Na, meg is hoztam nektek a kövi fejit! Jó szórakozást hozzá!
-Ez meg hová lett? –
kérdezte furcsállva a gyors távozást Sydney, majd megrázta fejét. – Szóval a
vámpírok elhagyták a várost, hallottam róla. Mi az aggodalom tárgya?
- Syd, szükség lett
volna a vámpírokra. Kevesen vagyunk, hogy megvédjük Klaus-t és Annát – Caroline
szemei igazi kétséget tükröztek.
- Nem kell emiatt félni
– legyintett, majd leült az egyik kirakott asztalhoz. – Beszéltem az egyik
informátorommal. A Szövetség most más gondokkal, történetesen a nyilvánossággal
küzd. Stefan és Kol már elmentek, hogy csendesítsék az őrült vámpírokat. Most
Klaus és Anna a legkisebb problémájuk hidd el.
- És hogyan tovább? –
kérdezte csendes beletörődéssel. – A boszik csak egy módon fogadnak hűséget
Klaus-nak.
- A ringben tudom, már
felkészítettem a hibridet, hogy hamarosan egy kis testedzésben lesz része. Nem
lesz gond. A boszik ismét Klaus-t fogják szolgálni, így akármit is lépnek a
Szövetségiek, tudni fogjuk. Akármire is készülnek, mi már fel leszünk rá
készülve.
- És Marcel? – kérdezte
halkan, majd gyorsan körbe nézett, és közelebb hajolt a lányhoz. – Én nem bízok
benne. Elhiszem, hogy Klausék családtagként tekintenek rá, de nem hiszem, hogy
Marcel csak úgy megbocsátott volna mindent nekik. Egy vámpír nehezen bocsát meg
– tekintete kissé elrévedt, mire Syd elmosolyodta magát.
- Nem aggódok miatta.
Más miatt annál inkább.
- Mi miatt?
- Túl sokat vagy
Klaus-szal, és megmondom őszintén nem tetszik – karba fonta kezeit, Caroline
pedig zavartan lehajtotta fejét.
- A magánéletemet
eltudom különíteni a munkától.
- Az a dolgod, hogy
megvédd Annát, nem az, hogy traccspartizz az apucival! – sziszegte, majd látva
a lány tekintetét megenyhült. – Nem rosszat akarok, hanem megvédeni őket. Ők a
családom, Caroline az utolsó dolog, amit akarok, hogy nekik rossz legyen.
- Csak jó neked, ha
sokat vagyok Klaus-szal – mormolta halkan. – Próbálom rávenni őt, hogy bízzon
benned.
- Nem érdekel a bizalom
hiánya, amíg azt teszi, amit mondok.
- Kemény fába vágtad a
fejszédet – Caroline akaratlanul elnevette magát. – Klaus sosem fogja hagyni,
hogy ugráltasd.
- Ha azt akarja, hogy
megvédjem, akkor igen – önelégülten mosolyogni kezdett, majd a bájos cinikusság
le is fagyott arcáról. – Üdv Kathrine!
- Te meg mit keresel
itt? – tört ki azonnal Caroline-ból az ellenszenv. A barna hajú nő gonosz
mosollyal arcán lépett közelebb hozzájuk.
- Hallom, Klaus-nak
problémája akadt néhány vámpírral, akik a vesztét akarják.
- És jöttél
kárörvendeni? – cinikus vihogás szaladt ki a lány száján. – Nem valami okos
dolog idejönni, Klaus még mindig legszívesebben megölne, függetlenül attól,
hogy nagyobb problémái is akadtak. Miből gondolod, hogy nem fogja azonnal
kitépni a szívedet, hogy meglát?
- Van biztosítékom –
jelentette ki önelégülten, mire Sydney felsóhajtott.
- Elijah.
- Elijah sosem hagyná,
hogy bántódásom essen – vonta meg vállát. – De itt vagyok már egy ideje, és
ahogy láttam Elijah még mindig nem mondta el Klausnak az igazságot. Hogy van a
család Syd? – nézett a nőre, mire az egy szempillantás alatt előtte termett és
fenyegetően rá mordult.
