33. fejezet folytatása

A lángok magasra csaptak, a tekintetek égtek a fényétől, de csak a kék szemekben nem volt értetlenkedés. Caroline mélyet sóhajtott, könnyeivel küszködve torpant meg a tűz rakás előtt, és habozva a háta mögé nézett.

-Mit csinálsz? – lehelte zavarodottan a hibrid, és egy lépést előre tett. – Caroline! 

- Nem lesz vége, ha nem teszek ellene – rázta meg fejét határozottan. 

- És mit akarsz tenni, hogy véget vess ennek? – kérdezte enyhe gúnnyal, de mosolya lelohadt, mikor meglátta a kék tekintetben az elszántságot. – Ezt te se gondolhatod komolyan! 

- Igaza volt Tatia-nak, Emília erejével megtudnálak ölni – hangja megremegett, és kibuggyantak könnycseppjei. – És ha te meghalsz akkor mindenki más is, majd idővel én is. Ezer évet éltél Klaus, és nem én leszek az, aki meggátol abban, hogy még ugyanennyit élj! 

- Találunk más megoldást! – erősködött, és a lány elé suhant, majd kezei közé fogta annak maszatos arcát. – Hallod? Mindig van más megoldás. 

- Csak bízz bennem – suttogta, és kezét a férfiéra helyezte. – Tudom, hogy senkiben nem bízol és azt hiheted, hogy Emília irányít, de nem így van. Én vagyok! És tudom mit teszek! 

- Honnan tudjam, hogy te irányítod a cselekedeteidet? – lehelte, de pontosan tudta, hogy felesleges a kérdése. Caroline érzelmei most olyannyira láthatóak voltak, mint mindig is, ezt még a boszorkány se tudná eljátszani. 

- Onnan, hogy amikor egyszer megharaptál, meggyógyítottál, mert hittél abban, amit mondtam! – a szőke lány mosolygott, de folyamatosan sírt. – Mindenki megváltható, akiben van szeretet. És te is megmenthető vagy, függetlenül attól, hogy milyen nagy sötétség lakozik benned. Hiszem, hogy Valentina-val is így van. Megbocsáthatok neki, de ehhez az kell, hogy megbízzak benne. Tudom, hogy mit akar, és megteszem, amire kér. 

- Hogy bízhatsz olyasvalakiben, aki azt kéri, hogy meghalj? – sziszegte valóságos kétségbeeséssel hangjában. Tehetetlennek érezte magát, és tényleg az volt. Caroline úgyis azt fogja tenni, amit jónak lát, ráadásul a lány megérzései eddig mindig beváltak. Meg kell bíznia benne. Csak, hogy…- Nem akarom, hogy meghalj. Azok után, amiken keresztül mentünk… miért veszed el az esélyemet arra, hogy szeressek valakit? 

- Mindig jó akartál lenni, nekem. Csak is értem! – a lány felzokogott, és kezeit Klaus arcára tette. – Most azt kérem tőled, hogy legyél olyan, mint eddig. Bízz bennem, és ne sajnálj! Ez egy olyan áldozat, amit meg kell hoznom. 

- De én mindig önző voltam – suttogta megsemmisülten, és mélyen Caroline szemeibe nézett. – hagynom kellene, hogy az egyetlen dolog, amit akarok, azt elvedd tőlem? 

- Csak bízz bennem – lehelte határozottan. – Kérlek. 

Klaus sokáig meredt rá, majd nyelt egyet, és vonakodva bólintott, elszakadva a lánytól. Ajkai elnyíltak, ahogy a levegőt kapkodta, és fájdalmasan felnézett a lányra. Caroline mosolyt erőltetett, magára és visszafordult a tűz felé. Felszisszent, amikor bőrét érintették a lángok, majd sírva összerázkódott, mikor belépett a tűz közepébe. Egy vámpírt nem lehet megölni azzal, hogy felgyújtják, de Caroline nem teljesen vámpír. Összeszorította szemeit, karjával átölelte magát, és szenvedve felsikoltott, mikor teste sisteregve égni kezdett. Tüdeje megtelt füsttel, erősen köhögni kezdett, majd felemelte fejét az égre és hangosan felsikoltott. 

