9.fejezet-Régi és új?

-Nem kellett volna megakadályoznod? – Rebekah helytelenítően és háborogva torpant meg Klaus előtt, aki nyugodtan terpeszkedett az egyik fotelbe egy könyvet olvasva. Ártatlanul pislogott fel tajtékzónak mondható húgára.

- Miért kellett volna? – szólalt meg végül halkan, és sokat mondóan elnézett a szőke ős combja mellett. Anna a földön feküdt hason, miközben festett és valami rajzfilmet nézett.

- Hayley elment – Elijah szigorú hangja berobbant a feszült légkörű nappaliba.

- Most anya nagyon haragszik rám? – kérdezte maga elé meredve Anna, keze megállt a papíron.

-Édesem, fejezd be a hisztit rendben? – Hayley kezdett mérges lenni a kislány akaratossága miatt.

- De nem akarok menni! – dobbantott lábával és kitépve anyja kezéből a táskát a földhöz vágta. – Itt akarok maradni apával! Meg Elijah és Kol bácsival, sőt még Stefan bácsival is!

- Stefan nem a bácsikád, és nem érdekel! Én elviszlek innen, most még ha haragszol is rám, később megfogod érteni! – erősködött Hayley, mindhiába. Ha makacsságról van szó, Anna még saját ezer éves apját is lekörözi.

- De szeretek itt lenni! Itt van mindenki, itt van a suli is, a barátaim! Nem akarok elmenni, csak mert te mindig veszekszel apával!

- látszik, hogy apja lánya, ugyanolyan vagy, mint ő, de kérlek kicsim, hallgass rám! – Hayley könyörgőre fogta a dolgot, leguggolt hozzá és kezébe fogta az apró ujjakat. – Megakarlak védeni.

- Nem maradhatnánk itt? – suttogta megbántottan, szomorúan a kislány.

- Ennyire itt akarsz maradni? – sziszegte döbbenten. – Még akkor is, ha tudod mekkora veszélyben vagy? Megtudnálak védeni, de nem hagyod! Miért, Anna?

- Szeretek apával lenni.

- Velem nem? – döntötte oldalra fejét

- De, igen anya.

- Az egész ház tőletek zeng – Hayley megforgatta szemeit, és türelmetlen sóhajjal az ajtó felé fordult, ahol Klaus állt, lazán az ajtófélfának támaszkodva.

- Egyikőtöket sem akarlak megbántani – suttogta szomorúan a kislány.

- Rebekah csinált neked vacsorát – fejével intett Annának, aki megrázta fejét.

- Nem vagyok éhes.

- Menj! – szólt rá kicsit erősebben, mire a kislány komótosan kisétált a szobájából.

- Nem kell, hogy összezavard.

- Én őt? – Klaus arcáról lehullott a nyugodtsága, és feszültté vált. – Gyerek még, ha tudja is, hogy baj van, nem érti miért kell elmennie, amikor tisztába van az erőkülönbségekkel. Minden elrontasz, amit csak lehet! – sziszegte dühösen, összeszorított állkapoccsal. – Mindketten tudjuk, hogy egy rossz szülő mit tud okozni egy gyereknek. Követni akarod a példát?

- Rendben – dühösen levágta maga elé a keze ügyében akadt táskát, és szikrázó szemeit a hibridre emelte. – Maradjon itt veled, de ha akármi baja esik, esküszöm, hogy megöllek!

- Hayley…

- Elutazom pár hétre Floridába, a rokonaimhoz. Összekuszálódott bennem nagyon sok minden, szükségem van egy kis időre.

- Elmész? – Hayley még sose látott ekkora döbbenetet Klaus arcán. – Ezt nem értem.

Hayley gúnyosan vigyorogni kezdett, majd összefonta karjait.

-Előbb utóbb Anna is rá fog jönni, hogy milyen vagy. Hogy csak bajt hozol rá, a millió ellenségeddel. És, amikor végre elege lesz ebből, én feltudok neki ajánlani egy nyugodt helyet, ahol élheti az életét. Ha elege lesz… nem te leszel ott neki, hanem én. És az az elégedett érzés, mindennél többet jelent nekem.

