5. fejezet

üdv! Tudom, kicsit későn, de itt a kövi fejezet!
Nagyon köszönöm a kommikat és a pipákat, nagy lendületet adtak az utóbbi dolgok miatt, szóval remélem tetszeni fog.Nem egy izgalmas fejezet, de én imádtam írni :)))
Ha minden jól megy, talán ma késő este feltudom rakni a 6. fejezetet :) Továbbra is nagyon nagyon várom a kommenteket és a pipákat!

Ismét Liz házába volt, értetlenül tekintett körbe. Nem tudta Caroline, hogyan került oda, de érezte, hogy baj lesz. Iszonyatos éhség érzete támadt, alig bírta visszafogni magát. Ha most egy két lábon járó a közelébe ment volna, biztos, hogy megölni. Lenézett remegő kezeire, és összefonta maga előtt, hogy közbe csillapítsa hidegrázását. Pedig már régóta nem kellett éreznie, most még is a hideg futkosott a hátán, néhány hajszálát fel is kapta. Kék szemei végig jártak a nappalin, és tudta, hogy nem kéne itt lennie. Nem akar, még is lábai idehozták, nem tudott ellene mit tenni. 

Caroline lassan a szobájába sétált – egy része érezte, hogy az édesanyját várja haza, és sajnos nem a józanabbik – és leült az ágy szélére. Már megannyiszor volt a szobájában, semmi nem volt új neki, még is, mintha idegenként mozogna itt. Megannyi emlék tódult az elméjébe, a szőke kislánytól, aki az ajtó mögül kukucskálva könnyes szemekkel hallgatta szülei vitatkozását, egészen az érett nőig, aki oly sok elismerést kapott már az életében. 

Halk lépteket hallott, mire arca megváltozott és várta, hogy anyja belépjen. Azonban az ajtóban nem az jelent meg, akit várt. Mikor meglátta Stefan szomorú arcát, szemei visszaváltoztak és bekönnyesedtek. A fiú nem mondott semmit, csak tartotta a lelkileg összetört lánnyal a szemkontaktust. 

- Nem akarom őt bántani – Caroline összeszorította szemeit, pillái alól kibuggyantak hatalmas könnycseppjei.

- Ne ellenkezz Caroline! – hallotta meg fejében a hangot, mire erőszakosan megrázta fejét.

- Az édesanyámról van szó. Nem ölhetem meg!

- Akkor öld meg Stefant!

- Stefan! – ijedten emelte fel fejét a fiúra, aki közelebb lépdelt hozzá. – El kell menned! Nem akarlak… bántani. Kérlek!

- Caroline, gyere haza velem – Stefan halkan kérlelte a lány és leguggolta térdei elé megfogta kezeit. – Szükségünk van rád,nem veszíthetünk el! Ne hagyd, hogy irányítson!

- De erősebb nálam – zokogott fel ismét, mire Stefan simogatni kezdte fejét, arcát és vállát.

- Nem, Caroline! Erős vagy és ezt te is tudod.

- Jobb, ha mész – sziszegte, mikor zihálva érezte, hogy elönti őt a furcsa érzés, és nem tud semmit tenni a cselekedetei ellen. Ő irányítja! Mellkasa egyre nehezebben emelkedett, fogai szétfeszítették állkapcsát, és a kék írisze helyét átvette a fekete köd. – Menj! – hörögte, Stefan pedig ellépett előle, így Caroline a tükörrel találkozott szembe, de nem magát látta. Szemei megrebbentek és elsötétült előtte minden. 

-Fejezd be! – ordította torka szakadtából Caroline és vergődve próbált szabadulni a székből. Klaus mérgelődve felsóhajtott és majdhogynem fáradtan karjára hajtotta fejét. 

Ekkor lépett be Stefan az ajtón, majd végig mérte mindkettőjüket. A szokásos látvány volt, Caroline zihálva, izzadva, vergődve próbált szabadulni, sírva könyörgött, vagy éppen ordítozott a hibriddel, míg az a világ legnagyobb türelmével próbált behatolni a lány rejtett tudatába.

