat, hogy reagálni se volt időm.

- Már túl erős. Jobb, ha távol tartod magad tőle – figyelmeztette lágyabban az ős, de Klaus erre csak felháborodott.

- Nem ez az első eset, hogy a kis város egyik lakója akar megölni – fakadt ki dühösen, majd ugyanolyan hangulatban kimasírozott a szobából.

- Tudom, hogy nehéz, de semmit nem tehetsz a lányért! – szólt utána, mire a hibrid megtorpant. – Egyetlen megoldás létezik, meg kell őt ölni. Még egy ideig talán tartja magát Caroline, de egyszer felfogja adni. Ha eljön a pillanat, képes leszel rá, hogy megöld?

Klaus pókerarccal fordult vissza fivére felé, majd kibökte.

-Nem a könyörületemről vagyok híres.

Ott hagyta fivérét, és a nappaliba sietett, hogy minél hamarabb alkoholt öntsön magába. Hallotta, hogy az emeleten Caroline fürdik, a húga pedig matat valahol, így legalább van egy kis ideje átgondolni a dolgokat. Megdörzsölte homlokát, mintha így elűzhetné nem létező migrénjét.

Ledőlt az egyik kényelmes kanapéra, kezében a wisky-s pohárral és lehunyta szemeit. Tudta a megoldást a lány problémájára, még se vitte rá a lélek. Már hogyha nekem van lelkem…

Jelenleg mérges volt önmagára mert hagyta, hogy az érzései vezessék. Tudta, hogy csak szívességet tenne a lánynak, ha megszabadítani a szenvedéstől, és egy része – a racionális része – meg is ölné. Azonban van egy másik része, amelyik csak azóta él, hogy megismerte a lányt. Az a gyenge éne, nem akarta, hogy Caroline-nak baja essen.

„Aki képes szeretni, az megváltható.”

„…én lépek feléd, mindazok után, amit tettél, de te képtelen vagy túl lépni magadon.. Istenem! Sajnállak téged.”

„…- Ugyanolyanok vagyunk Caroline.

- Bizonyítsd be. Mutass könyörületet, amit én adnék neked. „

„Klaus, ne most döntsd el, hogy túl vagy-e rajtam. Tízpercenként hívogatni foglak, amíg ide nem vonszolod a segged, hogy megmentsd Damon-t.”

„- Eleget tettél…

- Még annál is többet… „

„…érted Caroline… mindezt érted…”

-Caroline alszik.

Rebekah kizökkentette emlékeiből, amiért hálás volt. Nem akart érezni semmit.

- Miért nézel így rám drága húgocskám? – homloka megemelkedett, ahogy észrevette Rebekah vesébe ható pillantását.

- Nem kellett volna onnan kihozni. Te is tudod, hogy nem önmaga. Kitudja mikor borul el az agya és mivel ősi vámpírok vagyunk, gondolhatod, hogy mennyit jelentünk neki.

Klaus hátra hajtotta fejét a kanapé párnájára, szemforgatás közepette. Pár percig szótlanul hagyta, hogy Rebekah méregesse rajta a szemét, majd felsóhajtott, mikor ezt megunta.

- Tudom, hogy jóképű vagyok, de ne bámulj…

- Csak azon töprengek, hogy tulajdonképpen te miért is jöttél vissza. Úgy értem, Hayley és a gyerek mindenekelőtt… vagyis ezt hittem.

- Jól sejtem, hogy még mindig haragszol rám a gyógyír miatt? – a lányra sandított, mire az még csúnyábban nézett.

- Nagyon jól sejted!

- Ugyan már, te se gondoltad komolyan, hogy ember akarsz lenni! – kuncogva állt fel, hogy pótolja kiürült poharát.

- De komolyan gondoltam! – csattant fel a lány. – És gyerekes vagy, amiért nem tudod ezt elfogadni! Nem akartam ezt az életet…

- Mondj újat, már hallottam párszor tőled – jött ismét a szarkazmus a hibrid felől.

Csak mosolygott azon, ahogy Rebekah dühös sziszegések közepette ott hagyta bátyját. Gondolataiba mélyedve forgatta kezében a poharat, tudva, hogy Elijah mögötte áll.

- Mi lesz a nyaklánccal? Rebekah legutoljára a föld alatti barlangban látta. Talán még ott van.

- Micsoda véletlen lenne – motyogta somolyogva, majd mosolyogva fordult fivére felé. – De túl kicsi az esély erre. Inkább kérdezzük meg a kis Elenát, mihelyst visszajöttek a nagy pihenésükből a Salvatore fiúval.

