Második fejezet: Ellenséges szövetséges

Az egyébként zűrös helyzetekkel telt napot végül az esti jótékonysági rendezvény koronázta meg, Rebekah szervezésével. Klaus eredetileg nem akart elmenni, de aztán mivel nem volt jobb dolga, legalább meglátogatja rég látott húgocskáját is. Szó mi szó, mióta ő visszaköltözött a birtokra, Rebekah pedig Marcellel maradt a városba, nem sokat találkoztak, kivétel volt a hétvége, amikor a szőke ős idejét az unokahúgával töltötte. 

- Én is mehetek? – a hibrid az ajtó felé igyekezve torpant meg, kislánya a semmiből termett előtte és nagy kérlelő szemeivel nézett fel rá. Klaus elmosolyodta magát, majd leguggolt hozzá és megfogta kezét.

- Most nem.

- Sosem mehetek veled – emelte fel kissé hangját megbántottan.

- Anna, drágám, ígérem, hogy nagyon sok mindent látni fogsz még a világból. Megmutatok neked mindent, a szavamat adom. De most még nem vihetlek magammal. Túl kicsi vagy, és bár valószínűleg a legostobább az a személy, aki bántani merne téged, nem szeretnék kockáztatni. Megérted ezt?

- De sosem mehetek ki innen – hajtotta le fejét szomorúan. – Csak a suliba mehetek vagy amikor anyával vásárolni megyünk, de nem akarok csak szupermarketbe vagy ruhásboltba menni! Oda akarok menni, ahova te! Hadd menjek veled! – nézett rá kétségbeesve. Klaus-t meghatotta, hogy kislánya ennyire ragaszkodik hozzá, de nem hagyta magának, hogy meggyőzze őt. 

- Anna, nem – jelentette ki határozottan, majd megsimogatta a gyermek arcát. – De holnap kiviszlek a városba, délután. Mit szólsz hozzá? 

- És mit csinálunk? – Anna tapsikolni kezdett örömében, ami a hibrid arcára is mosolyt csalt.

- Amit szeretnél. Elmegyünk ebédelni, megmutatom neked a legszebb helyeket. Mit szólsz? Feltéve, ha most azonnal elmész aludni – rákoppintott az apró pisze orra, mire a kislány nevetni kezdett. 

- De még nem vagyok álmos – azonban, rögtön, hogy ezt kimondta, hatalmas ásítást nyomott el.

- Menj aludni – apró puszit nyomott a lány homlokára, majd elhaladt mellette. 

- El bácsi azt üzeni, egyébként… - meglepetten fordult meg az ajtóban, Anna pedig a lépcsőn. – Hogy ne hozz haza valamilyen utolsó cédát a buliból. Bár nem tudom mit jelent a céda – összeráncolta homlokát, gondolkodóba esett, így nem volt alkalma látni hogyan villan fel apja arcán a gúny.

- Te pedig üzend meg a bácsikádnak, hogy majd én tudom mit csinálok, és ne avatkozzon a dolgomba, és, hogy ne téged használjon postagalambnak, különben ismét üdvözölheti a koporsó adta kényelmeket, illetve, azt is, hogyha legközelebb a szívszerelme megakar téged vacsoráztatni, akkor ne csokoládéval tömjön, mert a cukortól nem fogsz tudni aludni, és nem élvezheti a társaságát az anyukádnak, aminek felettébb szokta bosszantani. 

- Oké – Anna nagy szemekkel pislogott, már a felét is elfelejtette. Klaus persze ezt tudta, vigyorogva nézte, hogy kislánya hogyan vág egyre töprengőbb fejet, felidézve mit kéne átadnia bácsikájának. 

- Jó éjszakát édesem! – fordult el az ajtóból, de a rémült hang és az apró rántás a kezén ismét megállította.

- És a jó éjt puszim?