Stefan sokkot kapva földre rogyott, Elijah mellette pedig nyelve elfordította fejét. A lány halálsikolya betöltötte az egész erdőt, percekig hallgatták szenvedését, majd ugyanabban a pillanatban, hogy csend lett a többi fáklya hatalmas robbanással nagyobb tűzet okádott. Egyedül a hibrid nézte végig a lány halálát, percről percre egyre jobban úgy érezte, hogy meghal benne valami. Kezeit ökölbe szorította, és zihálva hagyta, hogy lelki fájdalma kiüljön arcára is. Még sose érezte ezt a hatalmas ürességet, ami oda szegezte őt, szürke szemei egy pillanatra sárgán villantak fel, majd szépen lassan visszanyerve eredeti pompáját, minden fényét elvesztette. Üveges tekintettel meredt a méteres lángra, már nem is látta a testét. Nyelt egyet, kissé megingott, mintha részeg lenne, majd szemeit testvérére emelte. Az ősi sajnálattal és szomorúsággal telve pillantott vissza rá. 

-Klaus – kezdte halkan Elijah, de mondandóját már nem tudta befejezni. A lángoszlopok lassan kezdtek kihunyni, és már csak pislákolva világították meg a kört. A hibrid homlokráncolva nézett körbe, majd felkapta fejét az apró sistergésre. 

Caroline teste élettelenül feküdt a tűz helyén, de nem volt rajta semmiféle horzsolás, vagy égési sérülés, ami a halála után, várható lett volna, de még a szürkés, halott bőr sem ütött ki külsején. Mintha csak aludt volna, mozdulatlanul feküdt, szemeit lehunyva.

A hibrid mellé sietett, majd letérdelt, magához vonva őt.

-Caroline… - suttogta fülébe, és ajkai a szőke fürtökön mozogtak. – Kérlek… ne tedd ezt velem. Ne adj okot, hogy csalódjak benned. Azt kérted bízzak benned, ne merj itt hagyni – hangja rekedt volt és mély, szemei pedig alig láthatóan, de könnyesek lettek. – Kérlek… - nem tudta valójában kihez fohászkodik, de az érzés, ami hatalmába kerítette, majd lebénította. Ebben a pillanatban bármit megtett volna, csak ne a halott Caroline testét tartsa karjai között. 

Ekkor a lány teste rángott egyet, majd valami láthatatlan erő eldobta onnan a hibridet. Elijah és Stefan  meglepetten nyögtek egyet és eltátották szájukat a látványtól. Klaus zavarodottan kapta fel fejét, mikor feltápászkodott a földről, jó pár méterre a lánytól. Nem hitte el, amit lát, pedig már jó pár évszázada ezen a földön él, de nem tudta, tényleg higgyen-e a szemének. 

Caroline háta felemelkedett a földről, mintha valami erő kiakarná tépni a szívét. Nyögve hanyatlott vissza, majd ismét felemelkedett, körmei a talajba vájódtak és felsikoltott. Fulladozva hörögni kezdett, majd még hangosabban ordított fel. Ebben a pillanatban pedig mellkasából vakító fény tört elő, szétszakítva mellkasát. 

A fény lassan kúszó ködként ereszkedett le a lány mellé, aki hangosan zihált, majd percek elteltével a fény alakot öltött. Egyre halványodott, majd kibontakozott egy ismert nő. 

- Emília – inkább volt kijelentés, mint kérdés. 

- Örülök, hogy ismét láthatlak még így utoljára – szólalt meg az amúgy kellemes hangú nő, de az erkölcstelenség összes vonásával rendelkezett. Lerítt róla, hogy sötét boszorkány, szemei érzelemmentesen, mindenféle rosszindulatúsággal telve volt. Hosszú szőke haja akárcsak Valentinának a derekáig ért, göndör fürtjei keretezték szép vonású arcát, csupán barna szemei csúfították a külsőleg megnyerő szépséget. 

- A ribanc! – mindenki felkapta fejét a dühös sziszegő hangra, ami a körön kívül jött. Rebekah nem értette, hogy mi van, így testvére és Stefan mellé oldalazott, szemét közben nem vette le a boszorkányról. 

- Az ősiek összegyűltek haláluk estéjén, ez meglepő és egyben örvendetes – gonoszan elnevette magát, majd Elijah-ra nézett. – Legalább te értsd meg, hogy miért teszem ezt. 

