1. fejezet

A helyesírási hibákért elnézést, majd kijavítom!

- Stefan, indulás! – kiáltottam el magam, a nappaliban toporogva. Nem igaz, mennyit késik, pedig pasiból van a fenébe is… Morcos voltam, amiért eltértünk a tervtől, de már meg se lepődök rajta.

- Itt vagyok, ne kiabálj Caroline – mosolyogva forgatta meg szemeit, én pedig összecsaptam kezemet örömömben. – Indulhatunk? 

- Eddig is rád kellett várni – mutattam rá egy fontos dologra, amit az idő már eltelt,majd kiszökdécseltem az udvarra. Nagyon felvoltam dobva. 

- Elmagyaráznád még egyszer ennek az utazásnak a lényegét? Csak, hogy jobban tudatosuljon – megforgattam szemeimet, Stefan piszkálódását hallva, majd báj vigyorogva felé fordultam.

- Stefan, vége a középiskolának. Leérettségiztünk, és itt a nyár! Olyan nyarat akarok magamnak, ami felejthetetlen! Muszáj új tapasztalatokkal gazdagodnom, mielőtt Elena-val fősulira megyünk. És ez csak egy szempont!

- Hallgatom a többit – meglepetten ráncolta össze homlokát, de türelmesen várt. 

- Oké. Akkor másodszor, mert mindkettőnkre ráfér! Harmadszor, egyébként is elakartál innen menni, legalább gondolkozol addig is, hogy hova vágysz szívesen!  Negyedszer, mindenki „nagyon” elfoglalt és csak te egyeztél bele ebbe a kis kiruccanásba! Ötödször pedig…

- Caroline, addig kínoztál, amíg igent nem mondtam! – elnevette magát, mire belőlem is kirobbant a kacagás. 

- Lehet, de igenis muszáj be látnod, hogy szükséged van egy kis… távolságra. Hisz tudod, a távolság megszépíti a kapcsolatokat! – bőszen bólogattam, mire csak megrázta fejét. 

- Elena és Damon… szóval még kell egy kis idő – Stefan elkomorult, én pedig vigasztalásképp megsimogattam karját.

 Eltudom képzelni, hogy milyen szörnyű érzés lehet most neki. Hiszen élete szerelme volt Elena. De, azért vagyok a barátja, hogy ezen átsegítsem!

Ezekkel a gondolatokkal mosoly kúszott az arcomra.

     -Jó reggelt Stefan! – kiáltottam el magam. – Hiszen pont ezt a kihagyhatatlan lehetőséget nyújtom most neked! Időt és utazást, na meg időt és kikapcsolódást! És időt na meg szórakozást. 

Stefan csak mosolygott a lelkesedésemen, de láttam, hogy a szemei nem mosolyognak. Remélem, hogy elég alkoholt tuszkoltam be a táskámba, ami egy ideig elég lesz majd neki. Az alkohol jó barátunk… 

- És ha idő közben Tyler hazajönne? – vetette be az utolsó ellenkező kártyáját, most pedig rajtam volt a sor, hogy elkomoruljak. 

- Klaus visszaengedte, már két hete.. de még egy üzenetet se küldött. Pedig már jópárszor felhívtam és elmondtam neki, hogy elutazunk egy kicsit. Talán útközben meg találjuk és felvesszük – próbáltam viccet csinálni belőle, de Stefan is átlátott rajtam. 

Akkor is nehéz volt nélküle, amíg hivatalosan Klaus nem engedte a városba. De most, hogy zöld utat kapott, visszatérhet, még sem jön, még rosszabb. Nagyon aggódok érte és piszkosul hiányzik.

-Héj… - Stefan megrázta vállamat, majd magához ölelt. örültem neki, hogy ilyen jó barát és vigasztalni próbál. – Vissza fog jönni. 

-Remélem – motyogtam – különben én keresem meg és kitekerem a nyakát.

- Élvezni fogja – kuncogott majd elengedett és immár útra készen álltunk. Olyan feldobott voltam, hogy legszívesebben ugráltam volna, de nem akartam hülyét csinálni magamból, ezért csak vigyorogtam. 

Éppen beszálltunk a kis sportkocsijába, amikor megszólalt a telefonom. Ilyenkor picit reménykedek, hogy talán Tyler az, de még sem. Vidáman szóltam bele, de el kellett keserednem. Csak Bonnie apja volt. 

- Caroline, remélem semmi programod a következő két hétbe. 