- Takarodj innen
Kathrine! Ha belemersz köpni bármibe is, én magam tépem ki a szived. És igen…
zokszó nélkül.
- Kíváncsi vagyok, hogy
a drága Klaus mit fog szólni ahhoz, hogy ki is vagy te. Vajon kit fog hamarabb
megbüntetni?
- Ha Elijah-t leszúrja
oda a biztosítékod – rázta meg fejét értetlenül Car. – Miért vagy akkor itt?
- Mondjuk úgy, hogy
érdekem, hogy minél előbb megtudja Klaus az igazságot.
- Ki vele Csillagvirág!
– intett felé Sydney ridegen. – Mi hasznod van abból, ha Klaus megtudja ki
vagyok?
- Ez maradjon az én
titkom, kedves Sydney! – nevetett, majd amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnt.
Sydney morcosan nézett Caroline-ra, aki csak megforgatta szemeit.
- Meg kellett volna
ölni, amíg megteheted. Tervez valamit, ez a ribanc mindenre képes! De
valamelyest igaza van. Klausnak tudnia kell, hogy ki vagy te.
- Nem az én dolgom
elmondani neki – húzta el száját. – Ez Elijah reszortja.
- De vajon miért érdeke
Kathrine-nek, hogy Klaus tudja, hogy te…?
- Nem tudom, kiderítem
– hadarta ingerülten, majd a telefonjáért nyúl. – Szólj Klaus-nak. Ma este
elmegyünk a ringbe.
Caroline nehézkesen
bólintott, majd felsóhajtott. Mindenki számára teher volt az igazság, hisz
mindenki aggódott Klaus reakciója miatt. Bonyolult, összetett személyiség,
dühkitörésekkel, paranoiával megspékelve. Nem lesz könnyű menet, ezt mindenki
tudta.
Mindeközben a hibrid
valóban inkább hazasietett. Le se tagadhatta volna feldúltságát, indulatosan
vágta be maga után az ajtót, és felsietett a szobájába. Zihálva szedte a
levegőt, majd megtorpant a folyamatos járkálásban, és felemelte fejét. Kétsége
sem volt afelől, hogy egyedül van.
-Nem vagy őrült –
legyintett felé Mac mosolyogva.
- Tényleg? Pedig mintha
azt mondtad volna, hogy a Halál angyala vagy és értem jöttél.
- Ez kicsit
bonyolultabb – sóhajtott fel, és leült az egyik kanapéra. – Nem szoktam mindig
csak úgy megjelennie, a lelkek előtt, de mivel rólad van szó engedélyt kaptam
rá. Fel kell készítselek, hogy nyugodt lélekkel tudj távozni innen.
- Ne boruljak ki,
miközben elmondod, hogy megfogok halni? Ezer év után? Csak így? Az embert erre
nem szokták felkészíteni, hanem csak megtörténik, így még tiltakozni sincs már
ideje.
- Ezért nem tudnak
tovább lépni – biccentett felé, figyelmen kívül hagyva Klaus zaklatottságát. –
De te ezer éves hibrid vagy. Egy ősi. A te lelkednek nyugodtan kell távozni.
- Ne hajtogasd már ezt
folyton, ha megkérhetlek rá – sziszegte felé, majd megrázta fejét. – Nem tudom
mi ez az egész és nem is akarom tudni, de azt mondtad csak én látlak.
Szeretném, ha eltűnnél!
- Rendben – vonta meg
vállát hanyagul. – Semmi akadálya.
- Vá..várj! – szólt rá,
mielőtt akár megmozdulhatott volna. – Azt is tudod, hogy mi fog történni?
Hogyan halok meg? Ha igen mondd el, megtudom előzni és…
- Nem előzheted meg.
Nem húzhatod keresztül ezeket a számításokat. Lejárt az idő Klaus, ennyi. A
sorsod elől nem menekülhetsz.
- Akkor nem ismertek
eléggé… vagy ismersz, akárki is vagy – prüszkölte felé ingerülten. – Mindent
megfogok tenni, hogy ez ne történjen meg! Nem halhatok meg! Én örökké fogok
élni.