- Érteni értem, csak nem tetszik – biccentett felé az ősi. – Attól, hogy megölsz minket nem fogod visszakapni William-et. És képes voltál egyességet kötni Tatia-val? Tényleg felakarod őt ruházni hatalommal, és hagyni, hogy újra éljen? 

- Dehogyis, de az a cafka mindent elhitt – legyintett gőgösen, és szeme sarkából a hibridre nézett, aki kihasználva az alkalmat, hogy a boszorkány nem figyel rá Caroline-hoz sietett. – Csak nyugodtan, szívem! Élvezd ki, amíg látod, hamarosan mindannyian meghaltok.

- Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam, édesem – fortyant fel Klaus, és a szőke lány fölé hajolt. Caroline magánál volt, csak éppen irtózatos nagy fájdalmakat élt át, szó szerint felszakadt mellkasa miatt. A hibrid gondolkozás nélkül harapta meg csuklóját, és ültette fel a lányt, hogy új erőre kapjon. Nem hagyhatta ebben a pillanatban, hogy akármelyikük is gyenge legyen. 

- Hogy tehetted ezt meg? – csattant fel Rebekah szörnyülködve. – Megölted magad csak azért, hogy a gyereked reinkarnálódjon és megszállhasd? Hogy minden vámpír megöljön? 

- Ez csapda volt számára – vonta meg vállát. – Csak akkor tudtam igazán irányítani, amikor vámpírrá vált. Emberként semmi hasznát nem tudtam volna venni. De így, hogy vámpírrá vált… mindenkit megöl, beleértve magát is. 

- Te tényleg egy romlott nő vagy – prüszkölte dühtől szikrázó szemmel Elijah. – Hogy tudtad magad megölni mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül, abban a tudatban, hogy a saját gyerekedet is feláldozod előbb-utóbb? 

- Letagadlak az biztos – szólalt meg a meggyógyult Caroline, és elkomorultan felállt. Klaus mellette állt, készen arra, hogy támadjon, bár egyelőre nem értette, hogy ez miért kellett meghalnia Caroline-nak. Csak azért, hogy most már lássák Emília-át? Vagy… Így megölhetjük Emília-t, a nélkül, hogy Caroline-nak baja essen. 

 Mikor erre rájött, némi elégedettséggel és büszkeséggel kapta fejét a szőke lányra, aki ezt nem értette, és felhúzta szemöldökét. 

-Ne vedd magadra drágám – fordult felé Emília és elmosolyodta magát. Még Klaus-t is kirázta a hideg attól a nézéstől, és gondolataiban szidta magát, hogy egyáltalán rá tudott nézni erre a nőre. Most már tudta, legalább is sejtette, hogy az, amit érzett egy pillanatig se volt igaz. Mikor visszakapta róla az emlékeit Jill által, egy pillanatig valóban érezte azt a fájdalmat, amit akkor érzett, mikor meghalt. Mekkora egy idióta volt! Egy kamu szerelem miatt szenvedni, ennél aligha van szánalmasabb… 

Caroline nem figyelt rá, hanem elnézett mellette. Valentina ott állt, és szomorúan nézte lányát, aki elkövette ugyanazt a hibát, mint amit ő. A természet pedig megbüntette őt azzal, hogy a lánya bár élt, de gonosszá vált, egy igazi érzéketlen szörnyeteggé, aki képes volt feláldozni az unokáját. 

-Mintha azt mondtad volna, hogy ettől meghal – mormolta orra alatt feszülten a szőke lány, mire Valentina rá nézett.

- Most már megtudjátok ölni. 

- Én nem tudom – hajtotta le fejét. – Bármennyire is gyűlölöm és nem számít semmit nekem, képtelen vagyok megölni. 

- Te kivel beszélgetsz? – hajolt közelebb hozzá homlokráncolva Klaus. 

- Hello anya! – ordított bele nevetve az éjszakába Emília. – Reméltem is, hogy jelen leszel majd ezen a szép estén! Bármennyire is akartad, végül én győztem! Kiszakítottál Caroline-ból, de én nyerek! 

Caroline-nak elakadt a lélegzete és zsebéhez kapott, majd rémülten felemelte tekintetét a hibridre.

 

-A karó – suttogta, mire a hibrid azonnal szétnézett. 