- Ami azt illeti…

- A tanács ismét megakarja rendezni a Nyár Nyitó Bált. Remélem el tudod vállalni a szervezését. 

- Meglátom mit tehetek – felsóhajtottam, de egyben örültem is. Szerettem csinálni a szervezést, de miért éppen most akarja a tanács? 

- Szóval akkor elhalasztjuk a kis túránkat? – Stefan reménykedve nézett rám, mire szúrósan végig néztem rajta.

- Ne is álmodj róla! – morogtam neki, majd újabb ötletem támadt. – Találkozunk a Grill-ben egy óra múlva!

-De…

-Semmi de! Egy óra és indulhatunk.

-De…

-A Grillbe. Egy óra múlva – hangsúlyoztam ki ismét, majd magamhoz szorítottam a telefonomat, és az erdőbe vetettem magamat. Áldottam a vámpírképességeim közé sorolható gyorsaságot megkönnyítették az életemet és egyben megspórolták a dugót és a benzint.

Legalább valami hasznát is vesszük a kis szőkének. Gondoltam boldogan, majd lefékeztem, mikor Rebekah házához értem. Olyannyira ki voltam akadva, hogy hamar odaértem. Nem vártam meg, hogy elmásszon az ajtóig, dühösen csörtettem be a hatalmas villába.  Háza? Inkább villa. Mi ez a felvágósság minden ősinél? 

-Rebekah? – hangosan elkiáltottam magam, bár ha itthon volt, akkor már régen meghallott. 

-Caroline? Téged meg mi lelt? – szánakozva nézett végig rajtam, én lesújtóan viszonoztam ezt.  – a szőke ős meglepődve sétált le a lépcsőn. – Mit keresel itt?

- Végre lesz valami hasznunk abból, hogy itt vagy! Amolyan szívességet szeretnék kérni tőled – belül morogtam ezért, de inkább mosolyogtam. 

- Nahát… - Rebekah gúnyosan elmosolyodta magát és karba fonta kezeit. – Mit tehetek érted?

- Mint a szervező bizottság elnöke elismerem, hogy jól megszervezted a táncmulattságot. Amikor még Tyler itt volt. Észrevettem ám, hogy meg van benned a tehetség, ami csak kevés embernek adatik meg, semmi bajom Elenával jó barátnőm és imádom, de ehhez nem ért! Talán lesz valami haszna is annak, hogy ezer éves vagy és jó képességekkel rendelkezel!  – egy kis seggnyalás és a tenyeremből fog enni. 

- Tudsz hízelegni, folytasd – intett vigyorogva, mire megforgattam szemeimet. 

- Az előbb szóltak, hogy a Tanács ismét megakarja rendezni a Nyár Nyitó Bált. Már három éve nem csinálták meg, szóval nem tudom, hogy miért pont most, de nem is izgat. Szóval megtudnád szervezni? Két heted van rá… - hagytam lógva a mondatot és megrebegtettem a szempilláimat, bár sejtettem, hogy ez csak a bátyjánál jön be.

- Sajnálom, de nem – megvonta vállát én pedig lefagytam. – Mattel holnap indulunk a világkörüli utunkra. Talán majd máskor – vigyorogva fordult el, de elé suhantam és megragadtam kezét. 

 - Egyszer akarod számítani rád valamiben, és képes vagy nemet mondani? – háborodtam fel, mire elnevette magát. -Kérlek Rebekah! Nem lehetsz ennyire szívtelen! Matt és te várhattok, de nekem és Stefannak, sürgősen el kell utaznunk. Mit gondolsz milyen neki nap mint nap látni a bátyját és Elenát? 

- Bocs, nem segíthetek – lesújtó pillantást vetett rám, de ismét visszarángattam. 

- Rebekah, ez lehetne az egyik önzetlen cselekedeted! Mindenki meglepődne, hogy ilyenre is hajlandó vagy –vigyorogtam, de nem hatottam meg vele. – Kérlek Rebekah! Most bizonyítsd be, hogy nem vagy olyan romlott, mint amennyire gondoltunk. És különben is, a városiak imádni szokták ezt a bált, szerinted hány barátra tennél szert egy ilyen lépéssel? – próbáltam a gyengéjébe tapintani. 

- Érdekbarátok? Fantasztikus…

- Fontold meg, barátokban hiányt szenvedsz – mutattam rá egy fontos dologra, mire morcosan végig nézett rajtam. Töprengett egy darabig én pedig magamban imádkoztam.

- Jól van – bólintott kelletlenül, én pedig mosolyogva vettem tudomásul, hogy hízelgéssel bármi elérhető nála.

 És szerencsére nem csak nála… nem sokat gondoltam Klausra, de most kimondottan eszembe jutott, ahogy a drága húgával egyeztettem. Rebekah elment, hogy telefonálhasson Mattnek, én pedig addig körül néztem. A ház belseje kísértetiesen hasonlított Klaus-éra. Ebből csak azt szűrtem le, hogy látszik a rokoni szál. 

Kissé meglepődtem, mikor az egyik képet megpillantottam a nappaliban. Felismertem, Klaus festette. Nahát, a morcos szőke ős még sem haragszik annyira a bátyjára, mint mutatja. Elmosolyodtam magam ezen, Rebekah nem tudja valami jól takargatni az érzelmeit. Kezembe vettem a tájképet, és elámultam, hogy milyen szép.

 Ugyan nem voltam sose egy nagy művész lélek, de mindig is lenyűgözött, hogy más mennyire otthon van ebben. És az, hogy Klaus fest, az igazán… klausos. Sose tudta vajon megunni? Elvégre, még is csak ezer éves… mi mindent csinálhatott még az évek során? Megráztam fejemet, még magamon is meglepődtem, hogy miért gondolok én ilyesmiket, hiszen semmi közöm hozzá. 

- Nem szereztem valami jó pontot Mattnél – prüszkölte dühösen Rebekah, mikor visszatért. – De ígértem neki, hogy kárpótolom valami felejthetetlennel. 

- Ugye nem akarod átváltoztatni? – kérdeztem váratlanul. 

- Matt nem akar tőlem semmit – Rebekah bár próbálta tagadni, láttam mennyire rosszul esik ez neki. – Távol akarja tartani a magánéletét a természetfelettitől. 

- Ezért nem hibáztathatod – mondtam halkan és megértően. Mi is ezért szakítottunk anno. 

- Nem mondtam, hogy hibáztatom! – fakadt ki sértődötten, majd leült a kanapéra. – Csak…

- Kedveled – fejeztem be félig mosolyogva a mondatát. – Nos, Mattet nehéz nem szeretni. Nagyon rendes, és nem érdemli meg, hogy olyannal legyen, mint mi. Sajnálom szegényt, nagyon nehéz lehet neki. Rajta kívül mindenki természetfeletti, és simán kiszakadhatna ebből az egészből, de a barátunk és ezért inkább vállalja a kockázatot. Bár most már kezdem úgy érezni, hogy a kis csapatunk, ami volt… olyan távolinak tűnik… de hiszem, hogy együtt maradunk!

 - Csak te erőlteted ezt ennyire, nem veszed észre Caroline? – már tiltakoztam volna gúnyos kérdésére, de nem hagyta. – Elena és Damon boldogan élik a kis mindennapjaikat együtt drága szerelmükben, Stefan szívesebben elmenekülne innen, Tyler nincs itt, a bátyám elüldözte, a kis Bonnie boszi nyaral a családnál, a kis Jeremy pedig inkább magányos farkast játszik. És ott vagy te, aki próbálja összetartani azt, ami már nem létezik. 

- Rosszul látod – sziszegtem neki, mire megrántotta vállát.

- Higgy, amit akarsz. De így van. – nem akartam beismerni, hogy valóban igaza van. De nem akartam róla tudomást venni. 

- A magányodat és a rossz indulatodat ne vetítsd ki másra oké? – kérdeztem mérgesen, majd hátat fordítva ott hagytam. – Szervezd meg a bált!

 Még mindig hihetetlenül kiakadva suhantam a Grillhez, és töprengtem a kis pszichopata szavain. Nem lehet igaza! Mi igenis már egy család vagyunk. Mindig egymás mellett álltunk és ez így lesz mindig. Jó persze, biztosan nem fogunk örökre együtt maradni, de mi sose fogjuk a másikat cserbenhagyni. Összetartunk mindig és számíthatunk is egymásra. Számomra már az felfoghatatlan volt, hogy ők, akik tényleg testvérek, hogyan árulhatják el egymást. De hát… ezer évesek vagy mi a szösz, de az idő sok mindent megkönnyít, megerősít. De náluk semmi sem úgy működik, mint egy normális családba. Mindannyian hihetetlenül kegyetlenek, és gonoszak. De azt hiszem mindegyikben van egy kis jó. Hisz Elijah, Rebekah mindketten szeretnek valakit, és aki képes erre az érzésre, az már teljesen nem lehet gonosz. Klaus meg csak… Klaus. Hogy az ő tetteit mikor mi határozza meg, azt senki nem tudhatja.

Hinni akartam benne, hogy tényleg érez irántam valamit, mert akkor még megváltható. Az, hogy Tylert visszaengedte a városba, szintén azt mutatja. De a gonoszságok, amiket elkövetett… és csak pár hónapot töltött itt. Kitudja, hogy az évszázadok során hány embernek keserítette meg az életét. Nem is akarom tudni, hülye vagy Caroline!

De bármennyire is tagadni akartam, jól estek az apró gesztusok. Ha képes ezekre, akkor még maradt benne jó. És én furcsa mód örültem neki. Nem akartam, de még is meg tudott annyira hatni, hogy érdekeljen a lelki világa. De ha nekem se lenne senkim, akiben bízhatnék, talán én is ilyenné válnék. Klausnak mennyi csalódáson és fájdalmon kellett keresztülmennie élete során, hogy ennyire keserűvé, gonosszá, elveszetté váljon?

- Már azt hittem Rebekah megölt! – mosolygott Stefan saját tréfáján, de csak megráztam fejem. Egyből észrevette komor hangulatomat, és rá is kérdezett.

- Semmi csak… Rebekah mondott dolgokat és nem akarom, hogy igaza legyen. Itt kell maradnunk Stefan! – döntöttem el hirtelen, mire szemei tágra nyíltak. 

- Azért akarod lemondani a nyári kiruccanást, amire napokig győzködtél, hogy bebizonyítsd Rebekah-nak, nincs igaza? 

- Ígérem, hogy elmegyünk majd, csak nem most… félek, hogy elszúrja a szervezést… - forgattam meg szemeimet, mire Stefan mosolygott egyet. – Nem haragszol?

- Dehogyis! – kuncogva magához ölelt, amit lelkesedve viszonoztam. Az utóbbi napokban, hetekben úgy éreztem, hogy csak rá számíthatok. 

- De figyelni fogok rád, megígérem! Nem fogsz hülyeséget csinálni, még mindig én vagyok a józanságod felügyelője! 

Bólintott, hogy megértette, majd a nagy csalódásra – miszerint nem megyünk sehova – betértünk a Grill-be, hogy igyunk valamit.

- Üdv Matt! – vigyorogtam rá, mire biccentett. 

- Mikor indultok?

- Nos, a terv változott – beharaptam számat, majd gyors hadarásba kezdtem. – Tudom, hogy miattunk halasztottátok el a kis utazást Bekah-val, de itt kell maradnunk. Így döntöttem, mert… szóval az indok mindegy! – erőltetetten felnevettem és felpislogtam rá. – Nem haragszol?

- Két hét ide vagy oda, mit számít? 

- Köszönöm, tudtam, hogy megérted! – a nyakába ugrottam örömömben, bár Stefan hamar eltudta ezt hessegetni.

- Nem is tudja mi az oka!

- Stefan! – erőteljesen rá szóltam, mire Mattel együtt elnevették magukat. Megforgattam szemeimet, majd újabb ötlet fogant meg a fejemben. És még hozzá nem is rossz. – Mit szólnátok egy bulihoz, holnap este a Salvatore házban? 

- Caroline… - kezdték mindketten, de leintettem őket. 

- Szerintem szuper ötlet lenne. Ott lennének Elenáék, mi, hívjuk Jeremy-t is, és még akár Rebekah is jöhet. 

- Csak nem megkedvelted? – húzta fel szemöldökét Stefan furcsállva ezt.

- Furcsa elítélést hallok a hangodban, pedig nektek van múltatok – néztem rá mosolyogva. 

- Az akkor volt, amikor…

- Tudom, tudom! – hadartam. – Na, mit szóltok? Értesítem a többieket is!

- Azt hiszem, hogy ez egy remek ötlet Car! – szemeim felcsillantak Matt bókolására. Legalább valaki tudja értékelni az ötletemet. – Egy ideje már csak a természetfeletti dolgokból állunk ki, kéne egy kis nyugis, hétköznapi este.

Kérdőn néztem Stefanra, reméltem, hogy számíthatok rá és függetlenül attól, hogy mi van Damonnal, el fog jönni. Vonakodva, de bólintott, én pedig együtt érzően megsimogattam karját. Tudom, hogy nehéz neki és legszívesebben elmenne innen, új életet akar kezdeni valahol máshol, de szükség van rá.

Másnap nagy buzgósággal bevásároltam a bulira, de az még sem úgy jött össze, ahogy én vártam. 

- Ez nektek a meghitt baráti buli? – fakadtam ki, teljesen elhűlve. Az embertömeg hatalmas volt, és a tomboló zene alig nyomta el a kiabálásomat. 

- Caroline ettől függetlenül bulizhatunk együtt! – akadékoskodott Elena, Damon pedig mellette bólogatott. – De szerintem Stefan is kínosan érezné magát, ha csak páran lennénk, és speciel Rebekah-val nem szívesen töltöm az estémet. Nem vagyok nagy puszipajtások, és úgy tudtam, hogy ti se! – vádló hangneme feldühített és szúrósan Damon-ra néztem. Biztos, hogy ő volt az, aki uszította Elenát. 

- Tudtam, hogy valaki bele fog köpni a tervembe, de nem gondoltam, hogy az te leszel – morogtam oda Elenának, majd ott hagytam őket.

Annyira megváltozott, mióta Damon-nel van. A barátja vagyok és el kell fogadnom a döntését, de sokszor már túl megy minden határon! A nappalinak nevezett helyiségbe mentem, Stefan állt Rebekah-val beszélgettek, mikor meglátott felém nyújtotta az üveget. Szó nélkül fogtam meg és húztam meg erősen. Utáltam a vodkát, de jelenleg olyan dühös voltam, hogy csak öntöttem magamba. Matt és Jeremy távolabb tőlünk, jó pár emberrel arrébb dumcsiztak egy sarokban, láthatólag jól szórakoztak. Legalább van egy kis örömük. 

- Ne vedd ennyire a szívedre – legyintett Rebekah – De hálás vagyok, hogy gondoltál rám. Azért ez rendes volt tőled, nem néztem volna ki belőled, főleg hogy…

- Nem vagyok lelkizős hangulatomba, de holnap felhívhatsz – mosolyogtam rá bájosan, majd tovább ittam. Stefan csak mosolygott rajtam. - Felhívom Tylert – mondtam nekik elkomorulva, majd ott hagytam őket és kimentem a szabadba. Egy srác az utamba állt, mikor a lépcsőn mentem volna le, ezért nemes egyszerűséggel arrébb raktam. Gyakori szokásom, ha már érzem az alkohol hatását, hogy elfeledkezem ezekről a titkos képességekről. 

Sóhajtottam egyet, amikor már jó messze voltam a háztól, és az erdőbe bámulva tárcsáztam. 

- Hello Tyler. Itt Caroline, bár azt hiszem, már meg se lepődsz ezen. Figyelj… szeretlek és nagyon hiányzol. Csak azt nem értem meg, hogy miért nem jössz vissza! Elmondtam már nem egyszer nem kétszer, hogy Klaus zöld utat adott neked, nincs is a városban, jó messze van, kérlek, hogy gyere vissza. Vagy legalább hívj fel és áruld el, hogy jól vagy… - könnyes szemekkel nyomtam ki, majd mélyet sóhajtottam. 

Megfordult a fejemben, hogy esetleg Klaus nem tartotta a szavát és még is megtalálva megölte őt, de… valahogy nem tudtam volna elképzelni, hogy nekem hazudott volna. Biztos, hogy jól van, de akkor is nagyon aggódtam érte. Azt se tudom, hogy hol lehet, mi van vele… iszonyatosan féltettem őt, még akkor is, ha tudom, hogy egy hibrid.

Felsóhajtottam, majd felkaptam a fejem egy ágreccsenésre. Pár lépést tettem előre, hogy elvesszek az erdőbe, és megkeressem a zaj forrását. Egy évvel ezelőtt azt hiszem, hogy sikítva rohantam volna el, de mára már nem sok mindentől kell félnem. Az erdőben inkább én vagyok a ragadozó…

Már azt hittem, csak képzelődtem az előbb – kisebb reménnyel, hogy Tyler az – mikor megfordulva megláttam egy lányt a földön ülve.

-Szia – szóltam neki barátságosan, majd közelebb mentem hozzá. – Mit keresel az erdőben egyedül? 

- Te látsz engem? – kérdezte halkan az apró vörös hajú lányka, apró szeplővel az arcán, és nagy barna szemeit rám emelte. – Hogy-hogy te látsz engem?

Értetlenül ráncoltam homlokomat, majd arcomra fagyott a mosoly. 
- Uramisten…


Következő fejezet...