Ajtó csapódás, hangos léptek zaja ért el a két őshöz, majd pillanatokon belül meg is jelent a fiatalabb Salvatore. Stefan nem lepődött meg a két férfi jelenlétén, csak az időn döbbent meg. Nem gondolta volna, hogy ilyen hamar itt lesznek.

- Üdv Stefan! – mosolygott rá negédesen a hibrid, amitől a fiút kirázta a hideg.

- Hello Klaus. Most New Orleans-ba teszed tönkre valaki életét? – kérdezte ugyanolyan bájvigyorral.

- Ez azért fájt – sóhajtott fel a férfi.

- Erre most nincs időnk – szólt közbe Elijah, majd Stefan felé fordult. – Gondolom semmit nem találtál.

- Bonnie varázskönyveiben semmi nincs, ahogy a Gillbert naplókban sem. Csak az ősöket említi, de ennyi – vonta meg vállát kelletlenül, majd a két férfire nézett. – De Rebekah nem véletlenül szólt nektek. Elmondta, hogy ti már találkoztatok ilyennel.

- Pletykás egy nő – motyogta fejét rázva Klaus. – De a hír igaz, barátom!

- Akkor lennél olyan kedves, és megosztanád velem, hogy a barátom miért váltott őrült gyilkos üzemmódba?

- Kis türelmetlen – nevette el magát, de Elijah leintette.

Stefan kényelmesen helyet foglalt az egyik fotelbe és kíváncsian várta, hogy a két ős végre megosszák vele a fontos információkat. Klaus továbbra is az italát szürcsölgette, míg Elijah lezseren az ablaknak dőlt és belekezdett a mesélésbe.

-Az egész hétszáz éve kezdődött. Illetve, mi akkor találkoztunk vele először. Akkor már jó pár vámpír mászkálgatott a világon. Nem volt ismeretlen a vér iránti sóvárgásuk, de összefutottunk egy vámpírral, aki már jócskán öreg volt, hogy az éhségének intenzitása erős legyen. Megtudtuk a kedvesétől, aki történetesen boszorkány volt, hogy már hetek óta furcsán viselkedett a férfi. Tombolt, dühös volt, a legjobb barátját is képes volt megtámadni, ahogy a szerelmét is. E mellett pedig olyan erőkkel bírt, akár egy boszorkány. Ismeretlen volt számunkra,még is biztosak voltunk benne, hogy egy boszorkánynak a keze van a dologban. Nagyot nem is tévedtünk…

Elijah felsóhajtott, Klausnak viszont nem tetszett a mesélés lassúsága, így szemét forgatta, és folytatta.

- Elijah azt akarta mondani, amit már nagyjából te is tudsz! Ha valaki meghal, legyen az élő vagy holt nem feltétlenül lép tovább. Csapdába esik és itt marad a földön, az élők között járkálva. De persze, őt senki nem látja. A természet őrei között is vannak gonoszak, akik még a kinyilvánítás és a fekete mágia határát is túlfeszítik. Ha egy ilyen boszorkány meghal, a lelke nem csak, hogy itt marad, de ha talál egy megfelelő személyt, akkor irányítani tudja. Ezeket a szellemeket hívják a boszorkányok suttogóknak.

- Vagyis, ha jól értem… - vontatottan nyíltak el ajkai Stefannak, könnyű volt összeraknia a dolgokat, csak nem értette. – Akkor egy halott boszorkány lelke szállta meg Caroline-t? És mi a megoldás?

Elijah és Klaus összenéztek, de mielőtt a hibrid kimondhatta volna a kegyetlen valóságot, Elijah megelőzte.

- Egy barátunk szintén így járt, abban az időben elég sokszor fordult elő, hogy találkoztunk megszállt vámpírokkal. Mi elég erősek és idősek vagyunk hozzá, hogy irányítsuk egy vámpír elméjét. De olyan ez, akár egy fertőzés. Minél több ideje van benne a lelke, annál jobban a hatása alá kerül. Mikor időben észrevettük segítettünk, de nagyon ritka volt.

- És mi a helyzet Caroline-nál?

- A helyzet az, hogy a boszi már régóta megszállta – jelentette ki vállát rángatva Klaus.

- És ilyenkor mit tehetünk? – Stefan óvatosan pillantott fel, de már a hibrid szeméből látta a megoldást.

Klaus viccelődve illusztrálta, mit kell tenni, mire Stefan felpattant helyéről és hitetlenkedve rázta fejét.

- Biztos van más megoldás!