- Meglátjuk – sóhajtott
fel türelmesen. Nem akadt ki, tisztába volt vele, hogy nehéz dolga lesz a
hibriddel. – Csak ne lepődj majd meg néhány dolgon. Mindenesetre, ha kellek
csak hívj.
- Semmi esetre sem
kellesz, úgyhogy tűnj el – hangsúlyozta, majd megkönnyebbült, mikor egy percre
rá, már egyedül volt a szobában. Mély levegőt vett, majd arcát kezeibe temette.
Képtelen volt felfogni, hogy ez igaz. Ez biztos nem vele történik meg. Először
ez a furcsa Szövetség, majd Sydney, a boszik most meg ez a Mac. Reszelősen
kifújta bent tartott levegőjét, majd eltátotta száját. Tenyerében vörös
vércseppek voltak, majd összeráncolt homlokkal orrához nyúlt. Ujjai alatt ott
folyt saját vére. Kapkodva megrázta fejét, a fürdőszobába rohanva, majd
belenézett a tükörbe. Fogalma sem volt, hogy mi történik, miért kezdett el
vérezni az orra.
Eszetlen gyorsasággal
nyitotta meg a csapot, és fröcskölve mosni kezdte magáról értékes vérét.
Érezte, hogy valami nem stimmel, de már semmin nem lepődött meg. Percek múltán
a kagylónak támaszkodva meredt maga elé, megsemmisülve. Lehet, hogy igaz? A
fiatal srác, tényleg maga a halál és elakarja majd vinni őt? De miért? Miért éppen
most? Voltak már sokkal rosszabb korszakok is az életében, amikor számtalan
embert megölt, rengeteg rossz dolgot elkövetett. Most viszont… béke uralkodott
a negyedben, semmi konfrontáció, bonyodalom, a vámpírok és a boszorkányok
nyugodtan tették a dolgukat. Szinte már idejét se tudta, mikor volt ennyire
nyugodt időszak az életében. Céltalan is lehetett volna, de itt volt neki Anna.
A kislány, aki mindennapját megtöltötte élettel. Talán ez az ok? Olyat tett,
amit nem kellett volna? Sophie anno a természet kiskapujának hívta Hayley
terhességét, lehet, hogy most ezért bűnhődik? Miért?
-Minden rendben?
Rémülten kapta fel
fejét Elijah hangjára, majd feleszmélt, hogy már milyen régóta folyatja a
vizet. Megköszörülve torkát elzárta, majd törölközőért nyúlva felitatta a
vizet.
-Minden rendben –
válaszolta kimérten.
- Kol és Stefan nem
tudom hol vannak, és Sydney se nagyon árulta el, csak, hogy megbízást kaptak.
Még mindig nem tudni, hogy ezek mit jelentenek pontosan.
Elijah-nak úgy tűnt
csevegni van kedve, az ajtófélfának dőlve figyelte öccse ténykedését.
-Én eddig se bíztam meg
abban a nőben – morrant fel, hogy valamit hozzászóljon a témához.
- Mit gondolsz
bízhatunk Marcelben?
- Mi lenne ha most már
hanyagolnánk ezt a ki bízik meg kiben témát – sziszegte egyre ingerültebben és
mérgesen a kagylóba vágta a törölközőt. – Amíg a Szövetség nem lép semmit,
tehetetlenek vagyunk. És itt lezárom ezt a témát, amíg nincs fejlemény.
- Beszélhetnénk? –
mormolta halkan orra alatt Elijah, majd csak később fordult Klaus felé, aki
várakozóan tekintett rá.
- Mivel kapcsolatban? –
ráncolta homlokát, bár sejtette.
- Talán itt lenne az
ideje, hogy elmondjak valamit. Mielőtt mástól tudnád meg.
- Lehetne egy kicsit
később? – Klaus maga se hitt el, hogy ilyet mond, de hatalmas erővel tört rá a
fáradtság. – Este Sydney-vel elmegyünk valami ringnek nevezett utcai versenyre,
ahol ki kell ütnöm pár vámpírt, hogy a boszik engem szolgáljanak.
