31. fejezet

A villában hihetetlenül erős feszültség volt, szó szerint látni lehetett a pattogó szikrákat Klaus és Jill között.

-Én mondtam, hogy ne mond el neki – rázta meg fejét kárörvendően Rebekah, mire Caroline nyelt egyet. Tudta ő is, hogy a forrófejűsége talán a nő halálához fog vezetni, de őszinte akart lenni a hibriddel. Remélte, de nem volt benne biztos, hogyha egyszer újra találkoznak, ugyanonnan folytathatják.

-Meddig titkoltátok volna? - Elijah mérges volt mindkettőre, de díjazta a szőke lány őszinteségét. Valószínűleg nagy dolognak számított, hogy tőle tudott meg mindent Klaus, és nem mástól. - Ezt tudnunk kellett!

-Enyhén fejezted ki magad, hogy tudnunk kell – szisszent fel Klaus, láthatóan nagy harcot vívott haragjával. - Már hétszáz éve tudnom kellett volna, hogy átvert ismét egy boszorkány.

-Na jó, ettől nem vagyunk okosabbak! - intette le bátyja. - Jill, amit mondtál... honnan tudjuk, hogy igazat mondtál?

-Miért hazudnék ezután is? Az életemmel nem fogok játszani! - grimaszolt lekezeleően, de a megvillanó szürke szemek figyelmeztetésére inkább összehúzta magát. - De igen, igaz. Szóval én azt javaslom, hogy hagyjátok, hadd tegyem Caroline-nal azt, amit tennem kell. Ha kezelem őt, akkor nem lesz baj.

-Ő nem beteg, hanem el van átkozva! - Klaus hangja még hozzá képest is mérgesebb volt a megnevezésre.

-De igen sérült, és szüksége van arra, hogy kezeljem, mielőtt késő lenne!

-De azt mondtad így is úgy is elfogja veszíteni az emberségét – szólt közbe Rebekah. - Ezen ha te tudsz változtatni, akkor miért rémítetted meg?

-Nem hazudtam, mert elfogja – válaszolta. - De talán tudom késleltetni, ha megtanítom neki, hogyan kezelje ezt a kettős folyamatot, ami most zajlik benne. Ugyanúgy fortyog benne az éhség, mintha vámpír lenne, de a boszorkány énje még hozzá is rak. A kettőt együtt nem tudja irányítani! És mondanom sem kell, mi történhet akkor, ha Emília ismét elkezdi megszállni.

-Azt hittem Valentina szállta meg mindig is – pattant fel immár elveszítve türelmét a hibrid.

-Ő... ő is – dadogta Jill. - Ez bonyolult. Mindketten megszállhatják, ha úgy akarják. A lelkük egy része még mindig közös.

-Ez hogyan lehetséges? - kérdezte gyorsan Elijah, némileg testvére mellé állva, ha vissza kéne fognia őt.

-Ti figyeltetek egyáltalán rám az utóbbi napokban? - csattant fel mérgesen a boszorkány. - Vagy felfogtátok egyáltalán, amit Caroline álmodott? Az anyátokon kívül, azért volt Valentina a legveszélyesebb boszorkány, mert nem elég, hogy szellemként visszatért, de amikor még élt, tudta, hogy egy lelket hogyan tud egy másik testbe űzni! Ezért maradt életben Emília, aki szintén elvégezte ezt a varázslatot, és most azért él Caroline is!

-Több száz év eltelt azóta, hogy az a nő meghalt!

-Azért történt mindez most, mert számítottak rá, hogy hamarosan a közeledbe fog lenni. A terv maradt, az összes vámpírt megölni a világon, ami csak úgy lehetséges, ha az ősöket megöli. Azért tébolyult meg hetekkel ezelőtt, mert a két nő tudta, hogy a közelébe voltál! - hevesen gesztikulálva magyarázott, idegesen nyelt, mikor Klaus és Elijah gyors pillantást vetettek egymásra.

-Egy lányt láttam – suttogta Caroline. - Az nap este. Egy fiatal lánnyal találkoztam az erdőbe, az egyik pillanatban még láttam, a másikban eltűnt aztán elkezdődött ez az egész káosz.

