2014. január 29., szerda

10. fejezet - A játéknak vége



Na, meg is hoztam nektek a kövi fejit! Jó szórakozást hozzá!



-Ez meg hová lett? – kérdezte furcsállva a gyors távozást Sydney, majd megrázta fejét. – Szóval a vámpírok elhagyták a várost, hallottam róla. Mi az aggodalom tárgya?


- Syd, szükség lett volna a vámpírokra. Kevesen vagyunk, hogy megvédjük Klaus-t és Annát – Caroline szemei igazi kétséget tükröztek. 


- Nem kell emiatt félni – legyintett, majd leült az egyik kirakott asztalhoz. – Beszéltem az egyik informátorommal. A Szövetség most más gondokkal, történetesen a nyilvánossággal küzd. Stefan és Kol már elmentek, hogy csendesítsék az őrült vámpírokat. Most Klaus és Anna a legkisebb problémájuk hidd el. 


- És hogyan tovább? – kérdezte csendes beletörődéssel. – A boszik csak egy módon fogadnak hűséget Klaus-nak.


- A ringben tudom, már felkészítettem a hibridet, hogy hamarosan egy kis testedzésben lesz része. Nem lesz gond. A boszik ismét Klaus-t fogják szolgálni, így akármit is lépnek a Szövetségiek, tudni fogjuk. Akármire is készülnek, mi már fel leszünk rá készülve. 


- És Marcel? – kérdezte halkan, majd gyorsan körbe nézett, és közelebb hajolt a lányhoz. – Én nem bízok benne. Elhiszem, hogy Klausék családtagként tekintenek rá, de nem hiszem, hogy Marcel csak úgy megbocsátott volna mindent nekik. Egy vámpír nehezen bocsát meg – tekintete kissé elrévedt, mire Syd elmosolyodta magát.


- Nem aggódok miatta. Más miatt annál inkább.


- Mi miatt?


- Túl sokat vagy Klaus-szal, és megmondom őszintén nem tetszik – karba fonta kezeit, Caroline pedig zavartan lehajtotta fejét.


- A magánéletemet eltudom különíteni a munkától. 


- Az a dolgod, hogy megvédd Annát, nem az, hogy traccspartizz az apucival! – sziszegte, majd látva a lány tekintetét megenyhült. – Nem rosszat akarok, hanem megvédeni őket. Ők a családom, Caroline az utolsó dolog, amit akarok, hogy nekik rossz legyen. 


- Csak jó neked, ha sokat vagyok Klaus-szal – mormolta halkan. – Próbálom rávenni őt, hogy bízzon benned.


- Nem érdekel a bizalom hiánya, amíg azt teszi, amit mondok.


- Kemény fába vágtad a fejszédet – Caroline akaratlanul elnevette magát. – Klaus sosem fogja hagyni, hogy ugráltasd. 


- Ha azt akarja, hogy megvédjem, akkor igen – önelégülten mosolyogni kezdett, majd a bájos cinikusság le is fagyott arcáról. – Üdv Kathrine!


- Te meg mit keresel itt? – tört ki azonnal Caroline-ból az ellenszenv. A barna hajú nő gonosz mosollyal arcán lépett közelebb hozzájuk.


- Hallom, Klaus-nak problémája akadt néhány vámpírral, akik a vesztét akarják.


- És jöttél kárörvendeni? – cinikus vihogás szaladt ki a lány száján. – Nem valami okos dolog idejönni, Klaus még mindig legszívesebben megölne, függetlenül attól, hogy nagyobb problémái is akadtak. Miből gondolod, hogy nem fogja azonnal kitépni a szívedet, hogy meglát?


- Van biztosítékom – jelentette ki önelégülten, mire Sydney felsóhajtott.


- Elijah.


- Elijah sosem hagyná, hogy bántódásom essen – vonta meg vállát. – De itt vagyok már egy ideje, és ahogy láttam Elijah még mindig nem mondta el Klausnak az igazságot. Hogy van a család Syd? – nézett a nőre, mire az egy szempillantás alatt előtte termett és fenyegetően rá mordult. 