- Ezt keresed? – Emília mosolyogva forgatta meg kezei között az ezüst karót. – Nos melyikőtökkel kezdjem? Talán a drága hugicával? – mutatott Rebekah-ra, aki gyűlölködve vicsorítani kezdett. – Vagy a nemes Elijah-val? Esetleg leszel olyan bátor és felajánlod magadat? – fordult Klaus felé, aki megfeszült. – Oh, hát te lennél a leglogikusabb, hiszen hozzád kötődik a legtöbb vámpír. 

- Menj a pokolba – sziszegte szikrázó szemekkel Klaus, és előre lépett, hogy Caroline elé álljon.

- Igaz is – töprengett el megjátszottan, és türelmesen karba tette kezeit. –Te most szerelmes vagy nem igaz? Mekkora fájdalom lenne számodra, ha te is azt veszítenéd el a világon, akit a legjobban szeretsz?

- Ehhez csak két dolgot fűzök – kezdte Klaus közömbösen. – Egy, bár a világon én vagyok a legnagyobb szemét a világon, szemtől szembe sose ölném meg a gyerekemet, még ha egy felbőszült pillanatomban még is azt akartam – megforgatta szemeit, ma már rájött mekkora ostobaság lett volna ha valóban megölik Hayley-t és a babát is. De mire jó Elijah? – De úgy tűnik még sem én vagyok a legnagyobb rohadék a világon, ami azért bíztató és reményekkel tölt el. És kettő, nem vagyok szerelmes, de ha Caroline-t akarod… ahhoz előbb jobb, ha velem kezdesz – összeszűkítette szemeit, és hagyta, hogy erek rajzolódjanak ki arcán. 

- Micsoda egy lovag! – nevette el magát, majd mosolya széles lett, mikor a szőke lány ijedten a hibrid keze után nyúlt. – Áh, a szerelmesek… hát igen… a legrosszabb a szerelemben az, hogy a párok olyan könnyen elveszíthetik egymást. 

-Öld meg – Caroline zavarodottan tekintett nagyanyjára. Tekintete határozott volt. 

- Nem tudom hogyan. Én nem vagyok elég…

-Lehet, hogy félig boszorkány maradtál. DE vámpír is vagy. 

A szőke lány erre lehajtotta fejét, és bólintott. Igaza volt. Vámpír volt, egy ragadozó gép. Amióta csak átváltozott az élete gyökeresen megváltozott, és már nem volt az-az ember, aki anno. El kell fogadnia, hogy ő már bizony halált oszthat nagyon könnyen, és csak rajta múlik, hogy ki él, s ki hal meg. Az állatias ösztöneit kell használnia. 

Míg ő ezen gondolkozott, Klaus és Emília között valóságos harc tört ki. A boszorkány olyan gyors és erős volt, akár egy vámpír, teste úgy suhant, mintha repülne, így még a hibrid képességei is kevés volt ahhoz, hogy eltudja kapni. De az ősit se kellett félteni, nagyszerű harctudása révén, jó ösztönökkel rendelkezett, így végül a nő sose tudta eltalálni, vagy akár megsebesíteni. 

Épp az egyik pillanatban végül volt egy tér közöttük, Caroline pedig ezt az alkalmat választotta arra, hogy közbelépjen. A hibrid elé állt háttal, mire az zihálva megtorpant, a lány pedig Emília nyakára vetette magát.  Valami féle felszabadultságot kezdett érezni, olyan rég volt már, hogy önmagától támadjon meg valakit. Azért mert akarta, de úgy, hogy közben önmaga volt. Eddig az önuralma és az elvei mindig az útjába álltak, most azonban hagyta, hogy úgy vadásszon, ahogy mindig tenné, miközben megőrzi emberségét. 

Percek múlva zihálva szakadt el a nőtől, aki egy sikolyt se engedett ki magából. Emília kikerekedett szemekkel meredt rá, majd lassan az életerő kihunyt tekintetéből, és üveges szemekkel összeesett.

- Halandó lett – pillantott fel Caroline Valentina-ra, aki bólintott. A lány maga se értette miért, de könnyes szemekkel meredt vérszerinti édesanyja holttestére. 

- Ne sirasd meg – szólalt meg mellette Klaus. – Nem érdemli meg a sajnálatod. Megakart ölni téged. 

