Pf 4. fejezet-Üdv újra

Akármikor kinyitotta szemeit, csak világos foltokat látott, apró fénysugarakat, amik utat törtek a cellába, de csak homályos lézerként érzékelte, foszforeszkáló fénycsíkoknak látta, amik előtte mozogtak, bár biztos volt benne, hogy csak a képzelete játszik vele. Bár a testébe juttatott farkasölő fűtől kába volt, érzékei többszörösére erősödtek. Hallása még az eddigieknél is jobb volt, messziről ugyan, de hallotta a lépteket maga felett, és a testében végig áramló méreg zúgását is. Nem tudta mennyi idő telhetett el, mióta valamelyik vámpírnak sikerült kitekernie a nyakát, de erősen megfogadta, hogy megkeresi az őrült tette miatt. 

Teljesen elvesztette időérzékét, a szervezetébe került méreg nagyon erősen dolgozatta, hogy még véletlenül se kapjon erőre. Sejtése szerint óránként jöhetett be hozzá egy vámpír és folyamatosan adagolta neki a dózist, bár így se úgy se tudott volna már erőre kapni. Érezte, hogy kihűlt erei lüktetnek egy kis éltető friss vérért, és az idő elteltével egyre szorosabbra záródnak. Egyetlen egyszer próbálta meg kirántani helyéről a falhoz erősített láncokat, amikor úgy érezte, hogy sikerülhet, de rögtön az ajtó előtt álló őre fakarókkal szó szerint összeszurkálta a hibrid mellkasát. Ugyan egy átlagos fakaró nem árthat neki, de legyengülten még azt is szenvedésnek vélte. 

Úgy érezte magát, mint valami drogos, aki túladagolta magát. Agyának dekoncentrációjának köszönhetően emlékek, elejtett mondatok visszhangoztak amúgy is ködös fejébe, amitől bár szabadulni akart nem sikerült. 

„Cserben hagytalak… örökkön örökké… esküt tettünk anyánk sírjánál.” „Meddig fogsz még elmenni a gonoszságokban?” „Az otthon semmit nem ér család nélkül.” „ Ok nélkül teszel rosszat, hogy szemétkedhess.” „Minden királynak szüksége van egy trónörökösre.” „Megvádoltál….” „A boldogságod útjába te magad állsz.” „Van bárki is, aki nem a bukásodat kívánja?” „Akik szörnyűségeket tesznek, szörnyű emberek.” „…képtelen vagy túl lépni magadon! …Sajnállak téged!” „Rád vall ez a viselkedés.” „ A hűség. Sosem lesz a tiéd.” 

-Csak nem éhes vagy?

Résnyire nyitott szemein keresztül érezte maga előtt a nő sziluettjét, így pislogni kellett párat.

-Nahát, a bátor nő, aki az életemre tört – mondta halkan, rekedten. 

- Hidd el, ez nem személyes ügy. Illetve nem csak az – a fekete hajú szépség, csacsogó kedvvel sétálgatott a hibrid körül, megrángatva a láncokat, hogy azok elég erősen tartják-e. – Ez mind egy magasabb célért van.

- És mi lenne az? – halványan elmosolyodta magát, mikor a nő megtorpant előtte. 

- Miért kellene elmondanom? Nem kockáztatok. Ha netalántán egyszer, valamilyen csoda folytán kijutnál innen, ne akarj mindenáron beleköpni a tervünkbe. 

- Vagyis megtudok szökni, jó tudni – halkan elnevette magát, mire a nő elkapta a torkát és mélyen a szemeibe nézett.

- Látszólag nem töröd magad, ami azt jelenti, hogy jól érzed magad ebben a cellában, a mi társaságunkkal. 

- Fogalmad sincs, mennyire fogom élvezni, ha egyszer a kezeim köré kerülsz – vigyorgott rá, de tekintete elsötétedett és akaratlanul, de szemei sárgává változtak, fogai pedig megnyúltak. A nő nem ijedt meg tőle, sőt élvezet teli mosollyal hajolt közelebb.

- Sokan ölnének azért, csak hogy egyszer is lássák ilyen közelről az igazi hibrid arcod. Igazi legenda vagy. Kár, hogy csak leszel. Bár… - elhalkultan lépett közelebb és ajkaival végig cirógatta a hibrid halántékát, majd a szemei alatti kis ereken is végig húzta száját. – Szívesen kipróbálnám, hogy milyen lehet egy ezer éves hibriddel…. valószínűleg még mindig jól tudsz teljesíteni – a kék szemek kajánul megvillantak és beharapva ajkait, kezét végig futatta a férfi nyakán, mellkasán, majd a visszaváltozott szürke szemekbe nézve, lentebb kalandozott tenyere. 