- Igazából mindegy, hogy megöljük-e vagy sem – dörzsölte össze kezeit az ős. – Ha nem mi tesszük meg, akkor majd a boszi megteszi – Stefan értetlenkedve ráncolta össze homlokát, mire bosszankodva magyarázatba kezdett. – A vámpír teste nem bírja el a boszi erejét. Ezért is alakul ki ez az őrület. Senki nem lehet egyszerre vámpír és boszorkány.

Elijah hallgatagan figyelte, hogy Stefan mennyire ki akadt ettől. Megértette, hiszen nagyon szerette a lányt.

- Sajnálom Stefan – mondta halkan.

- Mindennek van kiskapuja biztos, hogy ennek is van! – fakadt ki. – És különben is, miért Caroline? Ő még elég fiatal vámpír.

- Részben pont ezért. Könnyű dolga volt, mikor meg kellett szállnia.

- E mellett pedig Caroline vámpír létére túl emberséges – Stefan erről nem tudott vitatkozni Klaus-sal. Ezzel ő is tisztába volt. - Búcsúzz el tőle, amíg megteheted.

- Niklaus! – Elijah mérgesen szólt rá öccsére, tapintatosabb is lehetne.

- Mi van? – ártatlanul tárta szét kezeit, egyszerűen csak kimondta az igazságot.

Stefan képtelen volt elfogadni a tényt, hogy barátját meg kell ölniük. Biztos, hogy van valami megoldás.

-Ti vagytok a legidősebb és legerősebb vámpírok a világon. Képtelen vagyok elhinni, hogy a végén mindenképpen meg kell halnia Caroline-nak. Csak képesek vagytok valamit tenni!

A két ős nem mondott rá semmit, hiszen ők maguk is tisztába voltak a kicsapott helyzettel. Úgy tűnt igenis van olyan dolog a világon, ami még az ősök képességeit is meghaladja. Hangos kiabálás, szitkozódás ért a három férfihoz, majd megjelent előttük Caroline, mögötte Rebekah kétségbeesve hadovált. Klaus és Stefan felpattant, előbbi próbálta felmérni a lányt, míg Salvatore csak aggódva lépett a kiakadt lány elé.

-Caroline, nyugi!

- Hogy nyugodjak meg? Mit keresek itt? És ők mit keresnek itt? – pillantott az ős fivérek felé.

- Ez Caroline – állapította meg csendesen Klaus, mire több szúrós szem is felé villant.

- Most már magyarázzátok el, hogy mi a fene folyik itt, mert rohadtul be vagyok rágva! – Caroline egyre dühösebb és értetlenebb volt.

- Csak ne hergeld fel magad, hidd el az egyikünk se lesz jó! – Klaus megjátszott ijedt képpel lépdelt a lányhoz, akinek szemei megrebbentek.

Összeráncolta homlokát a férfira nézve, mire az kérdőn felhúzta szemöldökét.

- Semmi csak… most találkoztunk először azóta, hogy visszamentél New Orleans-ba? Mintha nem most látnálak először…

- Ezt majd máskor megbeszéljük, drágám! – hárított mosolyogva a hibrid, de szemei felcsillantak a reménytől. Örült neki, hogy Caroline egy része még mindig meg van.

- Igen igazad van! – legyintett Caroline. – Most nekem haza kell mennem! Anya már nagyon aggódhat értem… - az ajtó felé lendült, de egyszerre két valaki is megragadta, míg Klaus elé állt a fejét rázva.

- Az édesanyáddal már két napja beszéltem, jól van – hadarta Stefan. – De te sehova nem mehetsz, ember közelébe pláne nem!

- Miket beszélsz jól vagyok! – hangsúlyozta ki a lány és úgy nézett Stefan-ra, mintha megőrült volna.

- Caroline nem vagy jól – Rebekah azóta próbált a legtávolabb lenni a lánytól, mióta majdnem megölte. Nem akarja, hogy másnál sikerüljön. – Megöltél két embert, megtámadtad Stefant, engem sőt ma még Niket is! 

- Mi? – lehelte a lány elképedve.

- Azt akarod, hogy az anyád vagy Matt legyen a következő? De neked mindegy vámpírt is megtámadsz szóval…

- Stefan elég! – csattant fel a hibrid látva, hogy a lány teljesen lefagyott és próbálja összeszedni a gondolatait, még is közel állt a kiboruláshoz.

Caroline laposakat pislogva eltátott szájjal próbálta feldolgozni a hallottakat. Hogy ő? Embert ölne? Az lehetetlen.

- De már egyszer elmeséltük neked, hogy mi történt – Rebekah összeráncolta homlokát, ennek nem kellett volna újnak lennie.

- Nem, nem meséltétek! – kiáltotta Caroline és hátrálni kezdett. – Őrültek vagytok! Én nem öltem meg senkit!