- Takarodj innen Kathrine! Ha belemersz köpni bármibe is, én magam tépem ki a szived. És igen… zokszó nélkül.


- Kíváncsi vagyok, hogy a drága Klaus mit fog szólni ahhoz, hogy ki is vagy te. Vajon kit fog hamarabb megbüntetni?


- Ha Elijah-t leszúrja oda a biztosítékod – rázta meg fejét értetlenül Car. – Miért vagy akkor itt?


- Mondjuk úgy, hogy érdekem, hogy minél előbb megtudja Klaus az igazságot.


- Ki vele Csillagvirág! – intett felé Sydney ridegen. – Mi hasznod van abból, ha Klaus megtudja ki vagyok? 


- Ez maradjon az én titkom, kedves Sydney! – nevetett, majd amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnt. Sydney morcosan nézett Caroline-ra, aki csak megforgatta szemeit.


- Meg kellett volna ölni, amíg megteheted. Tervez valamit, ez a ribanc mindenre képes! De valamelyest igaza van. Klausnak tudnia kell, hogy ki vagy te. 


- Nem az én dolgom elmondani neki – húzta el száját. – Ez Elijah reszortja. 


- De vajon miért érdeke Kathrine-nek, hogy Klaus tudja, hogy te…?


- Nem tudom, kiderítem – hadarta ingerülten, majd a telefonjáért nyúl. – Szólj Klaus-nak. Ma este elmegyünk a ringbe. 


Caroline nehézkesen bólintott, majd felsóhajtott. Mindenki számára teher volt az igazság, hisz mindenki aggódott Klaus reakciója miatt. Bonyolult, összetett személyiség, dühkitörésekkel, paranoiával megspékelve. Nem lesz könnyű menet, ezt mindenki tudta.





Mindeközben a hibrid valóban inkább hazasietett. Le se tagadhatta volna feldúltságát, indulatosan vágta be maga után az ajtót, és felsietett a szobájába. Zihálva szedte a levegőt, majd megtorpant a folyamatos járkálásban, és felemelte fejét. Kétsége sem volt afelől, hogy egyedül van.


-Nem vagy őrült – legyintett felé Mac mosolyogva.


- Tényleg? Pedig mintha azt mondtad volna, hogy a Halál angyala vagy és értem jöttél.


- Ez kicsit bonyolultabb – sóhajtott fel, és leült az egyik kanapéra. – Nem szoktam mindig csak úgy megjelennie, a lelkek előtt, de mivel rólad van szó engedélyt kaptam rá. Fel kell készítselek, hogy nyugodt lélekkel tudj távozni innen. 


- Ne boruljak ki, miközben elmondod, hogy megfogok halni? Ezer év után? Csak így? Az embert erre nem szokták felkészíteni, hanem csak megtörténik, így még tiltakozni sincs már ideje. 


- Ezért nem tudnak tovább lépni – biccentett felé, figyelmen kívül hagyva Klaus zaklatottságát. – De te ezer éves hibrid vagy. Egy ősi. A te lelkednek nyugodtan kell távozni.


- Ne hajtogasd már ezt folyton, ha megkérhetlek rá – sziszegte felé, majd megrázta fejét. – Nem tudom mi ez az egész és nem is akarom tudni, de azt mondtad csak én látlak. Szeretném, ha eltűnnél! 


- Rendben – vonta meg vállát hanyagul. – Semmi akadálya.


- Vá..várj! – szólt rá, mielőtt akár megmozdulhatott volna. – Azt is tudod, hogy mi fog történni? Hogyan halok meg? Ha igen mondd el, megtudom előzni és…


- Nem előzheted meg. Nem húzhatod keresztül ezeket a számításokat. Lejárt az idő Klaus, ennyi. A sorsod elől nem menekülhetsz.


- Akkor nem ismertek eléggé… vagy ismersz, akárki is vagy – prüszkölte felé ingerülten. – Mindent megfogok tenni, hogy ez ne történjen meg! Nem halhatok meg! Én örökké fogok élni.


