2.fejezet

Ebbe már több minden kiderül, de még mindig sok a homály :)

New Orleans

A francia negyed utcáit az éjszaka démonai uralták, mihelyst lement a nap. Természetesen ezzel mindenki tisztába volt, aki arra járt. Az egyik eldugott kis utca sarkán állt egy emeletes ház, külsőleg ugyan hasonlított a negyed hátborzongató összképére belülről azonban ízléses volt és szép. Mi se mutatta volna jobban Elijah stílusát.

Csöndben hallgatta, ahogy Klaus és Sophie a következő lépést tervezgetik. Ugyan meg volt neki is a terve, de csak akkor avatkozott volna a dolgokba, ha úgy véli szükséges.

- Még mindig nem hajlandó semmit mondani? – sóhajtott fel Sophie Deveraoux.

- Marcel nem ostoba. Kifinomult érzéke van a körülötte lévőkhöz. Pontosan tudja, hogy valami tervem van – darálta gyorsan a tényeket a hibrid.

Egyáltalán nem volt ínyére a jelenlegi helyzet. Marcel-t könnyűszerrel lefegyverezhette volna, megdönthette volna a hatalmát, e helyett mint egy hülye kiskutya ugrál a boszorkánynak, mikor mit csináljon. Bosszantotta, sőt rég érzett méreg gyűlt benne emiatt. Őt senki nem irányíthatja. Függetlenül attól, hogy Sophie-nak milyen aduász van a kezében. Lopva Hayley-re pillantott, aki inkább kimaradt a megbeszélésből. Ki se tehette a lábát a házból, maximum nappal mehetett fel a tetőre, hogy friss levegőt szívjon.

- De hálás lehet neked, amiért átváltoztattad – vonta meg vállát a nő.

- Az is, de tudja, hogy ellenem nem tud mit tenni – Klaus mosolyra húzta száját, de senki nem kételkedett benne, hogy mennyire komolyan gondolja. – Nem tud megölni, a hibrid vérem lévén pedig ártani se. Inkább a barátom, mint sem az ellenségem és milyen bölcsen teszi. De nem hülye. Semmit nem árul el, amit esetleg felhasználhatnék ellene.

Dühösen szorította össze a száját. Az utóbbi napokban, sajnos nagyon is szemtanúja volt pártfogoltja cselekedetinek, és egyáltalán nem volt ínyére. Még keserűbben vette tudomásul, hogy a régi képzelgéseiben magát látta a férfi helyett. Jó pár évtizede talán szintén ide jutott volna a város az ő irányítása által. Még is rosszabb volt elfogadnia, hogy mindez nem az ő műve. Ma már nem tetszett annyira neki a város képe. Egyszerűen Marcel helyébe akart lépni, a várost, amit felépítettek a családjával nem irányíthatja egy senki, még akkor sem, ha maga a hibrid volt, aki átváltoztatta. Kezdte lassan megbánni az akkori döntését.

Mindezek fényében pedig – már ha ez nem lett volna neki elég – kémkedőset játszik, hogy eleget tegyen a boszorkánynak, akivel alkut kötött. E mellett viszont semmit nem tudott tenni, ugyanis Marcel semmit nem árult el neki. Barátság, hűség ide vagy oda, nem volt hülye. Marcel csak egy egyszerű vámpír volt, akinek valamilyen folytán túl nagy hatalma lett. De akkor is csak egy normál vámpír. Könnyen meglehet ölni.

- Meddig kell még játszanom a báránybőrbe bújt farkas szerepét? – csattant fel végül, miután jól felhergelte magát. – Sophie nem az én stílusom, ez a kémkedés.

- Még egy kicsit. Beszéltem a boszorkányokkal, hamarosan léphetünk. De még mindig túl sokan vannak körülötte… - kissé elégedetlen képet vágott a nő, mire Klaus bőszülten elé suhant.

- Ha még több emberét eltávolítom a közeléből, szinte el is árulhatnám neki, hogy átverem. Nem mintha sokba tartani letépni Marcel fejét, de te magad állítottad fel a szabályokat – Klaus nagyot fintorgott, ugyan őt aztán sose érdekelték a szabályok. – És mivel a kis testvéred tett róla, hogy a kezetekbe legyen Hayley és a gyerek élete nincs más választásom, mint, hogy próbáljam azt tenni, amit mondasz. De vannak határok Sophie! És nem a türelmemről vagyok híres.

- Igen, tudjuk – kotyogta közbe Hayley, de látva Klaus tekintetét, inkább nem folytatta.

Elijah nem szólt bele a kis eszmecseréjükbe, végig hallgatta, majd a saját véleményét megosztja külön-külön az érintettekkel. Egyszerre a kettővel semmiképp. Félő volt, hogy öccse tényleg elfogja veszíteni a maradék türelmét is. Elijah már így is hálás lehetett a sorsnak, hogy öccse valamilyen úton módon még kezes bárány. Talán tényleg megérintette, most valami. Szeme sarkából a kanapén gubbasztó farkas lányra nézett. Egy olyan ajándékot kaptak, amivel a családja újra együtt lehet. És semmivel se fogja kockáztatni, hogy a terve ne úgy sikerüljön, ahogy gondolja. Ha kell, bármit megtesz Klaus-nak, csak ne hagyja, hogy a családja ismét széthulljon. Bár rajta nem fog múlni, ő mindent megfog tenni ennek érdekében.  Finn és Kol halott. Csak egymásnak maradtak. És persze Rebekah, aki sértődött kislányt játszik. Előbb-utóbb majd beadja a derekát és abbahagyja a gyerekes viselkedését. Legalább is Eljah ebben reménykedett, bár nem tudhatta, hogy húga, aki több évtizeden keresztül volt egy ládában még is mennyit változhatott. Bízott benne, hogy semennyit.

Elijah gondolatait rezgő mobilja vetett véget, és nem is akárki. Összeráncolta homlokát, majd egy gyors pillantás után, amit az öccse felé intézett, elvonult a másik szobába.

- Rebekah?

- Elijah – Rebekah megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Történt valami Rebekah? Ami azt illeti, nem számítottam rá, hogy ilyen hamar hívni fogsz.

- Igazából Elijah nem is magunk miatt hívlak. A véleményem nem változott és nem fogok hozzátok csatlakozni New Ourlins-ba – Elijah ajkai megrándultak az elfojtott mosolytól. Sejtette, hogy húga sokáig makacskodik.

- Akkor minek köszönhetem a hívásodat drága húgom?

- A segítséged kellene. Vagyok olyan idős, mint te vagy Nik ez tény, de vannak dolgok, amikből sokszor kihagytatok. Ilyen például, amikor egy vámpír az őrület határait súrolja és valamit tenni kell ellene.

- Miről beszélsz Rebekah? – nem volt igazán kedve a szőke ős vicceihez.

- Emlékszel, amikor hétszáz éve váratlanul a vámpírok bekattantak és őrült módjára elkezdtek vadászni az emberekre?

- Természetesen. Sok időbe telt, amíg leállítottuk őket.

- Szépen megfogalmaztad, a halálukat – gúnyolódott Rebekah és elkuncogta magát.

- Miért kérdezted? – Elijah nem törődött a piszkálódással.

- Nos, úgy tűnik ismét munka vár rád.

- Találkoztál egy suttogóval? – Elijah megdöbbent és persze azonnal feltette a kérdést. – Ez hogy lehetséges? Jó pár évszázada, hogy Niklaus és én tettünk róla, hogy soha többé ne forduljon elő ilyen mégegyszer. Rebekah? – kissé ingerülten szólította húgát, miután az percek után se szólalt meg.

- Caroline az. Én… - Rebekah felsóhajtott, majd bosszankodva kimondta. – nem tudtam őt megölni.

- Nem tudtad vagy nem akartad? – Elijah nem akart kegyetlennek hangzani. Pusztán érdekelte, hogy mi okból kifolyólag nem lépett fel drasztikusan húgocskája.

- Én nem tudok belemászni a fejébe. Csak ti tudjátok, hogy mit kell ilyenkor csinálni. Szóval ha épp nincs valami fontos dolgotok… - Rebekah lógva hagyta a mondatot, várt, hogy Elijah döntsön.

A legöregebb ős töprengett pár percig. Legrosszabb esetben is egy megoldás van: megölni a vámpírt. De kedvelte Caroline-t, benne is – akárcsak Elena-ban – olyan értékeket fedezett fel, amik rokonszenvesek voltak. E mellett pedig talán öccsének se közömbös… Lopva a résnyire nyitott ajtón kipillantott Klaus-ra, aki még mindig Sophie-val erős szóváltások közepette tervezgették Marcel elleni hadjáratukat. Más érvek is szóltak a megölés mellett, de ezúttal nem akart a józan eszére hallgatni. Ha létezik megoldás a problémára, akkor az ő és Niklaus.

-Elijah?

- Indulunk Mystic Falls-ba – döntötte el gyorsan, majd kinyomta a telefont. Pár percig még elmélyülten gondolkozott, majd úgy döntött itt az ideje az indulásnak.

Komorabb arccal lépett ismét a nappaliba, ami egyedül Klaus-nak tűnt fel. Kérdőn nézett fivérére, aki állta a tekintetét. Hosszú ideig nem mondott semmit csak némán szemeztek egymással. Klaus nem tudta mire vélni az érzéseket Elijah szemeiben, általában rossz hírek váltanak ki ilyet az emberekből.

-Ki volt az? – kérdezte végül megunva a várakozást.

- Szegény Caroline… - Elijah halkan válaszolt, nem kerülte el figyelmét, ahogy öccse szemei elsötétültek. – Rebekah hívott. Baj van. Vissza kell mennem Mystic Falls-ba.

- Elárulod, hogy mi történt? – a két nő is észrevette a hibrid megváltozott hangulatát. Ugyan Sophie nem tudta ki az idegen lány, és miért váltott ki ilyen reakciót az ősből, de mindenképpen érdekes volt. Hayley csak felvonta szemöldökét, sejtette, hogy Klaus-nak nagyon is tetszik a szőke lány, de nem tudta, hogy ennyire.

- Aligha nem egy suttogóval van dolgunk – Elijah természetességgel igazította meg öltönyét, majd zsebeibe süllyesztette kezeit. Várta, hogy testvére felocsúdjon döbbenetéből.

- Az lehetetlen – lehelte maga elé a hibrid, majd lehajtott a fejét, ahogy a szót a szőke lánnyal párosította. Egy pillanatra összezárta szemeit, majd felsóhajtott. – Évszázadokkal ezelőtt elintéztük ezt, akkor meg, hogy a…

- Nem tudom – Elijah nyugodtan tűrte Klaus egyre nagyobb ingerültségét. – Ki kell derítenünk. Illetve, jobb lenne, ha te itt maradnál. Dolgod van – pillantott rá jelentőségteljesen, de nem lepődött meg, mikor Klaus nevetve elfordította fejét.

- Komolyan azt hiszed, hogy érdekel, most Marcel? Ez annál fontosabb.

- Köszönöm! – Hayley méltatlankodva kiáltott fel. Ha valakinek neki tetszett a legkevésbé, hogy boszik kezébe van a gyereke és az ő élete, de bízott Elijah megítélésében, hogy Klausnak jelent annyi a gyerek, hogy mindenáron teljesítse Sophie kéréseit.

- Ne vedd magadra drágám, ez nem rólad szól – Klaus gúnyos vigyorral pillantott a válla felett a lányra, aki sértődötten összehúzta szemeit.

 Elijah Sophie-ra nézett, aki elítélően nézte az ősöket. Ez keresztül húzta a számításait.

-Pár nap – jelentette ki Elijah, bíztatóan. – Sophie visszajövünk, de kénytelenek vagyunk ezt elintézni.

A nő összepréselte ajkait, majd bólintott.

- De csak pár nap. Marcel-nek fel fog tűnni Klaus távolléte.

- Majd küldök neki virágot – Klaus megforgatta a szemeit, sose fog megbékélni a tudattal, hogy ennyire egy boszorkánytól vagy egy nála sokkal fiatalabb vámpírtól. – De csak hogy tisztázzuk az alku továbbra is érvényben van – fenyegetően villant meg a szeme és célzatosan Hayley-re pillantott.

- Talán nekünk is lesz hasznunk abból, ha visszamentek – Sophie nem törődött a fenyegetéssel, a saját malmára akarta hajtani a vizet. – Mint sok boszorkányhoz, ide is eljutott az ősi boszorkány nyaklánca és a hasonmás története.

- Rebekah nyaklánca? – Elijah felhúzott szemöldökkel nézett öccsére, aki bólintott. – Miért van rá szükséged?

- Mondjuk úgy, hogy az egy olyan tárgy, ami növelhetné a boszorkányok esélyeit – Sophie ennél többet nem akart elárulni nekik. – Meg van?

Elijah ismét kérdőn pillantott Klaus-ra, aki megvonta vállát. Még egy dolog, amivel foglalkozni kell. Elijah felsóhajtott, majd indulásra készen kinyitotta az ajtót.

-Nem sokára – biccentett a két nő felé.

Klaus csak egy búcsúzó vigyorral távozott, de mihelyst a ház előtt parkoló autóhoz értek elkomorult.

- Egyedül is megoldhatom – vetette fel az idősebb ős, mire csak egy szemforgatást kapott.

- Induljunk Elijah.

A hibrid nem akart még Marcel-nek is magyarázkodni a távozásért, elég volt a boszorkánynak való elszámolás minden lépéséről.

Már jó pár perce úton voltak, Elijah csak szeme sarkából pillantott néha öccsére, aki a gondolataiba mélyedt. Klaus nem szégyellte fivére előtt felvállalni érzéseit, ezért el se rejtette azokat. Ökölbe szorított kezét szájához szorította, miközben figyelte az elsuhanó város képét.

Nem tudta megakadályozni, gondolatai közé mindig visszatért a gyönyörű szőke vámpír arca. Hogy keveredhettél ilyen ügybe, kedvesem?

Elijah gondolatai azonosak voltak, mint az övé, így végül kibökte azokat.

- Miért éppen Caroline? Mystic Falls, amilyen apró, legalább annyira hemzseg a vámpíroktól.

-A legelső kérdés inkább az, hogy mindez hogyan lehetséges – Klaus nevető éllel a hangjában fordította fejét fivérére. – Már jó sok ideje, nagyon hosszú ideje, hogy tettünk az ilyen kellemetlen dolgok ellen. Ezek szerint Caroline különlegesebb, mint gondoltam – vigyorogva hajtotta félre fejét, habár némiképp komolyabban gondolta, mint amilyennek hangzott. – Olyan teremtményeket megidézni, akik már régen kihaltak? Tehetséges a lány!

Elijah nem reagált Klaus reakciójára. Tudta, leplezni próbálja valódi kétségbeesését.

-De miért pont ő?

Klaus elkomorodott, visszaidézte az összes esetet, ami a lánnyal volt kapcsolatos.

- Mert tiszta a szíve – jelentette ki végül. – Tudtad, hogy Caroline egész vámpírléte során csupán háromszor ölt? – mosolygott egyet Elijah lenéző pillantásán, amolyan „honnan tudnám” nézése volt.

- Stefan segített neki.

- Ennél többről van szó – Klaus megrázta fejét, régi „hasfelmetszős” barátjának semmi köze nem volt hozzá, az ő nézőpontja szerint. – Caroline olyannyira emberi, hogyha nem lennék pontosan tisztába azzal, hogy mi ő, el se hinném. Pedig mindenki megküzd a vámpírlét hátrányaival. Például a kis drága Elena… - félbe hagyta a mondatot és Elijah-ra fordította fejét. – Nem hitted el neki, amiket mondott Katerina-ról, pedig minden szó igaz lehetett.

- Ki voltak kapcsolva az érzései – Elijah nem szívesen beszélt erről. A gyógyír utáni hajsza során, Elena is sok változáson ment keresztül. – Pedig Elena is a legemberségesebb módon közelít meg mindenkit.

- Mennyire elfogult vagy! – Klaus szánakozó pillantást vetett rá, majd megrázta fejét.

- Csak azért nem kedveled, mert soha többé nem tudsz hibrideket gyártani.

- Ez is egy ok – bólintott mosolyogva. – De valójában sose kedveltem. Az édes kis ártatlan Elena, akit mindenki megakart védeni.

- Megölted a nénikéjét – Elijah szigorúan csattant fel, a gúnyos hangra.

- Rendben, elismerem csúnya dolog volt – Klaus nem tudta megállni szemforgatás nélkül. – Megértem az unszimpátiáját rám vonatkozóan, nyilvánvalóan én is morcos lennék arra a személyre, aki egy számomra fontos valakit megöl. – a komolykodása eddig tartott, cinikus vigyorra húzta száját. -  Csak hogy ez meg is történt. Ő és a kis Gillbert, megölték Kolt.

- Nőj fel! – Elijah a viselkedését nem tolerálta, de éppen ő se tudott mit mondani Kol meggyilkolására. – Ha mindenkit a bosszú éltetné, akkor soha nem lenne béke.

- Akkor most nekem kell megölnöm valakit? – játszott ártatlansággal pillantott rá, majd elnevette magát.

-Szép figyelemelterelés volt. – Klaus felhúzta szemöldökét, mintha nem értené, amit testvére mondott neki, de bosszankodott, amiért rájött mit művelt. Igaza volt. Titkon aggódott Caroline-ért. – Előttem nem tudod megjátszani magad. Ismerlek, Niklaus. Aggódsz a lányért. De, ha túl késő akkor…

- Meg kell ölnünk – fejezte be komoly arccal a hibrid. Remélte, hogy erre nem kerül sor, bár több forgott kockán.

Váratlanul ötlött elméjébe egy bizonyos párbeszéd, és tudta jól, hogy miért.

„- Hagytad volna Bonnie-t meghalni.

-Tudom, hogy a matek nem az erősséged, de az egy még mindig kevesebb,mint a tizenkettő.” Még mindig kevesebb… még mindig…

Klaus sejtette, ha nem derítik ki időben, hogy pontosan mi történt, annak súlyos következményei lesznek. A vámpírok pedig alighanem sorba fognak hullani. Rengetegen meghalhatnak… kezdve Caroline-nal. De ebbe inkább nem akart belegondolni. Valamiért kellemetlen érzés járta át, ha arra gondolt, hogy a szőke vámpírlány már nem fog többet rá mosolyogni. Miért fosztaná meg a világot egy ilyen szép lánytól? És miért akarná Caroline-tól elvenni a lehetőséget, hogy világot lásson? Mindesetre nem akarja megölni őt, semmiféleképpen. Csak legvégső esetben tenne ilyet. Elvégre, miért másabb ő, mint akármelyik nő? Klaus sokat gondolkozott ezen mióta elhagyta a kis várost, nem tudta, hogy mitől vonzódik olyan erőteljesen Caroline-hoz. Az ezer éve alatt rengeteg különleges nővel volt már dolga, de egyikért se tepert annyira, mint nála. Meg persze, nem is volt szüksége rá, a nők általában a lábai előtt hevertek. Ugyanolyan, mint a többi.

Bizonygatta magát a hibrid, de tudta, hogy az érzései egészen mást diktálnak. Kedvelte őt, talán jobban is, mint kellett volna. És pont ezért hagyott hátra egy fontos dolgot a negyedben. Volt, ami még fontosabb volt Marcelnél, a gyereknél…  és a tudat, hogy ez a személy valószínűleg hatalmas bajban van még jobban görcsbe rándította gyomrát. Saját reakcióját se értette, de mikor megtudta Elijah-tól mi történt, az első gondolata az volt, hogy miért ő?

-Niklaus!

Meglepődött kissé, mikor körülnézve már az ismerős várost pillantotta meg. Órákig a gondolataiba mélyedt, Elijah pedig hagyta, hogy öccse rendezze saját érzéseit. Nem tudta megállni, hogy bele ne kukkantson néha a lobbanékony fivére fejébe, és hol elégedett hol bosszús volt. Örült neki, hogy Klaus-nak még is csak van valaki a világon – rajtuk kívül – aki elég fontos neki, hogy mindent hátrahagyva rohanjon, de egyben nem dobta fel a tudat. Aggódott, hogy Klaus ezáltal nem fog tudni ésszerűen gondolkodni. Nem a legjobb időpont,hogy hagyja elcsavarni a fejét egy nő által.

Rebekah villája előtt fékezett le az autó. Ismerték már a járást, és nem is törődve a kopogással egyszerűen besétáltak a nagy házba.

- Nektek is jó estét – hallották meg húguk mérges hangját, és felpillantva meg is látták a szőke őst. A lépcsőről sétált le nem valami feldobott hangulatban. – Elijah! Nik… - idősebb testvérére bátran és őszintén mosolygott, utóbbira azonban pókerarccal nézett. Elijah szintén mosolyogva üdvözölte őt, Klaus csak a szokásos gúnyos vigyorral az arcán biccentett neki.-Hamar ideértetek.

- Siettünk – vonta meg vállát Elijah. – Stefan és a többiek tudják mi történt?

- Bár tudnák – fonta össze karjait sértődötten a lány. – Stefan tisztába van vele, hogy Caroline nem igazán önmaga, próbál rá magyarázatot találni. Damon és Elena viszont semmit nem tudnak, elutaztak a kis Bonnie Bennett-tet meglátogatni. Próbáltam hívni, sikertelenül persze – fintorgott, Klaus pedig felbőszülten megszólalt.

- Nyilván modern kornak köszönhető telefont, hátrahagyták, hogy nehogy bárki is megzavarja édes szerelemi együtt létüket.

Rebekah felhúzta szemöldökét, nem igazán értette, hogy bátyja mitől lett ilyen morcos.

-Elmeséled, hogy mi történt? – tért rá egyből a tárgyra Elijah megszokott higgadtságával.

Rebekah bólintott, majd a nappaliba mentek. Klaus-nak mohón felcsillant a szeme, mikor meglátta a sarokban lévő italos pultot, így odasomfordálta töltött magának egy pohár wisky-t.

- Előbb én kérdezek! – fakadt ki Rebekah, mire a két férfi értetlenül összenézett. – Meséltetek nekem a suttogóról, de mi is ez? Csak mert majdnem az életembe került a Caroline-nal való találkozás.

- Mi történt? – kérdezte halkan a hibrid a poharába mélyedve.

- Három napja volt egy buli a Salvatore házban…

Furcsa volt Stefannal egy buli kellős közepén beszélgetni. Mikor legutóbb szórakoztam vele, éppen a legrosszabb éveit élte Chicago-ban. Éreztem rajta a tartózkodást, de nagyon jól tudtam, hogy Elena miatt. Damon-nel alig beszélt pár szót az este folyamán, szinte állandóan egymás nyakán voltak a kis hasonmással.

-Úgyhogy Silas nem jelent már gondot. Bonnie elintézte, most pedig tervezgetem hova kéne mennem.

- Elhagyod a várost – állapítottam meg somolyogva. – Ez gyávaságra vallana?

- Inkább arra, hogy megkímélem magam a látottaktól – célzatosan nézett a szerelmespárra, akik pofátlanul enyelegtek előttünk.

Bólintottam, majd grimaszoltam egyet, mikor elénk lépett a gerlepár. Elena kissé szúrósan nézett rám. Felhúztam szemöldökömet, nem értettem mire ez a nagy ellenségeskedés.

- Stefan nem láttad Caroline-t?

- Öhm, elment, hogy felhívja Tylert, de még nem jött vissza – Stefan mosolyogva válaszolt, de csak a hülye nem vette észre rajta mennyire nem szívből jött.

- Bocsánatot kellene kérnem tőle – Elena bűntudatosan hajtotta le fejét, mire megforgattam szemeimet. Ezt az álszentséget!

- Valószínűleg hazament, mivel nem úgy alakult az este, ahogy akarta – mondtam mosolyogva. – Ő pont az a fajta, aki nem szereti, ha keresztülhúzzák a számításait.

- Megkeresem – tette le Stefan az üveget. Még egy mosolyt villantottam a döbbent párra, majd utána mentem. Semmi kedvem nem volt a többiek arcához. – Lehet igazad volt – szólalt meg Stefan, miután körbejártuk a fél birtokot őt kutatva. – Biztos hazament és otthon sír a szobájában.

- A kis Lookwood miatt? – kérdeztem flegmán.

-Szereti őt – rántotta meg vállát Stefan. Megmosolyogtattam.

- A szerelem csak akkor jó, ha van is értelme. Úgy értem szeretni egy olyan valakit, aki a világ végére menekült nagy hülye…

Megakadtam mikor a teraszra értem és lefagytam. Stefan szintén, mikor mellém ért. Csak mi ketten voltunk a hátsó teraszon, és a keresett személy. A vacsorájával.

Még sose láttam ennyire „kibukva”. Caroline eddig soha nem érzett mohósággal szívta ki az utolsó vért is az egyik fiatal bulizóból. Stefan miután túltette magát a döbbeneten, a lányhoz suhant, aki éppen a földre dobta a fiatal fiút.

- Caroline! – vállánál fogva megrázta a lányt, akire rá se lehetett ismerni. Sötét vérvörös szemeit ragadozó módjára futatta végig Stefanon, majd hagyta, hogy fogai meghosszabbodjanak és határozottan Stefan nyakára tapadt. Stefan felkiáltott, én pedig azonnal letéptem róla. Stefan kidülledt szemekkel meredt a dühöngő lányra, aki éhesen nézett ránk. Caroline előtt termettem, majd nyakánál fogva megragadtam őt.

- Higgadj már le Caroline! Mi ütött beléd? – kiáltottam, mire összehúzta szemeit. Mielőtt megszólalhattam volna éles fájdalom hasított az összes tagomba, hasonló volt a boszorkány trükkhöz, csak sokkal rosszabb. Felsikoltottam, Stefan pedig egyszerűen elé rohant és kitekerte a nyakát.

Zihálva álltam fel a földről és összenéztünk Stefannal. Mit kettőnk tekintetében ugyanaz a kérdés. Mi ütött Caroline-ba?

- El kell innen vinnünk – motyogta Stefan, mire bólintottam. Azonban tovább megint nem jutottunk, Caroline – vámpírokra nem jellemző módon – azonnal felébredt a nyaktörésből, és Stefan elé állva egyszerűen megragadta a szívét.

- Caroline, ne! – sikoltottam halálra vált arccal. Egy pillantásra méltatott, majd felkapta a fejét az erdő felé, mintha valaki a nevén szólította volna és egyszerűen elsuhant. Még mindig elhűlten térdeltem Stefan elé, aki kapkodta a levegőt és köhögött. – Jól vagy?

- Meg kell őt… találnunk – hörögte Stefan összegörnyedve.

- Egy vámpír, aki táplálkozás céljából vámpírra támad… - motyogta Elijah és összenézett Klaus-sal.

- Itt még nincs vége – legyintett Rebekah. – Mindenhol kerestük erre kiderült, hogy hazament. Valójában Stefan biztos volt benne, hogy a seriff már nem él, de tévedett. Caroline otthon volt és mikor reggelt felkelt, semmire nem emlékezett. Azt mondta, ő hazajött mihelyst felhívta Tylert. Őrültnek nézett minket, amikor elmeséltük neki, hogy mit csinált. Tényleg normális volt. De azért a biztonság kedvéért, megmondtuk neki, hogy ne menjen sehova, nem kell, hogy a fél várost kinyírja, ha bekattanna. Aztán rá pár órával ismét nem volt tudatánál. Épp hozzá tartottunk, mikor a házuk előtt a postás vérét szívta. Stefannal úgy döntöttünk, hogy szó szerint házi őrizetre van szüksége, ezért idehoztuk.

-És most hol van? – némiképp örült a két férfi, hogy legalább nem kell keresniük a lányt.

- Az egyik szobában, bezártam – rántotta meg vállát.

- Neked elment az eszed? – a szőke meglepetten pislogott mikor a hibrid dühösen felé tántorodott.

- Amikor elkaptuk így is majdnem megölt, ráadásul majdnem átrendezte az egész berendezést. Mint egy őrült, úgy dühöngött – szörnyülködve tárta szét kezeit Rebekah, míg Klaus megforgatta szemeit.

- Rebekah hihetetlen ostobaságot csináltál! Ha egy állatot ketrecbe zársz, megdühödik!

- Mit kellett volna tennem? – felháborodva pattant fel helyéről a lány. – Hagyni, hogy lemészárolja a fél várost? Vagy hagyni, hogy megöljön?

- Meg kell néznem – hadarta Klaus, majd otthagyta testvéreit.

Elijah és Rebekah is megijedve rohantak utána. Előbbi azért, mert sejtette mivel fog találkozni öccse, utóbbi azért mert tapasztalta.

-Jobb, ha nem mész be! Kicsit érdekesen fogadja látogatókat – Rebekah felbőszülve állt az ajtó elé, de Klaus egyszerűen arrébb tolta.

-Nem fog bántani. Nem is tudna – motyogta, majd halkan kinyitotta az ajtót és be is csukta maga után.

A szobában nem volt semmi – már nem volt semmi – Rebekah-nak mindent ki kellett pakolnia. Caroline tönkre tette. A szoba hatalmas volt és fehér, két falát nagy ablakok díszítették, de függönnyel volt eltakarva, hogy a napfény nehogy besüssön. Bár este e miatt nem kellett tartani.

A tölgyfa padlót átlátszó nejlon takarta, ami furcsa mód a padlótól pár centire lebegett, mintha csak a szél fújta volna, csakhogy egy ablak se volt kinyitva. E mellett rengeteg vércsepp volt rajta. Klaus összehúzott szemekkel tekintett a szoba belsejébe. Halkan lépdelt közelebb a padlón fekvő alakhoz, folyamatosan rálépdelve a nejlonra.

Caroline saját vérében feküdt, az egész testét hosszú vágásos sebek borították. Csupán egy apró topp és sort volt rajta, a férfi teljes valójában megtudta nézni mennyire szörnyen festett. A szőke lány némelyik tincsére rászáradt a vér, összeállva terült el maga mellet. Hason feküdt, térdeit maga mellé húzva, összegubózta magát, mint aki félne. Arcától néhány centire, keze a padló repedésein húzogatta ujjait, mintha valamiféle csoda lenne. Klaus látta, hogy Caroline ajkai mozognak, jobban koncentrált, mire meghallotta, hogy dudorászik.

A lány megérezve, hogy figyelik meg nem mozdulva szemeit a padlóról az érkezettre emelte. Tekintete üres volt, semmit mondó, és közömbös, még is ismeretlen indulat szabadult el benne. Klaus ajkai döbbenten elnyíltak, ahogy a lány kék szemei pillanatról pillanatra egyre feketébbek lettek, arcán megjelent a jól ismert érduzzadás, éppen elnyíló ajkai alól kivillantak éles szemfogai.

-Caroline…


Következő fejezet...