- Nem gondoltál arra,
hogy talán ott találkozol Marcel-lel? – az ős gyanakvóan húzta össze szemeit. –
Davina sokat jelent neki, és én is kedvelem a lányt, de nem vagyok benne
biztos, hogy nem dolgoznak együtt külön, a hátunk mögött.
- Ezzel had
foglalkozzak akkor, amikor már ott vagyok – sóhajtott fel, és kimerülten
pislogni kezdett.
- Jól vagy? – kérdezte
Elijah furcsállva öccse viselkedését.
- Igen, csak… pihenni
akarok. Amióta ez az egész elkezdődött még aludni se tudtam egy jót.
- Nem mintha szükséged
lenne rá – mosolygott rá halványan Elijah.
- Egy hét ennyi alvás
nélkül még engem is kimerít – hárított, majd leült a francia ágy szélére és
maga elé meredt. – Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Ha meghalnék… mit
gondolsz… mi lenne akkor?
- Miféle bugyuta kérdés
ez? – Elijah ajkai közül akaratlanul szánakozó nevetés szaladt ki. – Klaus, te
halhatatlan vagy. A fehér tölgy az egyetlen, ami képes lenne megölni, de az
nálad van, jól elrejtve.
- De, ha lenne… egy
másik megoldás a kiiktatásomra… szerinted…
- Ilyen nem történhet
meg! – szakította félbe a halk akadozó hibridet. Klaus értetlenkedve emelte fel
fejét, de bátyja határozott nyugodtsággal állt előtte. – Sosem hagynám, hogy
bárki is örökre végezzen veled. De nem mondom, hogy néha nem nézném végig,
ahogy a rossz akaróid megleckéztetnek a sok gonosszágodért.
- Hát… - Klaus
elnevette magát, és combjára csapott. – Ha szerencséd van vagy éppen
balszerencséd, akkor örökre megtanulom a leckét.
- Miről beszélsz?
- Nem fontos – hadarta
elkomorulva. Egyelőre nem akart senkit beavatni. Egyedül akart megküzdeni
ezzel, bármit is jelent Mac megjelenése. – Csak… talán itt az ideje
átértékelnem pár dolgot, bár sose gondoltam, hogy idáig fogok jutni – bosszúsan
plafonra emelte tekintetét.
- Furákat mondasz. Mit
beszéltél Sydney-vel?
Klaus összeszorított
szemekkel fordította el fejét.
-Nem sikerült beszélnem
vele – vallotta be, majd eszébe jutott egy másik fontos dolog is. – És
Caroline-t is ott hagytam.
- Miért…?
-Elijah… öhm… most
alszok egyet, ha nem bánod.
- Persze, nyugodtan –
az ős sóhajtva fordult ki a szobából, remélte, hogy nyugodtan tud beszélni
fivérével, de látva lelki állapotát, talán jobb is volt így. – Akarod, hogy
Annáért érte menjek?
- Tényleg… Hayley
elment – csapott homlokára, majd hálásan pillantott bátyjára. – Köszönöm.
- Nincs mit, testvér.
Klaus gondterhelt
sóhajt engedett meg magának, miután Elijah rácsukta a nagy fehér ajtót.
Elgondolkozva meredt rá, lelki szemei előtt ott lebegett testvére sziluettje.
-Örökkön örökké
testvér.
Tervéhez hűen álomra
hajtotta fejét, de a pihentető alvás elmaradt számára. Könyörtelen képek
kezdték gyötörni, rémálmok kísérték őt, órákon át fájdalmas jelenetek
játszódtak le elméjében. Többször felriadt, majd még is inkább visszaaludt,
abban reménykedve, hogy sikerül kiűznie őket fejéből. Azonban mintha csak a
sors akarna kicseszni vele, legrosszabb rémálma üldözte őt. Látta magát
meghalni, majd azt, hogy ennek mindenki örül. Még a saját családja is. Álmában
folyamatosan megjelent Mac, aki hol bánatosan, hol kárörvendve vigyorgott
halálán.