- Meglátjuk – sóhajtott fel türelmesen. Nem akadt ki, tisztába volt vele, hogy nehéz dolga lesz a hibriddel. – Csak ne lepődj majd meg néhány dolgon. Mindenesetre, ha kellek csak hívj. 


- Semmi esetre sem kellesz, úgyhogy tűnj el – hangsúlyozta, majd megkönnyebbült, mikor egy percre rá, már egyedül volt a szobában. Mély levegőt vett, majd arcát kezeibe temette. Képtelen volt felfogni, hogy ez igaz. Ez biztos nem vele történik meg. Először ez a furcsa Szövetség, majd Sydney, a boszik most meg ez a Mac. Reszelősen kifújta bent tartott levegőjét, majd eltátotta száját. Tenyerében vörös vércseppek voltak, majd összeráncolt homlokkal orrához nyúlt. Ujjai alatt ott folyt saját vére. Kapkodva megrázta fejét, a fürdőszobába rohanva, majd belenézett a tükörbe. Fogalma sem volt, hogy mi történik, miért kezdett el vérezni az orra.


Eszetlen gyorsasággal nyitotta meg a csapot, és fröcskölve mosni kezdte magáról értékes vérét. Érezte, hogy valami nem stimmel, de már semmin nem lepődött meg. Percek múltán a kagylónak támaszkodva meredt maga elé, megsemmisülve. Lehet, hogy igaz? A fiatal srác, tényleg maga a halál és elakarja majd vinni őt? De miért? Miért éppen most? Voltak már sokkal rosszabb korszakok is az életében, amikor számtalan embert megölt, rengeteg rossz dolgot elkövetett. Most viszont… béke uralkodott a negyedben, semmi konfrontáció, bonyodalom, a vámpírok és a boszorkányok nyugodtan tették a dolgukat. Szinte már idejét se tudta, mikor volt ennyire nyugodt időszak az életében. Céltalan is lehetett volna, de itt volt neki Anna. A kislány, aki mindennapját megtöltötte élettel. Talán ez az ok? Olyat tett, amit nem kellett volna? Sophie anno a természet kiskapujának hívta Hayley terhességét, lehet, hogy most ezért bűnhődik? Miért? 


-Minden rendben?


Rémülten kapta fel fejét Elijah hangjára, majd feleszmélt, hogy már milyen régóta folyatja a vizet. Megköszörülve torkát elzárta, majd törölközőért nyúlva felitatta a vizet. 


-Minden rendben – válaszolta kimérten. 


- Kol és Stefan nem tudom hol vannak, és Sydney se nagyon árulta el, csak, hogy megbízást kaptak. Még mindig nem tudni, hogy ezek mit jelentenek pontosan.


Elijah-nak úgy tűnt csevegni van kedve, az ajtófélfának dőlve figyelte öccse ténykedését. 


-Én eddig se bíztam meg abban a nőben – morrant fel, hogy valamit hozzászóljon a témához. 


- Mit gondolsz bízhatunk Marcelben? 


- Mi lenne ha most már hanyagolnánk ezt a ki bízik meg kiben témát – sziszegte egyre ingerültebben és mérgesen a kagylóba vágta a törölközőt. – Amíg a Szövetség nem lép semmit, tehetetlenek vagyunk. És itt lezárom ezt a témát, amíg nincs fejlemény.


- Beszélhetnénk? – mormolta halkan orra alatt Elijah, majd csak később fordult Klaus felé, aki várakozóan tekintett rá. 


- Mivel kapcsolatban? – ráncolta homlokát, bár sejtette.


- Talán itt lenne az ideje, hogy elmondjak valamit. Mielőtt mástól tudnád meg. 


- Lehetne egy kicsit később? – Klaus maga se hitt el, hogy ilyet mond, de hatalmas erővel tört rá a fáradtság. – Este Sydney-vel elmegyünk valami ringnek nevezett utcai versenyre, ahol ki kell ütnöm pár vámpírt, hogy a boszik engem szolgáljanak.