- Csak egy szörnyen elkeseredett lélek volt – lehelte maga elé, és letörölte szájáról a vért. – Egy nő, aki örömmel várta a gyerekét, de közben a szerelmét elvesztette. Csak egy nő volt… aki hihetetlenül szerette a párját.

- Erre a közben jöttél rá, hogy megölted? – Klaus nem éppen sértésnek szánta, pusztán egy egyszerű kérdésnek. Még látta Caroline megsértődött szemeit, majd már csak arra eszmélt fel, hogy feje félrebicsaklott a pofon miatt, amit kapott a lánytól. 

- Ezt meg miért kaptam? – kitágult, értetlen szemekkel fordult a lány felé. 

- Hihetetlen, hogy akkor sem tudod bevallani mit érzel irántam, amikor a halál szélén állunk!

- Tulajdonképpen már halottak vagyunk – mosolygott, de Caroline szúrós pillantása tudatta vele, hogy nem értékeli a poénját. – Sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas, hogy én most világgá kürtöljem mit érzek irántad! – bökte ki felháborodottan. 

- Akkor mit tartasz megfelelő időnek, ha nem akkor, amikor majdnem meghalunk? – kiáltott fel, majd leintette a férfit. – Nem is akarom ezt tovább hallgatni! Szánalmas vagy! 

- Mindketten azok vagytok! – jegyezte Elijah, aki Stefan-nal és Rebekah-val akadály nélkül melléjük tudtak lépni. 

- Jól vagy?- lépett Stefan a lány mellé.

- Egyelőre csak aludni akarok nagyot – sóhajtott fel Caroline és Emília testére nézett. – Hadd felejtsem el egy kicsit a történteket. 

- Segíthetek, ha szeretnéd – vonta meg vállát Klaus. – Egy kis igézés, és az egész meg se történt.

- Még egy ilyen beszólás és ott rúglak meg, ahol téged elvileg csak simogatni lehetne! – ordította magából kikelve, és heves gesztikulálással a hibrid előtt termett, aki nagyokat pislogott a felbőszült lányra. – Elegem van belőled, érted? Nagy hatalmas, ősi hibrid! 

Klaus tanácstalanul nézett a lány háta mögé a többiekre szegezve pillantását, de ők tanácstalanul megvonták vállukat. 

-Mit csináljunk vele? – kérdezte csendesen Rebekah, mire Caroline elhallgatott. Oldalra tekintett, ahol Valentina állt.

-A teste nem fog itt maradni. Mihelyst fel kell a nap köddé válik. Én pedig végre nyugodtan távozhatok a túlvilágra. Tudom, hogy biztonságban leszel. 

-Köszönöm. Nagyi – bólintott felé apró, lágy mosollyal. – És Elenáék…?

-Tatia nem fogja tudni magát a földön tartani, mivel Emília halott. Vissza fog térni oda, ahonnan jött. Elena és Tyler pedig a sorstól megfogják kapni, amit érdemelnek. Bármennyire is dühös vagy rájuk, maradj az, aki voltál! A kedves, önzetlen, csupaszív lány. 

-Előfordulhat, hogy olyanná válok, mint ő?

-Sosem leszel olyan, mint Emília. Te több vagy nála. És nem hiszem, hogy akármikor rettegned kéne attól, hogy a párodat elveszíted. Egy halhatatlan hibridet megölni… nos azt hiszem sokan nem akarják megpróbálni. És sajnálom, ami történt Caroline! Az édesanyád.. úgy értem az igazi, aki felnevelt téged… nagyszerű nő volt. És Tyler sajnos… elkövette azt a hibát, hogy a saját önös céljai vezérelték. De ennek így kellet történnie. Ne menekülj a gyászba, mert felemészt téged! Élj úgy mindennap, hogy ez neki a legnagyobb megváltás volt. 

Caroline bólintott és apró mosollyal nézte, ahogy Valentina teste halványodik, majd egyszer csak eltűnik. Mélyet sóhajtott, és az égre nézett. Már hajnalodott. 

-És most? – szólalt meg Stefan. – Mi lesz Elenáékkal? 

- Lehetne, hogy ezt megvitatjuk később? – erőtlen mosollyal fordult barátja felé, és laposakat pislogott. – Nagyon sok dolgunk lesz, de azt hiszem az elsődleges teendőim között tartozik, hogy aludjak egyet, majd elmenjek anya temetésére. 