- Caroline… - kezdte Stefan, de a lány belé fojtotta a szót.

- Miket beszéltek ti? Megöltem valakit? Mikor? Tegnap a bulin? Ne keverj össze magaddal Stefan, én nem vagyok gyilkos! Ez képtelenség, már hosszú ideje, hogy nem érzem azt az éhséget, nagyon jól kontrolálom magam!

- Tudom, hogy nehéz feldolgozni, de minden rendben lesz csak nyugodj meg… - Stefan próbálta csitítani a lányt, persze sikertelenül.

Elijah csak figyelte az eseményeket, végszükség esetén akart közbeavatkozni. Őt is meglepte, hogy a lány ennyire önmaga három nap után.

-Caroline ki az, aki folyton suttog neked? – szólalt meg hosszú idő után, mire Klaus megfeszült és árgus szemekkel nézte, ahogy bátyja lassan a lányhoz sétál. – Mindig mond neked valamit, irányít téged. Találkoztál már vele korábban? Ki ő Caroline?

Ugyan nem nyugtató hatással volt a lányra, de elcsendesült és döbbenten elnyíltak ajkai. Szemei végig jártak az őt figyelőkön, majd lehajtotta fejét. A bulin…

-Nem… ne… - suttogta, majd zihálni kezdett, szemeibe pedig könnyek gyűltek. – Ez nem lehet… lehetetlen… istenem… úristen, ne… - Caroline átkarolta magát, majd zokogva térdre borult. – Nem akarom! – ordította, mire hatalmas energia szabadult el, és a nappaliban levő üvegek, poharak szilánkokra törtek. – Ne! Hagyj békén!

Stefan és Rebekah szörnyülködve rettentek össze az eseményektől, Elijah-nak arrébb kellett lépnie pár lépést, ha nem akart sérülést szerezni magának. Egyedül Klaus-nak volt annyi lélekjelenléte, hogy a lány elé térdeljen és kezei közé fogja arcát.

-Caroline, ne engedj neki! Szedd össze magad, gyerünk! Caroline! – egyre erőteljesebben és hangosabban szólította őt, de a lány csak zokogott. Klaus érezte, hogy a háta mögött lassan elszabadul a pokol és minden darabjaira hullik. Ő maga is megtapasztalta a lány erejét, minden sejtje érezte az erőt, ami szét akarja tépni.

-Ölj meg… - suttogta Caroline és összezárta szemeit. – Ölj meg kérlek, nem akarom… fáj…

- Caroline erősnek kell maradnod! – rázta meg a vállainál fogva. – Nyugodj meg hallod?! Css… semmi baj – lágyan cirógatni kezdte ujjaival a lány bőrét, habár egy láthatatlan erő húzta az átváltozás felé. Felül kerekedett rajta a vámpír ösztöne és szemfogai megnyúltak, de megrázta fejét,mielőtt befejeződne az átváltozása. – Caroline, nyugodj meg! Segítünk rajtad kedvesem, de meg kell nyugodnod!

- Nem akarom…

- Segítségre van szükséged, majd mi meggyógyítunk! Csak maradj erős és ne hagyd, hogy eluralkodjon rajtad! – a hibrid maga se tudta, hogy miért mond ilyeneket, teljesen tisztába volt vele, hogy a lány meghal. Vagy így, vagy úgy.

- Nincs szükségem rá! – hörgött, majd arca ismét átváltozott. Klaus magában szitkozódott Caroline arcát látva. Nem tudta hogyan, de a másik pillanatban már a szoba másik végébe repült, és a falnak csapódott.

Caroline hallotta, hogy Rebekah felsikoltott, Stefan pedig az ős előtt állt. Felállt a földről, és szánakozva nézett végig a vámpírokon, fekete szemeiben megannyi megvetés. Elijah előtte termett, hogy megállítsa a lányt, mielőtt támadhatna, de az egyszerűen nyakánál fogva megragadta, és a falhoz szorította.

-Szánalmasak vagytok! – sátáni kacaj tört fel a szőke lányból. – Caroline már az enyém!

A földre dobta az őst, majd elsuhanva a két másik vámpír mellett elveszett az éjszakába. A nagy rohanásába le döntötte Stefant és Rebekah-t a lábáról, akik nyögve tápászkodtak fel. Klaus is próbálta összeszedni magát, bár a hátába fúródott fadarabok fájdalmat okoztak neki. Elijah megköszörülte torkát, majd megigazította öltönyét és felsóhajtott. Gondolta, hogy ez lesz.

Stefan felsegítette a szőke őst, majd tanácstalanul pillantott a másik két férfira.

-És most?

Következő fejezet...