- Nem gondoltál arra, hogy talán ott találkozol Marcel-lel? – az ős gyanakvóan húzta össze szemeit. – Davina sokat jelent neki, és én is kedvelem a lányt, de nem vagyok benne biztos, hogy nem dolgoznak együtt külön, a hátunk mögött. 


- Ezzel had foglalkozzak akkor, amikor már ott vagyok – sóhajtott fel, és kimerülten pislogni kezdett.


- Jól vagy? – kérdezte Elijah furcsállva öccse viselkedését. 


- Igen, csak… pihenni akarok. Amióta ez az egész elkezdődött még aludni se tudtam egy jót. 


- Nem mintha szükséged lenne rá – mosolygott rá halványan Elijah.


- Egy hét ennyi alvás nélkül még engem is kimerít – hárított, majd leült a francia ágy szélére és maga elé meredt. – Kérdezhetek valamit?


- Persze.


- Ha meghalnék… mit gondolsz… mi lenne akkor?


- Miféle bugyuta kérdés ez? – Elijah ajkai közül akaratlanul szánakozó nevetés szaladt ki. – Klaus, te halhatatlan vagy. A fehér tölgy az egyetlen, ami képes lenne megölni, de az nálad van, jól elrejtve.


- De, ha lenne… egy másik megoldás a kiiktatásomra… szerinted… 


- Ilyen nem történhet meg! – szakította félbe a halk akadozó hibridet. Klaus értetlenkedve emelte fel fejét, de bátyja határozott nyugodtsággal állt előtte. – Sosem hagynám, hogy bárki is örökre végezzen veled. De nem mondom, hogy néha nem nézném végig, ahogy a rossz akaróid megleckéztetnek a sok gonosszágodért. 


- Hát… - Klaus elnevette magát, és combjára csapott. – Ha szerencséd van vagy éppen balszerencséd, akkor örökre megtanulom a leckét. 


- Miről beszélsz?


- Nem fontos – hadarta elkomorulva. Egyelőre nem akart senkit beavatni. Egyedül akart megküzdeni ezzel, bármit is jelent Mac megjelenése. – Csak… talán itt az ideje átértékelnem pár dolgot, bár sose gondoltam, hogy idáig fogok jutni – bosszúsan plafonra emelte tekintetét.


- Furákat mondasz. Mit beszéltél Sydney-vel?


Klaus összeszorított szemekkel fordította el fejét.


-Nem sikerült beszélnem vele – vallotta be, majd eszébe jutott egy másik fontos dolog is. – És Caroline-t is ott hagytam.


- Miért…?


-Elijah… öhm… most alszok egyet, ha nem bánod. 


- Persze, nyugodtan – az ős sóhajtva fordult ki a szobából, remélte, hogy nyugodtan tud beszélni fivérével, de látva lelki állapotát, talán jobb is volt így. – Akarod, hogy Annáért érte menjek?


- Tényleg… Hayley elment – csapott homlokára, majd hálásan pillantott bátyjára. – Köszönöm. 


- Nincs mit, testvér. 


Klaus gondterhelt sóhajt engedett meg magának, miután Elijah rácsukta a nagy fehér ajtót. Elgondolkozva meredt rá, lelki szemei előtt ott lebegett testvére sziluettje.


-Örökkön örökké testvér.




Tervéhez hűen álomra hajtotta fejét, de a pihentető alvás elmaradt számára. Könyörtelen képek kezdték gyötörni, rémálmok kísérték őt, órákon át fájdalmas jelenetek játszódtak le elméjében. Többször felriadt, majd még is inkább visszaaludt, abban reménykedve, hogy sikerül kiűznie őket fejéből. Azonban mintha csak a sors akarna kicseszni vele, legrosszabb rémálma üldözte őt. Látta magát meghalni, majd azt, hogy ennek mindenki örül. Még a saját családja is. Álmában folyamatosan megjelent Mac, aki hol bánatosan, hol kárörvendve vigyorgott halálán. 


