12. fejezet - Minden végzet nehéz...

Az eseményekhez mérten hihetetlenül csendes és nyugodt volt a Mikealson villa. Már két napja volt, hogy Klaus megtudta Elijah retteget titkát, miszerint nem testvérek. Mikor legutóbb egyáltalán megjelent bárki előtt is, az Caroline-nál volt. Sydney felhúzta, ő pedig büszkén, angolos testtartással távozott, hogy máshol élje ki dühét. Azóta senkivel nem beszélt. Egyedül Anna tudta, hogy hol van, de ő tisztában volt vele, hogy valami nincs rendben az apukájával így ő is sokszor magára hagyta. Rebekah szintén inkább kimenekült a villából, és Marcel-lel töltötte legtöbb idejét.

Elijah épp a konyhában volt, reggelit készített Annának, és kedvesen beszélgettek.

- Szerinted apa megengedné, hogy kiskutyám legyen? – könyökölt az asztalra a kislány kíváncsian.

- Talán nem ez a legmegfelelőbb időpont, hogy ezt felvesd neki – húzta el kínosan a száját. – És különben is, ez kutya rengeteg felelősséggel jár. 

- Anya azt mondta igazából, ha elköltöznénk, akkor lehetne.

- Költözni? Anyád… mondott neked ilyesmit? – Elijah döbbenten fordult a kislány felé, aki megrántotta vállát.

- Még a múltkor mondta. Neki is felvetettem ezt a kutya dolgot, ő pedig azt mondta, hogy megengedni, de csak, ha elköltöztünk innen. 

- Érdekes – motyogta, majd megrázta fejét. 

- Apa nagyon szomorú már napok óta – vetett fel egy másik témát és arrébb lökte a színezőt. – Rajzolhatnék neki valamit. 

- Biztosan örülne neki. De most itt az ideje reggelizned – mondta mosolyogva, majd elé rakta a hatalmas palacsinta adagot. Annának már csak a gondolatától folyni kezdett a nyála, így, amikor végre megkapta a kívánt adagját, alig bírt várni.

- Héj! – kiáltott fel méltatlankodva, amikor bácsikája az utolsó pillanatban elhúzta előle. 

- Hiányzik róla a csokiszósz! De először is… irány kezet mosni.

- Nyami! – kiáltott fel, majd elszaladt, majdnem beleütközve Caroline-ba. – Hello Car!

- Szia, hercegnő! Ne olyan gyorsan, elesel! – szólt utána, de hiába. – Hello, Elijah.

- Jó reggelt Caroline – mosolyogva üdvözölte a lányt, aki leült az egyik bárszékre. – Reggelit?

- Köszönöm nem, már meg volt. Hogy vagy? – sóhajtott fel fáradtan, majd gyorsan kinézett a konyhából, hogy Anna jön-e visszafele.

- Már két napja nem szól hozzám. Bezárkózott a szobájába és gőzöm sincs, hogy mit művelhet. Amióta hajnalba hazajött, csak futólag találkoztam vele, de egyszerűen átnéz rajtam. Ez inkább gyerekes sértődésnek tűnik, mintsem mély megbántottságnak. 

- Beszélek vele, már amennyire tudok rá hatni – megrázta fejét, majd felsóhajtott. – Felhívtad Hayley-t?

- Kétszer. De nem hívtam őt ide vissza – jelentette ki. – Nincs szükség rá. Anna biztonságban van, és ami köztünk zajlik most… ahhoz, neki semmi köze nincs. 

- Sose védeném őt, úgyhogy nyugodtan szidhatod, ha jól esik – ajánlotta fel mosolyogva. 

- Mivel vívta ki az utálatod? – kérdezte kíváncsian, apró mosollyal. – Az öcsém miatt? Nézd, sose volt közöttük semmi, leszámítva azt az egy órát az életükből.  

- Tudom, én csak… egyszerűen Hayley az a fajta ember, akivel nem tudnék jól kijönni. Semmi köze nincs ennek Klaus-hoz – zavartan tűrte fülbe mögé egy rakoncátlan szőke tincsét, Elijah viszont nyugodtan várta a magyarázatot. 

- Szóval nem ment el hozzád este?

- De igen, teljesen részeg volt – remélte, hogy ennyiben hagyják a dolgot, a barna szemek, amik megannyi bölcsességről árulkodtak a veséjébe látott. – Hát… nem tudom miért… öhm.. megcsókolt. Vagyis én őt – helyesbített gyorsan. – És… nem is tudom.Elijah, ő szörnyű ember… még is… vonzódok hozzá. És ezt még helyre kell tennem magamban. 

- Természetesen érthető az érzéseid bonyolultsága. De hidd el nekem, hogy… Niklaus-t amennyire könnyű gyűlölni, legalább annyira egyszerű szeretni is. 

- Tudom – bólintott mosolyogva. – Sajnos túl egyszerű. De nem tudom szemet hunyni a felett, hogy bármikor, bárhol megöl bárkit, ha neki úgy adódik a helyzet. 

- Hiszem, hogy az embersége, a jó oldala egyre jobban előtérbe kerül. Anna rengeteg segített ebben. Nem akarja, hogy féljen tőle, hisz Anna sose fogja őt úgy nézni, mint mi. Mint a gyermeke, sosem fogja őt úgy megérteni, mint én. Épp ezért Niklaus megpróbál a lehető legemberibb lenni, hogy Anna csak a jót lássa benne. 

- Retteg, hogy egyszer meglátja a rosszabbik énjét – mondta halkan, és felsóhajtott. – Ez olyan bonyolult. 

- Tényleg az, és az sem elhanyagolható tény, hogy Sydney megjelenése…

- Végre! Palacsinta!

Caroline megértve a dolgokat bólintott, így a beszélgetésük alább hagyott, hogy Anna visszatért. 

-Jó étvágyat Szívem – puszilta meg homlokát, majd szemeivel megkereste Elijah tekintetét. – Fent leszek. 

Caroline kissé feszengve kereste meg a hibridet, aki a dolgozószobában töltötte idejét az utóbbi két napban. Halkan kopogtatott be a lakkozott barna ajtón, mire a férfi felnézett az asztal mögül. Klaus eleinte azt hitte valamelyik testvére elégelte meg visszavonulását, de kellemesen meglepődött, mikor meglátta a szőke lányt. Nem igazán volt alkalmuk még beszélni a legutóbbi csókjuk utána, de nem is kívánta túlbonyolítani. 

- Még mindig magányos farkast játszol? – kérdezte az ajtófélfának dőlve. 

- Talán valaki hiányolt?

- Te is tudod, hogy igen – forgatta meg szemeit, majd beljebb sétálva az asztalra támaszkodott. – Mi ez a sok papír? 

- Feljegyzések, iratok, miegymás – hadarta gyorsan, majd felháborodva nézett fel, amikor Caroline kikapta kezéből az egyiket. 

- Ez mi? – fordította felé Caroline döbbenten. A régi, barna, gyűrött pergamenen nevek voltak, köztük kacskaringós vonások. A lány sokáig nézve jött csak rá, hogy ez egy családfa. A tetején Mikeal nevével. – Még mindig nem hiszed el? – kérdezte csöndes sajnálkozással. 

- Inkább úgy mondanám, hogy jobb szeretem, ha elém dugják a bizonyítékot is. 

- Be kell fejezned ezt a viselkedést – kezdte csendesen. – Elijah nagyon szeretne veled beszélni. 

- Nem fordultam el tőle – vonta meg vállát nemes egyszerűséggel. – És kulcsa se zártam az ajtót.