Végül az rángatta ki
szörnyű álomvilágából, hogy valaki rázogatta őt. Zihálva ült fel, szemei
rémülten pattantak ki, és elkapta a vékony kis csuklót, ami eddig a vállán
volt.
-Klaus, ez fáj –
szisszent fel Caroline, mire Klaus azonnal elengedte és elfordította
tekintetét. Már beesteledett, de így is alig aludhatott pár órát. – Minden
rendben? Ennyire rosszat álmodtál? – akaratlanul nyúlt a nyirkos homlokhoz, de
a hibrid elrántotta fejét. Caroline ugyan nem mutatta, de rosszul esett neki ez
a fajta elutasítás, így megköszörülve torkát felállt. – Sydney üzeni, hogy
hamarosan itt lesz érted.
- Nagyszerű – morogta
orra alatt. Próbált a tervre összpontosítani, de fejében még mindig kongott a
szánakozó nevetések hada.
- Minden rendben? –
kérdezte habozva újból, de ismét elutasítást kapott.
- Befejeznéd? – dörrent
rá morgolódva. – Minden rendben, mindenki ezt kérdezte ma tőlem.
Szó nélkül pattant ki
az ágyból, elsietve a lány mellett, csaknem elsodorva őt. Caroline csodálkozva
nézett a becsapott fürdőszoba ajtóra, majd sértődötten összefonta karját.
Látta, hogy valami nagyon kiboríthatta a hibridet, egy pillanatra azt gondolta,
hogy talán Elijah elmondott neki mindent, de aztán elvetette ezt. Klaus sokkal
jobban kilenne akadva akkor. Magára hagyta őt, hadd szedje össze magát, és
inkább elvonult a ház másik felébe.
Klausnak jól esett a
frissítő zuhany, kicsit kimosta a zavaros gondolatait, és eltűntette megmaradt
kimerültségét. Átöltözve, jobb kedvvel robogott le a konyhába, és csöndben
magához vett egy tasak vért. Fogalma sem volt, hogy milyen lehet ez az utcai
verseny, ahol nagyobb kutyák mérik össze erejüket, de túl sok mindenre nem
számított. Ősi hibrid, elég csekély az esélye, hogy őt legyőzzék.
-Izgulsz ugye?
Elégedetlenül nyögött
egyet, majd lesújtó pillantást vetett Mac-re. Remélte, ha kizárja elméjéből,
akkor nem látja többé.
-Nem. Nincs mitől
félnem – válaszolta megkésve.
- Logikus lenne pedig,
ha a jelenlétem oka miatt minden veszélyes helyzetet elkerülnél.
- Eleve, oda se kellett
volna figyelnem arra, amit mondasz – fakadt ki halkan. – A halál angyala, mi? A
természet, ha megakar büntetni így is úgy is megteszi, de kétlem, hogy még
azzal is megajándékoznának, hogy felkészítenek az esetleges halálomra. Amennyi
mindent elkövettem, nem kaphatom meg ezt az engedményt, hogy esetlegesen, még
el is fussak a sorsom elől, ahogy te fogalmaztál!
- Túl büszke vagy
ahhoz, hogy beismerd – kuncogott Mac szórakozottan. – Semmi baj, érthető a
kiborulásod. Magadhoz képest, még jól is fogadtad. Idővel majd megenyhülsz és sikerül
elfogadnod.
- És túl büszke vagyok
ahhoz, hogy meghaljak – mosolyogta hidegen. – Nem adom meg nektek ezt az
elégtételt.
Mac nem reagált erre,
csak mosolyogva köddé vált. Klaus sóhajtva engedte le a kezében tartott üres
poharat, ami megrepedt erős szorításától, majd a pultra támaszkodott.
- Indulhatunk?
- Menjünk – bólintott
gyorsan Syd-nek.
Azt gondolta, hogy még
a várost is el kell hagyniuk, de meglepődésére csak a kikötőbe mentek. Úgy
tűnt, New Orleans már csak ilyen híres központi város a vámpíroknak. Összeráncolt
homlokkal bámult kifelé az ablakon, az egyik nagy épület felé közeledve egyre
több autó állt. Kérdőn pillantott oldalra Syd-re, aki csak mosolygott.