Felemelte az apró testet, magához ölelte és hosszú puszit nyomott a barna fürtökbe, majd belefúrta arcát. Mélyen beszívta a kellemes illatot, ami mindig is áradt belőle, megnyugtatta idegeit, mihelyst megérezte teljesen tudatában volt, hogy mit is jelent a feltétel nélküli szeret, amit magának tudhat. Megfogadta, hogy ezt sosem fogja elveszíteni. 

- Szeretlek apa – mosolygott rá fáradtan a kislány.

- Örökké.

Régi otthonára csak a nagy tágas hely, a látható nyitott emeleteken való folyosó, és a fehér kis korlátok emlékeztették, de valójában alig lehetett rá ismerni. A bejárati boltívvel szemben a lépcső mellett hosszú pult állt, fehér inges, elegáns öltözetű pultos lányokkal, tőle balra pedig a nagy színpad, ahol élő zene ment. A díszlet, a nagy lampionok, a világítás és a virágok inkább visszazökkentették a húszas évekbe. Emberek tömege tolongott, jól érezték magukat, kellemes hangulatba fogyasztották a jobbnál jobb italokat, de ők se erre számítottak így nem is foglalkoztak azzal, hogy ők is kompenzálják az évet. 

- Ügyes – jegyezte meg csendesen, majd ebben a pillanatban a tömegből kilépett Rebekah hatalmas mosollyal arcán.

- Nos? – széttárta karjait, önelégült arccal és fejét felszegte.

- Ügyes – ismételte tömören, de azért büszke félmosollyal nézett húgára.

- Csak ennyi? – felháborodva engedte le karját, majd szusszantott egyet. – Tudod mit? Hagyjuk! Nem vártam tőled nagy elismerést. 

- Van egy olyan érzésem, hogy Marcel bepótolja helyettem – kissé megrázta fejét, és cinikus mosollyal Rebekah-hoz sétált. – Nagyon ügyes vagy, kishúgom – apró puszit lehelt arcára, majd elvigyorodta magát. – Nem is értem mit keresel te ebben a szakmában – mutatott ártatlanul kettőjükre. – Kár… emberként sokra vihetted volna – gonoszan mosolygott, míg Rebekah sértődötten összefonta karját. Tudta, hogy az egyik legmélyebb pontjába talált bele.  

- Köszönöm – sziszegte neki, majd sarkon fordult és immár bosszankodva elment. 

Klaus jót szórakozott ezen, majd a pulthoz sétált, ahol meglátta Marcel-t, és Diego-t. 

- Jó estét uraim! – megveregette Marcel vállát, majd leült mellé és a pultra támaszkodott.

- Nem tudtam, hogy eljössz – nézett rá vigyorral arcán a vámpír, majd Diego felé intett, aki erre egy gyors pillantást vetve még a hibridre, elment. – Azt gondoltam, hogy Anna ismét maga mellé követel! 

- Maradhattam volna vele, de nem akarom megadni az örömet Hayley-nek és a bátyámnak, hogy kettesben tölthetnek akár egy éjszakát is. És ismerem Annát, mihelyst egy kis cukor jut a szervezetébe, le se lehet lőni.

A két férfi felnevetett, Klaus sokszor megragadta a lehetőséget, mikor gonoszokat mondhatott testvérére, és annak újdonsült szerelmére. 

-Most őszintén – kezdte, mikor épp két röhögőgörcs között levegőt kapott. – Mi a kifogásod az ellen, hogy ők együtt vannak? A bátyád bárkit lekörözne, a nők bálványozzák és mintapasi, még Rebekah szerint is. Bár szó mi szó, kicsit fura, hogy a nő, akivel együtt van, a te gyerekedet szülte meg. De ezen kívül.. mi a baj? Féltékeny vagy?