Klaus felemelte fejét, de csak annyira, hogy a szék háttámlájára támasztott összefont karjaira támaszthassa állát és közömbösen nézze a lányt.

-Semmi? – törte meg csendet a fiatal vámpír, éppen csak a lány hangos nyöszörgése hallatszott.

A hibrid fintorogva lassan megrázta fejét.

- Mindig az utolsó pillanatban lép a rohadt kis boszorkány. Nem engedi, hogy megtudjam ki ő.

- Azt gondolod, hogy talán ismered? – Stefan meglepődve támaszkodott neki a falnak, bár fél szemmel a lányt figyelte.

- Ha ennyire bujkál, akkor igen – válaszolt, majd megdörzsölte szemeit.

- Fáradtnak látszol – jegyezte meg Stefan, bár egyáltalán nem ítélkezett. Csodálta, tisztelte Klaust az erejéért, és hálás volt neki, amiért ennyire törekszik, hogy segíthessen Caroline-nak.

- Már két napja csinálom. Akár hiszed akár nem, ez még nekem is kimerítő – a szokásos gúny ott csepegett hangjában. Stefan emiatt csak mosolygott, majd biccentett a hibrid felé.

- Gyere, Elijah keres téged.

- Remélem, besegít – morcosan pattant fel a székről majd vetett még egy pillantást a lányra. Caroline se volt jobb állapotban, őt még jobban megviselte. A fejében tiltakozott a boszorkány, közbe érezte a folyamatos behatolást, de a nagy ellenkezésnek csak ő érezte a hatását. Már két napja folyamatos fejfájással, migrénnel küzd, e mellett fizikailag teljesen legyengült, hisz már két napja nem evett.

- Sosem fogsz tudni megtörni – hallotta meg a hibrid válla felett, Caroline gúnyos hangját.

- Ne fogadj rá – hadarta, majd dühében hangosan becsapta az ajtót. Patthelyzetbe került. Ha tovább bezárja tartja a lányt, és éhezteti, hogy gyengítse, előbb utóbb hamarabb adja fel a lány, mint a boszi. De így semmire nem megy, és sosem tudja meg, hogy ki a nő. Szinte biztos volt benne, hogy ismeri, különben már régen megmutatta volna magát neki. 

Kiakadt, amikor megérkezése után másnap reggel Stefan azzal a hírrel fogadta, hogy a lány nem csak, hogy kijutott a cellából – igaz, egyébként is kiengedhette volna – de felgyújtotta a Salvatore ház nappaliját és elment. Elijah is elmesélte neki, hogy miként találkozott a lánnyal és hogy nyilvánosság előtt ölt meg egy fiatal srácot, majd miután mindenki a keresésére indult, okosan gondolták, hogy biztosan hazament. Stefan nem találta túl jó állapotban és csak azon múlt az élete, hogy Elijah ott volt, és időben eltörte a nyakát, mielőtt támadhatott volna. Ámbár a hibridnek nem számított az idegen lakosnak az élete, ő Caroline miatt volt kiborulva. Nem tudta mennyire fogja feldolgozni a történteket, ha majd normális lesz. Vagy, ha valami csoda folytán sikerül megmenteniük. 

- Nem nézel ki valami jól – jegyezte meg Elijah, mire megforgatta szemeit.

- Mondtak már nekem csúnyábbat is. Valami hír?

- A nyakláncról? Semmi. Valami más miatt jöttem beszélni veled – célzatosan pillantott a Salvatore fiúra, mire az bólintott és inkább visszament a Forbes lányhoz. Klaus nézett utána egy darabig, majd az immár felújított nappaliba sétált, és leült a vadonatúj kanapéra.

- Történt valami? – sóhajtott fel, miután Elijah percekig nem szólalt meg.

- Idő van, Niklaus – mondta neki lassan, Klaus szemei pedig megvillantak. – Sophie hívott. Vissza kell mennünk.

- Nem mehetek még Elijah – rázta meg fejét. – A boszorkány ismer, mert nem mutatja meg magát. Lehet, hogy a célpont is én vagyok.

- Egy suttogót sose bosszú vagy más vezérelt. A vérükben van a romlottság.

- Caroline még mindig önmaga valamelyest – jegyezte meg Klaus és elmosolyodta magát. – Vagy nagyon erős, vagy a boszi húzni akarja az időt.

- Még nem találkoztam volna olyan suttogó által megszállt vámpírral, aki még ennyire tudatánál lenne.

- Ez jelent valamit Elijah! – a férfi felhúzta szemöldökét, rég látott lelkesedést fivérében. – Még nem tudom mit, de kifogom deríteni!

- New Orleans-ba is kiderítheted – erősködött higgadtan az ős vámpír, mire Klaus felhorkant.

- Jelenleg nem az-az öntelt, beképzelt vámpír a legnagyobb problémám.

- Észrevettem – Elijah hangjában olyan él volt, hogy a hibrid elkomorulva felnézett rá, majd hátát kihúzva felállt és lassan testvére elé sétált. Sokáig szempárbajt vívtak, majd a fiatalabb elhúzta száját.

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Niklaus, tudom, hogy fontos, hogy a suttogó után járj és kideríts mindent. De New Orleans-ba van a te jövőd! A trónörökösöd – Elijah reménykedve mosolygott, talán hatni fog ezzel öccsére. – Alkut kötöttünk Sophie-val, és én nem szegem meg a szavam, ahogy te se szoktad. Fontos, hogy Hayley életbe maradjon, és ehhez tálcán kell kínálnunk a boszorkányoknak Marcelt, de ez ilyen messziről kivitelezhetetlen.

- Ha nem állítjuk meg a suttogót, tök mindegy lesz – motyogta az orra alatt Klaus, testvérének igaza volt.

- Ezek szerint a válaszod, nem – Elijah bosszúsan szorította össze száját.

- Ezt egy szóval se mondtam! – a hibrid felháborodva tárta szét kezeit, és lassan kezdte idegesíteni is. – Visszamegyünk Elijah, a szavamat adom! De ezt muszáj elintézném, mindenki érdekében. Utána ráérek, majd Marcel után járni.

- Ha megszegjük a szavunkat a gyerek életébe kerülhet – szisszent fel Elijah és összehúzta szemeit. – Téged ez tényleg ennyire nem érdekel?

- Mit vártál Elijah? – kiáltotta el magát a hibrid, majd elnevette magát. – Komolyan azt gondoltad, hogy egy percig is érdekel Hayley élete? Vagy a gyereké? Tényleg azt hitted, ha Marcelt eltávolítom a képből, feleségül veszem Hayleyt, veszek egy tengerparti kis házat és boldogan nevelgetjük a korcs gyerekemet?

- Azt akartam, hogy egy család legyünk – csendesen kontrázott, a hibrid kiakadására. – Egy ajándékot kaptál Niklaus. Abba a tévhitbe ringattam magam, hogy ezzel, talán ismét olyan család leszünk, mint ezer éve. Miért dobod el magadtól a boldogságot? – Elijah szomorúan tekintett öccsére, aki összezárta száját.

- Nem egy bébitől függ, hogy egy család vagyunk-e vagy sem. Mindenesetre díjat érdemelsz, hogy ezer év és egy félresikerült este kellett hozzá, hogy mellém állj, mint testvér – Klaus megvetően nézett végig a férfin, majd elfordult tőle és visszaült a kanapéra.

- Mit vársz tőlem Niklaus? – sóhajtott fel Elijah, tudta, hogy öccse nagyon makacs és büszke. Nem fogja beismerni, hogy mennyire szüksége van erre a gyerekre.

- Azt, hogy ősi létedre ne engedd, hogy egy harmadrangú senki dirigáljon! Sose voltál az a fajta,miért pont most kezdenéd el? Ugyan Sophie-nak nagy szája van, de nem fogja bántani a lányt, Elijah. Akkor nem lesz több kártya a kezében.

Látta Elijah-án, hogy mérlegeli a lehetőségeket és lassan, de biztosan igazat fog adni neki. Onnantól kezdve mondania se kell neki, hogy segítsen neki, amiben csak tud.

-Ha melletted maradok… megmented a gyereket és a szavadat adod, hogy egy család leszünk? Ez nem kényszerítés – hadarta, miután látta a tiltakozás jeleit. – Te is azt akarod. Csak veled ellentétben én kimerem mondani.

Klaus rámeredt egy darabig, majd ugyan szájhúzogatva, de bólintott. Nem a gyereket akarta megmenteni, csak Marcel helyébe akart lépni, meg akarta dönteni a hatalmát. És az alku miatt, a boszorkányok legalább mellette állnak. De őt hidegen hagyta a gyerek. 

- Ha megoldjuk ezt, akkor igen visszamegyek és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy legyen lehetőségem majd a gyerekemet megtanítani vértasakból inni – gúnyosan elkuncogta magát, Elijah ajkai csak megrándultak a hangnem miatt. – De minden porcikám borsódzik a gyereknevelés gondolatától. Nem vagyok egy apának való, és ezt te is tudod.

- Azért vagyunk egy család, hogy ezt is megoldjuk – mosolygott Elijah. – Hogy van Caroline? – témát váltott, tudta, hogy a legnagyobb csatát már megvívta fivérével. Nehéz lesz őt ebben a hozzáállásban tartani, de ha rajta múlik, mindent megfog tenni érte.

- Nem jól – Klaus nem az első gondolatát mondta ki, de Elijah-val megoszthatott bármit. – Egyre nehezebben bírja.

- Talán régi ismeretségek révén többet megtudhatunk. Utána járok pár dolognak.

- Már léptem helyettetek!

Meglepődve kapták fel fejüket, Rebekah önelégült képpel sétált el közöttünk, és papírokkal a kezekben lezöttyent a kanapéra. Megvárta, amíg két testvére értetlenül néztek egymásra, majd rá.

- Eltűntél – jegyezte meg somolyogva Klaus. – Azt gondoltam a Nyárnyitó Bált rendezed vagy mit.

- Honnan tudsz róla? – lekezelően nézett végig a lány rajta, mire az természetességgel megrántotta vállát.

- Caroline fejében olvastam – megforgatta szemeit, ahogy a két vámpír meglepődött tekintetével találkozott.

- Majd az is sorra kerül, előbb segítek nektek.

Büszke, önelégült fejjel nyújtotta át a kezében tartott papírokat. Elijah odalépve elvette, majd tanulmányozni kezdte, amit húga megtalált.

- Hogy van Car? – a hibrid meglepődött a becézés, sőt az érdeklődés miatt is. – Azt hiszem, jót tenne neki, ha egy kicsit visszatérne a normális kerékvágásba. Úgy értem, talán segíthetne megszervezni a bált.

- Ez nem jó ötlet…

- Nik, mondj olyan dolgot, ami ennél carolineosabb!

A hibrid félrebiccentette fejét, valójában igazat adott Rebekah-nak. Talán ez segítene a lánynak, hogy önmaga maradjon.

-De a te felelősséged lesz – nézett rá szigorúan, mire Rebekah csak legyintett. Nem gondolta, hogy a bál szervezése mellett másra is tudna majd a lány gondolni.

- Biztos, hogy még ott van? – szólalt meg Elijah és döbbenten pislantott fel.

- A forrásaim szerint igen – mosolygott büszkén rá a lány.

- Beavatnál, Picinyem? – mordult fel Klaus.

- Az 1800-as években New York-ban voltunk, rémlik? Ott találkoztunk egy vámpírral…

- David Baker. Tudom, és?

- Hahó! Ennyi memóriazavaros vagy? – Rebekah értetlenkedve csattant fel, nem törődve bátyja csúnya pillantásával. – Davidnak a felesége egy olyan boszorkány, aki kapcsolatba volt az első suttogókkal.  Vagy ha ő nem, is de a vérvonala biztos. Ha valaki, akkor ő tud segíteni.

Elijah bólintott húga szavaira, ezek tények voltak, ráadásul biztosak.

- El kell vinnem Caroline-t New Yorkba – mondta töprengve Klaus.

- Várj egy kicsit, még nem! – hadarta Elijah, majd gyors magyarázatba kezdett. – Nem tudjuk, hogy biztosan New York-ban vannak még. Előbb megkeresem őket és üzenek, ha megvannak. Nem kell feleslegesen kitenni Caroline-t ennek az útnak.

-Claire és David nem csak, hogy suttogó, de vámpír ellenesek is. Miért segítenének nekünk? – Klaus jogosan tette fel kérdést, és bár reménykedett, hogy a fajtája elleni unszimpátia ellenére, még emlékeznek régen kötött barátságukra.

- Mert ez nekik is fontos – válaszolta Rebekah, Elijah helyett.

Tovább nem igazán jutottak a megbeszélésben, ugyanis hangos szitkozódás és veszekedés hangja ütötte meg fülüket, majd pár pillanattal később a dühös Elena, és a tanácstalan Damon viharzott be az ajtón. Annyira vitatkoztak, hogy sokáig észre sem vették a nappaliban lévő kis hármast. 

-Mit tehettem volna?

- Hagyd, hogy megleckéztessem! Megölte az öcsémet!

- Tudom, Elena és sajnálom,megérdemelné a halált, de neki az megváltás lenne!

- Hogy tudod még mindig védeni? Kathrine egy romlott ribanc, aki nem érdemli meg, hogy éljen!

A végszó ez volt a hasonmás szájából, mikor döbbenten oldalra nézve meglátta az ősöket. Zavartan simította füle mögé haját, majd pislogva felnézett.

- Hello mindenkinek!

- Elena – biccentett neki udvariasan Elijah, bár mindent megakart tudni. Mihelyst Elena kimondta Kathrine nevét.

- Ti mit kerestek a házamban? – Damon tudta, ostobaság lenne feldühíteni akármelyiket is a modortalanságával, de mérges volt a reggeli incidens után.

- Mind azon vagyunk, hogy segítsünk a kis szőke vámpírlánynak, ellentétben veletek – Klaus cinikusan váltogatta tekintetét a két megszeppent vámpíron. – Katerina a legnagyobb problémátok?

- Nem, most Damon a probléma! – szisszent fel Elena és összefont karral, dühösen meredt a fiúra, aki csak hápogni tudott ezen.

- Idefigyelj, ha Kathrine-t akarod, jó menj és öld meg! De ezzel a haragod egy pillanat alatt elpárolog majd és neki csak szívességet teszel ezzel! Elena, gondolj már bele hányan akarják holtan látni! De mind tudják, hogy az emberség Kathrine legnagyobb büntetése.

- Kíméljetek meg a szerelmi civódástól, mert egyikünket se érdekel – Klaus Elena szavába vágott, mielőtt az kontrázhatott volna Damon mondókájára. – Kivételesen igaza van Damon-nek. Katerina hadd főjön a saját levében immár emberként, rettegve minden áldott nap, hogy valaki megöli őt bosszúból. De jelenleg ő a legkisebb bosszantó tényező.

- Caroline majd a halálán van és ti csak egymással vagytok elfoglalva? – Rebekah szánakozva, majdhogynem szörnyülködve nézett végig kettőjükön. Tudta, hogy önzőek, Elena-ról mindig is tudta, de hogy ennyire…

- Befejeznétek végre? Mindannyian!

Elijah szokásos higgadtságával nézett az összes jelenlévőre, kezdte bosszantani a sok vita. Úgy érezte mintha egy pimasz kölykökkel teli házban lenne, hol ott testvérei már ezer évesek, és a másik két vámpír se fiatal. Türelmesen várta, hogy mindenki elhallgasson, és ne is akarjon felszólalni, majd fivére felé fordult.

-Ma New York-ba megyek. Lehet, hogy már rég elköltöztek, ki kell derítenem és megkeresnem őket, de időbe fog telni. Ha kifutok, akkor… tudod, mit kell tenned. Egy élet vagy több száz Niklaus… - az utolsó mondatát csak azért intézte testvéréhez, mert látta rajta, mennyire nem szimpatizál az ölés gondolatával. Na, nem maga a cselekedettel, hanem, a személlyel. Rebekah, Caroline még mindig eléggé önmaga. Meglepő ez ennyi nap után, de biztos, hogy jelent valamit. Próbáljátok húzni az időt a boszinál. Tereljétek Caroline-t önmaga felé, nem lesz baj.

Rebekah bólintott, mire Elijah ismét az elkomorult Klaus-ra nézett.

-Ha van esély megtaláljuk. Ha nincs, akkor megkell ölnünk. Ha már nem fordulhatunk vissza, remélem megtudod tenni, amit meg kell tenned.

-Menj, Elijah – ugyan a hibrid nem emelte fel a hangját, még is volt valami benne, hogy bátyja szót fogadva távozzon. Elena és Damon meglepődve pislogtak össze, nem tudták, hogy most mihez kezdjenek. Elena elszörnyülködött azon, hogy kihallotta a célzásokat Elijah hangjából, sőt még ki is mondta mit kell tenniük. Félreismerte volna? Vontatottan szeme sarkából a hibridre nézett, aki mintha csak olvasott volna a gondolataiban gúnyosan mosolyogni kezdett.

-Bármennyire is meglepő, igen, én vagyok a jobb szívű.

- Elijah kegyetlen – Elena hangosan mondta ki a megállapítását, de nem igazán tudta felfogni. A nemes szívű, becsületes Elijah még se lenne az, akinek gondolta vagy mutatta magát?

- Nem kegyetlen! – csattant fel Rebekah. – Csak ésszerűen gondolkodik és minden lehetőséget mérlegel. Ő se szívesen ölné meg Caroline-t, de ha muszáj akkor megteszi. És ezzel mindenkinek így kéne lennie – szúrósan és célzatosan nézett Klaus-ra aki erre felhúzta szemöldökét.

- Mire célzol?

- Én semmire – ártatlanul megvonta vállát, de mosolya elárulta őt.

- Bíráltam én valaha is a te döntéseidet vagy szemszögedet?

- Egész életembe! – Rebekah-t dühítette, testvére megjátszott ártatlansága, mintha szent lenne.

- A te érdekedben! – vigyorogta az ős.

- Pofátlan egy féreg vagy! – pattant fel Rebekah, majd hangosan elcsörtetett a két hallgatag vámpír mellett és hangosan becsapta az ajtót. 

Damon és Elena kérdőn pillantottak vissza az ősre, aki megvonta vállát. Számára ezek természetesek a viták természetesek voltak. Amennyire gyűlölték egymást Rebekah-val, legalább annyira szerették is a másikat. Ezer év alatt oly sok minden határozta meg jellemüket, olyan fajta kettőség jött létre bennük, hogy már nehéz volt szétválasztani a különböző érzéseket. És a hibrid attól tartott, hogy pont emiatt a gondolkodásmód miatt követ el éppen egy hatalmas baromságot.

Nagyon jól tudta, hogy Caroline-t már régen meg kellett volna ölnie. Valami azonban még sem hagyta neki, és az nem a boszi volt. Egy belső ösztön, vagy késztetés mindig felélesztette benne a reményt, de még ennél is többről volt szó. Akarta, hogy a lány megmeneküljön. Hosszú ideje már, hogy nem akart semmit ennyire keményen. Még a családja egyesítése se mért fel ehhez, hisz mindig ott lebegett a feje fölött, hogyha egyszer megtudják mit tett édesanyjukkal talán nem bocsátanak meg neki. E mellett mindegyiket leszúrta már, jogosan lehettek dühösek a hibridre. Mindenesetre nem úgy sült el, ahogy tervezte, hisz Kol és Finn halottak. De ott állt mellette a két legfontosabb testvére és csak ez számított. 

Egyébként se volt sose a könyörületes típus, még is, mindenáron megakarta kímélni a lány életét. Nem tudta miért, és emiatt mérges is volt magára. Illetve, érezte, hiszen mindig is kedvelte a lányt, de egy nő se ér meg ennyi mindent. Hiába próbálta három napja bemesélni magának, mikor idejött, hogy csak azért segít, hogy más vámpírok és boszik ne tudják meg mi történt, csak magának hazudott, és persze a többieknek. 

-Klaus…

Meglepődve zökkentette ki magát gondolataiból, még mindig a Salvatore panzióban volt. Elena ugyan bizonytalanul, de lassan elé sétált.

-Szerinted Elijah elmegy Kathrine-hez?

Nézett egy darabig a nagy barna szemekbe, majd elmosolyodta magát.

-Azt gondolom, hogy Elijah se más, mint a legtöbb féleszű férfi. Ha a nő, akit szeret a közelben van, független a kapcsolatuktól megkeresi. Az epekedő bolond, aki több száz évig várt a szerelmére. Persze, én nem ítélkezem!

Megforgatta szemeit, majd az órára pillantott. Ismét este lett.

-Vacsora idő.

Ezzel otthagyta a kis párost majd visszasietett a vendégszobába, ahol Caroline lett bezárva. Kicsit otthonosabb és kényelmesebb, mint a cella. Mikor benyitott, nem lepődött meg, hogy semmi szokatlant nem tapasztalt.

Stefan azon a széken ült, amin ő ugyanabban a pozícióban, ahogy ő az utóbbi két napban. A különbség csak Stefan kétségbeesett, szomorú szemei voltak. Caroline félig lecsukott szemekkel, kábán nyöszörgött, ugyanúgy, ahogy eddig. 

-Gondolom, semmi – mosolyogta a hibrid és közelebb lépve végig simított a lány arcán, mire annak homloka mérgesen összeráncolódott és vicsorogni kezdett.

Stefan megrázta fejét, majd kitágult szemekkel felpattant a székről, amikor meglátta, hogy Klaus megharapta saját csuklóját és a lány szájába erőszakolta kicsorduló vérét.

- Mi a fenét művelsz? A saját véreddel itatod?

- Kíváncsi voltam, hogy Caroline szervezete hogyan reagál a véremre, amikor nem azért kapja, mert a boszi irányítja – motyogta teljesen érdektelenül. – E mellett pedig muszáj megitatnom, ha nem akarom, hogy meghaljon a harapásomtól.

- Megharaptad? – Stefan hülledezni kezdett az új dolgoktól, amit  a hibrid ismeretlen okokból nem osztott meg vele.

- Kíváncsi voltam – vonta meg vállát ismét, majd biccentett barátjának, és megragadta Caroline arcát. – Csak nézd…

Stefan még mindig csak hápogott, de azért készségesen közelebb lépett a lányhoz. Caroline arcán a hosszú erek, lassan ritkulni kezdtek, és visszahúzódtak egészen a szeméig, míg a fekete felhő eloszlott tekintetéből és csak a vörös erek látszódtak.

- A véred hatására eltűnnek a boszorkányságra utaló jelek. Csak vámpír – a fiatal srác örült ennek a fejleménynek, pozitív dolognak számított a sok kudarc között.

- Ühüm… - Klaus nem törődött a vámpírral, az öntudatlan lányt felkapta karjaiba, majd két lépéssel az ágynál termett és lerakta rá. Egy ideig merengve nézte a lány kék íriszét, amik minduntalan szenvedést, véget nem érő kínt mutattak. A hibrid a lány karcsú alakjára húzta a takarót, majd megpaskolta karját és az ajtó felé lendült. Innia kellett és aludnia. Majd holnap folytatja az agyturkálást. 

- Engedd, hogy megöljön – Caroline erőtlen, még is könyörgő hangja megtorpanásra késztette a férfit.

- Azt nem tehetem.

- Miért? – szisszent fel a lány, és letörölte könnyeit.

Klaus gondolkozott egy darabig a válaszon, majd halványan elmosolyodta magát.

-Mert egy makacs, gyönyörű szőke lánynak meg akarom mutatni a világot. 

Következő fejezet...