Percekkel később a különböző autók mellett masíroztak, sokszor még vámpírokkal
is találkoztak, akik furcsán méregették őket. Egy utca felé haladtak, ahol
egyre nagyobb volt a tömeg, a hangzavar, és a kiabálások. Sydney megállt az
egyik fal mellett, és kíváncsian tekintett körbe.
-Elég sokan vagyunk. Ez
azt jelenti, hogy az összes tudásodat be kell majd vetned. Na meg persze
képességeidet – folytatta grimaszolva, majd felkapta fejét. Egy idősödő férfi
lépdelt feléjük, kaján vigyorral az arcán.
-Syd! – kiáltotta el
magát örömtelien, majd széttárta karját, hogy megölelje a lányt, az viszont
fintorogva hátrébb lépett. – Nem is örülsz nekem?
- Bármennyire is
szívesen rugnám szét a segged, most nem én szeretnék benevezni – mondta
határozottan, majd Klaus-ra nézett. A férfi követte a tekintetét, majd a
mosolya lehervadt.
- Niklaus Mikealson.
- Hallottál rólam –
bólintott elégedetten a hibrid.
- Rólad mindenki
hallott már. Aki nem, az ostoba – mosolygott rá, majd közömbösen Syd-re nézett.
– Ősiek nem nevezhetnek be.
- Csak hogy muszáj
leszel hagyni – vonta meg vállát. – Rossz a helyzet, kénytelenek vagyunk
megnyerni magunknak pár boszorkányt.
- Milyen boszorkány
kell nektek? – sóhajtott fel beletörődve.
- New Orleansi
boszorkák. Azt hittük Marcel és én irányítjuk őket, de a Szövet..
- A negyed boszorkányai
– vágott gyorsan a szavába, mire Klaus megértette. Nem beszélhet a
Szövetségről. – Tudod ki az irányítójuk?
- Ha tudnám se mondhatnám
meg Syd – nevette el magát a férfi. – Köt a szabályzat. Ha kellenek a boszik
indulnotok kell a versenyen.
- Azt mondtad ősiek nem
nevezhetnek – nem kellett lángelmének lennie hozzá, hogy tudja miért. Egy
ősinél nincs erősebb vámpír, gyorsabban és sokkal idősebbek, mint akárki.
- Ezúttal kivételt
teszek, de sokba fog ez neked kerülni – sandított a lányra, aki elégedetten
mosolygott.
- Megfizetlek, tudod
jól!
- Nem bánom. Hajrá –
bólintott a hibrid felé, aki csak értetlenül bámult rá. Sydney vigyorogva
fordult a hibrid felé.
- Egyedül a fickó, aki
az előbb itt volt, ő tudja, hogy ki milyen boszikért, vámpírokért felel. De
szerencsédre, én elég informált vagyok, így tudom, hogy egy Grey nevű pasas az,
aki a negyed boszijait irányítja.
- Honnan tudjam, hogy
ki az? – kelletlenül elhúzta száját, semmi kedve nem volt mindenkivel
összeverekedni.
- Majd én mondom –
legyintett. – A lényeg…. a ringben az a szabály, hogy nincs szabály. Akárkivel
is harcolsz, nem tudhatod, hogy bizonyos érdekekből kötött-e alkut más
vámpírokkal. Ezért óvatosnak kell lenned, nehogy egy helyett, tíz vámpírral
kelljen megküzdened.
- Mi a terved? –
kérdezte közömbösen, miközben levette kabátját és átnyújtotta a lánynak.
- Ne légy hülye és
gondolkozz! Csak okosan győzhetsz. Segíthetek neked, de csak időhúzás lenne. A
ringben nem lehet tudni, hogy ki kivel van, alkut köthettek. Mindenki mindenki
ellen és mellette.
- És ez miben visz
engem előrébb? – morrant oda és az összegyűlt vámpírokra nézett.
- Nem kell mindenkit
leütnöd, hogy majd a végén megtudd mennyi mindent nyertél, taktikázz amennyire
csak tudsz!