Végül az rángatta ki szörnyű álomvilágából, hogy valaki rázogatta őt. Zihálva ült fel, szemei rémülten pattantak ki, és elkapta a vékony kis csuklót, ami eddig a vállán volt.


-Klaus, ez fáj – szisszent fel Caroline, mire Klaus azonnal elengedte és elfordította tekintetét. Már beesteledett, de így is alig aludhatott pár órát. – Minden rendben? Ennyire rosszat álmodtál? – akaratlanul nyúlt a nyirkos homlokhoz, de a hibrid elrántotta fejét. Caroline ugyan nem mutatta, de rosszul esett neki ez a fajta elutasítás, így megköszörülve torkát felállt. – Sydney üzeni, hogy hamarosan itt lesz érted.


- Nagyszerű – morogta orra alatt. Próbált a tervre összpontosítani, de fejében még mindig kongott a szánakozó nevetések hada. 


- Minden rendben? – kérdezte habozva újból, de ismét elutasítást kapott.


- Befejeznéd? – dörrent rá morgolódva. – Minden rendben, mindenki ezt kérdezte ma tőlem. 


Szó nélkül pattant ki az ágyból, elsietve a lány mellett, csaknem elsodorva őt. Caroline csodálkozva nézett a becsapott fürdőszoba ajtóra, majd sértődötten összefonta karját. Látta, hogy valami nagyon kiboríthatta a hibridet, egy pillanatra azt gondolta, hogy talán Elijah elmondott neki mindent, de aztán elvetette ezt. Klaus sokkal jobban kilenne akadva akkor. Magára hagyta őt, hadd szedje össze magát, és inkább elvonult a ház másik felébe. 


Klausnak jól esett a frissítő zuhany, kicsit kimosta a zavaros gondolatait, és eltűntette megmaradt kimerültségét. Átöltözve, jobb kedvvel robogott le a konyhába, és csöndben magához vett egy tasak vért. Fogalma sem volt, hogy milyen lehet ez az utcai verseny, ahol nagyobb kutyák mérik össze erejüket, de túl sok mindenre nem számított. Ősi hibrid, elég csekély az esélye, hogy őt legyőzzék. 


-Izgulsz ugye?


Elégedetlenül nyögött egyet, majd lesújtó pillantást vetett Mac-re. Remélte, ha kizárja elméjéből, akkor nem látja többé. 


-Nem. Nincs mitől félnem – válaszolta megkésve. 


- Logikus lenne pedig, ha a jelenlétem oka miatt minden veszélyes helyzetet elkerülnél. 


- Eleve, oda se kellett volna figyelnem arra, amit mondasz – fakadt ki halkan. – A halál angyala, mi? A természet, ha megakar büntetni így is úgy is megteszi, de kétlem, hogy még azzal is megajándékoznának, hogy felkészítenek az esetleges halálomra. Amennyi mindent elkövettem, nem kaphatom meg ezt az engedményt, hogy esetlegesen, még el is fussak a sorsom elől, ahogy te fogalmaztál!


- Túl büszke vagy ahhoz, hogy beismerd – kuncogott Mac szórakozottan. – Semmi baj, érthető a kiborulásod. Magadhoz képest, még jól is fogadtad. Idővel majd megenyhülsz és sikerül elfogadnod. 


- És túl büszke vagyok ahhoz, hogy meghaljak – mosolyogta hidegen. – Nem adom meg nektek ezt az elégtételt. 


Mac nem reagált erre, csak mosolyogva köddé vált. Klaus sóhajtva engedte le a kezében tartott üres poharat, ami megrepedt erős szorításától, majd a pultra támaszkodott. 


- Indulhatunk?


- Menjünk – bólintott gyorsan Syd-nek.







