3. fejezet - Aki bújt, aki nem

Nem csak New Orleans időjárása volt borús azon a napon, de a Mikealson család is legalább annyira megtört volt és sötét, mint a negyed felett az ég. Marcel és Rebekah egymás kezét fogva a kanapén ültek, maguk elé meredve, várták, hogy az ősi hibrid mikor fog végre mondani valamit. Már órák óta a nappaliban ültek, de egyelőre semmire nem jutottak, főleg, mivel Klaus kimeredt az ablakon, és hallgatag volt. Anna tanácstalanul, szomorúan nézett szét családján, majd Klaus mellé sétált és felnézett nagy, ártatlan, barna szemeivel.

-Mi lesz most? – kérdezte halkan, mire a hibrid lassan felé fordította fejét, mozgása azonban annál gyorsabb volt. Karjaiba kapta a kislányt, és magához szorítva, selymes tincsei közé fúrta arcát, beszívva kellemes, megnyugtató illatát. 

„-Mi történt? – alig leplezett kétségbeeséssel robbant be az ajtón, ami tárva nyitva volt. Kissé felbosszantotta a látvány, hisz ízlésesen berendezett lakása most egy romhalmazra hasonlított leginkább. Látszottak a dulakodás nyomai, eltudta képzelni maga előtt, hogyan próbált Hayley védekezni, és Elijah hogyan akarta móresre tanítani azokat az elvetemült ostobákat, akik be mertek törni. Rebekah csak a félig egyben maradt kanapéra tudott leülni, Marcel előtte állt és a berendezést nézve merengve, míg Anna halk sírással ült nénikéje ölében. 

Klaus megkönnyebbült, hogy kislányát egyben látja, de csak akkor nyugodott meg teljesen, mikor Anna meglátva őt hozzá szaladt. Mélyen kifújta benn tartott feszült levegőjét, majd megőrült a gondolatba, hogy történt a lánnyal valami. Magához szorította őt, majd megsimogatva fejét végig nézett apró termetén.

-Jól vagy?

- Igen – a kislány sírva bújt vissza az ölelésbe, karjait a hibrid nyaka köré fonta, arcát pedig nyakába temette.

- Csak megijedt – magyarázta Rebekah, mikor Klaus, Anna válla fölött rémülten pillantott rá. A férfi simogatni kezdte megnyugtatásul az apró vállat, és hátat, és közelebb lépett Marcel-hez.

- Beavatnál végre, hogy mi folyik itt?

- Nem sokra rá, hogy elmentél, Rebekah-val arra gondoltunk, hogy nem csak ő lehetett az egyetlen célpont. Félúton voltunk, amikor Anna hívta őt, hogy valaki betört hozzájuk. Egy vámpír épp a közelben volt, megmondtam neki, hogy azonnal jöjjön ide és nézzen körül. Meglátta, hogy Elijah-t leszúrták és elvitték. Hayley pedig megsebesült, a kórházban van.

- Miért kórházban van? Megőrültetek? Ő vérfarkas, hamar meggyógyul – hangját visszább vette, mikor Anna remegni kezdett a karjaiban.

- Nagyon furcsa sebeket szerzett, mert nem akart begyógyulni. Úgy gondoltuk jobb neki a kórházban, aztán, ha tényleg meggyógyul, majd megigézzük az orvosát – folytatta Rebekah higgadtan, de látszott rajta, hogy majd szétveti az idegesség. – Mit tegyünk most Nik? Elijah-t elvitték, és fogalmunk sincs, hogy kik, ráadásul le is szúrták egy tőrrel, amit Marceltől loptak el. Nem tudunk lépni, ha azt sem tudjuk kik akarnak minket ennyire elkapni! 

- Holnap foglalkozunk ezzel – szűrte fogai között, majd Anna arcára nézett. – Tegyetek itt rendet addig. 

- A vámpírok elkapják ma a boszorkányokat, csak add meg nekik a parancsot – szólt utána lépve Marcel komoran.

- Mindjárt megbeszéljük – sziszegte neki dühtől szikrázó szemekkel, majd ott hagyva őket a lépcső felé vette az irányt, aminek a korlátja is ki volt törve. Grimaszolva elhúzta száját, és a kislány szobájába igyekezett, hogy mihamarabb lefektethesse őt. A folyosó se nézett ki jobb állapotba, az a kevés dolog, ami színesebbé tette biztos, hogy megrongálódott. 

Folyamatosan csitítgatta hüppögő kislányát, majd felkapcsolta a kislámpát a hatalmas francia ágy mellett, és gyorsan letette őt a puha párnára.

- Most már biztonságban vagy, ne sírj, drágám – kérte tőle határozottan, de fájt neki, hogy így látja őt. 

- Bántották anyuékat – mormolta kicserepesedett ajkakkal, majd megtörölte arcát. Klaus kihúzott néhány nedves hajszálat arcából, ami odatapadt, majd végig simított a selymes homlokon. 

- De te nem sérültél meg? – kérdezte kihangsúlyozva a lényeget. 

- Rebekah néni meggyógyított, csak a fejemen volt egy seb – mutatott oda, ahol bizonyára betört a feje. Klaus bosszúsan simított végig a már nem látható, begyógyult hegre, majd puszit nyomott rá.

- Minden rendben lesz. Anna, nagyon figyelj most rám – komoran fűzte tekintetét a kislányéba. – Láttad, hogy kik voltak?

- Nem. Három csuklyás vámpír volt, nem láttam az arcukat. Nem is! Hanem az egyik boszorkány volt, így tudta Elijah-t megállítani – lelkesesen hadarni kezdett, érezte, hogy most minden fontos, amit tud, és különlegesnek érezte magát attól, hogy fontos személy lett most. – Legelőször csak ketten voltak, a hátsó ajtón jöttek be. Épp a lépcsőn voltam, mikor megláttam őket, és sikítani kezdtem, mire lejött Elijah bácsi is. Küzdeni kezdett velük, de nagyon erősek voltak, apa! Pedig azt mondtad egy ősinél nincs erősebb vámpír, de szinte azonnal letudták győzni El bácsit. Aztán megjelent anya is, azt mondta bújjak el, mire megjelent a harmadik és magával akart vinni. Anya megmentett, de ő megsebesült! Aztán El bácsit meggyengítette az a boszorkány, és leszúrták majd elvitték. Járt itt egy másik vámpír is, valami Mike azt mondta, hogy barát. Amíg ide nem értek Rebekah-ék, ő vigyázott rám. De nagyon féltem, apa…

- Jól van semmi baj, szépségem – nyugtatóan simogatni kezdte fejét, majd halványan mosolyogni kezdett. – Most már nem bánthatnak. 

- És mi lesz most? – könnyes szemeit felemelte, de a hibrid elhallgatott. – Nem akarom, hogy bántsák megint anyáékat. És mi lesz El bácsival? Elvitték őt! Hogy találjuk meg? És anya? Meg fog gyógyulni ugye?

- Minden rendbe lesz, emiatt ne aggódj, rendben? Anya jól lesz, holnap hazahozzuk őt a kórházból, és a bácsikádat is megkeressük. De ne aggódj! Akárki is tette, megfog fizetni érte. Senki nem bánthatja büntetlenül a családomat, téged pedig főleg nem. „

-Gyere Anna, bekapcsolok neked egy mesét!

Rebekah elvitte a kislányt, hogy ne lábatlankodjon körülöttük, miközben megbeszélik a következő lépést. Klaus árgus szemekkel nézett utána, feltett szándéka volt, hogy mindig figyelni fogja a kislányt. 

-A vámpírok elkaptak pár boszorkányt, de a legtöbbnek nyoma veszett – fordult felé Marcel. 

- Nekem Sophie Deveraux kell, egyelőre – jelentette ki határozottan, majd a visszaérkező Rebekah felé szólt. – Rebekah, szükségem van egy listára. Mindenki aki ott volt tegnap este, legyen az ember, vámpír, boszorkány, fiatal vagy idős, minden névre szükségem van. Egy valakinek a nevére pedig a legjobban – szemei megvillantak, a szőke ős pedig kíváncsian felvonta szemöldökét. – Volt ott egy lány. Egy felszolgáló, még beszéltem is vele. Alacsony, hosszú szőkésbarna haj, barna szem, nem lehetett több húsznál. Tudnom kell, hogy ki ő. 

- Nem én intéztem a pultos lányokat, hanem egy vámpír. Ő hozta őket.

- Nem érdekel. Derítsd ki – pillantott rá keményen. 

- Miért egy átlagos kis senkire gyanakszol, aki csak pultos volt? – kérdezte furcsállva, mire Marcel elmosolyodta magát.

- Mert pont rá nem gyanakodna senki.

- E mellett – szólalt meg ismét a hibrid, italt töltve magának. – Elkaptam a pillantását, és biztos vagyok benne, hogy köze van hozzá. Nem lehet véletlen, hogy egy este alatt leszúrtak két ősit, robbanást intéztek vámpírok ellen, láttam Kol-t, és még egy különös lánnyal is beszéltem, aki elejtett pár furcsa megjegyzést. 

- Azt hittem a boszorkányok intézték a robbanást – kapta fel a fejét Marcel döbbenten.

- Ők csinálták, de ennyi mindenre nem lennének képesek. És Elijah-t vámpírok támadták meg, de kellett egy ember, aki viszont leszúrja. Azonban kétlem, hogy ezekben az időkben a boszik vámpírokkal alkudoznának – mikor befejezte mély levegőt vett, majd tekintete megkeményedett és Marcel-hez fordult. – Hozzátok ide Sophie-t, Elijah-t egy helymeghatározó bűbájjal könnyen megtaláljuk. 

- Szerinted, akik elrabolták nem gondoltak erre? – fakadt ki Rebekah. – Biztos, hogy olyan helyre vitték, ahol nem találjuk meg egy egyszerű hókuszpókusszal.

- Ha csak ti lennétek a célpontok, ez valóban így lenne – halk cinikusággal nevette el magát Klaus, majd megvonta vállát. – De szinte biztos vagyok benne, hogy Anna kell nekik. Engem nem tudnak kiiktatni egy egyszerű tőrrel, ezért elintézték, hogy még a közelbe se legyek, mikor a két testőrt, ergo a két ősi vámpírt leszúrják, és gond nélkül vihetik el a gyereket. De előakarnak csalogatni, hogy csapdába ejtsenek.

- Vagyis, beakarsz sétálni a csapdájukba – vonta le a következtetést homlokráncolva Rebekah.

- Meg kell tudnom, hogy kik ők – magyarázta döntését tömören. – Utána már könnyebb lesz végezni velük.  

- Újabb mészárlás? – Rebekah elhúzta száját, és megértette, miért volt olyan fontos, hogy Anna még véletlenül se legyen a közelbe. 

- Dehogy Rebekah – rázta meg fejét mosolyogva. – Pezsgővel ajándékozom meg őket, mert leszúrtak titeket, elrabolták a bátyámat, megtámadták a gyerekem anyját és még Annát is elakarták rabolni! 

- Én se dicséretre gondoltam – csattant fel sértetten. – De évekkel ezelőtt is megtehették volna, miért pont most? 

Erre a kérdésre a hibrid se tudta a választ, így ennyiben maradtak. Rebekah és Marcel a dolgukra mentek, így Klaus egyedül maradhatott a gondolataival. Rengeteg kérdés merült fel benne,nem csak a támadások kapcsán, de a lány is furcsa volt neki. Remélte, hogy minden tisztázódni fog a nap végére, de tudta, nem fogja csak úgy elintézni a dolgokat. Bármi is fog történni a következő napokban, be kell biztosítania, hogy többé nem fordul elő ilyen. 

-Szia kicsim! 

Anna mosolyt erőltetett magára, és arrébb csúszott ágyán, hogy mellé ülhessen a hibrid.

-Mit nézel?

A kislány szó nélkül mutatta fel a kis könyvét, aminek az egyik oldalán egy apró festékes kézlenyomat volt. Klaus elmosolyodta magát, emlékezett rá, amikor az alig másfél éves kislány megzavarta az egyik szabad órájában, és míg ő egy gyönyörű tájképet festett, Anna önállósítva magát, belenyúlt a festékbe. 