Mindannyian bólintottak, Stefan átkarolta a lányt, és segített neki elmenni egy távolabb hagyott kocsiig, amivel Rebekah érkezett.

Klaus utánuk nézett, de nem ment utánuk. Pillantása arra a helyre tévedt, ahol kis részben kiégett a fű, szemei előtt felrémlett, amikor végig nézte Caroline ideiglenes halálát. 

-Talán most már visszatérhetünk New Orleans-ba.

Elmosolyodta magát testvére hangjára, majd szó nélkül bólintott.

-Igen. Talán most már itt az ideje. Elhúzódott ez az ügy, nem számoltam vele. És Hayley-nek… szüksége lehet ránk. Ennyi idő után boszorkányok társaságát eltűrni… én is becsavarodnék. 

- És mi lesz Caroline-nal? 

- Mi lenne? – mordult fel, és tekintetét a földre szegezte.

- Szeretitek egymást, ez a napnál is világosabb. Miért akarsz ismét a saját boldogságod útjába állni?

- Mert egyszerűbb hátat fordítani, mint szembenézni a valósággal.

Ugrás az utolsó fejezethez

hihetetlenül köszönöm az előzőhez írt kritikákat! Fogalmatok sincs mennyire jól esett az összes és persze nagyon hálás vagyok az együtt működésért is, hogy igenis érdekel titeket a következő történet!

Végülis akár a kettőt egyszerre is írhatom, de az úgy már tényleg sok lenne. Tehát több variácó is felvetődik.

Egybe hozhatom a kettőt, tehát a két történetből egyet csinálni, de akkor mindenképpen lesznek benne változások. Például akárcsak a novellában, Chris még gyerek lenne, mert nem szeretnék két szerelmi szálra koncentrálni, és amúgy is Klaroline inkább az én pályám!

Vagy egymás után írom meg őket, és mivel a Bűvöletben vezet, ezért azzal kezdeném. Szóval nem tudom, adhattok tanácsokat XD Jah, várom nagyon a véleményeket, de egyébként hétvégén mindenképp hozom az utolsó fejezetet! Szóval hajrá! :DD És köszönöm még egyszer a véleményeket, annyira hihetetlenül jól esik és megtisztelő, hogy csak na!

"promók"

Üdv! Egy kis segítség a szavazáshoz! :D
A Bűvöletben c. történethez is hoztam, de csak mert úgy gondoltam sokan kíváncsiak vagytok, hogy mi köze van a történetnek a Sötét angyalhoz. Hát egy kis magyarázat féleség. :)) De csak egy pici!

A következő történet címe pedig: Pokoli fényesség. Na, hát most szavazhattok!! :D

- Én ezt nem értem – mormoltam, miközben tovább majszoltam a kekszemet, és bácsikámra néztem. – Apád úgy állítja be mindenki, mintha mekkora casanova lenne, de én szerintem azóta nem láttam nővel, hogy ésszel is birok!

- Ez egy rendkívül hosszú történet – kuncogta el magát Rebekah mögöttem.

- Tudod Chris, apádra sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy gyáva – kezdte szokásos magasztos stílussal Elijah. – És mint oly sok mindentől a szerelemtől se menekült el, még akkor sem, ha tisztába volt vele a vesztébe rohan.

- Megállni! – kiáltottam fel és döbbenetemben eldobtam magamtól a zacskót. – Azt akarod mondani, hogy apa volt szerelmes? Mikor és kibe? Ismerem a csajt?

- Nem ismered – kotyogott közbe nénikém.

- Egy gyönyörű szőke lány volt, és a kezdeti nehézséges ellenére a végén nagy szerelem bontakozott ki közöttük – Elijah halványan elmosolyodta magát, majd kissé megrázta fejét.

- És mi történt? – mohó kíváncsisággal dőltem előrébb, információra éhesen, de bácsikámba megfagyott a szó, és zavartan megköszörülte torkát.

- Elment – felkaptam fejemet apám hangjára, és nem is foglalkozva a feszült légkörrel hevesen neki szegeztem kérdésemet.

- Mi történt? És miért nem mondtad? Ez a nő, ugye nem anya volt? És akkor most hol van? Megölted? Vagy…

- Abbahagynád? – szakított félbe csendes szórakozottsággal szemében. – Ősi história már.

- Olyan régen volt? – méltatlankodva elhúztam számat, de valami azért még is csak szöget ütött a fejembe. Ha olyan régen volt, és még mindig ilyen reakciót vált ki apából, ha beszélnek róla, akkor tényleg nagyon szerethette.

- Ne hazudj neki – mormolta halkan Elijah, és sokatmondóan fivérére nézett. Apám farkas szemet nézett vele, majd megkeményítve arcát, felém fordult.

- Nem volt régen. És már megszülettél, amikor együtt voltunk. De még gyerek voltál, nem emlékezhetsz rá.

- Főleg, hogy megigézted – nézett ránk Rebekah, mire én felháborodva felkiáltottam.

- MiCSODA? Te megigéztél gyerekként azért, hogy ne emlékezzek a nőre?

- Szinte mindenkivel megtette, akivel megtehette – legyintett Elijah, mintha mindennapos lenne.

- Ez durva – kotyogtam, majd megráztam fejemet, és ismét felé fordultam. – És mi történt? Hol van most?

- Biztos Barbadoson sütteti a hasát – gúnyosan elmosolyodta magát, én pedig lapos pillantással jutalmaztam érte. Nem vettem a poénját. – Nem tudom, Chris, fogalmam sincs mi van vele azóta.

- De miért mentetek szét, ha minden jó volt? – elkomorultam a gondolatra, hogy talán az erkölcstelen apám is boldog volt egyszer a hosszú életébe, erre még azt a kevéske szeretettől is megfosztották.

- Mert nem működött, és kevés voltam neki – megvonta vállát, de a tekintetében megvillanó hatástól nem tudtam komolyan venni.

- Mond már el! – szóltam rá kérlelően, mire felsóhajtott.

- Chris, nem akarok erről beszélni, régen történt és elmúlt.

- Akkor már elmondhatod és arra se foghatod, hogy még fáj – tártam szét kezeimet, mire Elijah és Rebekah egyszerre mormolták, hogy mennyire hasonlítok apára.

- Szép volt, jó volt, de ennyi volt, és ebben a házban erről nem beszélünk, szóval te is tartsd magad ehhez – arca most már kevésbé árulkodott a jókedvről, és határozottan mondott nemet. Ismertem már ezt a nézését, ilyenkor már tényleg jobb volt befogni. Szomorúan néztem eltávozó alakja után, és kérdőn bácsikámra néztem, aki állta pillantásom.

- Ne erőltesd Chris. Elfogja mondani, ha készen áll rá.

- Ennyire megviselte? – látványosan hülledeztem, hiszen ez annyira abszurd volt. Az én hidegvérű gyilkos apám, mint lelkileg megviselt szerelmes? Én ismertem félre vagy ő volt az, aki jól takargatta ezt az oldalát? Mondjuk, ha képes volt engem is megigézni bizonyára tényleg fontos volt neki. De mi történt?

Másik történet részlete: címe: Pokoli fényesség.

-Elijah! – szólt rá erőteljesen Klaus, majd széttárta karját. – Mi ez az egész?

- Egy darabka a múltból, amit sosem kellett volna megtudnod – az ős felsóhajtott, és folyamatosan a padlót fixírozta.

- Akkor talán itt az ideje, hogy elmond. És talán azt is, hogy ők hogy kerülnek a képbe – szúrós pillantásokkal méltatta Stefan-t, és Caroline, bár utóbbira enyhébben. A szőke lány erre megforgatta szemeit, majd Elijah elé vágott.

- Nézd Klaus! Senkinek nem tetszik a helyzet! Én is inkább tombolnék egy koncerten valahol New York szívében, a helyett, hogy itt vagyok. De nem olyan régen, belerángattak ebbe minket, és nem volt huszonnégy órája, hogy megmentettük a segged! Ezek után, a minimum, hogy elrebegsz egy köszönömöt!

A lány érezte az elismerő és egyben megijedt pillantásokat a háta mögött, de ő csak dacosan meredt a szürke szemekbe, amik megvillantak, majd hirtelen Klaus elnevette magát.

-Igazán lenyűgöztetek a megmentési akciótokkal, bár nem szorultam rá.

- Na persze – Stefan felhorkant, de azonnal elfordította fejét, mikor a hibrid rá felé nézett.