Azt gondolta, hogy még a várost is el kell hagyniuk, de meglepődésére csak a kikötőbe mentek. Úgy tűnt, New Orleans már csak ilyen híres központi város a vámpíroknak. Összeráncolt homlokkal bámult kifelé az ablakon, az egyik nagy épület felé közeledve egyre több autó állt. Kérdőn pillantott oldalra Syd-re, aki csak mosolygott. Percekkel később a különböző autók mellett masíroztak, sokszor még vámpírokkal is találkoztak, akik furcsán méregették őket. Egy utca felé haladtak, ahol egyre nagyobb volt a tömeg, a hangzavar, és a kiabálások. Sydney megállt az egyik fal mellett, és kíváncsian tekintett körbe.


-Elég sokan vagyunk. Ez azt jelenti, hogy az összes tudásodat be kell majd vetned. Na meg persze képességeidet – folytatta grimaszolva, majd felkapta fejét. Egy idősödő férfi lépdelt feléjük, kaján vigyorral az arcán.


-Syd! – kiáltotta el magát örömtelien, majd széttárta karját, hogy megölelje a lányt, az viszont fintorogva hátrébb lépett. – Nem is örülsz nekem?


- Bármennyire is szívesen rugnám szét a segged, most nem én szeretnék benevezni – mondta határozottan, majd Klaus-ra nézett. A férfi követte a tekintetét, majd a mosolya lehervadt. 


- Niklaus Mikealson. 


- Hallottál rólam – bólintott elégedetten a hibrid. 


- Rólad mindenki hallott már. Aki nem, az ostoba – mosolygott rá, majd közömbösen Syd-re nézett. – Ősiek nem nevezhetnek be. 


- Csak hogy muszáj leszel hagyni – vonta meg vállát. – Rossz a helyzet, kénytelenek vagyunk megnyerni magunknak pár boszorkányt. 


- Milyen boszorkány kell nektek? – sóhajtott fel beletörődve. 


- New Orleansi boszorkák. Azt hittük Marcel és én irányítjuk őket, de a Szövet..


- A negyed boszorkányai – vágott gyorsan a szavába, mire Klaus megértette. Nem beszélhet a Szövetségről. – Tudod ki az irányítójuk?


- Ha tudnám se mondhatnám meg Syd – nevette el magát a férfi. – Köt a szabályzat. Ha kellenek a boszik indulnotok kell a versenyen. 


- Azt mondtad ősiek nem nevezhetnek – nem kellett lángelmének lennie hozzá, hogy tudja miért. Egy ősinél nincs erősebb vámpír, gyorsabban és sokkal idősebbek, mint akárki. 


- Ezúttal kivételt teszek, de sokba fog ez neked kerülni – sandított a lányra, aki elégedetten mosolygott.


- Megfizetlek, tudod jól! 


- Nem bánom. Hajrá – bólintott a hibrid felé, aki csak értetlenül bámult rá. Sydney vigyorogva fordult a hibrid felé.


- Egyedül a fickó, aki az előbb itt volt, ő tudja, hogy ki milyen boszikért, vámpírokért felel. De szerencsédre, én elég informált vagyok, így tudom, hogy egy Grey nevű pasas az, aki a negyed boszijait irányítja. 


- Honnan tudjam, hogy ki az? – kelletlenül elhúzta száját, semmi kedve nem volt mindenkivel összeverekedni.


- Majd én mondom – legyintett. – A lényeg…. a ringben az a szabály, hogy nincs szabály. Akárkivel is harcolsz, nem tudhatod, hogy bizonyos érdekekből kötött-e alkut más vámpírokkal. Ezért óvatosnak kell lenned, nehogy egy helyett, tíz vámpírral kelljen megküzdened.


- Mi a terved? – kérdezte közömbösen, miközben levette kabátját és átnyújtotta a lánynak.


- Ne légy hülye és gondolkozz! Csak okosan győzhetsz. Segíthetek neked, de csak időhúzás lenne. A ringben nem lehet tudni, hogy ki kivel van, alkut köthettek. Mindenki mindenki ellen és mellette.


- És ez miben visz engem előrébb? – morrant oda és az összegyűlt vámpírokra nézett. 


- Nem kell mindenkit leütnöd, hogy majd a végén megtudd mennyi mindent nyertél, taktikázz amennyire csak tudsz! 