-Hogy nézett ki?

-vörös hajú, fiatal, nem lehetett több tizenhatnál. Apró termetű, szeplős.... gyönyörű zöld szemekkel. De még sose találkoztam vele, pedig ez a város elég kicsi és... - megakadt, majd összeráncolt homlokkal folytatta. - És mondott valamit. Azt kérdezte tőlem, hogy... látsz engem? Hogy-hogy te látsz engem?

-Ez mit jelent Jill? - fordult indulatosan a hibrid Jill felé, aki tudta, hogy az életével játszik, ha ismét átveri őket, vagy netalántán elhallgat dolgokat.

-Norah-val, egy közvetítővel találkoztál – adta meg a választ készségesen. - Semmi jelentősége nincs. Ezek közvetítők egyszerű szellemek, akiket csak bizonyos személyek láthatnak. Téged keresett. Láthattad őt, mert az vagy, aki.

-Már csak egyetlen röpke kérdés, amit valahogy mindenki elfelejtett – szólalt meg ismét Klaus, majd feszülten, fenyegetően elé állt. - Jill, te miért is vagy ennyire informált? Az, hogy Emília átvert, arról tudtál, de a többi... csak nekem tűnik túl elképzelhetetlennek, hogy te tudod a legtöbbet ezekről?

-Hello.

Mindenki felkapta fejét, majd mosolyogva üdvözölték Stefan-t.

-Nagy buli volt és pont lemaradtam róla – folytatta, majd visszaölelte a nyakába ugró Caroline-t.

-Talán te jártál a legjobban – motyogta morcosan a hibrid.

-Mi nem sikerült, hogy ilyen kedvetlen vagy Klaus? - nézett rá gúnyos mosollyal az arcán Stefan.

-Már megint elárulták a jelek szerint – mondta neki Rebekah, és bár belül sajnálta egy kicsit testvérét, azért kárörvendően vigyorgott.

-Elmeséli valaki, hogy mik történtek, a rengeteg sms-ből és hívásokból ítélve elég sürgős volt – kérdőn és egyben kíváncsian nézett Caroline-ra, aki felsóhajtva bólintott neki, majd kézen fogta őt.

-Gyere, útközben elmesélem.

-Útközben? - metszette a hibrid éles hangja a levegőt, mire a lány lemondóan visszafordult felé.

-Igen, Klaus útközben. Összepakolok és holnap Londonba megyünk.

-Tényleg? - Jill szemei örömtelien csillantak fel.

-Beszélhetnék veled négyszemközt? - sietett Caroline elé a férfi, majd szinte erőszakkal elráncigálta őt a nappaliból.

-MI van? - kelt ki magából türelmetlenül.

-Felfogtad, hogy mit álmodtál? A volt nőmnek vagy a lánya, és ha ez nem elég, gőzünk sincs arról, hogy ez mit jelent valójában! És még jobb, hogy eddig fogalmunk se volt erről, ha nem álmodod meg, Jill még mindig nem mondta volna el! Ezek után, te megbízol benne?

-Igen, Klaus – sóhajtott fel fáradtan.

-De mi...hogy... miért? - Klaus-t lesokkolta a lány hozzáállása. - Csak engem dühít ez az egész?

-Hozzád képest még így is visszafogtad magad, amiért dicséretet érdemelsz, de igen Klaus, megbízok benne és elmegyek vele Londonba. Bármit is akar ott velem, csinálja – megvonta vállát, miközben a hibrid döbbenetében még az állát is leejtette.

-Te megőrültél – összegezte egy szóban gondolatait.

-Nem! Nem őrültem meg, csak nincs jobb ötletem! - fakadt ki türelmetlenül, és sóhajtva magyarázni kezdett. - Nézd, belefáradtam ebbe. Azt akarom, hogy végre valaki tisztázza, mert az utóbbi hetekben annyi minden hallottam, hogy már fogalmam sincs arról, mi az igazság és még kitudja mennyi mindenről nem tudok! Elegem volt, tegyenek azt, amit akarnak, és talán vége lesz ennek az egésznek!