- Tetszik vagy sem, most a mi segítségünkre szorulsz – szólalt meg ismét Caroline. – Szükséged van ránk, ahogy nekünk is rád. Mi nem hagyhatjuk, hogy meghalj, neked pedig kellenek emberek, akikben megbízhatsz a negyedben.

Klaus nyitotta száját, hogy mondjon valami epéset, de végül pillantása a mögötte álló fivérére esett. Elijah hallgatag volt, és fájdalmas tekintetét folyamatosan a földön tartotta.

-Mit titkolsz előlem bátyám? Bármi is az, azt hiszem, tudnom kell.

- Meg kell értened, hogy… - kezdte Elijah, majd mély levegőt vett. – Ez nem az a helyzet, amikor forrófejűen akárkinek neki támadhatnál.

- Ha tovább kertelsz csak rontasz a helyzeten – szórakozott mosollyal dőlt neki a falnak, és kérdőn megvonta vállát. – Szóval? Mi az a szörnyű nagy titok, amit mindezidáig nem mertél nekem elmondani? Súlyos lehet, ha ennyire féltél a következményétől.

- Legalább ne mondanád ezt olyan büszkén – Caroline szörnyülködve nézett végig a férfin, aki mosolygott felháborodásán. – Miért örülsz annak, ha a saját testvéred is elhallgat előled információkat, mert fél a reakciódtól?

- Csak, hogy tudd… - kezdte felbőszülten Klaus, és a lány előtt termett, de egy hang megállította.

- Elég. Egyikőtök szánalmasabb, mint a másik.

- Kathrine?

- Ő is tudja – magyarázta el tömören Elijah, hogy a petrova hasonmás mit keresett ott.

- Remek. Szóval mindenki tudja, csak én nem, most már igazán felkeltetted a kíváncsiságom – mosolya hideg és fenyegető volt, még az ősi is nyelt egy aprót. Olyan fenséges büszkeséggel tudott nézni a hibrid, amitől bárki megrettenne. - Szóval?

- Hazudtak neked – suttogta Elijah. – Illetve mind hazudtunk.

- Miben? – már rosszul kezdődött, Klaus megvillanó tekintete semmi jót nem ígért, na nem mintha meglepődött volna, hogy ismét egy árulásról fog tudomást szerezni.

- Az apánk… anno… igaz lemészárolta az egész családját a vérszerinti apádnak, de ez… hazugság volt. Hazudott Esther, Mikael, és mi is. Így vagy úgy, de a testvérünk vagy – volt valami a barna szemekben, ami még Klaus-t is megrendítette.

- Miről beszélsz? Bökd már ki Elijah! – kiáltott rá türelmetlenül, mire Kathrine megforgatta szemeit és helyette szólalt meg.

- Te nem vagy a vérszerinti testvérük. Nem csak, hogy félig, de amúgy se. Semmi közöd nincsen Elijah-hoz és Rebekah-hoz.

- Na persze – hitetlenkedve elnevette magát, de Elijah tekintete mindent elárult.

- És ez még nem minden – jegyezte meg Caroline, és félig a hibrid felé fordult. – De tudnod kell, hogy ez semmin nem változtat Klaus! Te ugyanúgy ősi vagy, és a testvérük, még hanem is vérszerinti is.

- Ez valami újabb trükk? – csattant fel egyre dühösebben, és szikrázó szemeit Elijah-ra vetette. – Mond, hogy ez nem igaz! Mond, hogy nem hazudtál nekem évszázadokon át! Hogy nem használtad ki a testvér kártyát számtalan alkalommal, abban a tudatban élve, hogy semmi közünk nincs egymáshoz!

- Mikael nem véletlenül gyűlölt téged – rázta meg fejét Caroline, a hibrid pedig immár állatias morgással a lány elé vetődött, és megragadta annak karjait.

- Honnan tudod? Mit tudsz te Caroline? Mit tudsz te az én életemről?

- Klaus! – sikított fel, a fájdalomtól, és próbált szabadulni a szorításból. – Ez fáj!

- Nagy szakértőként jelensz itt meg, és úgy beszélsz, mintha bármiről is tudnál!

- Mert tudom! – ordította magából kikelve, mire a hibrid meghökkent. – Én se akartam ebbe részt venni, de megtaláltak, mert egyáltalán volt valami közöm hozzád!

- Kik? Kik találtak meg?

- A testvéreid – sziszegte fogai között.