- Ha tudtam volna, hogy ilyen jó a buli veled, meg se próbálok küzdeni – mosolygott továbbra is, bár minden porcikáját kirázta a hideg a nő érintésétől.

- Sajnálom, szívem – nevette el magát, majd ellökte magától a férfit. – Szerencsétlenekkel nem dugok. Nem voltál valami sokáig király a te kis francia negyededben. Marcel legalább bírta száz évig. 

- Sértegess csak – emelte fel fejét dacosan. – Annál tovább fogom húzni a szenvedésedet. 

- Ugyan kérlek. Kifeszítve, kivéreztetve és ilyen kinézettel nem motyognék - horkant fel, majd kezébe vett egy fakarót. – Te már semmire nem vagy jó! Pedig milyen sokra vihetted volna. De elgyengültél. A kis vérfarkasod pottyantott neked egy fattyút, és a te szíved máris megenyhült – Klaus önkéntelenül morogni kezdett, nehézkes tüdejéből oltári hörgés szakadt fel, és vicsorítani kezdett vérfarkas méreggel megáldott szemfogaival. – Oh, érzékeny pontra tapintottam? – ijedten, megjátszott sajnálkozással tette mellkasára kezét, majd felemelve a karót határozott mozdulattal a férfi oldalába döfte. 

A hibrid halkan felkiáltott, majd zihálni kezdett. Nem tudta miért, de valami nem stimmelt a testével. Hiába kínozták már órák óta, a hibrid mivoltának köszönhetően alig kellett volna megéreznie. De érezte, hogy gyengül, szemhéjai egyre jobban csukódnak a fájdalom okozta kimerültségtől és az éhségtől is. 

Reménykedett benne, hogy testvérei már úton vannak, mert egyre dühösebb volt. Azt pedig ugyebár senki nem akarta, hogy ő mészárlásba kezdjen, bár ezek után már így se úgy se fogja annyiban hagyni. Erősen próbált kitalálni valamit, amivel segíthetne magán, vagy legalább kijuthatna innen, de annyira kába volt, hogy feje lehanyatlott és már gondolkozni se tudott. Csak hagyta, hogy magával sodorják az események, aztán majd lesz valahogy elven nincs is más dolga, mint várni. Kínozhatják, az évszázadok során nem ez az első eset, megölni úgy se tudják. 

***

- El kell menned – szűrte fogai között, bár szemei sajnálattól tanúskodtak. 

- Nem megyek el Elijah – rázta meg fejét, és türelmesen leült a lépcsőre. Az ős ragaszkodott hozzá, hogy kint beszéljenek, húga és Marcel elég toleránsak voltak ahhoz, hogy ne hallgatózzanak. Neki viszont szüksége volt a friss levegőre. 

- Ha Klaus megtudja, ki vagy…

- Akkor mit csinál? Elfenekel? – elnevette magát, majd mosolyogva oldalra döntötte fejét. – Inkább magadat félted. 

- Mindenkit féltek, aki öt kilométeres körzetben van – fakadt ki, és bár majd szét vetette a düh és a kétségbeesés, nyugodt álcáját fenn tartotta. – Ha az öcsém tudomást szerez arról, hogy ki vagy valójában, őrjöngeni fog. És ráadásként ismét koporsóba végezhetem, ha megtudja én már ezer éve őrzöm ezt a titkot. 

- Kiszabadítalak majd, ne aggódj – legyintett, mintha csak az időjárásról beszélnének.

- Ez nem vicces Sydney – sóhajtott fel, majd habozva rá emelte tekintetét. – Tudod, hogy hol van?

- Igen, de ne aggódj a felmentő sereg már elindult érte. 

- Áruld el, hogy kik vitték el és miért.

- Nem jött el az ideje, hogy ezt tudd – hangja metszően hasította át a feszült levegőt és hirtelen komorabb, veszélyesebb hangulat szállta meg kettőjüket. – Igen, Klaust elrabolták, de hamarosan újra örülhetsz cseppet sem kellemes társaságának! 

- Nem így egyeztünk meg – szigorúan tornyosult az ülő lány fölé, aki erre szikrázó szemekkel felpattant.

- Nem én diktálom a szabályokat Elijah! 

- Ígéretet tettél, hogy soha nem fogja Niklaus megtudni az igazságot, már csak azért sem, mert nem mehettek egymás közelébe! – feszültségtől pattanó hangja egyre keményebb és indulatosabb lett a mindig nyugodt ősinek, de a lány csak karba fonta kezét és felhúzott szemöldökkel várta, hogy befejezze. – Erre megjelensz, ráadásul olyan körülmények között, amikor az öcsém idegei egyébként is nagyon vékony jégen mozognak. Megtámadtak minket, én és Rebekah le voltunk szúrva, a boszorkányok pedig ismét lázadáson törik a fejüket, és még az unokahúgomat is megtámadták. 

- Tudok róla, képzeld – laposan pislogott a férfira, aki eltátotta száját. – Mi az? Minden tudok Elijah, sőt talán még többet, mint te.

- És ahogy sejtem, nem akarsz beavatni – szűkítette össze szemeit, de a lány csak mosolygott.

- Lazíts Elijah. Minden rendben lesz. 

- Túl sok minden történt az utóbbi két napban, hogy nyugodt legyek – sóhajtott fel és homloka ráncba szaladt az aggódástól. – Bár Niklaus-t nem tudják megölni,nyugtalanít, hogy nem tudjuk hol van és kik akarnak neki ártani.

- Örül a szívem, hogy ennyi év után, még mindig édestestvérednek tekinted. 

- Mindig is az volt, Mikael-től függetlenül – biccentett felé komoly határozottsággal. 

 

- Ha tényleg így van, és ezt ő is tudja, akkor nem kell félned. 

- Visszajöttél és ki fog derülni minden – idegesen nyelt egyet, ha valaki látta volna őt, el se hiszi, hogy a mindig kiegyensúlyozott, higgadt ősi vámpír most úgy érzi, hogy a pokol nyeli el lassan minden egyes perccel, amit a lány itt tölt. 

- Ha rajtam múlik nem – vonta meg vállát és szomorúan elmosolyodta magát. – Ígéretet tettem neked anno, és be fogom tartani. 

- Kik mentik meg Klaus-t és miért nem léptek még? – kérdezte egyre türelmetlenebben és fejét az ég felé fordította. Hamarosan beesteledik, és az öccse már több, mint egy napja eltűnt. 

- Egy jó kis csapat, akit összehoztam néhány éve. Bízhatsz bennük, nem szúrják el, és élve kijuttatják Klaus-t. Feltéve, ha az bolond öcsikéd, aki viccesnek tartja magát nem kezd magánakcióba. 

- Kisöcsém? – lehelte értetlenül, majd szemei kigúvadtak és száját eltátotta. – Kol? Rebekah elmondta, hogy Niklaus látta őt a jótékonysági esten, de nem hittük, hogy ez lehetséges. Azt hittük, hogy…

- Kol ennyi év után sem érti, mi az a csapatmunka. Túl hülye és szereti saját maga intézni a dolgokat, pedig nem elég hozzá. 

- Ezek szerint… Kol… életben van?

Sydney elmosolyodta magát a hitetlenkedő arcot látva és szemei elárulták a választ. 

- Szerinted ki ez? – kérdezte Rebekah Marcel-től, és az ablakból lesett ki egy pillanatra.

- Még nem láttam, de a jelek szerint Elijah ismeri. 

- Valami köze lehet Nikhez – rázta meg fejét tanácstanul a szőke ős, és merengve bámulta a lányt. – Van benne valami… nem is tudom.. valami furcsa. 

- A történtek után nem csodálkozok – vonta meg vállát a vámpír, majd a lányhoz sétálva vállára tette kezét. – Minden rendben lesz.

- Csak aggódok – saját magán elnevette magát, és szomorúan felpillantott. – Bár Nik szörnyű, de… akkor is a testvérem. Amennyire gyűlölöm, annyira szeretem is, és… tudod, amióta megszületett Anna, mintha kicsit visszaszerezte volna az emberségét. Mintha boldogabb és elégedettebb lenne.

- Klaus-nál ezt sosem lehet tudni – kuncogta el magát Marcel, és karjaiba vonta az őst. – De annyi biztos, ha… ismét velünk lesz, hihetetlen bosszúhadjáratot fog indítani azok ellen, akik ezt tették. A boszorkányok viszont nem mondanak semmit, de rettegnek, hogy rajtuk csattan az ostor.

- Van egy olyan érzésem, hogy neki több köze van hozzá – fejével a kint ücsörgő szép vámpír felé bökött, és nem is tudta, mennyire közel járt az igazsághoz.

***

- Nem unjátok még? – nyögött fel a hibrid, könnyebb volt palástolni beszólásokkal és szurkálódásokkal a fájdalmát. Értetlenül hunyorgott a plafon felé, meg se kellene érezni a rengeteg verbénát, de egy egész napos kínzás és méregadagolás után már ez is égette bőrét. Fejében viszont csak az kavargott, hogy melyik boszorkány szórhatott átkot a fejére, amiért teste ennyire meggyengült volna?! 

- Pofázz csak hibrid! – sziszegte neki, és hadonászni kezdett a karóval. – Annál nagyobb örömmel foglak majd téged a túlvilágra küldeni! 

- Sok sikert – sóhajtott fel vigyorogva, bár szemeit lehunyta és csak a hallására hagyatkozott. 

- Héj, valaki betört! Elintézte az őröket! – az egyik ijedt vámpír rontott be Klaus cellájába, mire a bent lévő két vérszívó, akik eddig szabadon kínozták a férfit, kirohantak, nyitva hagyva az ajtót. Klaus elmosolyodott, tudta - illetve remélte – hogy testvérei végre megtalálták, és leszedik innen, hogy kiélhesse a sok semmirekellőn az összes bosszúvágyát és dühét. 

Tüdeje elnehezedett a verbénától, és köhögni kezdett, majd hogy elvonja figyelmét a szervezetének súlyos rongálódásától fülelni kezdett. Sikolyok és ordítások töltötték be az épületet, ahol lehettek, majd fegyverek sültek el. Feje fölött hangos dobogások adta tudtára, hogy az itt lévő vámpírok együttes erővel próbálják legyőzni a hívatlan látogatókat. Dobhártyáját már sérteni kezdte a hangos kiabálás, az üvöltések és a fegyverek eldörrenése, mintha csak a füle mellett sütötték volna el. 

Fejét kissé a maga mellet lévő fal felé fordította, mintha csak átláthatna rajta, végül türelmetlenül felsóhajtott. 

-Jöhetnétek, zsibbad a kezem – mormolta orra alatt, és kissé megrántotta ólomsúlyként érzett karját, csuklóján pedig megfeszültek a láncok. 

- Ne aggódj, sosem találnak meg, ha elrejtünk – rohant be Megan egy boszit ráncigálva magával.

- Oh, te ribanc… - sóhajtott fel csukott szemmel. 

A boszorkány mellé lépve mormolni kezdett egy könyvet tartva remegő kezeiben. Legalább ő tisztába volt vele, hogy élve nem jut ki innen. Megan közbe a sarokban álló asztalhoz lépett, majd fecskendővel a kezében tért vissza.

-Édesem, ez most csípni fog, de már meg se érzed szerintem – mondta a hibrid fülébe gonoszan, majd közvetlenül a szívébe szúrta. Klaus először megakart szólalni, hogy ismét becsmérelje vagy lenézze valamivel a nőt, de hirtelen megakadt a levegő tüdejében, és gyomra görcsbe rándult. Lehunyt szemmel kezdett zihálni, úgy érezte menten megfullad. 

Odakint még mindig káosz uralkodott, érezte, hogy valami keserves erővel húzni kezdi elméjét a sötétség felé, így az utolsó, amire még koncentrálni tudott az egy éles sikoly volt, ami közvetlenül mellőle jött, majd csontok reccsenése töltötte be a kis cellát. Annyira nem volt tudatánál, hogy nem tudta kinyitni szemét, de érezte, hogy már nagy baj nem lehet. 

Vékony ujjak és apró tenyér emelte fel fejét, mire szemei kipattantak, bár látása homályos volt, még is tudta, ki az. Képtelen volt kinyögni, hogy mit keres itt, a hangzavar viszont egyre hangosabb és erőteljesebb volt, majd ugyan alig, de látta, hogy épp egy vámpírnak tépték ki a szívét az ajtó előtt.

- Caroline siess! – utasította őt egy túlontúl ismerős hang, mire az arca előtt lévő szőke szépség sietve kezdte leszedni Klaus-ról a láncokat.

 

- Caroline – nyögte, alig hallhatóan. Csuklóját végre nem kötötte béklyó, ő pedig erőtlenül zuhant a földre. 

- Oh, bocs – hallotta meg a szépséges hangot, ami mindig valamiféle megnyugvással töltötte el. – Gyere, szedd össze magad, mennünk kell! Klaus! – szólt rá erélyesen, de a férfi annyira gyenge volt, hogy kezdte már a tudatát is elveszíteni. Buborékban érezte magát, és csak azon keresztül próbálta érzékelni, hogy mi folyik körülötte. – Nem fogja kibírni! – kiáltott fel a szőke lány, mire Stefan egy pillantást vetett rájuk az ajtóból, de folyamatosan védekezett a vámpírok ellen.

- Találj ki valamit, mennünk kell! Kol már elhelyezte a bombát! 

- Klaus – suttogta fülébe, majd vámpírfogával felsértette saját csuklóját és a hibrid szájához tartotta. – Innod kell.

A kiéhezett hibridet, mintha csak rémálomból ébresztették volna fel, a halott érben csörgedező vér is elég volt számára, hogy úgy kapja el a lány karját, mintha az élete múlna rajta. Fogait mélyen belemélyesztette a vékony kis csuklóba, még azt se hallotta meg, hogy Caroline folyamatosan nyögdécsel mellette. Tudta, hogy le kell állnia, de alig tudta elszakítani magát tőle. A vér teljesen felélénkítette száraz, nehéz végtagjait, lassan, de biztosan érezte, hogy fájdalmai enyhülnek, sebei gyógyulni kezdenek, de ahhoz, hogy teljesen rendbe jöjjön többre volt szüksége. 

-Kol – sziszegte Caroline segélykérően, mire a hibrid felemelte tekintetét az érkezőre, döbbenetében pedig el is engedte a lány csuklóját.

- Kol – lehelte és megrázta fejét. – Ez meg…

- Mennyire tértél magadhoz bratyókám? – az ős leguggolt, majd ujjaival játszadozni kezdett a hibrid arca előtt. – Mennyit mutatok?

- Menjünk! – szólt rá Caroline, mire Kol szemforgatva, hogy leszólták, felsegítette a hibridet, aki még mindig döbbenten meredt rá. 

- Tudom, hogy szép vagyok, de ne bámulj már! – motyogta Kol, majd megütögette Klaus vállát. – Jól vagy?

- Igen, csak…

- Lehetne, hogy ezt máskor beszélitek meg? – kiáltott rájuk Caroloine, visszafordulva a két ősi felé, Klaus pedig mintha csak most jött volna rá, hogy a szőke lány volt, aki megitatta őt, közelebb lépett felé.

- Te mit keresel itt?

- Fogós kérdés! – cicccegett Kol, majd kissé meglökte az ingatag lábakon álló hibridet. – Indulj már Klaus! Már csak pár percünk maradt! 

A cella elé érve Stephan halványan a hibridre mosolygott.

- Jó téged látni!

 

- Az érzés kölcsönös – morrant oda, bár a meglepődött elégedettség mellé dukált a csalódás is. Ugyan testvérekre számított, de nem egy testvérre, aki egyébként már régen a túlvilágon van. 

- Mozgás! – sietett el mellette Caroline, Stephan pedig rohanva mögötte volt. Klaus legalább olyan látványra számított, mint, ami elé terült. Legalább harminc-negyven vámpír feküdt a földön elterülve, némelyik csak ideiglenesen kiiktatva, de soknak a szíve is ki volt tépve. 

Klaus kezdte feldolgozni a történteket, most, hogy hála a lánynak jutott egy kis vérhez, egészen felpezsdült, és úgy érezte végre hasznos is lehetne valamire. De úgy tűnt, hogy a segítő társak nem akartak hagyni neki egy kis élvezkedést. 

Az épület egy régi romház lehetett, épp, hogy kijutottak a hatalmas faajtón, a belsőjében bombák robbantak fel, aminek célja nem is volt titok. Az egész házat le akarták dönteni, hogy ha volt is közöttük boszorkány – ergo ember – balesetnek tűnjön majd. Nem messze a háztól áll a sötétben egy kocsi, amibe hamar be is pattantak, Stefan pedig azonnal indított, majd süvítve elhagyták a környéket is. 

-New Orleans-ba voltam egyáltalán? – mire kimondta már látta is az ismerős környezetet, de a többiek pont ezért nem válaszoltak neki. 

-Üdv újra testvér! – lassított felvételként fordította fejét öccse felé, aki ártatlanul mosolygott. – Mi a harci helyzet?

Következő fejezet