- Te is tudod, hogy fogalma sincs, mit mondhatna neked. Azt se tudja, te mit gondolsz erről az egészről, hogy vagy és…

- Nézd, Caroline! – komoly arckifejezéssel vágott közbe, és felállva a lány elé sétált. – Értékelem, hogy azt szeretnéd minden rendben legyen köztem és a testvéreim között. De ezt hadd intézzük el, mi. 

- Ez az, hogy semmit nem intézel! – szűrte fogai között mérgesen. – Elvonulsz, úgy teszel, mintha minden rendben lenne, miközben nincs! Tagadásban vagy és ezt te is tudod! Sydney szeretne veled beszélni, de ő se tudja milyen állapotba vagy. A legutóbbi találkozásotok nem sikerült a legjobban. Ő is megijedt, te pedig még fel se fogtad a hallottakat. 

- És szerinted, mi a megoldás? – sóhajtott fel szemeit megforgatva.

- Mi lenne, ha… összeülnétek egy családi vacsira? Talán tudnátok mindent tisztázni.

- Ez komoly? Egy családi vacsora neked a megoldás mindenre? – nem akarta kinevetni a lányt, de nem tudott erőt venni arcizmain. 

- Nem. De kezdetnek megteszi. 

- Nekem jobb ötletem van, ami nem éppen családra vonatkozik, de nagyon kellemes időtöltés – kezdte, majd mosolya egyre szélesebb lett, és megragadva a lány csípőjét az asztalra ejtette őt.

- Klaus! – kiáltott fel méltatlankodva. – Hagyd abba ezt a viselkedést! Elakarod terelni a figyelmedet velem, ami ugyan hízelgő, de csak elakarsz menekülni az igazság elől!

Próbálta eltolni magától a hibridet, aki viszont szórakozott vigyorral arcán, határozottan eldöntötte, mit szeretne ebben a pillanatban. Hol megcsókolta Caroline-t, aki nem tudta, nem viszonozni a heves ostromlást, hol a nyakára tért át, elégedett sóhajtásokat kicsikarva belőle, miközben ott simogatta a vékony, remegő kis testet maga alatt, ahol csak tudta. Legbelül tudta igaza van némiképp a lánynak, és csak a figyelmét akarja elterelni, de ez nem jelentette azt, hogy nem akarja valóban őt. Sikeres volt az erőfeszítése csak pár percébe került, és a lehető legjobban tudott ráhangolódni a lányra. Agyát ellepte a köd, és minden porcikáján a lányt kezdte érzékelni. Morogva húzta közelebb magához őt, nyögést elérve nála.

Annyi lélekjelenléte maradt csupán, hogy Caroline-t lerántsa az asztalról, ő pedig úgy forduljon, hogy még véletlenül se látszódjon testének reakciója. 

-Apa, indulok a suliba! 

Caroline próbált csillapítani légzését, de csak egy erőltetett mosolyra futotta. 

-Lemennél a kocsihoz, mindjárt megyek – hadarta, nyelve és mélyen kifújta a levegőt. Mihelyst hallotta, hogy csukódik az ajtó, elnevette magát. – Nem mintha várnám, hogy az egyetlen kicsi lányomat valami semmirekellő megfektesse, de talán könnyebb lesz a helyzet, ha már érteni fogja mi a szex – suttogta, majd mosolyogva döntötte homlokát a lány vállára. Caroline szintén rázkódott a visszafogott nevetéstől, és kezeibe temette arcát. 

Ha ember lett volna, már biztosan olyan vörös lenne a feje, mint egy érett paradicsom, de így csak annyit tudott tenni, hogy majd elsüllyedjen szégyenében. Erős ujjak kulcsolódtak csuklójára és elhúzták arcáról, így szembe nézhetett Klaus-szal. Azt hitte, hogy egy önelégült perverz vigyorral találja magát, e helyett a hibrid komoly arckifejezéssel bámult rá.

-Szóval azt gondolod, szükségem lenne egy nagy összejövetelre? 

- Talán – vonta meg vállát, túljutva az előbbi kínos perceken. – Tudom úgy érezheted, hogy téged vertek csak át, de Elijah ugyanolyan zavaros, mint te. Rebekah úgy, ahogy te is próbálja megemészteni, de szintén tagadásban van és iszonyatosan dühös Syd-re. Apropó, Sydney pedig szintén nem tudja, mit kezdjen a helyzettel. De sok mindent tudna neked mondani. 

- Testem-lelkem nem kívánja – fintorgott, és megrázta fejét. – De ha szerinted, ez segít, akkor… belemegyek. 

- Azért menj bele, mert te is ezt akarod – szólt rá felháborodva. – Ne azért, mert az ágyadba akarsz cipelni!

- Aljas rágalom! – nézett rá sértetten, de a megvillanó szemek elhallgatatták. – Meglátom mit tehetek – nyögte ki végül, mire Caroline nyájasan rávigyorgott.

- További szép napot! – megveregette a hibrid vállát, ő pedig homlokráncolva nézett utána. 

- Hová mész? 

- Nem gondolod, hogy Annát valakinek elkéne vinnie az iskolába? – már javában a folyosón volt, mikor visszakiabált a hibridnek, aki feledékenysége miatt dühösen az ajtó felé lendült. 

Elrohanva a lány mellett, kivágodott az udvarra, pont az utolsó pillanatban. 

-Indulhatunk.

- De már Elijah bácsi… - kezdte Anna, értetlenül meredve a két férfira.

- Majd én elviszlek, úgyis… beszélnünk kell – mondta gyors magyarázásképp. – Elijah! – szólt az ősi után, aki szótlanul hagyta mindezt. Nem tudta, mit mondhatna Klaus-nak. – Hívd vissza Rebekah-t. Caroline szervezni akar egy… családösszehívó vacsorát – képtelen volt nem gúnyolódva kimondani. – Tisztáznunk kell… pár dolgot. 

Elijah tekintete örömről árulkodott és biccentett. 

-Ahogy akarod.

- Elfogok késni! – csattant fel hisztizve Anna, már türelmetlenül toporzékolva. 

- Jól van, megyünk megyünk! – forgatta meg szemeit. 

                                                                      ***

-Nyugtass meg, hogy nem te főztél.

Klaus felkapta fejét a túlontúl ismerős hangra, majd bosszúsan, de mosolyogva biccentett.

-Kol. Hogy-hogy visszajöttetek a titkos kis megbízásotokról?

- Azt hallottam családi vacsi van. Tudtommal még mindig a család része vagyok, elvileg – kérdőn tárta szét kezét, mire a hibrid rátámaszkodva a pultra mosolyogni kezdett.

- Az vagy, feltéve, ha megtisztelsz az őszinteségeddel és elárulod végre, hogy valóban élsz-e vagy sem. 

- Mi a fenéről beszélsz? – csattant fel sértetten, és hápogni kezdett. 

- Kol – suttogott Caroline, miközben tovább rendezkedett a konyhában. – Klaus tudja, hogy szellem vagy. 

- Oh – elhúzta száját, majd grimaszolt egyet. – Ha Syd elmondta az csak azért lehet, mert tudod, hogy te és Syd…

- Mindenki tud mindent! – vágott a szavába Klaus, majd a lány mellé sétált és szemeit az elkészített ételeken tartotta. Nyúlt volna az egyik sütiért, ha Caroline nem csap rá a kezére.

- Hé! – méltatlankodott, és kisfiús duzzogással fonta össze karját.

- Egész nap itt torkoskodtál, mint valami gyerek! Még Anna se csinálta azt, amit te! Nőj fel végre, és tűnj el a konyhából! Ez estére van – hadarta neki, majd az órára nézett, ami már majdnem hét órát mutatott. 

- A szavaid megsebeznek – kapott a mellkasához Klaus. 

- Csak azért legyeskedik körülötted, mert megakar du…

- Muszáj ezt most felhozni? – vágott szavába figyelmeztetően Klaus. Kol elnevette magát, és magára hagyta őket. Gondolta, ideje megkérdezni Elijah-t a fejleményekről. – Tényleg ilyen átlátszó lennék? – mormolta inkább csak magának, Caroline pedig lapos pillantással méltatta őt. Beharapta ajkát, majd a maga elé meredő hibridre nézett. Gondolkozott, hogy megtegye vagy sem, végül felgyűjtve magában az összes sértettséget meglendítette kezét, és tarkón csapta őt. 

Klaus-t nem az ütés ereje tántorította meg, hanem a meglepő tett.

- Ezt, miért kaptam? – hápogta döbbenten, kikerekedett szemekkel. – Gyerekkorom óta nem vágtak nyakon, legutóbb is Elijah tette, de még kölyök voltam. 

- Ne haragudj, de az utóbbi jó pár napos viselkedésed egy kicsit felhúzott, és egész nap el kellett viselnem, hogy itt hátráltatsz engem a konyhában, amikor amúgy sem az erősségem a főzés, e mellett pedig végig hallgattam a sok célzásodat, zavarba ejtő megjegyzésedet, és a reggeli kis incidensről se feledkezzünk meg! És egyébként is, azóta égek a vágytól, hogy ezt megtegyem, amióta csak ismerlek! – képtelen volt nem fölényesen vigyorogni, még akkor is, ha tudta, talán túl lőtt a célon. De azok után, ahogy a hibrid viselkedett vele egész nap, nem tartott a reakciójától. Klaus legelőször csak méltatlankodva hápogott, majd ahogy Caroline a magyarázata végére ért, kaján vigyorra húzta száját és túl közel megtámaszkodott mellette.

- Elmondjam, hogy én mire vágyok, amióta csak ismerlek? – szemei mindent elárultak a lánynak, így az megköszörülve torkát, eltávolodott tőle. 

- Inkább ne, jó? – őrülten mérges volt, amiért tudta, Klaus túlságosan ismeri őt, így pontosan látta rajta, hogy a kék szemek árnyalatnyival sötétebbek lettek. 

A hibrid mosolyogva sétált ki a konyhából, csak azért volt hihetetlenül nyugodt állapotban, mert az egész napot Caroline-nal töltötte. Ugyan eleinte tiltakozott az otthoni főzésre, végül belátta, mennyivel több előnnyel jár egy ilyen. Gasztronómiai tudását nem igazán tudta hasznosítani, de jól esett néznie, hogy a szőke lány mindent elkövet, hogy nagyszerű vacsorát készítsen csak az ősieknek. 

-Caroline, megterítettünk! – Rebekah mosolyogva közölte a szőke lánnyal, hogy Annával már mindent elkészítettek. 

- Nagyon köszönöm! – Anna boldogan bújt az ölelésbe, majd felpattant a pultra. 

- Te is itt maradsz Car?

- Nem, ma nem – rázta meg fejét mosolyogva. – Ez a ti estétek lesz. 

- De hát már te is a családhoz tartozol! – erősködött továbbra, ami bár nagyon jól esett a lánynak, nem térítette el az elhatározásától.

- Nem lehet, kicsim! Ma sok mindent kell megbeszélnetek. 

- Anna baba, biztos, hogy te maradni akarsz? Mi felnőttek, úgyis sok unalmas dologról fogunk beszélgetni. És különben, neked már régen készülődnöd kellene az alváshoz – Rebekah és Caroline tekintete összefonódott, utóbbi végül bólintott.

- Anna, mit szólnál hozzá, ha ma este nálam aludnál? 

- De jó! – tapsikolt örömében, majd leugrott. – Összepakolom a cuccom! Pizsi parti! 

- Kösz – bólintott felé Rebekah. – Azt hiszem nem kell őt még terhelni a véres részletekkel.

- Egyetértek. Csupán, talán Klausnak jobb lett volna, ha van valaki, aki miatt normálisan kell viselkedni. Ha netalántán elpattanna nála a húr, érted – grimaszolt, majd kivette a sütőből a húsokat. 

- És hálás vagyok, hogy ennyit kínlódtál ezzel az egésszel – legyintett a pultra, ami roskadásig volt tele finom ételekkel. – Nem a te dolgod lett volna, még is, nagyon sokat törődsz ezzel. Már csak azzal is sokat segítesz, hogy lenyugtatod Nik-et. 

- Nincs mit. És te, hogy vagy ezzel az egésszel?

- Két napja még felfogni se tudtam – sóhajtott. – Ma már pedig csak arra gondolok, hogy bár csak ne lenne igaz ez az egész. Mi hárman, mindig is nagyon kötődtünk egymáshoz. Megvédtük a másikat, mellette álltunk, ha kell, sőt ha Klaus-t nézzük még egymás terveibe is beleavatkozunk. Ezer éve élünk már együtt, ami alatt volt már részünk árulásban, feltétlen szeretetben, cselszövésben… De azt hiszem a családunk még sose tört meg úgy, mint most. 

- Ha ezen átverekeditek magatokat, akkor jobb lesz. 

Rebekah bólintott, de látszott szemeiben az a kimondatlan fájdalom, ami őt is megrendítette. 

                                                                              ***

Az asztalnál tapintható volt a feszültség, bár mindenki úgy tett, mintha nem lenne ott.

-Mit csináltatok Stefan-nal, Kol? Milyen megbízást kaptatok? – kérdezte Elijah apró mosollyal. A legkisebb ős szeme sarkából Sydney-re nézett, aki megrántotta vállát jelezve az ő döntése, hogy őszinte lesz-e vagy sem.

- Öhm, Syd már biztos elmondta, hogy nem úgy tértem vissza, ahogy szerettem volna. Kicsit poén, hogy nem élek és még is – elnevette magát, de senki nem értékelte. – Stefan és én megkerestünk egy boszorkányt, aki otthon van a lélek visszahozásban vagy mi a szösz. Nem jártunk sikerrel. És mivel nincs elég erőm, hogy itt maradjak, hamarosan visszatérek… tudjátok… a túlvilágra vagy mi. 

- Ez már csak ilyen hét – szólalt meg cinikusan Klaus. – Testvérek jönnek-mennek. 

- Syd elmesélnéd nekünk a történeted? – Rebekah kicsit erőteljesebben csapta le villáját. 

- Nos, csak akkor, ha mindenki készen áll rá – kimért hangjára, felemelte fejét Klaus, így találkozhatott az égő kék szemekkel. 

- Ne tartson vissza a kedvem a meséléstől – motyogta erőltetett mosollyal. 

- A szarkazmusod egyre jobban irritál – az egyébként sem nyugodt vacsora rögtön ellenszenves hangulatba váltott át, ahogy a két szúrós tekintet találkozott.

- Elmondjam engem mi irritál? Például a tudat, hogy ezer évig sehol nem voltál. Hétszáz éve találkoztál Elijah-val – feszülten mutatott bátyjára, aki bűnbánóan lehajtotta fejét. – Már akkor mindent el kellett volna mondanotok.

- Nem tehette – mormolta csendesen Elijah.

- Miért? – hangja élesen szelte át a levegőt.

- Hagyhatnánk ezt későbbre, amikor már beszámítható állapotban leszel?

Mindenki idegesen nézett a ház valamelyik pontja felé, csak éppen az ikerpárra nem. Klaus és Sydney között szikrázott a levegő, félő volt, az a húr hamarosan elpattan Klaus-nál. 

-Tévedtem, a szöszi tud főzni – nyammogta Kol, és Bekára nézett. – Marcel nem csatlakozik hozzánk?

- Dolga van – vonta meg vállát felsóhajtva. 

- Ennyit a bizalomról – kuncogott fel Kol csípősen. Elijah idegesen pillantott öccsére, ez volt az a mondat, aki kirobbantotta a vitát. 

- Már rég megölhettél volna, ha valóban akarnál!

- Ezer évig éltem abban a tudatban, hogy ők a testvéreim! És mindez miattad, mert gyáva voltál! 

- Ez nem rólunk szól Klaus! – ordította, szemeiben félelem és kétségbeesés ült. – Ha a családról szólna, akkor sem tehettem volna, hogy felfedem magam! Nem csak magam miatt, de miattatok se! Tudom, hogy fáj, de a helyett, hogy örülnél neki, hogy van még egy testvéred, megkövezel! 

- Ha ismernél, tudnád, hogy nekem milyen fontos a család! – sziszegte, ujjával fenyegetően mutogatva felé. – Ezer évig csak egymásra támaszkodtunk, miközben ott volt a vérszerinti testvérem, valahol a nagyvilágban! Komolyan azt hiszed, hogy hirtelen megjelensz itt és úgy teszünk mintha minden normális lenne?

- Képtelen vagy túl lépni magadon, és ezért fogtok mindnyájan meghalni!

- Hozhatom a desszertet? – nevetett fel kínlódva Rebekah.

- Elment az étvágyam – csapta az asztalra Klaus a szalvétát, és hangosan kitolva a széket elvonult.

Elijah lemondóan sóhajtott fel, és az asztalra könyökölve, összefont ujjaira támasztotta állát. Percekig ültek így, Sydney a terítőre meredt, míg Kol és Rebekah folyamatosan összenéztek.

- Szerintem jobban sült el, mint gondoltuk – vonta meg vállát lazán a fiatal ős. – Valljuk be, én arra számítottam, hogy Syd már az előétel után halott lesz. 

- Jobb, ha megyek – állt fel Sydney, majd Elijah felé fordult. – Beszélj vele. Mielőtt valaki meghal – a riadalmat továbbra sem tudta eltüntetni szemeiből, de mindenki meglepődésére a legidősebb vámpír feszülten szólalt meg.

- Nem garantálhatok semmit, ami Niklaus-szal kapcsolatos – Rebekah kitágult szemekkel meredt bátyjára, azt hitte, hogy Sydney-t fogja védeni. – Bármennyire is hihetetlen, megértem őt. Semmit nem bizonyítottál eddig, folyamatosan titkolóztál előtte, és még mindig nem tudjuk, hogy pontosan mi közöd van a Szövetséghez. Nem osztasz meg velünk mindent, így a bizalmatlansága feléd teljes mértékben jogos, és elítélném magam, ha emiatt hibáztatnám őt – mondandója végére felállt, ott hagyva az értetlen triót. 

Sydney még megengedett magának némi fejrázást, majd felsóhajtva elköszönt. Rebekah kezébe temette arcát, majd felkapta fejét a csörömpölésre. Kol állt mellette, hatalmas adag desszerttel a kezében, amit hatalmas falánksággal tömött magába.

-Mi van? Ezt már senki nem fogja megenni. 

- Kol, a francba is, kapj már az agyadhoz! Széthullóban van a családunk, te pedig a hasaddal törődsz?

- Mondok valamit Rebekah – ingerülten csapta le a félig üres tányért, és elkomorulva nézett testvérére. – Ez, amit ti családnak neveztek, sose létezett! Ezer éve éltek úgy, hogy folyamatosan hátba szúrjátok Klaus-t, ami oda-vissza működik köztetek! Miért erőltettek olyat, ami nem működik?

- Kol, neked sose jelentett semmit ez a család. Nem haragszom rád, amiért nem tudod értékelni – Rebekah pityeregve állt fel, hogy leszedje az asztalt. Mire megfordult, Kol már sehol sem volt. 

Klaus nem tudta, hogy hova meneküljön, ahol kitudná adni legvadabb ösztöneit, egyelőre csak annyit tudott, hogy minél messzebb akar kerülni ettől a háztól és a lakóitól. Hangosan vágta be maga után a bejárati ajtót. Megállt a kocsi előtt, hogy azzal induljon a városba, végül még se szállt be. Valaki megállította benne.

-Mac.

- Jó estét – biccentett felé udvariasan.

- Nem hívtalak – cinikusan legyintett felé, magában pedig átkozódott. Az est fénypontjának tekintette, hogy a halál angyalának nevezett srác tovább akarja rontani amúgy sem jó hangulatát. 

- Három napja jelentem meg neked és azóta nem volt időd túlságosan mérlegelni az életben maradási esélyeidet. Sajnálom.

- Micsodát?

- Nem én akartam ezt, akár hiszed akár nem, én mindig védem az életet, ameddig csak tudom. De itt az idő Klaus. 

- Nem – suttogta. – Nem lehet. Nem most!

- Nem én akarom ezt. A sors írja a végzeted. A te sorsod pedig itt véget ért. 

- Nem fogom ilyen könnyen adni magam! – sziszegte indulatosan, majd lefagyott. Mac mögött furcsa fekete árnyakat vélt felfedezni, s mikor megálltak a hibrid előtt pár méterre csak akkor tudta jobban szemügyre venni őket. Fekete csuklyás alakok meredtek rá, arcukat nem is tudta kivenni, és azt se tudta eldönteni, hogy valódiak-e. De megrémült. Életében először, sokkal erősebben érezte a félelmet, mint bármikor. 

Következő fejezet

11. fejezet- Csúf igazság

A szőke lány grimaszolva hajtotta le fejét, hogy ne keljen állnia a szúrós, kemény pillantást. 

-Válaszolj! – dörrent rá mérgesen, és akaratlanul az ajtóra csapott öklével.

- Ne dühöng, megijesztesz – suttogta összeszorított állkapoccsal. 

- Jogosan vagyok kiakadva Caroline! Elég volt a játékból. Magamhoz képest még igazán toleráns voltam veletek, de elfogyott a türelmem – hangját lecsitította, látva, hogy a lány tényleg összerándult iszonyában. 

- Rendben – lehelte, majd felemelte fejét. Klaus döbbenetében hátrább lépett, és értetlenül nézett a dacos szemekbe. Caroline határozottan megkeményítette arcvonásait, csupán tekintetéből sugárzott a rengeteg bizonytalanság, és beletörődéssel vegyült félelem. – Elijah, és Rebekah is itthon van. 

                                                          ***

-Az előbb úgy felrohantál… nem volt alkalmam megkérdezni, hogy sikert arattál-e a boszorkány témában.

Elijah barátságosan nyitott és a válasz természetesen csak is igen lehetett, de látva Klaus komor arckifejezését, az ő kedvessége is alább hagyott. Rebekah kérdőn nézett bátyjára, és már előre megijedt. Túlságosan ismerte már ezt a fajta nézését. 

-Itt az ideje, hogy mindent elmondj Elijah – kezdett bele a hibrid, és feszülten megállt. Caroline sóhajtva lépett el mellőle, és bocsánatkérően pillantott a testvérekre. 

- Történt valami, hogy ilyen váratlanul kíváncsi lettél mindenre? – Elijah próbálta húzni az időt, idegesen nyelt egyet, és összefűzte ujjait. Igyekezett megőrizni nyugalmát, de nincs mese; el kell mondania mindent. 

- Nincs különösebb oka, azon kívül, hogy tudni akarom – nyájasan vigyorgott, és szemei figyelmeztetően megvillantak, mikor Caroline felkapja fejét. – Bármi is az, tudnom kell most már – próbált kedvesebb hangot megütni, idegei ellenére. 

Elijah-t majdhogynem leforrázta a hirtelen faggatás, és tekintete fájdalmasan összeszűkült.

- Tudnod kell, hogy… - kezdte, de torkában gombóc keletkezett. Megköszörülte torkát, és reszelősen felsóhajtott. – Meg kell értened, hogy… ez nem az a helyzet, amikor forrófejű lehetsz. Nem vagy abban a helyzetben, hogy megengedhesd magadnak a meggondolatlan dühkitöréseket, még akkor sem, ha teljesen jogosak.

- Ha tovább kertelsz, csak rontasz a helyzeten – szórakozottan vonta meg vállát, elképzelni se tudta, hogy Elijah mit titkol előle ennyire gondosan. – Szóval? Mi az a szörnyű nagy titok, amit mindezidáig nem mertél nekem elmondani?

- Én se tudom – intett Rebekah, aki érdeklődve figyelte bátyját. Persze tudta, hogy Elijah valamit nagyon elhallgat, amióta csak megjelent Sydney, de még ő neki se mondta el, bármennyit is faggatta. 

- Súlyos lehet, ha ennyire félsz a reakciómtól – jegyezte meg a hibrid, figyelmen kívül hagyva húgát. 

- Legalább ne mondanád ezt olyan büszkén! – fakadt ki szinte hisztérikus kétségbeeséssel Caroline. – Szerinted annyira vicces, hogy Elijah nem mer neked elmondani semmit?

- Csak, hogy tud… - kezdte hevesen a megtámadott fél, de szavába vágtak.

- Szánalmasak vagytok.

Klaus kikerekedett szemekkel fordult meg. Kathrine Pierce, önelégülten dőlt neki a falnak, mosolya szokásához híven, hideg volt és ördögi. Elijah ijedtében felállt, és a lány mellé sétált, majd gondolva, ebből már jól nem tud kijönni beletörődve felsóhajtott.

-Azért van itt, mert ő is tudja, bár egyelőre nem tudom, hogy ebből hogyan tudnál hasznot húzni. 

- Most már teljesen felkeltetted a kíváncsiságom – Klaus el se tudta volna rejteni az ellenszenvét a nem várt látogató iránt. 

- Hazudtak neked – vágott bele a közepébe. – Illetve, mind hazudtunk. 

- Kik és miben? – a hibrid gyorsan összerakta magában a képeket, de nem lepődött meg, hogy újabb árulásról fog hallani. 

- Ezer éve, amikor Mikeal megtudta, hogy te nem az ő vérszerinti fia vagy, felbőszült – Elijah mesélésbe kezdett, de alig kezdett bele, már megkapta a szemforgatást.

- Tudjuk a történetet, Elijah.

- Sértette a büszkeségét, hogy a felesége, Esther megcsalta, ezért bosszút esküdött. Akkor már nem volt ember, így gondolkodás nélkül támadt az apádra, aki vérfarkas volt. Megölte őt, ahogy a feleségét, és az egész családját. 

- Ez tény, és? 

- Hétszáz éve, valami a tudomásomra jutott – kezdte, majd nehézkesen folytatta. – Találkoztam egy nővel, egy nagyon különleges nővel. 

- Sydney, ha jól sejtem – biccentett felé gúnyosan. 

- Igen. Tőle, tudtam meg egy olyan információt, amit magam sem hittem el, egészen addig, amíg nem tudtam meg, hogy ő is egy hibrid. 

- Sikeresen szemtanúja voltam ennek ma– nevette el magát Klaus, és lazán a kanapéra ült. – Csak nem értesített, hogy veszélyben a titkotok? 

- A lényeg, hogy… te… és Syndey… több a közös bennetek, mint hinnéd.

- Bökd már ki végre! – szólt rá türelmét elveszítve, mire Kathrine élvezettel telve megszólalt.

- Te nem vagy a testvére Elijah-nak! Nem csak félig, de amúgy se!

Elijah felháborodva pillantott háta mögé, de a nő csak megvonta vállát. Caroline ekkor betelt a pohár, és maga indult meg felé.

-Csak nyugalom! Már megyek is! Elvégeztem a dolgom – mindannyian Klaus felé fordultak, aki meglepetten pislogott. 

- Ez valami vicc? – szólalt meg végül kuncogva. – Jobb hazugságot nem tudtatok kitalálni?

- Ez igaz Elijah? – suttogta Rebekah elhűlve. – Nik, nem a testvérünk?

- Milyen marhaság ez? – csattant fel az említett. – Mindannyian tudjuk, hogy Esther ugyan megcsalta Mikeal-t, de ő a vérszerinti anyám!

- Nem az – rázta meg fejét csendesen Elijah. – A gyermek, akit kihordott halva született. A férfi felesége ugyancsak terhes volt ekkor. Így…

- Klaus ez semmin nem változtat! – szólalt meg Caroline gyengéden. – Te ugyanúgy ősi vagy és a testvérük, még ha nem is vérszerinti. 

- Ez valami újabb trükk? – csattant fel Klaus rá se hederítve a szőke lányra. Szikrázó szemeit végig Elijah-n tartotta, aki bűntudatosan szorította össze szemeit. – Ez nevetséges!

- Mikeal nem alaptalanul gyűlölt téged – sóhajtott fel Caroline, mire a hibridben elpattant a húr. Állatias morgással vetette magát a lány elé, és megragadta annak karját. 

- Mit tudsz te Caroline? Mit tudhatsz te az én életemről?

- Klaus, ez fáj! – kiáltotta el magát, karja a szorítástól teljesen elzsibbadt. 

- Megjelensz itt ennyi év után, és azt gondolod, hogy mindennel tisztába vagy! – Klaus belül tudta, hogy fájdalmat okoz a lánynak, de elméje annyira zavaros volt, hogy képtelen volt magát visszafogni. Nem tudta felfogni a hallottakat, fejében folyamatosan zakatolt a kérdés: ez hogyan lehetséges. 

- Igen, tudom, mindent tudok! – kiáltotta összeszedve minden bátorságát. – Nem akartam ebben részt venni, de megtaláltak, és rávettek, mert valaha is közöm volt hozzád! 

- Kik? – eszeveszett dühvel, vérben forgó szemekkel morgott a lány arcába, aki kétségbeesetten nézett vissza rá.

- A testvéreid – jött a válasz a háta mögül. 

- Szánalmasak vagytok és nem vagyok hajlandó tovább ezt hallgatni! – morogta, majd elengedve a lányt, elakart menni, ha Elijah nem állja el az útját.

- Hallgass meg! – kérlelte őt gyengéden, majd hadarásba kezdett. – A vérszerinti apád felesége ikreket várt, így amikor megtudta, hogy Esther gyermeke halva született, a feleségétől elszakította a fiút. Esther kérte meg erre, annyira rettegett Mikeal reakciójától! Ezt senki nem tudta, egészen addig, amíg Sydney-vel nem találkoztam hétszáz éve. Ő a testvéred, Niklaus – mondta ki halkan az igazságot. – Ezért ijedtem meg annyira, amikor megjelent, sose akartam, hogy megtudd az igazságot. Te mindig a testvérünk leszel, függetlenül attól, hogy egy vérből származunk-e vagy sem. 

Klaus-ban bent akadt a levegő, és lefagyva fordult el bátyjától. Rebekah ajkai elé tette kezét szörnyülködésében, szemeiben könnyek csillogtak. 

-Én kértem meg rá, hogy sose jelenjen meg, de egyébként se tette volna meg – folytatta halkan. – Gyűlölte Mikeal-t és Esthert is, amiért elszakították az ikertestvérétől, és az apánk végül dühében megölte az ő apját és az egész családját. 

-Engem okolt – suttogta grimaszolva.

- Azt hitte, mindennel tisztába vagy. Én világosítottam fel, hogy…

- De akkor mi a magyarázat arra, hogy Esther összetudott kötni bennünket? Ha nem egy vérvonalból származunk, akkor, hogy…? – a hibridben egymást kergették a gondolatok, próbált minden lehetséges módon tagadásban maradni. 

- Anyánk a legerősebb boszorkány volt. Biztosan nem jelentett problémát, egy ilyen csekély bűbáj. Sajnálom – Elijah valódi megbánással és sajnálkozással meredt Klaus-ra, aki elnyílt ajkakkal rótta köreit. 

- Mondj valamit – kérte őt halkan Rebekah felé fordulva. 

Caroline még sose érzett ekkora sajnálatot Klaus iránt, aki látszólag teljesen magába zuhant. Kényelmetlenül érezte magát, hogy egy ilyen családi dologban van része, de közben szeretett volna támaszt nyújtani a hibridnek. Végül az előbbi érzés győzött felette, és elnézést kérve Elijah-tól, elvonult. 

-Beszélek Marcel-lel – sóhajtott fel Rebekah. Nem akart elmenni, de nem is akart szemtanúja lenni a következő eseményeknek. 

- Ne mondj el neki mindent – fogta meg karját Elijah. – Sajnálom, húgom, de én se bízok benne annyira, mint kellene. 

Rebekah kivételesen nem vitatkozott. Elijah tekintetét végig Klaus-on tartotta, aki immár egy pohár wisky társaságában zöttyent le a fotelbe, és meredt maga elé. Elijah mondani akart valamit neki, de tisztában volt vele, hogy időre van szükség. Így hát türelmesen leült a kanapéra, és várt. 

Órák teltek el így, már éjfél is elmúlhatott, amikor végre vette a bátorságot, hogy megszólaljon.

-Mire gondolsz? – válaszban sem nagyon reménykedett. Öccse mozdulatlanul ült órákig, laposakat pislogva, üveges szemekkel nézett maga elé, még csak nem is sóhajtozott. 

- Arra… - kezdte hihetetlenül halkan, majd megrántotta. – Hogy enni kéne valamit. És ma nem is találkoztam Annával. 

Elijah nem volt biztos benne, hogy most ugratja-e vagy csak a vihar előtti csend játszódik le testvérében. 

-Caroline vele volt, amikor csak tehette. Már régen elküldte aludni. 

- Elmegyek enni valamit. Vagy valakit – mormolta, majd kiürítve poharát, felpattant.

- Niklaus – sietett utána majdhogynem könyörögve, de az ingerülten felé fordult.

- Ne, Elijah! Nem akarok belegondolni, mert ha belegondolok, akkor ezen fog járni az agyam, és akkor felbosszantom magam, és kitudja, mit teszek akkor. Hadd szellőztessem ki a fejem, aztán beszélünk… 

Hangneme nem volt durva vagy sértő, csupán feszültséggel teli. Elijah beletörődve bólintott, és útjára engedte őt.

                                                                  ***

A hibrid teljesen elvesztette időérzékét, és azzal se volt tisztába, hogy hány üveg alkoholt fogyasztott már el. Csak ment, amerre a lába vitte, próbálta felfogni a hallottakat. Idővel, de összeállt benne a kép, és most már logikusan tudta, hogy Esther miért gyűlölte őt annyira. Nem a botlását látta benne, hanem maga a szánakozást, a fájdalmas emléket, egy idegen fattyút, aki nem az ő fia. Elszakították az igazi családjától, és helyette egy olyat kapott, amit még az ellenségeinek se kívánna. Ezer éve már hogy csak is Elijah és Rebekah volt a családja. Akik így vagy úgy, akarva vagy akaratlanul, önmaguktól vagy kényszerítve, de ott voltak mellette, így sosem kellett magányosnak lennie. Legalább is próbált nem az lenni.

De most már tudta, nem véletlenül volt benne az idegenkedés érzése. Kötődött a két ősihez, a testvéreinek tekintette őket, még is… sose tartotta magát igazi családtagnak. És mint kiderült, nem is volt az. Csak egy púp volt a nevelő szülei hátán. Egy korcs. Ahogy a saját testvéreinek is csak ennyit jelentett. Nem értette, hogy Elijah, aki már hétszáz éve tudja, akkor miért állt ki mellette még is? Számtalan alkalma lett volna elmondani az igazságot, és még sem tette. Tovább játszotta a bátyj szerepét, és elviselte őt. Szánalomból? Könyörületből? Vagy csak egyszerű megszokásból? 

Nem is nézte nagyon, hogy merre megy, de feltűnt neki, hogy a kertvárosban sétálgat a szebbnél szebb, nagyobbnál nagyobb családi házak között. Fanyar mosollyal arcán indult meg célirányosan, tudta, hogy mi vagy ki volt az iránytűje, ami idáig vonzotta. 

A sárga, egyszerű kis ház, beleillett az összképbe, apró udvarral, fehér kerítéssel. Még kiszivárgott a lámpa fénye, így percekig tartó gondolkodás után, de végül a nagy, barna ajtó elé lépett és bekopogott. Nem tudta, hogy tényleg itt akar-e lenni, vagy csak már maga se tudja, de amikor kinyílt az ajtó, és meglátta őt, tudta, hogy a válasz igen. Itt kell lennie, most. 

-Hogy találtál meg? – jött azonnal a kérdés, amit még felfogni se tudott, annyira részeg volt. 

- Mielőtt Kol… elment volna, ő köpte el, hogy van egy kis ház a kertvárosba, ahova visszavonultok, ha… elakartok menekülni vagy ilyesmi – dünnyögte, majd neki dőlt az ajtófélfának. – Te is tudtad? – lehelte végül, mire Caroline felsóhajtott.

- Részeg vagy?

- Csak egy picit – mutatta ujjaival, és másik kezével meglötyöktette a majdnem üres üveget. – De nem válaszoltál. 

- Nem hiszem, hogy többet kéne innod – rázta meg fejét szomorú mosollyal. 

- Most ő a legjobb barátom – mosolygott felemelve a wiskyt, Caroline pedig akadálytalanul kitudta tépni a kezéből. Klaus nem ellenkezett, de tekintetét végig a lány arcán tartotta. 

Caroline megrázta fejét, majd megfogta a hibrid karját, és beinvitálta. Jó messzire rakta a piát üveget, míg a hibridet a nappaliba vezettel. A lakás belülről otthonos volt, igényes, és igazán harmonikusan volt berendezve. Leültette az egyik kényelmes kanapéra, majd leült vele szembe. Ugyan meglepődött, hogy Klaus hozzá jött, de örült, hogy legalább nem öldököl valahol. 

-Szeretnél kérdezni? – törte meg a csendet, mire a hibrid felnézett rá. 

- Mit kérdezhetnék? – nevette el magát szánakozóan. 

- Nehéz elfogadnod, de…

- Nem nehéz elfogadnom, hanem lehetetlen – szűrte fogai között ingerülten, az alkohol okozta mámor pedig mint egy varázsütésre eltűnt belőle. – Ezer évig valakit a testvérednek tekintesz, aztán kiderül, hogy semmi közöd hozzá. Rebekah pedig… gyűlölni fog engem ezután.

- Hogy mondhatsz ilyet? - kérdezte döbbenten, majd megrázta fejét. – Rebekah szeret téged, és fáj neki is az igazság. 

- És miután túlteszi magát a döbbeneten, eszébe fog jutni az összes gonoszságom és gyűlölni fog engem, azért, amiket elkövettem ellene. 

- Biztos vagyok benne, hogy nem – Caroline átült a hibrid mellé, és megfogta kezét. – Nem fognak téged gyűlölni. Ezer éve már, hogy szeretetben és gyűlöletben éltek egymással. Megértenek téged, és Elijah… mindig azt akarta, hogy boldog legyél. 

- Most már tudom, miért – suttogta. – Hétszáz éve tudja, hogy nem vagyok a testvére, és félt, ha elmondja, akkor… még rosszabb leszek.

- Attól félt, hogy örökre elveszítenéd az emberséged. De szeret téged. Függetlenül attól, hogy vérszerinti testvérek vagytok-e vagy sem.

- Elmondhattad volna – csattant fel, hirtelen ismételten ingerültséggel a hangjában. – Te vagy az egyetlen, aki önszántából, önérdekből még sose vert át. Erre most ismét csalódnom kell, hogy már te se olyan vagy, mint gondoltam.

- Idefigyelj, Klaus! Nem az én dolgom volt ezt elmondani! Belefolyhattam volna, de minek? – a szőke lány sajnálata egy pillanat alatt eltűnt, a vádolás egy formája, megsértette őt. – És különben is… ma se úgy reagáltad le a jelenlétemet, mint ahogy én azt gondoltam.

- Tényleg… sajnálom. Nem akartalak… se megrémíteni, se fájdalmat okozni.

Caroline lehűtötte a hibrid valódi bocsánatkérése.

- Mit fogsz most csinálni? – kérdezte halkan, de előre félve a választól. 

- Nem tudom – lehelte, majd elkuncogta magát. – Fogalmam sincs – tátogta, laposakat pislogva. – Nem gondoltam, hogy ennyi idő után, érhetnek még meglepetések. Úgy értem, ami a családomat érinti – mosolygott, de hangja olyan gyászos, szomorú és bánatos volt, hogy a szőke lány, majdnem pityeregni kezdett. – Így vagy úgy, de a vámpírok mindig magányosak maradnak. 

- Nem maradsz egyedül. Ha más nem, én melletted maradok – Caroline maga se tudta, milyen ígéretet tesz meg a hibridnek, amit ráadásul nem biztos, hogy be tud, vagy be akar tartani. 

- Szánalomból? – kérdezte gúnyosan. – Úgy, ahogy Elijah?

A lány elhúzta száját, és lehajtotta fejét. Nem gondolta, hogy visszafele fog elsülni. 

-Sosem fogsz egyedül maradni. Ígérem – határozottan nézett a hibrid szemeibe, aki kissé megenyhült ettől, és bólintott. 

- Ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani.

- Nem a levegőbe szoktam beszélni – Caroline önelégült mosollyal állt fel. 

- Ez becsülendő – mormolta orra alatt apró mosollyal. A lány örült, hogy Klaus hangulata egy kicsit jobb lett, és remélhetőleg már nem kell attól tartania, hogy őrült módjára tombolni fog a városban. 

- Jobban vagy? – talán a sorsot akarta kísérteni, de mindenképp megakart bizonyosodni arról, hogy a hibrid már lenyugodott, és nem háborog. 

- Mindig is jó hatással voltál rám. Talán ezért jöttem pont ide. 

- A megnyugtatásomra volt szükséged? – maga se értette, de jó érzéssel töltötte el, hogy Klaus igenis hozzá fordult. Tetszett neki, és egyben zavarba ejtette. Fejében hirtelen tört előre Sydney figyelmeztetése, hogy sok időt töltenek együtt. Nem tehetett róla. Már évekkel ezelőtt is vonzotta valami a hibridhez, és ez ennyi idő után sem változott. Tudta, hogy szörnyű ember, még is volt benne valami, ami felélesztette benne az ösztönöket. Olyan gondolatokkal kellett szembesülni, amivel eddig rövidke élete során még sose. Támaszt akart nyújtani Klaus-nak, mellette akart lenni, óvni őt, akár egy kisgyereket. Úgy érezte szüksége van rá, hogy igenis ezeket megtegye érte. Hiszen Klaus csak egy szörnyen megbántott lélek, akinek világéletében fájdalommal kellett megküzdenie. Egy olyan személyiség alakult ki, akinek sose volt része valódi szeretetben. Természetesen ez nem menti fel, a sok gonosz tette alól, és nem is akart vele elfogult lenni, de képtelen volt rá, hogy teljesen elítélje őt. 

Gondolatai közül a bizsergető érzés rángatta ki, amit Klaus hirtelen közelsége okozott. Zavartan nézett a szürke, érzelmektől kavargó szemekbe, de nem tudott más felé nézni. 

-A közelségedre volt szükségem – vallotta be, miután a lány visszatért kalandozásából. – Kiváltod belőlem a jobbik énem. 

- Szerencse, hogy évek múltán ezt Anna is megfogja tenni – hadarta, ideges nevetéssel. 

- Miért vagy még mindig itt? – kikerekedett szemekkel meredt rá, de Klaus csak kíváncsi volt. – A boszorkányok nekem felelnek, és akad még vámpír, aki a városban maradt. És végtére is, az igazság is kiderült Sydney-vel kapcsolatban. 

- Mit gondolsz róla most, hogy tudod…?

- Ne tereld a témát! – csattant fel.  – Csak, válaszolj nekem. Miért vagy még itt? Itt kell lenned vagy más oka van? 

- Mit akarsz hallani? – lehelte, miközben légzése felgyorsult a férfi közelségétől. 

- Az igazat. 

- Mert nem akarok elmenni. Itt akarok maradni. Veletek, és Annával is tudom, őrültség, de úgy érzem, hogy itt is kell maradnod, mert… szükséged van rám! – hangja egyre erősebb és határozottan volt. – És bár Sydney lehet, hogy nem fog ennek örülni, sőt biztosra veszem, de igen, úgy érzem, hogy nekem is szükségem van rád! Mert… mert te vagy az egyetlen, aki nem tudom, hogyan, de úgy ismer, mint a saját tenyerét és igen, fiatal vámpír vagyok, szükségem van az útmutatásodra! Mondhatnám, hogy igen, majd pont tőled, de nem érdekel, mert igen! Rád van szükségem! És azt hiszem, hogy a mai nap a legjobb példa arra, hogy ez igenis kölcsönös! Amit reggel mondtál, a kocsiban….

- Tudom – bólintott. Tekintete hozzá képest gyengéd volt, és határozott. 

Caroline hátrálni akart, túlságosan is jól látta, hogy mit akar a hibrid. Esze tudta, hogy mennyire nem szabadna hagynia, de a vonzalma erősebb volt. Kiszáradt torka miatt nyelnie kellett, és komótosan felbámult. Klaus is tisztában volt vele, hogy mit akar, és mikor akarja. Ugyan látta a lány szemeiben a csöppnyi tiltakozás és ódzkodás jeleit, de hamar eltűnt, aminek ő nagyon is örült. 

A lány egy pillanatra lehunyta szemeit, gyorsan eldöntötte, hogy mit akar, majd nagy hevességgel végül felbillentette fejét és megcsókolta őt. Klaus megdöbbent először a váratlan intenzitástól, végül elégedetten vigyorgott bele a csókba és ugyanolyan – ha nem erősebben – viszonozta. Nagyon régóta vágyott már erre, csak éppen nem tartozott a legfontosabb tervek listába. Tudta, megfog érni egyszer Caroline erre a döntésre, ő pedig nem is lehetett volna ennél elégedettebb és örömtelibb. A kezdeti forró csók egyre kapkodóbb, követelőzőbb lett, Caroline a csók mámorában is érezte, hogy a hibrid ujjai erősen vájnak bele csípőjébe, egyre közelebb vonva őt magához. Nyelvük először csak kóstolgatva ízlelte a másikat, később viszont már egyre jobban ingerelték egymást a folytatásra. Caroline zihálva szakadt ki a csókból, bár először maga se értette, hogy miért, majd rájött. 

Klaus is engedett a szorításon, és kipislogva szemeiből a vágy okozta homályosságot, elnézett a lány válla felett. Caroline ajkai elé kapta kezét, és eltávolodott. 

- Miattam ne zavartassátok magatokat – legyintett Sydney gúnyos mosollyal arcán.- Csak legalább gyújtsatok meg egy zsálya gyertyát, nem akarom végig hallgatni.

- Már menni készült – hadarta zavartan Car, mire Klaus felhúzta szemöldökét. Látta a lányon, hogy iszonyatosan zavarban van, de nem miatta, hanem Sydney elítélő tekintete miatt. 

- A tekintetedből ítélve Elijah mindent elmondott – nézett rá Syd. 

- A nyugodtságodból ítélve nem ismersz eléggé – szólalt meg végül pattogó idegességgel hangjában. Nem csak azért, mert elvágták a terveit a következő pár órára, hanem mert ismét visszakerült a valóságba, és ismét szembesülnie kellett a tényekkel.

- Csak nem megölnéd a saját édestestvéredet?

- Klaus – suttogta figyelmeztetően Caroline, és habozva szeme sarkából rá nézett. A hibrid arca komoly volt, kezeit ökölbe szorította, amire végül rásimult a lány apró ujja. 

- És most mit akarsz tenni? – Syd továbbra is akaratlanul, de hergelte a hibridet. – Te a rettegett, ezer éves hibrid, megakar büntetni, mert eddig titokban éltem? Válaszolj Klaus – artikulálta, egyre nagyobb dühvel és kétségbeeséssel. – Mit akarsz most tenni? 

- Holnap hívlak – mormolta halkan Caroline-nak, szemeit végig Sydney-n tartva. Színlelt nyugodtsággal sétált el a nő mellett, de mielőtt kiléphetett volna az ajtón, megszólalt.

- Gyáva féreg vagy Klaus! Mindig elmenekültél a problémák elől, és ez most sem lesz másképp! Elijah mindent megtett érted, testvéred volt… helyettem! 

- Ahogy mondod. Helyetted – sziszegte. – És akármit is tesztek… Elijah és Rebekah a testvéreim. 

- Meg Kol – jegyezte meg csendesen Car.

- Kol halott! – forgatta meg szemeit Sydney. 

- Mi? – Klaus elhűlve lépett hátrább egyet. 

- Mindig is halott volt! – tört ki belőle egy másik dolog. – Csak szellem volt, akit mindenki látott! Komolyan azt hitted, hogy feltudtam támasztani? Esélytelen, aki halott az, az is marad, főleg ha ősi! Azért volt rá szükségem, hogy jobban megbízz bennem és végre megértessem veled, hogy ez nem holmi családról szól! Ha a Szövetség megkaparint téged és Annát, akkor mindketten meghaltok és veletek együtt az egész vámpír társadalom! Ha te meghalsz, mit gondolsz mennyi időbe és fáradtságos munkába fog telni elkapni Elijah-t és Rebekah-t? Ha te gyenge leszel, akkor aláírtad a halálos ítéletüket! Erre gondolj Klaus! Ne arra, hogy magányos vagy. 

Következő fejezet

Közérdekű

Hali-hali!
Na, mint látjátok próbáltam egy kicsit az oldallal szórakozgatni, nem tudom, hogy nektek tetszik-e, remélem igen, és nem okoz majd gondot, esetleg az olvasásban vagy ilyesmi.
A fejléc, ismét Kriszty-nek köszönhető, de ez még nem a végleges, csupán gondoltam ezt is megosztom veletek. Nekem nagyon tetszik, szerintem ez is ugyanolyan szép, mint a többi. Na, de ennyit erről.

A játékot, én nagyon izgalmasnak találtam, látszólag csak én + a 3 játékos. :D A visszajelzésből ítélve, megérte játszani, mert nagyon örültek a kis részletnek, amit küldtem nekik. Na, de erről ennyit ismét. Ha lenne rá igény, akkor csinálhatok még ilyeneket, de a játékosok számából ítélve, veszett ügy. De természetesen köszönet a többieknek a részvételért!!

És végül a történetről, fejezetről, miegyéb...
Hm, megmondom nektek őszintén, hogy eléggé bosszús vagyok és legszívesebben nem is hoznék fejezetet, de hamarosan készen vagyok vele, és nem szeretnék kicseszni azokkal, akik viszont jeleznek nekem a fejezet minőségéről, így ma hozni fogok nektek egy érzelemdús részt. De tényleg nagyon hálás lennék, ha azért mondanátok nekem, hogy mire számítotok, mit vártok el, mennyire tetszett, mi az, ami nem, mit szeretnétek olvasni, stb. A visszajelzésekből megkaptam már, hogy jó vagyok, amit nagyon köszönök nektek, igyekszek el is hinni, de azért örülnék neki, ha írnátok nekem. Vagy legalább megindokolni, hogy miért nem.
És félre értés ne essék, megértem, amikor azt írjátok, hogy nem tudtok véleményt írni. Van ilyen, nekem is vannak ilyen helyzetek, amikor egyszerűen nem tudok rá mit írni, mert "jó volt". És ennyi. De az embernek mindig mindenről van véleménye, akár negatív akár pozitív. Na igen, a múltkor a chatben megkaptam a nagy negatív kritikát, ami olyan rosszul esett, hogy még az is felmerült bennem, hogy bezárom a blogot, aztán elvetettem, hogy nem éri meg. De tényleg nagyon boldoggá tennétek, ha írnátok. Vagy, ha más nem, akkor legalább pipával, az utóbbi időben, igaz elhanyagoltam az oldalt, de igyekeztem azért itt maradni, ahogy tudtam, de nem csak a kritikák száma, de a pipák száma is elapadt. Ennek van-e különösebb oka vagy rossz a fejezet, a történet, nem tudom, tényleg nem tudom. Na mindegy, nem nyavajgok inkább, nem tudlak egyszerűen rávenni titeket, hogy jelezzetek. Akkor ez van. Na mindegy, gondoltam megosztom veletek.
És, akikhez ÉN viszont eddig írtam, azoknak pedig üzenem, hogy igyekszek majd annyira visszatérni, hogy én is megajándékozzam őket egy-egy véleménnyel.
Szóval, ma este friss. :)