- Ha itt mindenki felrakja tétnek azt, amije van – kezdte halkan, majd kérdőn visszafordult. – Mi mit tettünk fel?


- Vámpírokat.


- Kifejtenéd?


- Senkinek nem kell tudnia, hogy tulajdonképpen a negyedből elmenekültek. Szimpla átverés, de megengedett – vonta meg vállát hanyagul. 


- Honnan tudod mindezt? – mutatott az őrjöngő tömegre.


- Öreg róka vagyok Klaus, és Szövetségi is voltam. Nem egyszer kellett idejönnöm, hogy boszikat nyerjek magamnak.


- És mi történt? – kérdezte továbbra is kíváncsian, majd felgyűrte karján szürke felsőjét.


- Győztem, természetesen – kuncogott fel magabiztosan. – És ezután rögtön három erős boszorkány hűségét élvezhettem. Ő az – biccentett, mire Klaus is szemügyre vette a fiút. Középkorú, önelégült vigyorral az arcán, magas, széles vállal. 


- Nem ijesztő.


- Ne tévesszen meg! – szólt rá szigorúan. – Ő is egy szövetségi, szóval biztos, hogy ügyes. Grey a legjobb volt, még közöttünk is. 


-Nem sokára indulhatunk haza, szerintem még a kocsi se fog kihűlni – motyogta, majd felsóhajtott. 


Sydney megforgatta szemeit, majd Klaus kabátjával együtt arrébb vonult olyan helyre, ahol végig láthatja a mérkőzést. 


Órákkal később Klaus egyedül sietett vissza a villába. Sydney útjára engedte azzal, hogy dolga van, de mivel jelenleg más kötötte le a figyelmét, nem is vonta kérdőre. Idegesen csörtetett be  a házba, érzékeivel a lehető leggyorsabban mérte fel Caroline hol létét. Hallotta, hogy éppen az egyik szobából tart kifele a folyosón, így nem foglalkozva Elijah és Rebekah kérdő tekintetével a nappaliból, az emeletre suhant. 


Mielőtt a lány megszólalhatott volna Klaus megragadva karját az egyik szobába vitte, majd becsapva az ajtaját a lányt hozzá szorította. Caroline mérgesen kiáltott fel, mikor háta keményen csattant a fának, majd sziszegni kezdett.


-Mi a franc bajod van? – üvöltötte a hibridre, aki vészesen közel volt hozzá, szinte az ajtóhoz passzírozta. Mielőtt választ adott volna Klaus, megragadta a lány vállát és képeket kezdett neki vetíteni.


Caroline egy pillanat alatt az utcán találta magát.


Klaus-nak csak egy szemvillanásnyi ideje maradt kérdőn Syd-re nézni, aki távolról adta neki az instrukciókat, mikor meglepő dolog történt. A lányhoz éppen valami pasas oldalazott oda, a perverz vigyorából ítélve ajánlatokat tehetett neki. Sydney megforgatta szemeit, majd a férfira nézett. Sydney szemei aranysárgán villantak meg, szemei alatt pedig vámpírokra jellemző erek húzódtak, majd kivillantva farkasméreggel átitatott fogait elüldözte zaklatóját. Klausnak csak annyi szerencséje volt, hogy ösztönei jelezték neki hátulról megakarják támadni, így leteríthette mielőtt sikerül neki. Ugyan a vámpírra koncentrált, de agyában csak egy kérdés fogalmazódott meg. Ez hogy lehetséges?


A szőke lány zihálni kezdett, mikor Klaus kiszakította őt az elméjéből, majd túlságosan negédesen elmosolyodta magát. Mindkét karjával a lány válla mellé támaszkodott, hogy esélye se legyen menekülni, és a riadt kék szemekbe fúrta sajátját.


-Mesélj nekem Virágszálam. Hogy lehetséges, hogy Sydney egy hibrid? 


A lány még mindig dühös volt, de egyben idegesen nyelt egyet. Tudta, Klausnak itt a vége a játék és a valóság között. Nem fog tűrni több titkot vagy hazugságot. 

Következő fejezet

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése