26. fejezet

Nagyon köszönöm az előzőhöz írt kritikákat, főleg az újaknak, akik nagyon ösztönöztek engem. Igazán jól estek a vélemények, fel is dobták a hetemet, szóval itt a fejezet.

Vannak olyan helyzetek, amikre senki nem tud felkészülni. Függetlenül attól, hogy valaki mennyire okos, mennyire logikus, vagy felkészült, vagy ha éppen már ezer évet hagyott a háta mögött. A váratlan, sosem gondolt fordulatok bekövetkeznek, figyelmen kívül hagyva, hogy arra felkészültek-e a megélők vagy sem. 

A hibrid sosem volt figyelmetlen, minden eshetőségre kiélezte magát, akár ha Marcel-ről volt szó, vagy Caroline-ról. Azonban még is, nem sokkal a lány távozása és a fivérével való beszélgetés után nem várt telefont kapott. Sejtette, hogy van valami a mögött, hogy a szőke lány semmit olyat nem érzett, amit eddig a vérfarkas harapásától, de remélte, hogy ezt majd Jill elmondja és nem lesznek komolyabb következmények. Elég sok értetlenségre adott okot számára a délután történtek, nem akart még pluszba felesleges bűntudattal is küzdeni. 

De túl szép elképzelés volt, ahhoz, hogy valóban így történjenek a dolgok. Elena rémülten hívta fel a hibridet, nem is tudta kivenni a hadarásból, hogy mi a baj, de mihelyst meghallotta, hogy Caroline-ról van szó, a többi lényegtelen is volt addig a pillanatig, amíg nem látja saját szemével. Nem volt biztos benne, de valahogy érezte, hogy nem marad megtorlatlanul a viselkedése és a sors vagy a természet - kinek hogy tetszik – vissza fog vágni vele. Legrosszabb esetben – amire inkább nem is akart gondolni – hogy a lány belehal a felelőtlenségébe. 

-Mi történt? – tért rögtön a lényegre, miután szinte berontott a Salvatore házba, kishíján kezében maradt az ajtó. 

A látvány magáért beszélt. Caroline a kandalló előtt feküdt, Elena és Damon pedig mellette térdeltek mindketten tanácstalan, kétségbeesett tekintettel. Mindketten felkapták a fejüket a hibrid érkezésére, a hangos kérdésre, pedig a szőke lány újfent nyöszörögni kezdett és oldaláról a hátára fordult, fejét az érkező felé fordítva. 

A gyötrő kín, amit a boszi okozott neki, ájulásig sodorta, arca már csak meg-megrándult a fájdalomhullámokra. A nő nem kímélte, ugyan a lány számára nem derült ki, hogy mi dühének az oka, de rendkívül ki volt akadva a lányra és folyamatosan kínozta őt. Elektromosságot vezetett bele a vámpír testébe, majd folytonos koncentrálással hasogató, szinte elviselhetetlen fejfájást okozott neki. Majd újra és újra lejátszatta a lánnyal, milyen érzés lenne, ha teste szépen lassan kiszáradna, elsorvadna, majd lebomlana. E mellett elindította a vérfarkas mérget a testében – ami különös módon eddig nem volt hatással rá.

Caroline az utóbbi fél órát sikításokkal, vergődésekkel töltötte. Elena a házat rengető ordításra jelent meg, majd azonnal hívta Damon-t. Próbálták kideríteni, hogy mi a baj, de segíteni nem tudtak rajta, éppen csak megtudták állítani a szőke lányt, hogy magában ne okozzon kárt. 

-A boszi az – hadarta lihegve Elena, miután ismét le kellett fognia Caroline kezeit. A szőke vámpír ismét összerándult, teste ívbe feszült és felsikoltott. Testén már hegek is képződtek a boszorkány kínzásának hatására, a lány arcán is vércseppek voltak, ahogy az egész testén. 

- Sejtettem – morogta bosszúsan a hibrid, majd arrébb zavarta a hasonmást, és átvéve helyét, erősebben szorította le a lány kezeit, miközben megvizsgálta. – Hol van Stefan? – vetette oda a két álldogálónak közben. – Szóljon Elijah-nak, hogy azonnal hozza ide Jill-t. Mire vártok? – háborodott fel, miután egyikük sem mozdult, csak egymásra néztek. 

- Stefan elment – közölte vele Damon.

- Mi? – nem tartott valami sokáig döbbenete, Caroline ismételten felsikoltott, és kitépte kezeit a szorításból, majd felpattant. A fájdalomtól lezsibbadt minden tagja, így megtántorodott és térdre esett, majd zokogni kezdett. 

- Caroline! – termett előtte Klaus, és megfogta vállait. – Nyugalom.

- Ne… - sírta és összeszorította szemeit. 

- Jill segíteni fog neked, de ki kell tartanod hallod? – Klaus még sose érezte magát ennyire tehetetlennek. Segíteni akart neki, de ő nem tudta elmulasztani a fájdalmát. Gyors pillantást vetett a lány nyakára, ahol a harapás már rendkívüli módon elfertőződött. Elhúzta száját, gondolta, hogy túl szép, hogy igaz legyen. – Innod kell belőlem! – intézte ismét szavait a lányhoz. 

- Nem lehet – suttogta erőtlenül, majd lassan kinyitotta szemeit. – Menj el! – hirtelen határozottá vált a hangja, és kitépte magát a férfi szorításából, majd hátrálni kezdett. – El kell menned! – inkább hangzott keményebb kérésnek, mint sem utasításnak. 

- Nem kellett volna úgy történnie annak, ami történt, de igazán nem lehetsz, ezért dühös rám – feltartotta kezeit, pedig nagyon jól tudta, hogy a lánynak egyáltalán nem ezzel van problémája. De azt gondolta az a legjobb, ha most megpróbálja felszínen tartani őt. – Fogd fel úgy, hogy szó szerint elveszed az eszemet, Kedvesem.

- Ez már nem erről szól – lehelte maga elé, lehajtott fejjel. – Végülis… mind önzőek vagyunk nem igaz?

Klaus egy kukkot sem értett ebből, ahogy a mögötte álló Elena sem. Damon közben riasztotta Elijah-t. 

- Hallom őket – folytatta halkan, kiszáradt ajkakkal, majd átkarolta magát. – Kiabálnak… segítséget kérnek. És ott van ő… nem fogok megszabadulni tőle. Nem hagyja… nem értem, amit mond. 

- Caroline – suttogta szomorúan és elszörnyedve Elena.

- Nem érted, amit mond neked a boszorkány? – lépett közelebb hozzá Klaus árgus szemekkel figyelve minden rezdülését. 

- Boszorkány nyelv – emelte fel fejét, felismeréssel a szemében. – De én nem vagyok boszorkány. 

Klaus úgy érezte, mintha egy beteg, lelki sérült lánnyal állna szembe, aki motyog magába. Összefüggéstelen, lassú, vontatott volt minden egyes kiejtett szava. Egy pillanatra mintha csak káprázott volna a szeme, de nagyon halványan – még az ő szemének is megerőltetően – mintha látott volna valamit. Vagy valakit. A kék szemek gonoszul megvillantak, és pontosan a hibrid szemeibe nézett, majd mosolyogva eltűnt. Klaus nem tudta eldönteni, hogy csak képzelte vagy tényleg ott volt a nő. Megrázta fejét, majd szinte az öntudatlan lányra nézett.

- Caroline, hadd segítsek – szólt hozzá gyengéden, és apró mosollyal még közelebb ment hozzá óvatosan.

- Megtudod szüntetni a fájdalmat? – a lány ködös, de reménykedő tekintettel meredt a hibridre, aki bólintott. Caroline halványan mosolyogni kezdett, majd hagyta, hogy saját átkarolt testéhez közel kerüljön a férfi. Lehunyta szemeit, várva a megváltást, de az nem abban a formában jelent meg, ahogy várta. 

Klaus határozott mozdulattal törte el a lány nyakát, aki holtan esett össze a karjaiban. Elena felsikoltott, majd tátott szájjal meredt a kimért hibridre. 

-Egyetlen megoldásként? – kérdezte helyeselve az ötletet Damon.

Klaus szúrósan nézett a Salvatore srácra, majd felkapta a lányt.

Ismét egy hatalmas sikítás rázta meg a feszült csendet, mire egy pillanatra összeszorította szemeit. Hazahozta a lányt, remélvén, hogy Jill már itt lesz. Szerencsére a boszorkány miután Elijah nagyvonalakban elmondta neki mi történt – de csak amennyit ő maga is tudott – azonnal elindult és kezeit tördelve várta, hogy megjelenjen a hibrid. 

Miután megérkeztek azonnal lefektették az éppen halott lányt, de erre a cselekvésre fel is ébredt. Jill a mellkasára helyezte a kezét, majd oldalra pillantott és utasította a hibridet, hogy menjen ki. Valamiért nem igazán akarta teljesíteni ezt a kérését, még ha úgy is érezte, hogy ő rá most itt nincs szükség a folyamatosan szenvedő lány hangjára és látványára mindig meggondolta magát és maradni akart. Végül Elijah-nak kellett kitessékelnie a hibridet, aki ezután, rájött, hogy milyen szánalmasan viselkedett és italba fojtotta hol tanácstalanságát és bánatát, hol dühöt és bűntudatát. 

- Szabadítsa már meg a szenvedésétől! – vicsorgott dühösen. – Már két órája sikoltozik Caroline, miért nem tesz valamit?

- Nyilván azon van – nyugtatta Elijah, bár ő maga is aggódott a lányért. Kedvelte Caroline-t, és úgy érezte, hogy segíthet fivérének megtalálnia önmagát. – Jill majdnem annyi idős, mint mi és eddig ő az egyetlen, aki hiteles információkat osztott meg velünk. 

- Caroline-t akkor melyik nő szállta meg? – kérdőn felhúzta szemöldökét. Muszáj volt beszélgetésbe elegyednie bátyjával, ha nem akarta végig hallgatni Caroline kínját. 

- Azt hittem Emília, de Jill szerint képtelenség.

- Reinkarnáció vagy nem? – Klaus el se tudta volna rejteni a feszültségtől pattogó hangját. 

- De kapcsolatot létesíteni nem tud Caroline-al. Ahhoz külön szertartás kellene. Valentina azonban köztudottan suttogó – a legidősebb ős tisztában volt vele, hogy Klaus ezt máskor is megtudta volna kérdezni, mindössze a figyelmét akarta elterelni.

- Jill tudja, hogy miért nem hatott rá a méreg? – egy újabb fontos, lényeges kérdés volt. 

- Szerinte azért, mert Caroline boszorkány része – most, hogy egyre több képességét használja Valentina által – kilökte magából. Hisz egy boszorkányra nem hatna a harapásod, kivéve, ha valóban megakarod ölni. 

- Ez a hivatalos verzió? – gúnyosan vigyorogni kezdett, majd poharába nevetett. – Ez szánalmas. Caroline eddig se volt tisztába magával és azzal, hogy micsoda is ő valójában. Épp, hogy felfogta, hogy ő is egy a legritkább természetfeletti lények közül, erre most olyan próbálsz majd neki beadagolni, hogy furcsa, kettős teremtmény! Félig vámpír, félig boszorkány? 

- Jill szerint elképzelhető – pislogott higgadtan Elijah, majd leült az egyik kanapéra. – De van egy másik lehetőség is, ami… kicsit ésszerűbbnek hangzik. 

- Nahát, kigondolta volna?– horkantott fel, majd intett, hogy folytassa. 

- Jill azt állítja, hogy benned – mivel nem egy, de két lénynek is a képviselője vagy – sokkal jobban előtérbe helyeződtek az… állati ösztöneid. 

- És?

- A harapásod nem éppen a védekezési funkciót jelentette volna, miszerint a mérged igenis megöli az áldozatod, jelen esetben Caroline-t. Sokkal inkább védelmező ösztön. 

- Mivel semmi emberi nincs bennem, ezért nem tagadom, hogy valószínűleg az állati jelenségek uralkodnak bennem. Elvégre… nincs nálam tökéletesebb vadász – önelégülten mosolygott, bár Elijah ezt nem viszonozta. 

- A védelmezési ösztönt úgy értettem, hogy az állati éned a harapással egy jelt akart hagyni. Amolyan megjelölési dolog lehet. Akaratodon kívül, tudatni akartad a hozzád hasonlókkal, hogy Caroline hozzád tartozik. 

- Ez baromság! – csattant fel, de nagyon elgondolkozott a dolgokon. Tisztában volt vele, hogy mielőtt beismerte valóban mit érez iránta, már kötődött hozzá. –Hallottunk már ilyenről, de egy a millióhoz az esélye annak, hogy igaz is! Ennyire nem veszíthetem el a fejem! – a hibrid teljesen kikelt magából, bár nem csak neki, Elijah számára is ismeretlen volt, hogy miért. – Még ha négylábon vonyítva rohangálok akkor is emberibb vagyok, mint tegnap voltam! 

 - Jill szerint ez különleges kapcsolat. Egy vámpír, még ha olyan idős is, mint te, elveszítheti a fejét, ha a hozzá legközelebb álló személyre igényt tart. És elakarja kerülni az esetleges problémát, hogy vetélytársra akadna. 

- Hallod, hogy miket mondasz és mennyire képtelenség? – a plafonra emlete tekintetét, majd felsóhajtott. – Azért haraptam meg Caroline-t, hogy a létező összes természetfeletti hímnemű még a közelébe se menjen? 

- Még egy ember se kezdene ki vele – bólintott apró mosollyal arcán Elijah. – Nem tudná pontosan, hogy micsoda, de nem menne a lány közelébe. 

- Ez még nálunk is ősibb mese Elijah – legyintett felé lenézően. 

- A jelek szerint viszont igaz, és…

- Nem igaz! – vágott szavába dühösen. – Caroline már szenvedett a vérfarkas méreg miatt, amikor Elena felhívott! 

- Valószínűleg a boszorkány műve – sóhajtott fel Elijah, majd sajnálkozóan elfordította fejét Caroline újbéli fájdalmas ordítására. – Menjünk el valahova – kapta fel fejét a váratlan ötlet miatt. Félt Klaus érzelmi instabilsága miatt. 

- Mi a trükk? – nézett rá hosszú időnyi töprengés után.

- Csak nem akarom, hogy végig hallgasd, bármit is csinál most Jill, amivel ennyire szenvedteti Caroline-t. 

- Jól vagyok, Eijah – olyan büszke hangsúllyal mondta, amire Elijah csak mosolyogni tudott. Lerítt róla, hogy nincs jól, de nem akart vitába elegyedni fivérével; inkább meghagyja abban a hitben, hogy tökéletes maszkja van. 

- Hallom Car kibukott, sajnálatos – Rebekah lendületesen lépett be testvérei közé a nappaliba, majd levetette magát Klaus-tól nem messze a bőrkanapéra és kérdőn rájuk nézett. – És azt is hallottam, hogy megharaptad. Máris elveszett a türelmed felé? Egyszerűbb lett volna elküldeni, mint megölni.

- Hallgass Rebekah! – döbbenten pislogott, mindkét fivére felcsattanására, habár Elijah némileg nyugodtabb volt. 

- A szerelmi bánatodat ne máson vezesd le – folytatta bosszúsan Klaus. – Elhiszem, hogy ismét átverve érzed magad és csalódottnak, amiért Stefan is elment, vagyis inkább… elmenekült előled, de nyugalom kishúgom… mi mindig itt leszünk – cinikus vigyorra húzta száját, mikor látta, hogy a szőke ős egyre komorabb hangulatba kerül. 

- Bekaphatod – szisszent fel, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is. Klaus mosolygott ezen, már megszokta testvére ezen fajta viselkedését. Elijah csak a fejét csóválta, néha nem érezte úgy, hogy ezer évesek lennének. Ennyi év után, hogy tudják még mindig marni egymást? 

- Ez most feltétlenül muszáj volt? – sandított rá szeme sarkából, mire a hibrid megvonta vállát.

- Felesleges, hogy idegesítsen. Sok dologgal kell foglalkoznom, de ebbe Rebekah nem tartozik bele. 

- Ahogy más sem – éllel a hangjában célzott egyéb lényeges dolgokra.

- Mire célzol? – fakadt ki türelmetlenül, mire Elijah határozottan felemelkedett, majd húzva az időt megigazította öltözékét.

- Más dolgokkal is foglalkoznod kellene, öcsém. De úgy tűnik, jelenleg téged csak egy személy érdekel annyira, hogy minden mást figyelmen kívül hagyj. 

- Mit akarsz, Elijah? - dörrent rá mérgesen a hibrid, de az csak türelmesen várt, hogy öccse lehiggadjon. 

- Visszamegyek New Orleans-ba. Túl sok ideje eljöttünk már, és fogalmunk sincs, hogy mi van Hayley-vel. Itt már rám nem lesz szükség és valójában rád sem, de ha úgy érzed,még maradnod kell, akkor nem foglak magammal cipelni. Csak azt kérem, hogy mihamarabb gyere!

Klaus bosszúsan felsóhajtott, igaz, ami igaz mostanság nem annyira gondolkozott a New Orleans-ban történtekre, főleg Marcellre és Hayley-re. Túlságosan lekötötte egy más probléma. 

- Nem megyek vissza addig, amíg nem tudom biztosra, hogy Caroline jól lesz – jelentette ki, hangjából kiérződött a megmásíthatatlan döntés. 

- Caroline elmegy Londonba, Jill mellett biztonságban lesz! – ugyan nem akart vitatkozni vele, de már nem tudta kiismerni őt. Az egyik pillanatban tagad és úgy tesz,mintha Caroline csak egy senki lenne, a másikban pedig már meghazudtolja magát. 

- Nem fog elmenni - morogta a hibrid inkább csak magának, kedvetlenül. - Most már nem. 

- Miért? Miattad? 

- Nem - sóhajtott fel értve a célzást, miszerint tudja, hogy a lánnyal való kapcsolata kicsit bensőségesebb lett. - Hanem, mert a boszorkány megtiltotta neki. Láttam őt Elijah - suttogta. 

- Ne felejtsd el, hogy egy gyerek vár New Orleans-ba. Nőj fel végre, és tégy eleget a kötelezettségednek! - Elijah szigorúan pillantott öccsére, aki gyilkosan méregette őt. Legszívesebben leszúrta volna őt. 

- Miért akarod megmondani, hogy mit csináljak?

- Meghozom helyetted a döntést, amit te nem tudsz. 

- Próbáld meg - szisszent fel. - És ismét egy koporsóban végzed – a válasz nagyon gyorsan jött és indulatosan. Az idősebb ős pedig azzal is tisztában volt, hogy ez nem pusztán üres fenyegetőzés. Klaus részéről biztos nem. 

A köztük kialakult tapintható feszültséget Jill megjelenése vetett véget. Ugyan a testvérek között a szikrák eltűntek, de maga a hibridben csak most erősödött fel igazán. Eddig észre sem vette, hogy mennyi idő eltelt, és hogy Caroline sikolyai abbamaradtak. Fülelni kezdett, mire meghallotta az egyenletes lélegzést. Megnyugodva és egyben számon kérően fordult a boszorkány felé, aki értette a ki nem mondott kérdést.

-A nehezén túl van.

- Mi csináltál vele? És mi történt? 

- Bonyolult – sóhajtott fel Jill, de bíztató, nyugodt mosollyal fordult Klaus felé. – Azt hiszem ezt ti nem értenétek meg igazán. Caroline nem lehet teljes mértékben immunis a mérgedre, ha csak éppen, amikor megtörtént a dolog, akkor nem az emberi és egyben a boszorkány énje kerekedett felül rajta. 

- Akkor, most Caroline egy hibrid? – tudakolta higgadtan Elijah is.

- Most már tényleg az. Azért szenvedett ennyit, és azért ordítozott a fájdalomtól egész estén át, mert lepecsételtem a suttogót.

- Megelőzhettük volna ezt a rengeteg tragédiát, ha már a legelején felbukkansz és megteszed – Klaus nem rejtette el dühét, Elijah kissé aggódva toporgott, ha meg kellene védenie Jillt. 

- Csak, hogy ez nem ilyen könnyű. Nekem is sok mindent kellett megtennem, hogy egyáltalán olyan sok erőm és energiám legyen, hogy lepecsételjem az eredeti suttogót! – Jill indulatosan válaszolt a hibridnek, aki erre bosszúsan morgott. – A nehezén túl van, most már meg kell tanulnia, hogyan maradjon ez így.

- Ez mit jelent, Jill? 

- Londonba kell vinnem őt – válaszolt az ős kérdésére. – Van egy hely, ahol senkinek nem tud ártani, de sokan vannak, akik segíthetnének neki. Megtanítjuk, hogyan teremtsen egyensúlyt a vámpír és boszorkány énje között. Ha egy pillanatra is elveszíti a kontrollt, Valentina azon nyomban újra szabad lesz és ismét ő fogja irányítani. És azt gondolom, amilyen dühös lesz, meg is öli. 

- Elakart küldeni – szólalt meg csendesen Klaus. – Mikor Elena felhívott és elmentem. Segíteni akartam neki, de elküldött. Volt egy olyan érzésem, hogy nem azért, mert bosszankodott volna a harapásom miatt. És kétlem, hogy elmondaná.

- Erre neki kell válaszolnia – vonta meg vállát mosolyogva Jill, habár cseppet sem volt vicces. – Most megyek – pillantott futólag Elijah-ra, aki bólintott. – Ha Caroline felébredt, akkor mondjátok meg neki, hogy holnap délelőtt találkozunk. Jobb, mihamarabb indulni. 

Elijah kikísérte a nőt, így nem láthatta, hogy Klaus megkövülten, kitágult szemekkel meredt utána. Amíg csak beszéltek arról, hogy a lány valóban Angliába megy, addig nem is érdekelte igazán. De most ólomsúlyként nehezedett rá az érzés, hogy valóban elválnak útjaik. Ugyan pár év mit se számít az ő életükben, még is, gondolatai között megfogalmazódott a tiltakozás. Nem akarta elengedni a lányt egyedül, valamiért, minden sejtje azon volt, hogy vigyázzon rá. Ezt az érzést azonban, ilyen mértékben még senki iránt nem érezte. 

***

Nem sokkal Jill és Elijah távozása után Caroline fel is riadt. Megtalálta Klaus-t a nappaliban, aki immár saját szemeivel láthatta, hogy a lány valóban jól van. Kisebb beszélgetés után, azonban a megkönnyebbülés és némi öröm után szabadon engedték érzéseiket és egymásba merülve kimutatták az emberi gyengeségüket. Illetve utóbbi csak a férfira volt igaz, de Caroline nem mutatott ellenvetést, semmi iránt. 

Egy órával később, már hajnali hármat mutatott az idő, és ők még mindig a nappaliban voltak, hiányos öltözetben ültek a földön, a kandallóban lobogó lángokat figyelve. Klaus hátát a kanapénak támasztotta, karjait átbújtatta a lányé alatt – aki a lábai között ült - és kezeiket összekulcsolta. Állát néha az apró vállra támasztotta, hol csak orrát végig húzta a bársonyos bőrön, vagy éppen ajkaival a lány arcát cirógatta. 

Caroline mosolyogva hunyta le szemeit, fejét kissé oldalra fordítva, hogy szinte érezze a hibrid lélegzetét. Még sose érezte magát annyira biztonságban, mint a hibrid karjaiban. Úgy érezte, ha vele van, semmi baj nem történhet. Ha együtt voltak olykor elveszítette józan ítélőképességét, és nem érdekelte, hogy távolabb kellene lennie tőle. A saját szíve épségének megőrzése miatt, jobb lett volna, ha nem bonyolódik bele ennyire a kapcsolatukba. Próbált visszaemlékezni, hogy mikor és hogyan történt meg az a változás, amikor Klaus már nem egyszerű ismerős, vagy barát volt neki, hanem sokkal több. 

-Szóval, most már jól vagy? – törte meg a meghitt csendet a halk, nyugodt hang, amit azért szokatlan volt a hibridtől. 

- Te aggódsz értem? – játszott meglepődéssel és eltátott szájjal fordította hátra fejét, majd elnevette magát a szúrós tekintetet látva. Természetesen tudta ő magától, hogy így van, de Klaus sose fogja kimondani. A jelenlegi helyzetet tekintve pedig a lány el se várná tőle. Nagyon is érzi, a férfinak ezer év tapasztalattal a háta mögött nagyon könnyű dolga volt, hogy éreztesse a lánnyal belső érzéseit. – Igen jól vagyok. Azt hiszem, szinte már majdnem… önmagam. Már hetek óra nem éreztem ezt – sóhajtott fel boldogan.

- És mikor a kis Bonnie Bennett visszahozott? – kérdezte csipkelődve, hisz már nem csak akkor, de máskor is hallotta már a lánytól, hogy úgy érzi önmaga. 

- Visszagondolva inkább csak öröm volt, hogy újra élek – vigyorgott, de valamiért Klaus nem osztozott ezen.

- Bonnie említett következményeket.

- És semmit nem érzek – vonta meg vállát és kissé fészkelődve úgy helyezkedett, hogy testével félig a férfi felé forduljon. – Talán csak figyelmeztetés, de úgy gondolom, hogy ez az egész suttogó dolog sokkal komolyabb, mintha Bonnie egy ember életével játszana. Hisz én vámpír vagyok! 

- Már nem csak az vagy – komorult el, majd homlokráncolva elfordította tekintetét a lányról. – Caroline beszélnünk kell valamiről. 

- Tudom, mit akarsz mondani – vágta rá gyorsan. – Hallottalak titeket Elijah-val.

- Te éppen akkor a kínok kínját élted át, hogy hallhattál minket? – horkant fel kissé feszengve. Bár megkönnyítette a helyzetét, hogy nem kell neki elkezdenie ezt a témát. 

- Jó a fülem – rántotta meg vállát félmosollyal. – Szóval tudom… azt akarod mondani, hogy el kell mennem Londonba, neked pedig vissza kell menned New Orleans-ba. 

- Nem mennék, ha nem lenne muszáj – bökte ki habozva. És valóban így is érezte. A keserűség – hogy Marcel elvette az otthonát – ebben a pillanatban mit se számított.  

- Ugyan már! – Caroline szánakozóan elnevette magát. – Neked New Orleans-ba a helyed! Nekem pedig… a Withmore főiskolán.

- Mi? Miről beszélsz Caroline? Neked Angliába kell menned, minél hamarabb – hadarta ingerülten és értetlenül. 

- Nem Klaus – rázta meg fejét. – Nem megyek Jill-lel. A főiskolán a helyem, Elenával. 

- Most csak ugratsz ugye? – nézett rá mosolyogva, de lelohadt, miután a tréfa egy jelét se látta a lányon. – Caroline nem lehetsz ilyen ostoba! Azt se tudod, hogy ezután mit tehetsz és mit nem, ahhoz, hogy a kis boszi békén hagyja a fejedet, különben nem csak magadra, de másra is közveszélyes vagy! És mindezt, az életedet kockáztatod egy főiskola miatt, amit akármikor elvégezhetsz? – mérges hadarásában felpattant helyéről és elképedve meredt a gubbasztó lányra. 

- Meg kell értened, Klaus, hogy…

- Nem értelek meg! – csattant fel a szavába vágva. Caroline szomorúan nézett fel rá, mire felsóhajtott. – Sose értettelek!

- Ez fontosabb – jelentette ki határozottan. – Meg kell tennem az anyámért. 

- Gondolod, hogy édesanyád kockáztatná az életed és a lelkiismereted? Nem érdekel a főiskola és az álmaid, meg a vágyaid…El fogsz menni – ellentmondást nem tűrően utasított, a szőke lány pedig csak hápogni tudott. 

- Nem mondhatod meg nekem! – csattant fel dühösen és összefonta karjait. – Ez az én döntésem, Klaus! És azok után, hogy te úgy is visszamész New Orleans-ba, hogy elintézd Marcellt és felneveld a gyerekedet, mit számít ez neked? 

- Számított és ezután is fog, de…

- Miért avatkozol bele az életembe? Semmi közöd hozzá!

- Csak arra vagyok jó, hogy megmentsem az életed, ugye? – Klaus a lány elé suhant és csalódottan végig mérte. 

- Én nem úgy gondoltam, csak… ne haragudj – Caroline kezeibe temette arcát és felsóhajtott, de mondandója közben sem mutatta meg arcát. – Össze vagyok zavarodva…nem tudom mi legyen ezután…és Stefan is elment…

- Hey – Klaus immár nyugodtabban megfogta a lány kezeit és levette annak arcáról, hogy a bágyadt, kék szemekbe nézhessen. – Csak akkor tudok segíteni, ha hagyod. 

- Köszönöm – lehelte, majd halványan elmosolyodta magát. 

- Jól leszel. Nem esik bántódásod.

- Jill megbízható?

- Igen – bólintott rá. – Elég megbízható… féle. 

- Átgondolom – mondta kisebb szünet után, mire Klaus diadalittasan elmosolyodta magát. Csak remélte, de végül bejött a megérzése, hogy a lány olyan jószívű, hogyha látja rajta a csalódottságot, akkor hajlani fog másra. Caroline nem akarná megbántani őt, soha. 

Motoszkálást hallottak, gondolták, hogy Elijah visszajött. Távolabb léptek egymástól, majd felemelték fejüket az ajtó felé, de ott más állt.

- Mi a manó, még is csak több van köztetek, mint mondtad – rántotta meg széles vállát, mire Klaus a lány elé állt és komoran megrázta fejét.

- Viktor. 

27. fejezet első része