-Még meg van a felsőm, amit akkor csináltál, amikor ezt – mutatott a kis könyvre, amibe a legtöbb emléket őrizték a kislányról. 

- Megtartottad? – boldogan vigyorogni kezdett, mire a férfi az ölébe ültette.

- Hát persze! Mindent megtartok, ami rád emlékeztet. Minden fontos momentumot megőrzök rólad. 

- Meglátogathatjuk anyut? – nézett fel hirtelen elkomorulva, így a hibridről is lehullott az álca.

- Még annál is többet kell tenned.

- Mit? – izgatottan ficánkolni kezdett, oda volt érte, ha apukája valami fontos feladattal bízta meg. 

- Össze kell pakolnotok magatoknak, mert elutaztok – nem gondolta volna, hogy közölni a lánnyal legalább olyan nehéz volt, mint eldöntenie. – Tudnod kell, édesem, hogy nagyon szeretlek téged épp ezért nem hagyhatom, hogy bármi bajod essen. 

- De én ezt nem értem – mormolta orra alatt, majd szemei könnyesedni kezdtek. – Miért küldesz el? 

- Biztonságba kell, hogy tudjalak és a legmesszebb kell kerülnöd most New Orleans-tól. Vancouver-be mentek anyáddal, van ott pár barátom, akik majd vigyáznak rátok. 

- Azt mondtad, hogy te megtudsz védeni – harciaskodott homlokráncolva és kikászálódott a hibrid öléből. – Ezek szerint hazudtál?

- Nem hazudtam, Anna, de most olyan helyzet alakult ki, amikor nem kockáztathatok – mondta egyre ingerültebben. Gyűlölte, amikor az egyébként okos, és értelmes kislánya ennyire dacol vele és nem akarja azt tenni, amit mond neki. – Amint vége hazajöttök, ígérem.

- És az mennyi idő? – hajtotta le fejét, de erre nem tudott pontos választ adni, helyette magához rántotta a törpét és megölelte.

- Minden rendben lesz megígérem. 

- Félek – vallotta be szemlesütve. – Nem akarom, hogy bántsanak titeket.

- Én pedig attól félek, hogy téged nem tudlak megvédeni – mosolygott rá gyengéden, és megcirógatta a maszatos arcot. – Vancouver nagyon szép hely, tetszeni fog. 

- Na persze – forgatta meg szemeit. 

Klaus ezután rávette, hogy pakoljanak össze, és segített neki. Pusztán három bőrönd volt, neki és Hayley-nek, akit időközben kihozatott a kórházból egy vámpírral. Röpke egy óra múlva már a ház előtt várták a leparkoló autót, ahonnan Hayley szállt ki nehézkesen.

-Mi ez az egész? – tért rögtön a lényegre, majd futólag megölelte hozzá szaladó kislányát.

- Hosszú, még mi se tudjuk mivel állunk szembe, ezért kell, hogy elutazzatok – egy borítékot nyújtott át, amiben minden irat meg volt. – Ház, kocsi, és pénz. Minden, amire szükségetek van. 

- És Elijah? – összezűkítette szemeit, mire a hibrid elmosolyodta magát.

- Ma estére már itthon lesz.

- Remélem megbocsátod, ha azt mondom nem hiszek neked – sziszegte fogai között, és rápillantott a fiatal vámpír fiúra, aki már be is pakolta a bőröndöket az autóba. – Ő lesz a testőr?

- Kyle hűséges vámpír, vigyázni fog rátok.

- Akkor ennyi? – rántotta meg vállát felháborodva. – Csak úgy eltüntetsz minket a képből? – nem véletlenül kérdezte többes számba, hisz elég volt rápillantania a morcos lányára, hogy tudja, nem csak ő nem ért egyet ezzel. 

- Ha ezzel biztonságba tudom őt, akkor igen – lökte fejét Anna felé, aki prüszkölve elfordult. 

- Rendben – szusszantott beletőrödve Hayley. – De mindenképp hívj, ha van valami fejlemény. 

- Rendben – egyezett bele nagy sokára, majd leguggolt a sértődött lányhoz. – Ne váljunk így el, Anna, kérlek szépen. 

- Haragszom – nézett rá mérgesen, mire Klaus elmosolyodta magát.

- Ez a család már csak ilyen haragtartó típus – mondta, majd Anna akarata ellenére magához vonta, és puszit nyomott a barna fürtökre. – Jó legyél, törpe! 

- Remélem, szíven szúrnak – dünnyögte bele a hibrid vállába mosolyogva, mire az szemforgatva, de mosollyal ellökte magától. Sose töltöttek sok időt egymás nélkül, és még őt is kellemetlen érzés fogta el, hogy ilyen messze lesz a kislánytól. Valami hihetetlen erős kapcsolat kötötte őket össze. 

- Na, tünés innen, áruló

Anna elnevette magát, immár megnyugodott és bepattant a kocsiba. Hayley-t csak egy biccentéssel búcsúztatta el, aki grimaszolt egyet, de azért beült ő is, és elhajtottak. Kyle már tudta a dolgát, Klaus-nak csak egy pillantást kellet vetnie rá, hogy figyelmeztesse, ha elszúr bármit is, halott lesz. 

Klaus rosszul érezte magát, amiért így elküldte a lányát, de tudta, így a legjobb. Habár nem láthatja a saját szemével, hogy minden rendben van, olyan messze lesz ettől az egész zűrzavartól, hogy nem eshet bántódása. Azt sosem engedné meg! 

Nem kellett sokat várnia, épp, hogy leült és italába temetkezett, be is rontott Marcel, Sophie-val az oldalán, aki hangosan szitkozódva próbált szabadulni, majd meglátva a hibridet szemei rémülten kitágultak.

-Üdv Sophie! – mosolygott rá negédesen. – Marcel beavatott a dolgodba?

- Meg kell találnom Elijah-t – nyögte kiszáradt torokkal. – Csak azt nem értem, miért nem Davina-t használjátok. Ő erősebb, mint mi.

- Más miatt is téged hozattalak ide – döntötte oldalra a fejét, majd merengve hümmögött egy sort. – Emlékszel arra, amit tegnap ígértél? Bárki is szövetkezik ellenünk, te segíteni fogsz. Miért zaklassam a drága, fiatal Davinát, aki örül, hogy elkezdhette élni a normális életét? – élvezettel vigyorgott a boszorkány rémületén. 

- Mit kell tennem? – sóhajtott fel és dacosan felszegte fejét, habár mindkét férfi kitűnően hallotta, hogy emberi szíve milyen gyorsan dobog. 

- Csak találd meg Elijah-t, a többi a mi dolgunk, egyelőre. 

A boszorkány tette, amit mondtak neki, így térképet tettek elé, és segítségül Elijah egyik óráját használta. Az idegen mormolás végül sikeres volt, Klaus pár csepp vére, végül kúszni kezdett a kikötő felé, és egy pontban megállt. A hibrid csak egy pillantásra méltatta és már az ajtó felé is lendült, tudva, hogy merre kell mennie.

-Várj! – kiáltott utána dühösen Sophie. – Add ki a parancsot a vámpíroknak, hogy engedjék el a boszorkányokat!

- Miért tenném? – perdült felé ingerülten. - A legkevesebb az lenne, hogy az életetekért fizettek az árulásotokért. Én most még is megkegyelmezek nektek.

- Csak addig, amíg szükséged van ránk, utána mindannyiunkat megölsz! – tört fel keserű méreg a bosziból.

- Először egy árulóval hadd foglalkozzak. Ne siettesd a halált – mérte végig szánakozóan. Marcel ott hagyta a boszit, és a hibrid után sietett, becsapva maga után az ajtót.

- Hé, Klaus! Mit akarsz tenni?

- Tudjuk, hol van – magyarázta és nyugodtabban hadarni kezdett. – Kiszabadítom Elijah-t, és ha ösztöneim nem csalnak, - ami elég ritka – akkor találkozni fogok azzal, akinek ezt az egészet köszönhetem. 

- Ugye tudod, hogy csapdába sétálsz? Veled mehetünk pár vámpírral, ha…

- Nem – intette le őt azonnal. – Hadd intézzem én, szólni fogok, ha szükségem lesz rátok. 

Ezzel a paranccsal gyorsan le is lépett, és célja felé vette az irányt. Egy pillanatra tényleg ostobának érezte magát, amiért ennyire hülye, hogy mindenféle segítség nélkül besétál egy csapdába, de jó érzés volt azzal bátorítania magát, hogy semmi nem tud végezni vele. Az egyetlen karó, ami igazán a halálát okozhatja, jó rejtekhelyen van, bár már rég meg kellett volna semmisítenie. Miért is nem vetette még tűzbe? Megrázta fejét, most inkább Elijah-ra kell koncentrálnia, bár fejében már megszületett az elhatározás, hogy alaposan kiossza bátyját, amiért ennyire gyenge volt, hogy hagyta magát megöletni. Még ha ideiglenesen is. 

Magabiztosan lépkedett a folyó mellei raktárok mellett, az egyik apró szellőben mintha meg is érezte volna bátyja szagát. Az egyik legeldugottabb épület felé vette az irányt, apró nyomokban pedig vérfoltokat talált az aszfalton. Nos, kételkedett benne, hogy rossz fiatal kölykök itt verekedtek volna. Az ajtón ugyan volt lakat, de fel volt törve, így egyszerűen bejuthatott, bár sejtette, hogy fogadó bizottságra számítania kell.

Hosszú lépcső vezetett le egy alagsorba, ahol gyér fény uralkodott, és épp, hogy leért, 5 vámpír termett előtte. Közelebb lépett hozzájuk, majd pillantása a padlóra esett, ahol meglátta Elijah-t szívében a tőrrel.

-Ennél kicsit többre számítottam – szólalt meg lekicsinylően, majd szinte egy pillanat alatt termett a vámpírok előtt és mindnek kitépte a szívét. A vámpírok holnap terültek szét a földön, Klaus pedig megrántotta vállát, bár sejtette, hogy túl könnyű volt. Bátyjához sietett, majd egyszerű mozdulattal kihúzta a tőrt belőle. Megrázta fejét, majd felállva szét nézett, de semmi érdekeset nem talált a raktárban. – Ennyi? – kérdezte inkább csak magától. Csalódott volt.

- Ne reménykedj – elmosolyodva kapta fel a fejét, de számára ismeretlen nő állt az emeleti lépcsőn.

- Te lennél az, aki ezt az egészet megszervezte? – kérdezte egyből a hibrid, majd a halott vámpírokra nézett. – Bocsánat értük, de útban voltak. 

- Te nagyképű seggfej! Komolyan azt hitted, hogy ennyi volt? – tört fel a nő torkából szánakozó kacagás. 

- Igazából reméltem, hogy nem – mondta, majd ugrott volna, hogy azonnal kitépje a nő szívét – másért nem, a sértegetésért biztosan – de hirtelen láncok tekeredtek karjára, és a földre rántották. Bőrét égetni kezdte a farkasölő fű, mire sziszegve rángatni kezdte. Látta, hogy jó pár vámpír van körülötte, bár több méter távolságból is érezte, hogy van közöttük ember is. 

Halkan elnevette magát, majd felnézett a nőre.

-Legalább a neved áruld el, kedves, hogy tudjam kinek fogom letépni a fejét.

- Nos, ennyit megadhatok neked, mielőtt örökkén át tartó szenvedésre ítéllek – mosolyogva hidegen piros ajkaival, majd levetette magát a korláton, és hangtalanul földet ért. Fekete egyenes haja a hátának csapódott, kék szemei pedig megvillantak. – A nevem Megan. 

- Az ilyen belépők után, általában az jön, hogy kárörvendően elárulod, mit is akarsz tulajdonképpen – gúnyosan mosolygott, mire érezte, hogy hátába több helyen is fakaró fúródik. Felszisszent, majd egyszerű mozdulattal a bal karját körülvevő lánccal magához rántotta a vámpírt, és kitörte a nyakát. Nem jutott odáig, hogy a másikkal is megcsinálja, mert egyszerre támadtak rá a vámpírok és lefogva, mélyen, egyenesen a szívébe fecskendezték a farkasölőt. A vámpírok teret hagytak a nőnek, aki vigyorogva pillantott a földön fekvő hibridre. – Mit akarsz ribanc? 

- Sértegethetsz, de innen nem menekülsz. 

- Csak azt kérdeztem mit akarsz – ismételte és elnevette magát a próbálkozásokon. 

- Majd megtudod, egyelőre hadd élvezzem ki a látványt. 

- Engem akartál vagy nem? – kérdezte, majd szemei lecsukódtak, mikor két vámpír talpra állította és újabb adaggal fecskendezték be. – Ennyiszer se szúrtak még meg két perc alatt – mormolta orra alatt egyre gyengébben. Érezte, hogy testét égetni kezdi a fű, és idegeibe is bejutva, elméjét kezdi forralni. 

- Így van, ráadásul a testvéredből kihúztad a tőrt. Ha felébred szabadon távozhat. 

Klaus kinyitotta szemeit, arca változni kezdett, elég volt ennyi és erőt gyűjtve támadni akart, de a nyaka reccsent egyet, így elnyelte a sötétség.

***

- Biztos, hogy nem tudod hol van? – kérdezte türelmetlenül Elijah, mire Sophie már sokadjára az nap megrázta fejét. Az idősebb ős már egy napja, hogy hazatérhetett, de hiába mentek vissza a raktárba, öccsének és a vámpíroknak nyoma veszett. 

- Valami levédi őt – magyarázta a nő. 

- Köszönjük Sophie, elmehetsz – intett felé az ős, mire a boszi nem is teketóriázott és hamar kisietett a villából. 

- Fogalmad sincs kik voltak azok? Nem is emlékszel semmire? – nézett rá kétségbeesve Rebekah. 

- Nem. Idegenek voltak, még sose találkoztam velük. Már magamnál voltam, amikor hallottam, hogy az öcsénket elkapták a vámpírok. A nő neve Megan, de nem árulta el, hogy mi a pontos célja. De én csak csali voltam, az öcsénk kellett neki. De mit akarnak? – mormogta inkább csak magának és tehetetlenül doboltatta ujjait az ablakpárkányon. 

- Meg kell őt találnunk – erősködött Rebekah. – Ha néhány pitiáner vámpír képes volt legyőzni őt, akkor mire lehetnek még képesek? Különben is milyen csoda vérszívók lehettek, ha képesek voltak simán legyűrni Niket? 

- Nem átlag vámpírok voltak – vonta meg vállát Marcel. – És Klaus-ra a farkasölő hat. Ha legyengítik vele, utána bármit tehetnek vele. 

- Szívás lenne, ha megtudnák ölni.

A három vámpír meglepetten kapta fejét a nappali bejáratához és eltátották szájukat.

-A pultos lány! – lehelte döbbenten Rebekah, és kérdőn a másik két férfira nézett. 

- Sydney – suttogta kikerekedett szemekkel Elijah és közelebb lépett. – Te mit keresel itt?

- Te tudod ki ez? – kérdezte egyszerre Marcel és a szőke ős. 

- Az öcsédet hamarosan kiszabadítják. 

- Mi? Kik és… te ki vagy? – fakadt ki Rebekah, de valamiért még sem suhant a lány elé, hogy elkapja a torkát. Szemtől szembe még nem találkozott vele, bár néha látta a jótákonysági esten. Most azonban a barna szemek valami olyanban égtek, hogy még ő se akart lépni felé. – Téged kerestetett ennyire Nik? És várj! Mi az, hogy kiszabadítják kik?

A lány nem válaszolt, csak féloldalasan mosolygott, tekintete folyamatosan Elijah-n időzött, aki meg volt kövülve és csak meredt rá, mintha szellemet látna.

-Félsz? – kérdezte nevetős szemel a lány és lazán hajába túrt. Csak ők ketten tudták tulajdonképpen mire is érti, az idősebb ős, pedig látványosan nyelt egyet. Rebekah nem hitte el, amit lát, és értetlenül kapkodta fejét bátyja és az idegen csaj között. Még sose látta ennyire megrémülve bátyját, sőt szinte sose. Erre megjelenik ez a pultos, és hirtelen így viselkedik? Mi történik itt? A szőke lány hiába akart megszólalni, annyira értetlen volt, hogy torkárra forrt minden szó.

- Rettegek – vallotta be Elijah szemlesütve. 

következő fejezet