-Hogy tudod ilyen könnyen feladni? - összeszűkítette szemeit dühében, elégedetlen volt a helyzettel. - Különben se akartál elmenni, a terved az volt, hogy főiskolára mész!

-Nincs jobb ötletem – halkult el hangja. - A fősulinak annyi, rengeteg időm lesz még ilyen tapasztalatot szerezni. És Elena nélkül már nem lenne ugyanolyan. Bonnie pedig, sose akart jönni igazából, szóval veszett ügy. De, ígérem, hogy értesíteni foglak mindenről, semmiről nem fogsz lemaradni.

-De...

-Te oda már nem jöhetsz velem. De el se tudom mondani, hogy mennyire hálás vagyok neked mindenért. Rengeteg mindennel tartozom neked és tényleg... köszönöm. És szeretlek, csak, hogy ne felejtsd el – erőtlenül mosolygott, majd halvány csókot adott a megkövült hibridnek.

-Stefan! - kiáltotta el magát a lány, mire a Salvatore fiú félszegen melléjük lépett. Aztán mielőtt Klaus bármit is mondhatott volna, bár távoztak is.

-Miattad is visszajöttem – kezdte Stefan mikor a kocsiban voltak. - Holnap lesz édesanyád temetése gondoltam, jól fog esni, ha melletted állok.

-Köszönöm – hálásan mosolygott rá Caroline, majd szomorúan lehajtotta fejét. Remélte, hogy eltelik jó pár év, mikor el kell temetnie édesanyját. Illetve a nőt, aki felnevelte.

Klaus még állt a folyosón pár percig, próbálta összeszedni gondolatait. Zavarodott volt és hihetetlenül rossz érzés fogta el. Ennyi év alatt megtanult hinni az ösztöneinek, de képtelen volt eldönteni, hogy nem csak a lány iránti féltés játszik-e vele. És az se volt mindennapi nála, hogy nem tudott elképzelni egy olyan napot, aminek nem részese Caroline.

-Jól vagy? - felkapta fejét Elijah hangjára, majd megköszörülte torkát.

-Igen. Miért ne lennék?

-Sajnálom. Bárcsak ne lenne ez az egész Caroline-nal, akkor velünk jöhetne. Őszintén kívántam neked a szerelmet, de az nem mindig a legjobb formában érkezik. Nem mindig a legegyszerűbb módon kapja meg az ember.

-Pakolj össze – nem mondott semmit inkább a hallottakra.

-Niklaus...

-Csak... pakolj össze! – szűrte fogai között. - És ha még mindig azt akarod akkor... menj el Katerináért. Nem akarok miatta lekésni egy gépet se.

-Veled megyek, közben pedig Jillt hazaviszem – sétált mellé Rebekah. Árgus szemekkel figyelte bátyját, aki erre elfordította fejét. - Veletek megyek New Orleans-ba.

-Ahogy gondolod, húgocskám – megveregette vállát, majd elballagott mellette. Rebekah aggódva nézett utána, majd Elijah-val sokatmondó pillantást vetettek. Klaus sose volt igazán szerelmes, emberi élete óta mindig kizárta magából ezeket az érzelmeket. Féltették, hiszen tudták, Klaus most igazán szereti a lányt. Még sose látták ennyire önzetlennek a hibridet, aki valóban képes lemondani Caroline-ról, hogy visszatérjen a francia negyedbe a meg nem született gyerekéhez.

A hibrid már legalább egy órája ült egy magában a nappaliban, maga elé nézve, meredt a kandalló lángjaiba, kezébe pedig folyamatosan újratöltött wisky-s pohár volt. Nem igen érezte még ennyire nyomorultul magát, pedig jó pár szenvedést túl élt már. De ehhez foghatót még sose élt át. Lejátszotta magában a megannyi pillanatot, amit a lánnyal töltött, és bár sajnos-nem sajnos szerelmes lett belé, nem adhatott fel mindent ezért. Bármennyire is jelentett neki sokat a lány, túl büszke volt ahhoz, hogy merészebb lépéseket tegyen.

-Ez a látvány mindent megér.

Klaus felemelte fejét, majd lassított felvételként fordult meg, hogy szembe nézzen a hang tulajdonosával.

-Katerina... Elijah épp hozzád ment.

-Nem Kathrine vagyok – vonta meg vállát a barna hajú szépség gúnyos mosollyal arcán.

-Hm... - Klaus hümmögött egyet, tudomásul vette, majd egy szempillantás alatt a nő előtt termett, akinek csak a szeme se rebbent a megvillanó szemekre.

-Vagy csodálatra méltóan bátor vagy, vagy szörnyen ostoba, drága Elena. Hogy merészeltél visszajönni? - a torka felé kapott kezével, de a lány elkapta csuklóját és dacosan felszegte fejét.

-Próbáld újra Niklaus!

A férfiban megállt a lélegzet és összeráncolt homlokkal mérte végig. Nem látott rajta semmi érdekeset, tekintete végül visszavándorolt a barna szemekhez, amikben olyan tónus ült, amivel eddig csak egyetlen Petrovánál találkozott.

- Tatia? - nagyokat pislogott, bár kimondva is lehetetlenek tűnt a feltevése.

-Sértő, hogy összekevertél velük – bólintott vigyorogva, majd elengedte a férfi kezét és végig simítva Klaus vállán, elhaladt mellette és az italos asztalhoz lépett. - Örülök, hogy ismét találkozunk, drágám!

-Tudomásom szerint, te halott vagy, és nagy sajnálatomra, ezer év után se vagyok képes szellemeket látni, szóval felvetődik a kérdés, hogy még is ez hogyan lehetséges? - a mai nap sok volt neki, kezdte úgy érezni, hogy lassan, de biztosan megbolondult. Visszafogott indulattal lépdelt a nő elé, aki összefonta karjait, és büszke fejjel várta, hogy lecsillapodjon. - Válaszolj, Tatia!

-Ezzel kezdtem volna, ha lenyugodnál. Hm... még mindig nagyon jól nézel ki – kacér mosollyal arcán nyúlt a férfi arcához, aki dühtől szikrázó szemekkel elkapta kezét és megszorította.

-Ne szórakozz velem, mert már így is a tűrőképességem határán vagyok, Tatia! Hogy lehetsz itt?

-Befásultál – játszott sértődéssel fordult el, majd lazán levetette magát a kanapéra. - Mondjuk úgy, hogy köszönhetem a kis szőke nődnek. Hm, jobb, mint Hayley, ha érdekel a véleményem.

-Elmagyaráznád ezt világosabban?

-Van egy olyan sejtésem, hogy picit össze vagy zavarodva – önelégülten mosolygott Klaus-ra, aki kínjában már csak elnevette magát.

-Ez nem csak sejtés, de ha nem mondod el azonnal, hogy mit értettél az alatt, hogy Caroline-nak köszönheted az ittléted, akkor nyomban kitépem a szíved és visszamehetsz oda, ahová való vagy!

-De türelmetlen valaki – ciccegett a nő. - Na, rendben. Csak, hogy ne húzzam az amúgy is pengeélen táncoló idegeidet Niklaus, pedig szívesen játszadoznék meg. De ha, nem hát nem! Akkor... kezdem az elejéről.

-Megköszönném – sziszegte indulatosan.

-Mi boszorkányok odaátról, jó régóta figyeljük ezt a helyzetet, ami kialakult. De titeket átvernek, nem is szépen!

-Akkor lennél szíves elmondani az igazságot? - Tatia jól ismerte a férfit, az utóbbi ezer év látottai alapján pedig még inkább nem akart ujjat húzni vele, még akkor sem, ha nem tud neki ártatni,

-A történet nagy részével tisztába vagy, pusztán a lényeges momentumokat hallgatták el előletek. Valentina-val kezdődött az egész, és Caroline-nal fog véget érni. A nő valóban meghalt, pont miután használatba vette azt a fajta sötét varázslatot, ami tiltott a természet törvényei szerint. A halálba bele kell nyugodni, nem lehet kijátszani, különben következményekkel jár. Lásd, édesanyád is játszott a tűzzel, és nem azok vagytok, akik voltatok.

-A lényeget, Tatia – szólt rá erőteljesen.

-Szóval a nő meghalt, a gyerekével együtt. Azt már te is tudod, hogy Valentina suttogó lett, és csak úgy maradhatott együtt Henry-vel, hogy megszállta. A férfi akkor már vámpír volt, és ez egy olyan folyamatot eredményezett, amibe végül mindketten belehaltak. De mivel a nő közben a gyerekén reinkarnálódást vitt végbe a természet vissza vágott. Megátkozták a vérvonalát.

-Én tettem le az esküt Emília-val, hogy a vérvonala örökre ember maradjon, különben a suttogók visszatérnek! Ezek szerint csak hazugság volt?

-Az eskü, amihez te magad is a véredet adtad, valóban csak egy kis csiribí-csiribá volt. Akkor már teljesen mindegy volt, Valentina vérvonalában akkor már ott volt az átok. Aki boszorkány volt és végül meghalt, így is úgy is suttogó lett belőle. Amit veled tettek csak arra volt jó, hogy így vagy úgy, de mindig a vérvonala közelébe lehess.

-Miért?

-Azért, hogy az illetőt megszállhassák és végül megtegyék azt, amit Valentina és Emília is megígért:megölni az összes vámpír a földön.

-Caroline valóban Emília gyermeke? - kérdezte halkan, miután próbálta összeszedni magát, hogy ne kezdjen el ordítani dühében. Már megint átverték és felhasználták!

-Szomorú, de igen. Emília csak azért került a közeledbe anno, hogy végül megölhessen. Pech, hogy a végén nem sikerült, mert az emberek rájöttek, hogy micsoda valójában és halálos sebet ejtettek rajta. Tudta, hogy nem fog meghalni igazán, hiszen suttogó lesz belőle, de nem akart kockáztatni, hogy a terve, miszerint megöl téged füstbe menjen, ezért elvégezte ugyanazt a varázslatot, amit a gerinctelen édesanyja is. Megölte magát és a gyerekét, a pulyán pedig megcsinálta a reinkarnáció varázslatát. Csak, hogy ez is egy tiltott dolog, a természet őrei ragaszkodtak hozzá, hogy megbűnhődjön. Évszázadok teltek el úgy, hogy a boszorkányok vigyáztak a vérvonalra, így rengeteg idő eltelt, amíg Emília gyereke megszületett. Carry, akiről már hallottál, az életét áldozta fel, hogy megvédje Caroline-t. Így amikor a csinibaba vámpírrá vált, meghalt.

-Viktor azt mondta megölték, és már nagyon régen, bár az utóbb helyzetet tekintve, ostobaság volt elhinnem neki, bármit is.

-Valóban – nevette el magár, a férfi bosszúságán.

-És most mi lesz Caroline-nal? Nem fog engem megölni, ergo ellent mond azzal, amire az anyja és a nagyanyja felesküdtek.

-Emília tenni fog ezért – sóhajtott fel grimaszolva.

-A lányt mindkettő megszállta, nem igaz? - belül fortyogott az indulattól, közben pedig folyamatosan pörgött az agya, hogy mit tehetne.

-Sok időbe telt, de végül odafent a nagyokosok rájöttek, hogy a két nő valóban benne van, de mivel Valentina nem annyira közvetlen rokon, ezért ő neki kisebb a befolyása. Emília tehet mindenről. Ő vette el az eszét, amitől megőrült, embereket ölt, sőt még vámpírokat is megtámadott. A terv, miszerint lecsapolt téged, majdnem sikerült, nagyon ostoba voltál. Önként adtad neki a véred.

-Van, hogy rossz döntéseket hozok – célzatosan nézett végig a nőn, aki elmosolyodta magát.

-Viktor, David és Claire csak eszközök voltak. A kis ribancot a bosszút vezérelte, Kol miatt, de szerencsére semmi sem jött össze. Téged akartak, hidegen hagyta őket, hogy Caroline ugyanúgy megakar majd egyszer ölni téged.

-Befejeznéd? - dörrent rá összeszűkített szemekkel. - Caroline sose tudna bántani, és amúgy se tudna megölni, még mindig nálam van a biztosítékom!

-Van kérdésed? - legyintett.

-Csak pár száz – sóhajtott fel. - Nem lehet kiűzni őket?

-Dehogynem.

-Miért nem ezzel kezdted?

-Mert gondolom nem szívesen folyamodnál ahhoz, hogy megölöd Caroline-t.

Klaus-ban megállt a levegő, és ökölbe szorította kezeit, már csak az elképzelésre is, hogy a lánynak bármi baja essen, habár sok beleszólása nem volt.

-Akkor az emlékeim, hogy öltünk suttogókat régen, az mi volt?

-Igaz volt, de mindegyik suttogó által megszált vámpír volt, akik történesen mindenképpen valamilyen módon kapcsolódtak Valentinához.

-Nincs más mód? - nézett rá közömbösen.

-Nincs.

-És Jill? - kapta fel fejét hirtelen. - Elvileg a mi oldalunkon áll, de azok után, hogy elhallgatta előlünk Caroline igazi rokonságát, nem bízok benne.

-Úgy veszem észre, hogy sok mindenről lemaradtam!

Felkapták fejüket Stefan döbbent tekintetére, aki kidülledt szemekkel, hitetlenkedve nézte Tatia-t. Jó pár dolgot hallott, de nem tudta elhinni, hogy igaz is lehet. Számára már az is sokkoló volt, amit Caroline mesélt neki az autóban, miszerint Elena elárulta őket.

-Stefan Salvatore. Utólag is hadd mondjam el mennyire sajnálom, hogy a hasonmásaim ilyen ribancok lettek – karcér mosollyal az arcán kacsintott a fiúra, aki felhúzta szemöldökét.

-Valakire hasonlítanak – nézett rá szeme sarkából Klaus.

-Örülj, hogy segítek, szóval a helyett, hogy sértegetsz, alkut ajánlok! - a nő kimérten felállt és kihívóan meredt a szürke szemekbe.

-Miféle alkut?

-Caroline-nak sikerülne engem végérvényesen visszahoznia, cserébe pedig én megszabadítom a bosziktól.

-Azt mondtad, csak ha meghal, akkor szabadul meg tőlük! - csattant fel, és megindult felé, aki felkapva kezét, megmozgatta ujját.

-Csak ne olyan hevesen Niklaus! Van fogalmad róla, hogy mennyi erővel tudnának felruházni engem a halott boszorkányok, csak hogy megszabadítsam őt? Tájékoztatásul közlöm, hogy a boszorkányok mindjárt háborúba kezdenek odaát egymással. Ilyen természetellenes dolog szabadult a világra, és ki ezt, ki azt mondja a másiknak dühében. Hibáztatják egymást, és az egész hatalmat, ami a földön van.

-Érdekből vagy itt – jelentette ki határozottan, mire az megvonta vállát.

-Sose mondtam, hogy nem.

Klaus lassan megrázta fejét, majd végül töprengve és cinikus mosollyal Stefan felé fordult.

-Nagyon sok mindenről lemaradtál kedves barátom! De most, hogy ismét örülhetünk a társaságodnak, rögtön feladattal is bízlak.

-Nincs értelme tiltakoznom, szóval mi az? - sóhajtott fel megadóan.

-Menj el Caroline-nal Londonba.

-Mi?Miért?

-Mert nem bízok Jill-ben, de benne még annyira sem – mutatott Tatia-ra, aki megforgatva szemeit sértődötten összefonta karját mellkasa előtt és lebigyesztette ajkát.

-Oh, ha már így szóba jöttek – kezdte gúnyos mosollyal arcán és önelégülten szünetet hagyott. - Caroline drága hol van?

-Egyedül akart lenni – válaszolta, mintha mi sem lenne természetesebb.

-És a drága Jill? - kérdezte felhúzott szemöldökkel, és gonoszan kuncogni kezdett, mikor a két férfinak leesett. Klaus arca egyre komorabb lett, és Stefan-ra nézett, aki szintén felfogta, hogy baj van.

Stefan telefonjáért kapott, és azonnal tárcsázni kezdte a szőke lány számát, míg a hibrid megragadta a nő karját és arcába kiabált.

-Mi a fene történik?

-Azt hittem kivetted a szavaimból, hogy senkiben nem bízhatsz, csak bennem! Elmondtam neked az egész igazságot, míg Jill nem! Ő nem akar rosszat, de sajnos nem ő diktálja a dolgokat! - ugyan fájt neki a szorítás, gonosz mosolyát nem rejtette el. - Ma este telihold van, ha nem tűnt volna fel, ideális alkalom rá, hogy Emília elvegye Caroline eszét, és az emberségét is! Jah, és én a helyedben megnézném, hogy meg van-e még az ezüst karó!

Klaus már olyannyira ideges volt, hogy sárga szemei megvillantak, agyarai pedig megnyúltak. Tatia szemeiben egy csepp rettegés se ült, ő már meghalt egyszer, nem félhetett már semmitől.

-Nem veszi fel Caroline! - hadarta kétségbeesetten Stefan.

-Hol van? - fordult még mindig állatias hörgéssel a nő felé, aki ártatlanul megvonta vállát.

-Engem ne kérdezz, honnan tudnám?

-Ne szórakozz velem! - kiabált vele, a levegő pedig megtelt a nő vérszagával. Tatia szemei szikrákat szórtak, miután megérezte, hogy a férfi karmai belevájódtak karjába és erősen vérezni kezdett.

-Elijah! - kiabált bele teljesen kikészülve Stefan. - Azonnal megkell keresnetek Caroline-t! Baj van!

-Stefan, próbálj megnyugodni és mond el, hogy mi történt!

-Elijah később elmagyarázzuk, de most azonnal induljatok Rebekah-val!

Stefan lecsapta a telefont, majd a hibridre nézett, aki immár visszanyerte emberi arcát és ellökve magától a nőt a szobájába sietett. Mindent felborogatott és felkutatott, az összes kis rejtekhelyet megnézte, ahova folyamatosan rakosgatta a tőrt, de az nem volt sehol. A nagy káosz közepén állt arca feszült volt, féltésről árulkodott és kétségbeesett volt.

-Szerinted igaz, amit Tatia mondott? - hadarta zihálva Stefan, az ajtóban toporogva.

-Tatia gerinctelen egy ribanc, de élni akar, tehát nem érdeke hazudni – motyogta halkan, szinte megsemmisült arccal.

-akkor most Caroline érzelmektől mentesen szaladgál az utcán?

-Nem – jelentette ki teljesen magabiztosan. - ÉN vagyok a zsákmány nem igaz? Engem akar, szóval hamarabb fogunk vele találkozni, mint reméljük.

-De ha nála van a karó – mutatott körbe, a káoszt látva gondolta, hogy a hibrid elvesztette. - akkor megfog ölni.

-Nem fog.

-Mitől vagy te ennyire biztos ebben? - rökönyödött meg Stefan. - Az érzelmektől mentes vámpírokat semmi sem hajta meg, ráadásul Caroline nem is önmaga! A boszik irányítják, nem fogod tudni megfékezni!

-Ez hadd legyen az én gondom! - legyintett, majd elhaladt a fiú mellett, majd sietve távozni készült, csak válla fölött visszanézve hadart. - figyelj Tatia-ra, nehogy elmenjen, mielőtt még alkalmam lenne több dologról kifaggatni! És mivel ő minden tud, kérdezd ki, hogy Elena és Tyler miért és hogyan árulták el Caroline-t!

-De te hova mész? - kiáltott utána kiakadva.

-Csalinak használom magam – mondta inkább csak magának, majd hangosan becsapta az ajtót. 


Következő rész