- Ha Hayley bármit is jelentene nekem, akkor talán. Igen, talán az lennék. De hidegen hagy. Csak nem akarom, hogy hatással legyenek egymásra, és a végén rossz döntést hozva elmenjenek innen. Annát is magukkal vinnék. Én pedig azt nem fogom megengedni. De hagyjuk ezt – legyintett, majd megköszörülte torkát. – Mi van a vámpírokkal? Még mindig ki vannak akadva a boszik miatt? 

- Lenyugtattam őket, és bár nem tetszik nekik nem fogják bántani őket. A béke miatt semmiképp! De, sokan…

 

- Sokan? – szemei gyanúsan összeszűkült, mire Marcel megvonta vállát.

- Ha a boszorkányok támadnak, akkor megfogják védeni magukat. Bármi áron. 

- Ezt valahogy gondoltam – horkantott fel szemforgatva. – A vámpírjaid elég nagyképűek és büszkék.

- Akárcsak mi – nevette el magát. 

- Ha akármelyik is megszegi a szabályokat, legyen az vámpír vagy boszorkány hamar vége szakad picinyke életének. És ezt az embereidnek is megmondhatod – emelte tekintetét elkomorulva rá, mire a vámpír bólintott. – Nos… most, hogy ezt megbeszéltük… Mit is kell tennem, hogy végre valaki kiszolgáljon?

Szándékosan mondta hangosan, hogy az éppen előtte elhaladó fiatal pultos lány is hallhassa. A szőke hajú lány megtorpant, és lassan a hibrid felé fordult, gúnyos mosollyal.

-Mit adhatok? – nyájasan mosolyogni kezdett, és előre dőlve rátámaszkodott a pultra, ezzel kivillantva dekoltázsát. 

- Először egy jó kiszolgálást – vigyorgott, majd Marcel felé fordult, aki élvezte a műsort. – A húgom rossz szolgálókat vett fel. – Aztán mondjuk egy nagyon jó minőségű wisky-t. Majd ráadásként mit szólna hozzá, ha mást is megosztana velem? – közelebb hajolva mélyen belenézett a barna szemekbe, amik elkomorultak. – Gyere ide hozzám és ajánld fel nekem a véredet. 

- Elvonási tünetek? 

- Ne is mond – sóhajtott fel, mikor a lány elindult, hogy tegye azt, amit mondott neki. – Alig várom, hogy Annának is vérre legyen szüksége, és végre ne kelljen attól tartanom, hogy elítél a gyilkolás miatt. 

- Hogy működik ez egyébként? Anna most félig farkas félig vámpír, de nincs szüksége vérre? 

- Nagy részben vérfarkas – magyarázta, mikor átvette a pultos lány által kirakott alkoholt és elindult felé. – Amíg nem változik át, hogy vámpír legyen, nincs szüksége rá. Fejlődik, akár egy gyerek, de ellenálló. Kicsit erősebb, mint egy átlag vérfarkas. Ha eljön az ideje, meg kell halnia, vért innia. Az egyenlet valahogy így működik, de hogy őszinte legyen, semmi sem biztos – emelte fel fejét elkomorulva. – Anno Sophie azt mondta, hogy ez a természet egyik kiskapuja, de szinte minden csak feltevés és megfigyelés volt eddig. Amíg nem biztos, nem kockáztatok semmivel. 

Ezzel befejezte a témát, és lábai közé húzta a lányt, majd szemeibe nézett.

-Nem fogsz sikítani, és elfelejted, hogy mi történt. 

Ezzel elsimítva a lány haját, a nyakához hajolt. Érezte, hogy arcát elönti a jól ismert hullám, fogai pedig készülve a harapásra megnyúltak. Elég sötét volt ahhoz, hogy az emberek ne lássanak mást a jelenetből csak annyit, hogy a férfi a lányt kényezteti. Élvezettel hatolt át a hártyavékony bőrön, ami alatt futottak az éltető nedűvel folyó erek, így mámoros örömmel nyelte azt. 

Nem is tudta – talán nem figyelt eléggé – hogy valaki messziről árgus szemmel figyeli tettét. Összepréselt ajkakkal, helytelenítően megrázta fejét, és neki dőlt a falnak, a lehető legjobban meghúzva magát a bulitól. Ebben a pillanatban egy fiatal fiú hozzá sietett, majd közel hajolva hozzá a fülébe suttogott.

- Minden készen áll.

- Hamarosan – biccentett felé, és bár hangosan mondta a zene úgyis elnyomta hangját.

- Mi legyen a vámpírokkal? – kérdezte, és a tömegre pillantott, ahol fel-fel tűnt néhány arc, amit biztosan tudtak, hogy ők vámpírok. Ott volt Diego, és Joshua, néhányan a belső körből, akik napfény gyűrűt is viseltek, illetve a bohémos söpredék, akik csak este mászkálhattak, és most kihasználták az összejövetel előnyeit, és persze ott volt a két ősi. Rebekah negédesen mosolygott és társalgott azokkal az emberekkel, akik miatt az egészet szervezni kellett, és ott volt Klaus, aki kicsit sem diszkrét módon táplálkozott az ártatlan lányból. 

- Használjátok ezt – tartott fel egy szögecses, tenyérnyi nagyságú labdát, amit át is vett a fiú. – De előtte Rebekah – figyelmeztette őt, és a szőke vámpírra szegezte tekintetét. 

A hibrid vigyorogva, immár minden éhség nélkül engedte el a lányt, majd megtörölte ajkait, megsimogatta az üveges szemű hölgyet.

-Menj szépségem, ápold le a sebed, és felejtsd el, ami történt.

Nem foglalkozott tovább vele, de épp, hogy elfordult volna a lány válla mögött egy ismerős arc tűnt fel neki. Meghökkenve tátotta el száját, a táncoló tömegben egy helyben áll öccse. 

-Kol – suttogta elhűlten, a srác pedig vigyorgott egyet, sötét haja arcába lógott, barna szemei pedig szórakozottan megvillantak. A hibrid pislogott egyet, az ősi pedig köddé vált. Klaus kitágult szemekkel, zavarodottan nézett körbe, és felsóhajtott. 

- Mi a baj? – kérdezte tőle Marcel furcsállva a férfi viselkedését.

- Olyat láttam, akit nem kellett volna – hadarta, majd felhörpintette az egész pohár tartalmát, ellökte magát a pulttól és Rebekah-hoz sietett. Megvárta, amíg befejezi a mondatát, majd elnézést kérve az emberektől elragadta onnan.

-Mi a fene bajod van? – dörrent rá értetlenül, mikor az egyik folyosóra vitte őt a hibrid, ami üres volt.

- Van jelenléti lista vagy bármi, ami mutatja, hogy kik vannak ma itt?

- Van. Miért? 

- Azt hiszem… Kolt láttam – vallotta be ugyanolyan értetlenül, mint, ahogy a lány állt.

- Mi? Nik, az lehetetlen!

- Nem vagyok őrült, tudom, mit láttam – kiabálta a férfi, kikelve magából. – És tudom, hogy hihetetlen, a saját szememmel láttam, amikor Elena és Jeremy Gillbert megölték az öcsémet, de őt láttam! Csak egy pillanatra, de elég jó a szemem ahhoz, hogy ne keverjem össze valakivel! Egyenesen rám nézett!

- Talán egy pillanatra tényleg láttad – vonta meg vállát és szemei egy pillanatra szomorúan megcsillantak. – Talán Kol a túlvilágról kapcsolatba akar lépni veled valami miatt, és sikerült. De ő halott. 

 

- Talán igazad van – mormolta. – De azért a biztonság kedvéért, megnézném azt a listát. 

- Nik, te paranoiás vagy! – forgatta meg szemeit, és elsietett mellette, majd alig egy perc múlva már egy papírral a kezében visszatért és testvére kezébe nyomta. Klaus nem habozott, azonnal keresni kezdett az abc sorrendű nevek között, majd ujjai meg is álltak, a K-nál.

- Ki az K. M.? Véletlen lenne?

- Oh, csak egy ember! Kyle Morrison. A polgármester unokaöccse vagy mi.

A férfi bosszúsan adta vissza neki, majd ott hagyva testvérét elrohant. Tudta, hogy nem képzelődött. Eleget élt már ahhoz, hogy tisztába legyen vele, ha ők valamit látnak, a mögött mindig van valami. Akármi. Varázslat, mágia, átok, igézés, akármi, de ez természetfeletti. Újabb köröket kért magának a lánytól, akit sikeresen megigézett, közben pedig mélyen a gondolataiba mélyedt. Nem akart túlságosan a múlton merengeni, az pedig, hogy Kol halott annyira nem hatotta meg mint kellett volna, de nem tehetett róla. A folyton vidám, bohókás öccse mindig hülyeségeket csinált, és szörnyen szabad szellem volt. Sose tudta azt tenni, amit a hibrid kért tőle, így végtére is mindig rossz kapcsolat volt közöttük. Ellen ellenére, testvérek voltak és ha baj volt, bármikor számíthatott volna kisöccsére. 

-Szerelmi bánat? – lassan felnézett a nőre, aki kérés nélkül újratöltötte poharát.

- Inkább családi dráma – sóhajtott fel, és elmosolyodta magát. A lány ajkai megrándultak elfojtott mosolyától, majd megköszörülte torkát, és az egész üveget a pohár mellé rakta. A hibrid kérdőn pillantott rá, mire az megvonta vállát.

- A családi drámák a legrosszabbak. Ha engem kérdezel a család egyben átok és áldás is. Jó velük, de sokszor az ember hátára nőnek, mint egy hatalmas gond. DE… jobb, mint egyedül.

- Rokonszenves felfogás – biccentett felé a hibrid és végig mérte a lányt. Alacsony volt, és szép hosszú hullámos, szőkés barna haja keretezte gyönyörű arcát, barna szemei pedig barátságosak voltak és nyíltak. 

- Ezt csak azt tudja, aki elég időt élt már a családjával szeretetben és gyűlöletben is. 

A hibrid megállt az ivásban, és elkomorulva nézett a lány szemeibe. Úgy érezte a forró tekintete a vesébe lát, és sokkal több van a mondandójában. Vagy tényleg üldözési mániában szenvedett már? Nem tudta volna elképzelni, hogy egyszerű átlagos lány is hasonló felfogással bírhat, mint ő. 

- Szinte egy örökkévalóságnak érzem a velük töltött időt – szólalt meg halkan, és homloka szórakozottan megemelkedett. – Persze ez nem fedi a valóságot. 

- Száz év egy korszak, de ezer év már egy örökkévalóság. 

Klaus elkomorult, farkas szemet nézett a nővel, aki kuncogott a férfi gyanakvását látva. A barna szemek valami olyat közvetítettek felé, amit nem tudott megérteni, de eddig sose érzett, ismeretlen érzés kerítette hatalmába. 

- Találkoztunk már? 

- Talán. Egyszer egy szép napon – nevette el magát. 

Klaus félrebiccentett fejjel méregette, de a lány csak vontatottan elnevette magát, majd nyelvéve körberajzolta ajkait, és elnézett a válla mögött. A férfi követte pillantását, az egyik sarokban valamit nagyon érdekesnek találtak az emberek, és furcsa tömeg kezdett kialakulni ott. Tudta, nem lehet véletlen, így fejét visszakapta a lányra, de addigra eltűnt. 

Ez már viszont felettébb furcsa volt, azok után, hogy az öccsét is látta ma, így kapkodva felállt a pulttól és a tömeghez igyekezett. Illetve, igyekezett volna, de Marcel riadt tekintettel az útját állta.

-BAJ VAN! – kiáltotta idegesen, teljesen felbőszülve. – Mit tettél már megint, te szemétláda?

- Fogalmam sincs miről beszélsz! – artikulálta kimért szigorúsággal.

- Rebekah-t valaki leszúrta és ott hagyta az egyik emeleten, legutóbb pedig veled láttam! Már megint kezded? Mikor fogod végre ezt abbahagyni? 

- Fejezd be Marcel! Se kedvem, se időm sincs most ezzel foglalkozni, de megnyugtatlak nem én szúrtam le. 

- Kihúztam belőle – mormolta, majd ő is felkapta fejét az egyre nagyobb hangzavarra, ami lassan hangosabb volt, mint maga a zene. 

- Akkor meg mi a problémád? – forgatta meg szemeit, de tovább már nem oktathatta pártfogoltját, mert hatalmas robbanás rázta meg a helyet. 

Ezután az események hihetetlen gyors fordulatot vettek. A sikolyok betöltötték az egyébként szabad területet, majd mindenki fejvesztve rohanni kezdett kifele. Legalább az embertömeg. Akik maradtak, és lökdösődve kivesztek a tömegből, átváltozott arccal vámpírok egyből próbálták kitalálni, hogy ki lehetett az elkövető, de aki állva maradt, az szinte csak vámpír volt. Minden ember kifele menekült, így hamar kiürült az addig teltházas hely. 

Klaus miután felpattant a földről a jajveszékelő, menekülő tömeg felé nézett, így elkaphatta a barna hajú lány pillantását, aki nyugodtan vonult az emberekkel és gúnyos mosolyt villantott a férfi felé, majd elveszett a sok arc között. Tekintete visszaesett a saroktól nem messze lévő hullákra. Volt közöttük ember, de legtöbb vámpír volt, akikbe karó ágyazódott. 

- Mi ez az egész? – kiáltotta el magát Diego. – A boszik ismét hülyét csináltak belőlünk!

- Nem ők voltak – jegyezte meg Klaus inkább csak magának. – De közük lehet hozzá.

- Meddig fogjuk ezt hagyni? – haragosan pillantott Marcel-re, majd Klaus-ra, akik erre egymásra néztek. Marcel jelentőségteljesen nézett a hibridre, aki bólintott. 

- Mielőtt bármit tennétek, hadd élvezzem ki a rettegésüket – mormolta orra alatt, majd ott hagyta a vámpírokat és a temető felé vette az irányt. 

-Nagy hülyeséget csináltatok! – kiáltotta rémültem Sophie és idegességében köröket rótt a boszorkányok előtt. – Ha megtudják, hogy ti voltatok…

- Nem tudják – erősködött az egyik boszi. – Más valaki is pályázik az ősiekre. Láttam, valami furcsa közeleg, ami nekünk hol kedvezni fog, hol nem. Csak annyi a dolgunk, hogy rájuk kenjük! 

- Nem szeghetjük meg a szabályokat, különben az életünkbe kerül! – erősködött továbbra is kétségbeesve. 

- Nagy vérontás közeleg Sophie! – szólalt meg Sabine. – Nem hagyhatjuk! Az erőnk már így is nagyon gyenge, egyedül Davina az, aki ezt feloldhatná. De nyilvánvalóan nem fog meghalni. Pedig nem fogja sokáig uralni az erőt, ami benne van. 

- Davina erősebb, mint hinnétek – mormolta, és felsóhajtott. – Beszélnünk kell vele! Meg kell győznünk, hogy álljon a mi oldalunkra csak úgy nyerhetünk a vámpírok ellen. 

- Ha más nem, megfenyegetjük – vonta meg vállát egy szőke hajú boszi. 

- A vámpírok meg fognak minket ölni – suttogta reménytvesztve Sophie. 

- Helytálló megállípítás – ijedten kapta fel fejét az összes ott lévő boszorkány, és rémületkben felpattanva hátrálni kezdtek. Klaus veszélyes higgadtsággal sétált közéjük, majd az egyik gyertyához lépett és szórakozva játszani kezdett ujjaival a lángokkal. – Alkut kötöttünk. Békében élhetünk, és nem kell háborúzniuk a bosziknak és a vámpíroknak, feltéve, ha betartjátok a szavatokat.

- Klaus… - kezdte nyelve Sophie, mire a hibrid felcsattanva folytatta. 

- Engedményt adtam nektek! Varázsolhattok, tulajdonképpen hála nekem visszakaptátok az összes jogotokat. Nem kell elmenekülnötök, élhettek továbbra is New Orleans-ban, meríthetiek az erőtöket az ősökből. Cserébe pedig soha többé nem szövetkeztek a vámpírok ellen. Túl nagylelkű voltam holmi önző boszorkánykovennel. 

- Valld be, féltek tőlünk, mert győzhetünk! – lépett előre a szőke hajú boszi, mire a hibrid meglepődve félrebiccentette fejét.

- Veled találkoztam! Igen, édesem, belőled ittam ma éjjel. Ezt a helyzetet – megrázta fejét, majd elvigyorodta magát. – Ha tudtam volna, hogy egy háborút indító boszorkányból iszok, akkor valószínűleg jobban élveztem volna és tovább tartott volna. Valószínűleg életben sem hagylak.

- Te hagytad, hogy megigézzen? – adott hangot felháborodásának az egyik boszorkány, mire a lány hebegni-habogni kezdett. 

- Nem… Nem volt nálam verbéna. 

- Verbéna nélkül mászkálni egy kezdő boszorkánynak, miközben vámpírokkal van körülvéve – játszott szörnyűséggel rázta meg fejét, majd elkomolyodott és a lány elé suhanva megragadta nyakát. – Visszatérve a feltételezésedre… Nem. Nem félünk tőletek, és elég nagy hiba nagyképűen bevallani, hogy ti voltatok a támadók. 

- Tízen vagyunk, te egyedül – mormolta Sophie felbátorodva és a többi boszorkányhoz hátrált.

- Voltam már szorultabb helyzetben – pillantott rá mosolyogva. – Megöljem a felelőtlenségéért? – tanácstalanul félrebiccentette fejét és kérdőn a boszikra nézett. – Csak egy szavatokba kerül.

- Úgyis megölsz – hörögte a lány, fulladozva a szorítástól. 

- Ha akarnám, régen saját kezűleg végeztem volna veled. De inkább... – nézett a szemeibe Klaus. – Most pedig… hazamész… és a saját butaságodért leszúrod magad. 

- Ne! – suttogta Sophie. – Ne tedd ezt. Sajnáljuk, ami történt. A látomások, amik gyötrenek minket az az okozója mindennek! Valami közeleg és nem tudjuk, hogy mi! Annyit tudunk csak, hogy téged akarnak, és a vámpírokat, előnyt akartunk ebből kovácsolni! Ki akarjuk űzni a negyed vámpírjait innen. De soha többé nem tesszük esküszöm! 

- Ne ígérj olyat, amit nem tudtok betartani – ingatta fejét, majd elengedte a lány és Sophie elé sétált. – Egy okot mondj, hogy miért higgyek nektek, és hagyjam életben az egész bagázst! 

- Segítünk – préselte össze ajkait tehetetlenségében. – Bármi is az, ami közeleg és veszélyt jelent rád és a családodra, mindenben támogatni fogunk téged! 

- Csak, hogy nem maradt már semmi, amiért ezt elhihetném – mosolygott rá. – Eljátszottad a bizalmamat. E mellett, valamelyikőtök leszúrta Rebekah-t. Sajnálom, de ezt nem hagyhatom annyiban. 

Sophie hátrálni kezdett, habár nem ő volt, tudta, hogy ő fog megfizetni a ma történtekért.

-Honnan tudod, hogy nem más árul el téged?

Klaus megtorpant a hirtelen vádaskodásra és elkomorulva széttárta kezeit.

- Például?

- Kicsit sem tartod furcsának, hogy Marcel még évekkel ezelőtt mennyire védte az ő birodalmát, aztán csak úgy beleegyezett, hogy odaadja neked? Hűséget fogadott neked, csak úgy és lemondott mindenről? 

- Te most árulással vádolod Marcelt? – elnevette magát, majd felsóhajtott. – Sophie Deveraux magad alatt vágod a fát. DE legyen. Életben hagylak titeket, és hajlandó vagyok megbocsátani az apró kis malőrötöket. De a vámpírok, akik ma este idefognak jönni, hogy bosszút álljanak elesett társaikért, nem az én gondom. Magatokért feleltek. Az életed a tét, Sophie, szóval ajánlom, hogy ezúttal tartsd magad a megállapodáshoz és bármi is akar ismét az életemre törni… megvéded a családomat. És persze engem is – gonoszan elvigyorodta magát, mikor a boszorkány nyelve bólintott. 

Ezután még egy pillantást vetett a csapatra, akik megbotránkozva, de beletörődve csendben szitkozódtak, és gyűlölettől izzó szemmel figyelték a hibridet, aki ezután fogta magát és ott hagyta őket. Nem szándékozott több időt velük lenni. Gondolatai az este körül jártak, próbálta összerakni a képeket. Rebekah-t leszúrták, a vámpírokat megtámadták, de ezeket mind a boszorkányok csinálták, az ő művük, de akkor ki volt az a barna hajú lány, akivel találkozott? Még soha nem látta, még is úgy érezte, mintha ismerné. És felettébb érdekes egy beszélgetésbe volt vele része, a lány úgy társalgott vele, mintha tényleg tudná, hogy ki ő. Olyan szórakozott nézéssel nézte, mint aki tisztában van vele, hogy miket élt át. De az is lehet, hogy tényleg csak beképzeli ezeket, de ezer év után nem csodálkozott azon, hogy mindenkivel gyanakvó. Mindenesetre a pillantás, amit elkapott tőle, mikor az emberek kifele menekültek, természetes jelnek vette, hogy valamihez neki is köze van. Ki kell deríteni, hogy ki volt. Vagy csak végig nézte az eseményeket? Talán egy vámpír lenne, aki túlságosan sokat kíváncsiskodik?

Telefonja türelmetlenül csengeni kezdett, mire sóhajtva felvette.

- Marcel?

 

- Sajnálom, ígérem, utána járunk mi történt.

- A boszik nem tagadják túlságosan, hogy ők voltak az elkövetők – mormolta orra alatt.

- Tudjuk, hogy ők voltak, én arra gondoltam, ami otthon történt.

- Miért? Mi történt? – hangja megfeszült, szemei összeszűkültek és megtorpant az utcán.

- Nem is tudsz róla? Rebekah-val épp felétek tartunk. Valami betört hozzátok, leszúrta Elijah-t, Hayley megsebesült, a kórházban van, és Anna…

KÖVETKEZŐ FEJEZET

Nagyon szépen köszönöm az előzőhöz írt kritikákat, véleményeket, chatbeli hozzászólásokat, kezdem úgy érezni, hogy ismét fellelkesedek, hála nektek, úgyhogy most gőzerővel ment az írás. Nagyon hálás vagyok a pipákért is, el se tudom mondani mennyire boldog vagyok! Nos, mást nem tudok nektek nyújtani, csak hogy nagyon gyorsan próbálom hozni a következőt! Ezzel, illetve majd egy novellával kívánok mindenkinek Boldog Mikulást! Remélem mindenki megkapta a sok-sok édességét és persze a virgácsát is :P