- És én még az én anyámat tartottam rossz embernek – Klaus nem fűzött többet hozzá, hátat fordított a fújtató lánynak és csörtetve kiment.

-Magára haragszik, mert hülyeséget csinál – válaszolta kissé megkésve a hibrid, figyelmen kívül hagyva Elijah-t. – Rád sosem haragudna, édesem.

Anna meredt még egy darabig a hibridre, majd ajkai lekonyultak, és visszafordult rajzához.

-Ezek szerint Caroline se tudta meggyőzni Hayley-t.

- Nem vitte el Annát és nekem ez már győzelem – rántotta meg vállát önelégült mosollyal.

- Nem is tudom, hogy mit hittél. Hayley mindig is utálta Caroline-t, ami kölcsönös volt.

- Én szeretem Caroline-t – kotyogta közbe Anna immár mosolyogva. – Azt mondta ő a személyi testőröm és egy csomó jó dolgot fogunk együtt csinálni.

- Caroline túl nagy fantáziával rendelkezik, mellette sosem fogsz unatkozni – kuncogott Klaus, magában pedig eljátszadozott a gondolattal, hogy bárcsak a lány hozzá is így viszonyulna. Azonban ez elmaradt, és sejtette sokáig nem is fog változni semmi. Ugyan úgy tűnt a lány túltette magát sértettségén, sokkal nagyobb távolságot tartott, mint eddig. Mystic Falls-ban ott volt közöttük az elfojtott vágy, a visszafogott kéj, mégis ott szivárgott közöttük a folyamatos vibrálás. Ugyan a fizikai és majdhogynem lelki vonzalom még mindig ott szikrázott, érezte valami nem stimmel. Caroline hideg és közömbös vele, ami titkon bántotta. Szerette, hogy egymásnak dobálják a magasabbnál magasabb labdákat, szórakozottan cukkolták egymást az elejtett félmondatokkal, miközben ezek mindig egyre közelebb hozták egymáshoz őket.

Egy része - ami egyre dominánsabban került felszínre – beszélt volna a lánnyal. De esze tudta, nem a megfelelő a helyzet, hogy érzelmekről diskuráljon. Fontosabb, veszélyesebb dolgokkal kellett szembe néznie most. Még is vágyott rá, hogy a lány közelébe legyen.

-Sziasztok – a gondolatai közé befurakodott személy szinte még meg se szólalt, de már megérezte a jelenlétét.

- Caroline!

Anna boldogan pattant fel és szaladt a csinos vámpírlány elé, aki mosolyogva kapta fel karjaiba.

-Kis hercegnő! Mit csináltok, kupaktanács? – nézett szét a nappaliba felhúzott szemöldökkel. Klaus továbbra is kezeibe tartotta a könyvét, habár teljesen máshol járt, testvérei pedig szintén ott voltak. Egyedül Kol, Stefan és Marcel hiányzott, de ők a városban voltak. Sydney holléte pedig ismeretlen volt az ősöknek.

- Egyelőre semmi fejlemény, mintha mindenki visszavonulót fújt volna – jegyezte meg Elijah, és elhúzta száját. – A boszorkányok…

- Őket én elintézem – szólt közbe Klaus, és összecsukta a könyvet. – Hamarosan ismét nekem lesznek hűségesek.

- Ne felejtsd el, hogy a boszik valójában ennek a fura Szövetségnek dolgoznak vagy mi. Bármi, amit tesznek az parancs. Nem a boszik az ellenségeink, hanem, akik téged akarnak.

- Nem felejtettem el – nézet Rebekára a hibrid.

- Talán hagynunk kéne, hogy végig csinálják, amit elkezdtek – mormolta halkan Elijah. – Más különben nem tudunk lépni ellenük. Semmit nem tudunk a Szövetségről, hogy kik ők, hol vannak, pontosan mi a céljuk. Sydney már nem közéjük való, így kétlem, hogy tisztába lenne a helyzettel.

- És azt se tudjuk, hogy tulajdonképpen miért fordított hátat nekik – folytatta Rebekah.

- Marcel miatt is aggódhatunk – vonta meg vállát Caroline.

- Nem fog elárulni minket! – csattant fel Rebekah. – Marcelnek jó ez a helyzet, Klaus irányítja a várost, de a vámpírok, akiket teremtett rá hallgatnak. Marcel viszont azt teszi, amit Nik mond nekik, így miatta egyáltalán nem kell aggódnunk! Nem is értem, mi ez a bizalmatlanság!

Klaus direkt nem szólt semmit, inkább Caroline reakcióit figyelte.

-Én csak azt mondom, hogy jobb körültekintőnek lenni – szólalt meg halkan a szőke lány. – A Szövetség Klaus-t akarja, Annával együtt, és titeket is elakarnak tűntetni az útból! Luxus dolog lenne, mindenkiben megbízni, még akkor is, ha az az illető Marcel.

- Ennyi erővel benned és Stefan-ban sem szabadna megbíznunk! Miért is segítenétek Klaus-nak, hisz mióta megjelent csak szenvedést okozott nektek! – senki nem hibáztatta a szőke őst, amiért ennyire támadó lett, mióta ismét azzal lett megvádolva a szerelme, hogy áruló.

- Ne abajgassuk a múltat – szólt rá csendes nyugodtsággal Elijah.

- Egyetértek – mondta egyszerre Klaus és Caroline is.

- A válaszom erre pedig az – folytatta türelmesen a lány – hogyha ő meghal, akkor mi is. És nagyon is szeretnék még élni.

- Amikor az érdekek felszínre kerülnek – játszott csalódottsággal rázta meg fejét a hibrid, és ajkai lekonyultak. – Én már azt gondoltam többet jelentek neked.

- Többet jelentesz – cinikusan mosolygott rá Caroline és össze fonta karjait. – Sőt, még annál is többet. Az életemet. Úgyhogy vigyázz magadra!

- Nem gondoltam, hogy ennyi idő után is képes lesz valaki összetörni a szívemet – döntötte oldalra fejét, de pimasz mosolyának játékossága elvette mondandója komolyságát. Caroline megforgatta szemeit, de szája végül neki is mosolyra húzódott.

- És te nem mondtál semmit Hayley távozására? – Elijah csak pillanatokkal később emelte fel fejét Caroline kérdésére, majd látva zavart tekintetét magyarázata kezdett. – Úgy tudtam van köztetek valami.

- Nem éppen a helyzethez illő téma a magánéletem – hárított halvány mosollyal arcán. – De ez Hayley döntése volt. Nem hibáztathatom, amiért fél, és jogosan félti a gyermekét is. Pusztán azt gondoltam, hogy megtanult küzdeni, ha másért nem is, miatta megéri – kezével Anna felé intett, aki csak nagyjából értette mi folyik körülötte. De ha valamit megtanult, az-az, hogy ne folyjon bele a felnőttek dolgába.

A nap ezután eseménytelenül telt, túlságosan is nyugodtan, egészen, addig a pillanatig, amíg nem kopogtattak a ház ajtaján. Meglepődésükre Marcel volt, de nem egyedül.

-Davina – biccentett felé meglepetten Elijah, majd beinvitálta őket.

- Marcel elmondta, hogy mekkora bajban vagytok – válaszolt a fel nem tett kérdésre.

- És mi okból kifolyólag segítesz?

- Marcel fontos nekem, több ok nem kell – rázta meg fejét, majd felsóhajtott.

- Van egy kis, illetve nagyobb problémánk – nézett Marcel, Klaus-ra. – A vámpírok többsége elhagyta a várost. Csak páran maradtak.

- Mi? – Rebekah kiakadva pattant fel. – És te csak úgy hagytad?

- Nem sok mindent tehettem, szabad akaratuk van a vámpíroknak. Ők a barátaim is, és ha elakarnak menni, akkor… menjenek – sóhajtott fel kelletlenül a vámpír.

- Megrémültek – szólalt közbe Caroline. – Nem újdonság. Akivel eddig találkoztunk, és hallott a Szövetségről, mind elhúzták a csíkot és megpróbálnak elrejtőzni.

- Ha a Szövetség célja egyszerűen annyi, hogy az összes vámpírt begyűjtsék, hogy egy átkozottul nagy boldog családként éljenek, miért fél tőlük mindenki? – Rebekah logikus kérdésére, mindenki Caroline felé fordította fejét.

- Ki akarna szabályok szerint élni, amikor vámpírként bármit megtehet? De ha tag vagy, akkor határokat feszegetsz minden lépéseddel. És nem arról híresek, hogy elfogadják a nemleges választ. Kicsit Klausos beütése van – rántotta meg vállát ártatlanul. – Ha nem megy szép szóval, akkor majd erőszakkal!

- Sokáig fogja bökni a csőrödet az elejtett megjegyzésem – ráncolta homlokát Klaus a gúnyosságára.

- Mintha olyat mondtam volna, ami nem igaz!

- Nem erről van szó, csupán…

- Ezt hagyjátok a hálószobába, oké? – fakadt ki Rebekah idegesen. – Marcel most, hogy elmentek a vámpírok, mi lesz? Mi lesz a biztosítékunk? Mindent nekünk kell intéznünk, ami azt jelenti, hogy tálcán kínáljuk fel magunkat minden egyes lépésnél! És Annára se tud így mindenki vigyázni. Meg van kötve a kezünk!

- Ne ess már pánikba, egy ilyen csekélység miatt – forgatta meg szemeit Klaus, és felsóhajtott. – Ha a boszorkányok a mi oldalunkon fognak állni, semmi probléma nem lesz. És itt van nekünk Davina – szeme sarkából a lányra nézett, aki lemondóan megrázta fejét. – E mellett, mivel Sydney velük élt, úgy ismeri őket, mint a saját tenyerét, vagyis tudni fogja mi a következő lépés.

- Még sem olyan hátrány a jelenléte?

- Még hasznunkra válhat, de nem bízok meg benne. Egyelőre – tette hozzá, miután Caroline szúrós tekintete a hátába égett.

- Már régen kiszálltam ebből a játékból – jegyezte meg epésen Davina. – Évekkel ezelőtt befejeztük az Aratást, én pedig ha bosziként is, de élem az életem. Miért rángattok ebbe megint bele?

- Mind tudjuk, hogy következménye lett annak, hogy elszöktél anno a rituálé elől! Ugyan az Aratást befejeztük, de Davina akkor is erősebb maradt, mint egy átlag boszi. Ezt fel kell használnunk!

- Már nincs akkora erőm, amit akkor birtokoltam, mikor ide jöttetek! – tagadóan rázta meg fejét a felnőtt nővé vált lány. – Mi hasznomat vennétek egyáltalán?

- Legalább egy valaki van, akiben bízhatunk – rántotta meg vállát Rebekah. – És most? – kérdőn nézett Klaus-ra, aki egy percig gondolkodóba esett, majd pillantása Caroline-ra tévedt.

- Keressük meg Sydney-t. Szükségem van rá.

A szőke lány vonakodva, de bólintott, pár percre rá pedig már az ismert utakat szelték. Mindketten csöndbe burkolóztak, ami most mindkettőjüknek jól esett, habár a levegő pattogott közöttük a ki nem mondott szavaktól. Caroline felsóhajtott, és habozva a hibridre nézett, aki merően bámult kifelé az ablakon.

-Mi az?

- Nem is érdekel, hogy Hayley és Elijah együtt vannak? – titkon mindig is érdekelte, de nem volt megfelelő alkalom, hogy erre rákérdezzen.

- Mivel sosem volt Hayley-vel bensőséges viszonyom, nem, nem túlzottan érdekel, hogy mit csinál. Csak ne vonja bele Annát – nagy kegyesen válaszolt a kérdésre, majd félre döntötte fejét. – Anna megkedvelt.

- Én is megszerettem őt, bár elég döcögősen indult. Amikor tegnap este bementem a szobájába, hogy beszéljek vele erről a költözés dologról, az első kérdése az volt, hogy én vagyok-e az a szőke lány, aki kavar az apukájával. Túl szemfüles vagy valaki tömi a fejét hülyeségekkel?

- Kol – jegyezte meg, de képtelen volt nem vigyorogni.

- Miután elmagyaráztam neki a helyzetet, elég fáradt volt, de megértettem vele, hogy az ő döntése, hogy marad-e vagy sem, és hogy nem kell félnie, mert én itt leszek és megvédem.

- Megosztott véleményem van erről az egészről, ami van – nem mozdult, mikor megállította a kocsit, csak hátradőlt az ülésen és megköszörülte torkát. – Dühös vagyok, amiért egyáltalán valaki veszi a bátorságot, hogy ujjat húzzon az ősi vámpírokkal, és ha ez még nem elég, akkor Annát is elakarták vinni.

- És téged is megkínoztak – mormolta halkan.

- Ez már a legkevesebb hidd el. Szóval igen, aggaszt, ami most van, nem akarom minden reggel félve elengedni Annát az iskolába. De más nézőpontból… örülök, hogy itt vagy – valódi őszinteséggel emelte tekintetét rá, mire az nyelt egyet. – Az évek alatt elfeledtem, hogy mennyire szerettem a társaságodban lenni. És, bizonyos határokon belül remélem, hogy minél tovább elhúzódik ez az egész… mert addig te is itt maradsz.

Caroline ajkai elnyíltak,és pislogni is alig mert, úgy mélyedt a mély szürke szemekbe. Esze tudta, hogy ki kéne szállnia a kocsiból, de képtelen volt megmozdulni. Már évekkel ezelőtt is rengeteg erejébe telt, hogy folyton emlékeztesse magát a különböző helyzetekben, hogy ő Klaus, a gonosz hibrid, aki megannyi szemétséget elkövetett ellenük, most pedig úgy érezte, valami határt átlépett már és képtelen kiszakadni az őszinte csábításból.

-Szép próbálkozás – suttogta végül, és mosolyra húzta száját. – De nem fogom elmondani, hogy Elijah-nak mi köze van Sydney-hez.

- Előbb utóbb majd elmondja, miért akarnám hazugságokkal belőled kiszedni? – nem is titkolta, mennyire rosszul esett neki a feltételezés, de nem lepődött meg. Caroline jól tudta, hogy mikre képes a céljai elérésének érdekében. Csak hogy remélte, hogy azzal is tisztába van, hogy vele sose szórakozna. – Komolyan gondolom.

- Mit akarsz tőlem? – lehelte és lehunyta egy pillanatra szemeit. – Jó pár napja még azt mondtad, hogy ami Mystic Falls-ban volt, az maradjon is ott, és hogy ha nem segítünk neked, akkor menjünk el, mert nem akarod, hogy hátráltassunk. Ez közvetlenül azután történt, hogy majdnem megcsókoltál, tegnap és ma is pedig úgy viselkedsz, mint anno, évekkel ezelőtt. Nem igazán tudom eldönteni, hogy mit akarsz pontosan.

- Nem rajtam múlik. Te vagy az, aki félt és talán még ma is fél bevallani, hogy mit akar. Miért törődsz velem, ha semmit nem jelentek neked? És ne gyere azzal, hogy az életedet! Beérhetted volna annyival is, hogy figyelmeztetsz. Sydney szerintem már mindent elintézett volna helyetted, még is itt maradtál. Miért? – hangja lehalkult, kíváncsisága felszínre tört, és nem hagyta nyugodni.

- Azért mert… hiszem, hogy a lelked mélyén jó ember vagy – suttogta erős határozottsággal. – És bármily furcsa is, megérdemled, hogy olyanok legyenek melletted, akik segíteni és támogatni akarnak.

- Jó tudni, hogy a régi Caroline még ott van valahol. Szomorú lettem volna.

- Mi van? – mintha csak arcon csapták volna, úgy tért vissza a jelenbe. – Ezt… ez az egész csak azért volt, hogy megbizonyosodj róla olyan vagyok, mint régen?

- Te nagyon különleges lány vagy – mosolygott rá. – Még nem találkoztam hozzád hasonlóval. A vámpírság mindenkit megváltoztat. Tudtam, ha egyszer felfogsz keresni, az azért lesz, mert a régi éned feledésbe merült és kész vagy olyan lépéseket megtenni, amit addig nem. DE csalódtam is volna, ha ez megtörténik, mert az a Caroline… aki nekem igazán sokat jelentett.

- Menjünk – suttogta, majd kipattant a kocsiból, és várakozóan megállt a járdán. Marcel otthona előtt álltak. Türelmetlenül dobolt lábával, amíg a hibrid mellé nem ért, majd kiszakadt belőle minden. – Ezt nem csinálhatod! Nem játszhatsz velem Klaus! Igen megváltoztam és igen egy részem még mindig olyan, mint volt. Még mindig az a kislány tudok lenni, mint akkor, de ilyenkor mindig eszembe jut, hogy mennyi minden történt ott és nem akarom! Jobb volt elfordítani a fejemet és mással foglalkozni, mint a valós problémával és nem akarom, hogy ez az egész újra megtörténjen! És igen…. megérdemled, hogy törődjek veled az ördögi lelked ellenére is. Mert te is törődsz velem, furcsa mód, amit nem értek meg, de megérdemled.

- Az ördögi léleknek is meg van a határa – Sydney hangja visszarántotta őket a valóságba, Klaus pedig zavartan hátrébb lépett, majd összeráncolta homlokát.

- Ő meg ki?

- Kicsoda? – Caroline zavartan rántotta meg vállát, hisz ő csak a nőt látta.

- Hello Klaus – biccentett felé, a Sydney mellett állt fiú. – Ne lepődj meg, Caroline nem lát engem, ahogy senki más, csak te.

A hibrid felhúzta szemöldökét és végig mérte a fiút. Nem lehetett idősebb húsznál, alacsony volt, szőke apró hajjal, és kék szemekkel. Fekete ruha rejtette izmos testét, és lazán a nadrág zsebébe rejtette kezét.

-Kiről beszélsz? – Sydney elnevette magát, majd Car-hez fordult. – Mi járatban?

Caroline gyorsan elmormolta neki, miközben Klaus a fiút nézte. Ahogy bámult rá, mintha a hideg rázta volna meg, egész testében végig szántott a védekező ösztön.

-Tényleg csak én látlak? – kérdezte, mire a két lány meglepetten nézett felé.

- Csak te látsz és nem is szabadna tudnia senki másnak ezt.

Klaus örült neki, hogy a két lány végül beszélgetve bementek Marcel hatalmas otthonába, így ő az udvaron maradhatott és kérdőn fordult felé.

-Ki vagy te?

- Nem fogsz örülni neki.

A magabiztos, gonosz mosoly, ami ott játszott az arcán nagyon nem tetszett a hibridnek.

-Én vagyok a halál angyala és a dolgom, hogy felkészítselek téged a távozásra.

- Miről beszélsz? – fakadt ki, legszívesebben elnevette volna magát, de arcára fagyott a szánakozó vigyor.

- Itt a vége Klaus. Érted jöttem. Hamarosan el kell mennünk.

- Mi az ördög? – suttogta és akaratlanul hátrálni kezdett. Szisszenve meredt kezére, ami remegni kezdett. – Ezt te csinálod?

- Általában mindenkiből ezt váltom ki, sajnálom – kuncogott fel ridegen. – A nevem Mac. És ahogy mondtam… én vagyok a Halál.

Következő fejezet...