32. fejezet

Na, itt is van a fejezet! Remélem tetszeni fog!

- Szóval, mi is ez az egész? Komolyan Elena árult el minket Tyler-rel?

- Igazából ezt a részét annyira nem értjük. Elenát ismerem körülbelül már pólyás korom óta! És hiába változott át vámpírrá, hiába kapcsolta ki az emberségét, sose gondoltam volna, hogy ő lesz az, aki végül önző lesz és csak a saját érdekét nézi. Úgy értem, még Klaus is… pedig róla nem gondolta volna senki – megvonta vállát, elkeseredett mosolyra húzta száját és tovább pakolta szétszórt ruháit a táskába. 

- Hogy érzed magad?

- Jill valami pecséttel lezárta bennem a boszorkányokat, akik mint kiderült közelebb állnak hozzám, mint gondoltuk. Emília a vérszerinti édesanyám. 

- És Liz?

- Holnap lesz a temetése, nem tudom, hogy fogom bírni így. Annyira zavaros minden – ingerülten fújta ki fogain keresztül bent tartott levegőjét, mire Stefan együttérzően megsimogatta hátát. 

- Csak, hogy tudd melletted állok. És, ahogy észrevettem, vannak még emberek, akik támogatnak téged. 

- Damon már hosszú ideje, hogy igazából ki se mozdult a szobájából, aztán Jeremy és Bonnie hitetlenkednek, na meg kicsit fújnak rám, amiért az ősökkel ilyen a… viszonyom. Nem is tudom, úgy néznek rám, mintha elárultam volna őket.

- Az ősök miatt. Elijah nem, de Klaus és Rebekah…

 

- Csak jobban meg kell ismerni őket! – vágott szavába erős meggyőzéssel hangjában. – Igen, én is félreismertem őket, de tulajdonképpen csak egy szomorú család, kik hol szeretik, hol gyűlölik egymást. De azt hiszem ennyi év után, ez nem meglepő.

- Kicsit elfogult lettél velük szembe – halvány, csintalan mosolyra húzta száját Stefan, Caroline pedig halkan elnevette magát.

- Lehet. 

- Ennek köze van ahhoz, hogy láttam felvillanni valamit a hidegvérű gyilkosnak vélt hibrid szemébe? 

- Nem tudom miről beszélsz – rázta meg fejét gyorsan, majd mindketten elnevették magukat. Caroline elnézően rántotta meg vállát, majd magyarázni kezdett. – Az utóbbi időben rájöttem, hogy Klaus az a személy, aki valamennyire utat mutatott nekem. Tudod, mindig mindenkinek megakartam felelni az egész életembe. De…. neki semmit nem kellett bizonyítanom, nem akartam neki megfelelni, és így egy kicsit… visszaértem ahhoz az emberhez, aki mindig is voltam. 

- Szerintem ez kölcsönös – biccentett felé vigyorogva. – Azzal a különbséggel, hogy Klaus-nak viszont erőlködnie kellett ahhoz, hogy kihozd belőle az igazi emberségét. Ha visszagondolok arra, amikor megjelent Mystic Falls-ba… elvitt magával, és majdhogynem megzsarolva rávett, hogy ismét egy ösztönös, gyilkológép legyek. 

- Nagyon régen volt már – sóhajtott fel kicsit elkenődve. Sajnos tisztába volt vele, hogy Klaus talán egész létezésében nem volt makulátlan. Persze, ő sem az, de a hibriddel ellentétben ő nem találja élvezetét az ölésben. Normális esetben. Azonban bármennyire is akarta, hogy Klaus ilyen szempontból megváltozzon, rájött az már nem ő lenne. Abszurdum volt, de így szeretett bele, amilyen. 

-Fel a fejjel, Car – bíztatta optimistán Stefan, mire a lány is mosolyt erőltetett magára.

- Megtennéd, hogy visszamész Klaus házába és összeszeded a holmimat? – nagy kérlelő, boci szemekkel meredt rá, ami hatással is volt Stefanra és beleegyezően bólintott. – Nekem be kell mennem a városba. A napokban mindennel foglalkoztam, csak anya temetésével nem és… 

-Senki nem róná ezt fel neked. Meg volt az okod rá, amiért nem tudtál a gyásszal foglalkozni és talán ez nem is akkora nagy baj! 

- Köszönöm!

Caroline könnyes szemekkel borult a fiatal vámpírfiú nyakába.

- Akkor Miss Forbes, holnap reggel 9? – összeszedte minden erejét és erősnek mutatva magát, egyeztetett a temető gondosával. 

- Köszönöm Mr. Jones!

- Bárcsak szívesség lenne – rázta meg fejét szomorúan az öreg úr. 

- És elnézést, hogy ilyen későn zavartam!

- Ugyan kislány, nekem éjszaka kezdődik az élet – az idősödő férfi csak tréfálkozott, míg Caroline zavartan elnevette magát. Ha tudná mi minden rejteget az éjszaka, na meg manapság már a nappal is.

A szőke lány apró mosollyal arcán sétált ki a házból, majd sóhajtva megállt a járda közepén. Kicsit összerázkódott a hűvös levegőtől, ami végig cikázott testén és összeráncolta homlokát. Igaz, vámpírként nem fázik – meg érzi a hideget – de ő már csak félig az, vagy mi. Valahogy még sem az emberi fázást érezte meg bőrén, ez sokkal rosszabbnak érezte. Hideg borzongás futott végig gerince mentén, karját dörzsölni kezdte tenyerével és hosszan kifújta a levegőt. Halványan látta a leheletét, mire összeráncolta homlokát. Baljós érzés kerítette hatalmába. 

-Hello Caroline.

Felkapta fejét Jill hangjára, és összeráncolta homlokát.

-Jill? Mit keresel itt?

- Ezt én is kérdezhetném – volt valami a nő hangjában, amitől nehéz súly nehezedett vállaira. Jill ridegen mosolygott. 

- Csak anya temetését intéztem, de már pakolok, hogy holnap indulhassunk – hadarta idegesen, majd elakart sietni a nő mellett, de az elkapta karját. 

Megütközve nézett a nőre, aki elhúzta száját.

-Sajnálom Caroline – mondta, bár semmi szánakozó nem volt benne. 

- Engedj el Jill – mordult rá fenyegetően, mire karján erősebbé vált a szorítás. 

- Pedig igazán megkedveltelek. De ez nem az én harcom.

- Fogalmam sincs miről beszélsz, és most eressz – sziszegte dühösen neki, majd vicsorogva kitépte karját és értetlenkedve elé állt. – Miért érzem úgy, hogy nem véletlenül vagy itt?

- Luramentum Obligari – suttogta erőteljesen a boszorkány, mire a szőke lány megdermedt.

- Mi?

- Luramentum Obligari! Redditus est nobis facere quae tu facis!!!

Caroline kitágult rémült szemekkel zihálva hátrálni kezdett. 

- Végig mellettük álltál? – kelt ki magából levegőt kapkodva. 

- Domesticis inquietandis!

- Nem értem mit mondasz! – kiáltotta, majd villámcsapás szerűen fájdalom hasított minden tagjába, feje pedig majd szétrobbant. Könnyes szemekkel összeesett, majd fogai megnyúltak, ő pedig őrjöngve a nőre vetette magát. Nem érte el a nő testét, fülei csengeni kezdtek, és ismét térdre esett a testébe vágó kíntól. 

- Mit akarsz? – ordította zokogva, és tenyerét mérgesen az aszfaltba vágta. 

Jill a lány elé térdelt és állánál fogva felemelte fejét. 

-Mind felesküdtünk, hogy a vámpírok kihalnak. Neked is ezt kell tenned. Szóval, gyerünk te kis gyilkos vámpír! – szánakozva lökte el magától a lányt és felállt. - Do tibi veram vos permitteretis erumpunt Caroline.

A mondat jegesen hatott az összegörnyedt lányra és megdermedt. Szemei, amik eddig mindenféle érzésről árulkodtak, most élettelenek, üresek és közömbösek voltak. Lassan nézett körül, majd apró nyögéssel felállt és kiegyenesedett. 

- Tudod, mit kell tenned – bólintott felé Jill, majd elővette az ellopott ezüst fehér karót és átnyújtotta. Caroline kezei megremegett, amikor elvette, mire a boszorkány bosszúsan összeráncolta homlokát. – Látom, küzdesz. De emiatt ne aggódj, Emília mire végez, addigra már nem leszel önmagad. 

- Lehet – szólalt meg halkan, hangja furcsán semmitmondóan csengett. – De azt… te már nem éled meg.

A sötét, kihalt utcát a boszorkány sikolya töltötte meg. Caroline még soha nem ivott ekkora élvezettel, és úgy érezte nem elég. Ugyan halkan hallotta magában Emília hangját, ami ösztönözte a feladatára, de ő nem foglalkozott vele. Először enni akart, nagyon sokat. Unott arccal hagyta földre esni Jill testét, majd egyszerűen elsuhant új préda után nézve. Egy csepp bűntudatot se érzett, amiért megölte azt a boszorkányt, aki elvileg segített volna neki, hogy ismét normális lehessen. De az előbbit figyelembe véve, egyáltalán nem akart segíteni. Vajon mióta dolgozhatott ezen? Az elejétől fogva átvert mindenkit?

Végül nem töprengett ezen sokáig, megrántotta vállát az egészre. Nem érdekelte már semmi, az első teendője között még mindig egy kis vérontás volt, utána pedig folytatni kívánta egy nagyobb horderejű öléssel: Klaus kiiktatásával. 

Sokáig bolyongott az apró városban, gyakran körözött a Grill körül – tekintve, hogy ott vannak a legtöbben – de senkit nem talált, aki megfelelő préda lenne számára. Aztán még is csak megtorpant az egyik sétálgatása közben, mikor meglátott egy távolabbi padon két fiatal srácot, akik már jó állapotban éppen hülyéskedtek. Furcsa volt számára most minden, amennyire üresebbnek érezte magát, legalább annyira volt a világ intenzívebb is. Halvány, gonosz mosolyra húzta száját, majd magára erőltetett egy kedvesebb, emberi mosolyt. 

- Sziasztok – köszönt rájuk, a két srácnak pedig torkán akadt a röhögés. Az egyik a padon ült, a telefonját nyomogatva, ujjai megálltak, ahogy elámulva végig nézett a gyönyörű szőke lányon. A másik szintén Caroline felé fordult, és vigyorgott egyet.

- Caroline Forbes vagy ugye? – szólalt meg. 

- Igen – biccentett, bár ajkai megrándultak nem tetszését nyilvánítva. – Látom, jól mulattok, csatlakozhatok? 

A két fiú egymásra nézett egy pillanatra, majd amelyik a lány mellett állt, felbátorodva átkarolta.

- Bármibe beszállhatsz szépségem!

- Ez aranyos – nevette el magát, hagyva, hogy percek múlva a fiatal fickó szinte végig taperolja. A fiú perverz mosollyal arcán hajtotta fejét a vámpírlány nyakához és csókolgatni kezdte. Caroline érezte, hogy egyáltalán nem élvezi ezt, sőt valósággal libabőrös lett – és nem a jó értelemben. 

- Hagyd már Seth! – szólalt meg határozott elitéléssel hangjában a padon ülő. 

- Csak mulatunk egyet, igaz, drágám? – fordult Caroline felé kizökkenve a srác. 

- Igen – volt valami hihetetlenül vészjósló tónus a hangjában, amit viszont csak a padon ülő srác vett észre. – Csak mulatunk – szemei megvillantak, majd egy szempillantás alatt megragadta a srác nyakát és mélyen belemélyesztette fogait. Áldozata felordított, míg a padon ülő srác segítségért kiáltva menekülőre fogta a dolgot. 

Caroline nyögve vált el az édes nedűtől, letörölte ajkairól a rátapadt vért, majd a rémült fiú elé vetette magát.

- Hogy csináltad ezt? – üvöltötte remegve és hátrálni kezdett .- Mit akarsz? Mi vagy te? 

- Ccsss – ujjait a srác ajkaira tette, majd hirtelen ötlettől vezérelve gyors, szűzies csókot nyomott a fiatal srác ajkaira. – Mi a neved?

- Adam – suttogta, szemei pedig megrebbentek. – Megakarsz ölni?

- Igen, de ígérem gyors leszek – arca sajnálatot tükrözött, azonban a kék szemek semmilyen érzelemről nem árulkodtak. 

-Kérlek, ne… - lehelte és próbált kiszabadulni a lány szorításából. 

- Ccsss – mondta neki halkan, és ajkait ismét a fiú szájára helyezte. – Csak megóvlak attól, hogy szembekerülj a zord világgal.

Szemei alatt kiduzzadtak az erek, tekintete sötétté vált, száját szétnyitotta, hogy fogai a lehető legmélyebben vájjanak bele a sima bőrbe. 

-Mindig öröm látni egy portyázó vámpírt.

A lány kizökkent a vadászat okozta mámorból, és lassan megfordult, kezei között még mindig tartva a fiú karját. 

- Klaus – biccentett neki, és végig mérte őt. A hibrid egyenes tartással, hátra tett kezekkel asszisztálta végig a lány tettét, és bár önelégült arca volt, egy cseppet sem volt megelégedve a helyzettel. Egy kicsit még féltékeny is volt az ismeretlen, szerencsétlen áldozatra, amiért kaphatott egy csókot a szőke lánytól. Na nem mintha ő nem kapott volna még ennél is többet. 

- Kedvesem, nem hittem volna, hogy Stefanhoz hasonló stílussal rendelkezel – az udvariasság álcája mögé rejtette valódi szándékát. Mindenképpen eléri, hogy a lány érezzen. 

- Végül is Stefan a mentorom… vagy mi – flegmán felhúzta szemöldökét, majd megforgatta szemeit, mikor Adam vergődni kezdett.

- Csak nyugodtan – intett felé Klaus. – Nem akarlak zavarni a vacsorázásban. 

- Neked is jut belőle – rántotta meg vállát gonosz mosollyal arcán. Klaus máskor elragadónak találta volna a lány mosolyát, de ettől inkább felállt a szőr a hátán. Ugyan jobb kedvelte azt a vámpírt – aki a mostani Caroline-hoz hasonlóan – tisztában van vele, hogy micsoda és nem akarja tagadni. Mint például Damon. Azonban látva, hogy a tiszta szívű lány, akiben mindig is a legemberségesebb vonásokat imádta, most kivetkőzte magából az összes tartását, gátlását és érzelmeit, rosszul érintette. Határozottan nem tetszett neki, és akkor még csak füllentett magának. 

- Köszönöm, de meg hagyom neked a gyilkolás összes pillanatát. 

- Mily kedves vagy – horkant fel Caroline.

- Csak azért, hogy ne legyen bűntudatom. Ha már egyszer kikapcsoltad az érzelmeidet, legalább élvezd ki minden egyes percét. Utána remek lesz a visszatérés – vigyorogta vette észre, az ötlet, miszerint visszakapcsolja az érzelmeit egy cseppet sem tetszik a lánynak. 

- Nem én irányítok és valószínűleg ezzel te is tisztába vagy – emelte fel fejét gőgösen. 

- Oh igen, üzenem a ribanc Emíliának, hogy édes lesz a perc, amikor végre meghal – halkan elnevette magát, míg Caroline szemei a halál szóra megrebbentek. Klaus ezt annak vette, hogy még sincs minden remény elveszve. 

- Csak akkor hal meg, ha én is – mormolta maga elé. – De gondolom nem leszel olyan vállalkozó szellemű, hogy itt és most megölsz engem – gúnyolódott. 

- Vannak bizonyos elveim a gyilkolással és halálosztással kapcsolatban, és te határozottan nem szerepelsz azok között, akik megérdemlik ezt. 

- Csak, hogy ha tőle megakarsz szabadulni, ahhoz engem kell megölnöd – sziszegte neki méregtől forgó szemmel.

- Biztos van más megoldás, csak kapcsold vissza az érzelmeidet és megoldjuk – inkább hangzott gyenge parancsnak, mint erőteljes kérésnek. 

Caroline elengedte a remegő, szabadulni akaró fiút, aki azonnal futásnak eredt a sötét utcában. A lány lassan a hibrid elé sétált, és valami különös mosollyal arcán felemelte kezét, és végig simított a férfi nyakán.

-Nem.

Mondta ki végül, és vámpírsebességét kihasználva a rohanó fiú előtt termett, majd azonnal nyakára vetette magát. Klaus bosszúsan morgott egyet magában, és hagyta, hogy megölje. Már úgy se számít. Caroline szinte őrült módjára dobta el magától a megölt fiút, de mielőtt elmehetett volna, a hibrid előtte termett és a falnak szorítva őt megakadályozta.

- Eressz! – kiáltott rá felháborodva Caroline és megunhatatlanul próbált szabadulni fogságából.

- Nem tehetem – Klaus-t olyan nemes egyszerűséggel jelentette ki, mintha valami átlagos dologról lenne szó. 

- Micsoda egy szánalommá váltál – forgatta meg szemeit a lány, a hibrid pedig akaratlanul keményebben szorította meg a karját. – Hol van az a rettegett hibrid, akit megismertem? 

-A saját érdekedben ne akard, hogy olyan legyek, drágám! – figyelmezette őt halkan. – Azért érdekelne, hogy hogyan történt. Jill hatott rád, vagy átkot szórt a fejedre? Esetleg a nyomorult boszorkányok tehetnek erről? 

- Hagyj…

- Gyerünk Caroline! – szisszent fel türelmetlenül. – És még én vagyok a szánalmas? Te sose hagyod, hogy irányítsanak, akárcsak én, erre most fejet hajtasz néhány pitiáner kis mágiára? 

- Ha éreznéd ezt az erőt, akkor te se haboznál – nevette el magát, bár semmi vicces nem volt a helyzetben. 

- Te nem vagy hatalommániás – motyogta orra alatt. – Az az én reszortom. 

- Engedj már el te barom, meg kell, hogy öljelek még hajnal előtt!

Klaus úgy nézett rá, mintha valami ufó lenne. Caroline bele se gondolt, hogy miket mond, ömlöttek belőle az üres szavak. 

- Más helyzetben még élvezném is, hogy te akarsz engem megölni, de ez nem az-az alkalom. 

- Idióta! – sziszegte dühtől izzó szemekkel és ismét dobálni kezdte magát, hogy elmehessen.

- Vissza kell kapcsolnod az emberséged –szűrte fogai között immár türelmét elvesztve. - Gyerünk, Caroline, te nem vagy gyáva!

- Miért tenném azt, amire kérsz? Mit képzelsz ki vagy te? - ordította arcába, és próbált kiszabadulni a vasmarok szorításából.

-Az-az őrült idióta vagyok, aki szeret téged! 

A lány szemei megrebbentek, torkárra forrt az indulatoktól szült kemény szavai és mozdulatlanná dermedt. A hibrid már reménykedni kezdett, hogy ez talán hatott valamit, hiszen nem vallja be az ősi hibrid mindennap, hogy ki iránt mit érez. De ez már az a pont volt, ahol félre kellett tennie a büszkeségét.

- Honnan tudjam, hogy igazat mondasz? - suttogta, és szemei keményen megvillantak.

- Nem kockáztatnám az életemet egy olyanért, aki semmit nem jelent nekem – célzatosan a lány egyik zsebére nézett, ahonnan kilógott a karó egy része. 

- Sajnos ez engem nem érdekel. Te vagy az ezer éves hibrid, akit senki nem hat meg. Hidegen hagy másoknak az élete és mindent csak érdekből csinálsz. Amióta csak megjelentél bajt hoztál a fejünkre, és hullanak körülöttünk az emberek!

- Most öltél meg két embert, és te kérsz engem számon a gyilkolási hajlamom miatt? - flegmán felhúzta szemöldökét, mire a lányban elpattant a húr.

- Nem érdekel mit gondolsz! Minden a te hibád! Hogy a fenébe képzeltem el veled bármit is? Az egész világ az ellenséged! Mindenki gyűlöl téged, sőt mi több, azt se tudom, hogy valódi-e amit irántad érzek. Talán csak hálás voltam neked, de hülye voltam, hogy egyáltalán szóba álltam veled! Egy szörnyeteg vagy és mindig az maradsz!

- Talán igen – szólalt meg percek múlva, a levegő pedig feszültséggel telt meg. Klaus teljesen igazat adott a lánynak. – És igazad van, neked semmi keresnivalód mellettem. Miért lépnél ki értem a tökéletes ki világodból? Azt hiszed szeretsz, de mindketten tudjuk, hogy ennek a fele sem igaz. Esélytelen volt, hogy bármit is érezz irántam, nem igaz? – keserű mosolyra húzta száját, és nem tudta elrejteni megbántottságát sem, habár tisztában volt vele, hogy a lány most nem beszámítható. De akkor is a szavak, amelyek elhagyták Caroline száját képletesen tőrt döftek szívébe. 

- Klaus – suttogta maga elé, a hibrid pedig már egy pillanatra reménykedni kezdett, hogy ismét ugyanazzal a lánnyal áll szembe, akivel kimentek az erdőbe és végig nézték a napnyugtát. A lány cica módjára bújt a férfi ölelésébe és halkan, vontatottan beszélni kezdett. – Sosem fogsz kibékülni magaddal, és bár nem mutatod és a világ összes kincséért sem vallanád be, de gyűlölsz minden egyes napot, amit élsz és hányingert kapsz már saját magadtól is. Én, megszabadíthatlak.

Ez volt a végszó, olyan gyorsan mozgott, hogy lehetetlen volt követni, ami nagy szó, hisz az ősieken kívül nincs gyorsabb és erősebb lény. A karó vajként szelte át a természetfeletti testet, és mélyen hatolt át az izomkötegeken. Klaus felordított és összeesett, szemei rémülten kitágultak, majd még mindig döbbenten pislogva a karóra helyezte kezét. 

 

Reménytvesztve, csalódottan és tajtékzó dühvel pillantott fel a lányra, aki közömbösen tekintett a szenvedő férfira.

- Ölj meg és essünk túl rajta, de akkor magaddal is végzel édesem! – sziszegte, minden félre gyengéd érzelmeket elfeledve. – Mindenki meghal körülötted! 

- A létezésem célja, hogy a világ összes vámpírját elpusztítsam! – leguggolt a térdelő hibridhez, és megsimogatta arcát. – Szerinted érdekel, hogy én élek-e vagy sem? 

- Bíztam benne, hogy te más vagy, mint a többi lány – nevette el magát nehézkesen, és karcosan kapkodni kezdte a levegőt. – De ugyanolyan számító ribanc vagy. 

- Sajnos nem hat meg a sértegetésed – vonta meg vállát, majd egy pillanatra a szürke szemek mélyére nézett. Klaus-ban megakadt a levegő, egy szemvillanásnyi időre látta a könyörgő, szenvedő kék szemeket, amik segítségért kiáltanak, közben pedig zokogva sajnálkoznak. Nem adja fel.

-Caroline – suttogta, mire a lány hirtelen mozdulattal kirántotta a hibrid szívét karcoló karót. Klaus hangosan felnyögött, és sebére szorította kezét, majd nyelt egyet. – Mi az, nem akarsz megölni? – szánakozóan pislogott fel.

- Még nem. Nem itt és nem most, édes – jelentette ki önelégült mosollyal. – Találkozunk ott, ahol másodjára is megszülettél. Ott kezdődik a buli – ezzel elhaladt a térdelő mellett,megveregette vállát és elsuhant. 

Klaus felsóhajtott, miután begyógyult sebe és gyorsan felállt, majd a lány után nézett. előkapta telefonját zsebéből és tárcsázni kezdett.

-Megtaláltad? – jött egyből a kérdés Elijah-tól. 

-Igen. És tudom, hogy hol akarnak megölni. 

-Ez lényeges információ – szórakozottan kuncogott bele a telefonba az ősi. 

- Caroline azt mondta, ahol másodjára megszülettem, csak arra érthette, amikor hibriddé váltam. 

-A boszorkánytemető?

- Nem igazán sikerült kiderítenem miért, de még napkelte előtt meg kell ölnie. 

-Indulunk.

- Várj! Jill-t állítsátok meg, valószínűleg kelleni fog bármilyen kis hókuszpókuszt is akarnak csinálni! 

- És te mit csinálsz?

- Megpróbálom Caroline-t feltartani, bár látszólag nem díjazza a megjátszott érzelmi drámáimat – elhúzta száját és véres felsőjére meredt. 

- Csak óvatosan.

- Még nem akar megölni, de azért szeret szadistát játszani – sötéten elvigyorogta magát, míg Elijah kelletlenül felhorkant.

- Vigyázz vele. 

- Már megtapasztaltam a ribanc énjét, újat nem tud mutatni – forgatta meg szemeit. – Caroline az én dolgom, ti foglalkozzatok a többivel!

 

- Találkoztunk Tatia-val, de mihelyst mindent elmondott eltűnt. Elena és Tyler ott lesznek ma este, amikor megölnek, bár azt nem sikerült kiszednünk, hogy miért. 

- Tatia ismét csak szórakozik – mondta inkább csak magának. – Vissza akarja hozatni magát a túlvilágról Caroline-nal, és ha utána mindenki meghal, aki kicsit is szeretné a halálát, akkor boldogan élhet, amíg az öregség el nem veszi tőle az apró ajándékot. 

- Azt gondolod, hogy ismét elárul minket?

- Én már senkiben sem bízom – szűrte fogai között ingerülten. – Tedd, amit mondtam. Később találkozunk. 

-De…

Klaus lecsapta a telefont, mielőtt Elijah aggodalmasan előadhatta volna szent beszédét. Nem telt bele sok idő, amíg eljutott az erdő mélyére, pontosan oda, ahol ezer év után feloldotta a vérfarkas átkot. Némileg kellemes emlék köti ide, oly hosszú idő után megszabadult a rá szórt átoktól, azonban ezzel együtt betoppant a kis mystic falls-i csapat életébe, ami rengeteg gondot okozott neki. Kivéve egy valaki, aki viszont jelenleg egyetlen cél vezérli, hogy megölje őt. De hát, melyik párkapcsolat tökéletes? 

Megrázta fejét gondolataira, és kilépett a fák takarásából. A boszorkány temető nagy kerek kietlenségét, elszórva fáklyák világították meg, akárcsak azon az estén. Középen állt a szőke vámpírlány, várakozóan tekintett a hibridre. Fürtjeit narancssárgára festette a fény, akár egy fényből kilépő angyal állt ott, de gyönyörű arca egy érzelemről se árulkodott, és sötét pillantást vetett rá.

-Caroline, kedvesem – nyájasan lépett hozzá közelebb, mire a tűz még nagyobb lett. Pókerarccal nézett körbe, de senkit nem látott és nem is érzékelt. – Egyedül szeretnél engem megölni? 

- Klaus – biccentett felé önelégült mosollyal. – Szerencse, hogy kinőtted a gyávaságot. 

- Inkább úgy mondanám, hogy nem nevettetem ki magam, hogy megijedek egy kislánytól.

- Készen állsz? 

- A halálra? Nem. Rád? Mindig. 

- Furcsán jó kedved van ahhoz képest, hogy ma meghalsz – Caroline mosolyogva karba fonta karjait maga előtt, hagyva, hogy a hibrid közelebb lépjen hozzá. 

- Hozzászoktam az ilyen napokhoz, és mára már csak nevetni tudok rajta – szemei élvezettel telve megvillantak. 

- Meglepődsz majd – mormolta orra alatt, mosolya lelohadt, és előhúzta az ezüst fehér karót. – Nos? Leegyszerűsíted a dolgomat, vagy harcolsz? 

- Klaus! 

A hibrid felkapta fejét a nevére, és felhúzta szemöldökét, mikor két hasonmás is kisétált, mellette pedig hajdani szolgája, Tyler Lookwood lépdelt. 

-Klaus – szólalt meg Tatia, de nem lépett be a sóval kirakott körbe, amit a hibrid eddig észre se vett. – Ha azt akarod, hogy Caroline ismét emberi legyen, megkell őt ölnöd. A boszorkányok irányítják.

- Ha meghal, te se térsz vissza a földre, szóval ebbe mi a haszon neked? 

- Csak öld meg! – dörrent rá éllel hangjában.

- Klaus hallgass rá! – kérte Elena szemei pedig szomorúságtól csillogtak. – Emíliá-nak sikerülni fog megölni téged, de akkor mindenki meghal. 

- Milyen önzetlen hozzáállás – nevette el magát szánakozóan. – Caroline, drágám, milyen hűséges barátaid vannak – pillantott háta mögé, de a lány egyáltalán nem rá figyelt. Hátat fordított az érkezőknek, és valahova a távolba meredt. Tekintete furcsán szenvedőnek tűnt, és értetlen szavakat mormolt maga elé. – Caroline! – szólította meg őt kisebb aggodalommal hangjában Klaus és megfogta a lány vállát. – Car…

-Carry – lehelte maga elé. – Emília… nem. 

-Caroline – elkomorulva állt elé Klaus és a lány pillantását kereste. – Caroline, mi az? 

- A vér kötelez – suttogta, majd szemei átváltoztak, arca szépsége teljesen eltűnt, és erőteljes, fekete erek rajzolódtak ki rajta. 

Következő fejezet