- Ha itt mindenki
felrakja tétnek azt, amije van – kezdte halkan, majd kérdőn visszafordult. – Mi
mit tettünk fel?
- Vámpírokat.
- Kifejtenéd?
- Senkinek nem kell
tudnia, hogy tulajdonképpen a negyedből elmenekültek. Szimpla átverés, de
megengedett – vonta meg vállát hanyagul.
- Honnan tudod mindezt?
– mutatott az őrjöngő tömegre.
- Öreg róka vagyok
Klaus, és Szövetségi is voltam. Nem egyszer kellett idejönnöm, hogy boszikat
nyerjek magamnak.
- És mi történt? –
kérdezte továbbra is kíváncsian, majd felgyűrte karján szürke felsőjét.
- Győztem,
természetesen – kuncogott fel magabiztosan. – És ezután rögtön három erős
boszorkány hűségét élvezhettem. Ő az – biccentett, mire Klaus is szemügyre
vette a fiút. Középkorú, önelégült vigyorral az arcán, magas, széles vállal.
- Nem ijesztő.
- Ne tévesszen meg! –
szólt rá szigorúan. – Ő is egy szövetségi, szóval biztos, hogy ügyes. Grey a
legjobb volt, még közöttünk is.
-Nem sokára indulhatunk
haza, szerintem még a kocsi se fog kihűlni – motyogta, majd felsóhajtott.
Sydney megforgatta
szemeit, majd Klaus kabátjával együtt arrébb vonult olyan helyre, ahol végig láthatja
a mérkőzést.
Órákkal később Klaus
egyedül sietett vissza a villába. Sydney útjára engedte azzal, hogy dolga van,
de mivel jelenleg más kötötte le a figyelmét, nem is vonta kérdőre. Idegesen
csörtetett be a házba, érzékeivel a lehető
leggyorsabban mérte fel Caroline hol létét. Hallotta, hogy éppen az egyik
szobából tart kifele a folyosón, így nem foglalkozva Elijah és Rebekah kérdő
tekintetével a nappaliból, az emeletre suhant.
Mielőtt a lány
megszólalhatott volna Klaus megragadva karját az egyik szobába vitte, majd
becsapva az ajtaját a lányt hozzá szorította. Caroline mérgesen kiáltott fel,
mikor háta keményen csattant a fának, majd sziszegni kezdett.
-Mi a franc bajod van? –
üvöltötte a hibridre, aki vészesen közel volt hozzá, szinte az ajtóhoz
passzírozta. Mielőtt választ adott volna Klaus, megragadta a lány vállát és
képeket kezdett neki vetíteni.
Caroline egy pillanat
alatt az utcán találta magát.
Klaus-nak
csak egy szemvillanásnyi ideje maradt kérdőn Syd-re nézni, aki távolról adta
neki az instrukciókat, mikor meglepő dolog történt. A lányhoz éppen valami
pasas oldalazott oda, a perverz vigyorából ítélve ajánlatokat tehetett neki.
Sydney megforgatta szemeit, majd a férfira nézett. Sydney szemei aranysárgán
villantak meg, szemei alatt pedig vámpírokra jellemző erek húzódtak, majd
kivillantva farkasméreggel átitatott fogait elüldözte zaklatóját. Klausnak csak
annyi szerencséje volt, hogy ösztönei jelezték neki hátulról megakarják
támadni, így leteríthette mielőtt sikerül neki. Ugyan a vámpírra koncentrált,
de agyában csak egy kérdés fogalmazódott meg. Ez hogy lehetséges?
A szőke lány zihálni
kezdett, mikor Klaus kiszakította őt az elméjéből, majd túlságosan negédesen
elmosolyodta magát. Mindkét karjával a lány válla mellé támaszkodott, hogy
esélye se legyen menekülni, és a riadt kék szemekbe fúrta sajátját.
-Mesélj nekem
Virágszálam. Hogy lehetséges, hogy Sydney egy hibrid?
A lány még mindig dühös
volt, de egyben idegesen nyelt egyet. Tudta, Klausnak itt a vége a játék és a
valóság között. Nem fog tűrni több titkot vagy hazugságot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése